Ünnepnap van, a tegnapival párban, aztán valahogy a francnak sincs kedve ünnepelni. Kezdem a maival.
Valamikor réges régen, a messzi-messzi galaxisban május elsején felvonultunk. A szüleimnek kvázi elvárás volt a cégtől, hogy megmutassák magukat a felvonulási téren a céges zászló árnyékában, de igazából egy jó buli volt. Én leginkább a papírvirágokból készült kis májusfámat szerettem. Hazatérve lecsavargattam a papírrózsákat és a hajamba applikáltam, ami tekintettel a fiús, rövid hajamra, elég nehézkes mutatvány volt, de én olyankor nagyon tetszettem magamnak. Apuék megették a virslit és megitták a sört, nagyokat nevettek a kollégákkal, szorongatták a kezem, el ne tűnjek a tömegban, aztán otthon kellemesen kiszuszogtuk magunkat. Valahogy tényleg ünnepnek éreztük, bár őszintén szólva, egymás között szó sem esett a munkásmozgalomról, annak nagy ünnepéről, egyszerűen csak volt egy szabad, családdal tölthető nap és ez jó volt. Ma meg arra ébredek, hogy barátnőm, aki két évvel fiatalabb nálam és aligha élte meg azokat az időket másként, gúnyos fotót osztott meg a nap alkalmából, rajta egy végtelenül csúnya gyerekről, egy borzasztó frizurás és idétlen masnis kislányról, aki unott-morcosan néz a világba a kezében lufikkal. Nesze neked boldog május elseje! Nekem anno már attól jó napom volt, ha nem egy, hanem három lufit szerezhettem. Ő amúgy a hanyatló nyugaton él már vagy húsz éve, bár ez az akkori emlékein aligha szépít.
Tegnap meg a Nagyvilághoz való csatlakozásunk huszadik évfordulóját ünnepeltük. De még ennyi fanyalgó, kritikus bejegyzést ritkán olvasni a Facen is. Amikor a korombeliek megemlítik, hogy számukra micsoda boldogság volt a határok leomlása, akkor meg nosztalgiázó agyatlan vénségként aposztrofálnak minket. Olyanok sóhajtoznak a "kommunizmus" borzasztó éveiről, akik akkor még kéjes gondolatok sem voltak, mondván, az idős családtagoktól hallották ezeket a rémsztorikat. Nem tudom, azok a nagyszülők, szülők hol éltek, mert egész egyszerűen nem igaz, hogy ez egy élhetetlen ország volt, állandó üldöztetéssel. Tény, hogy a nyugat elérhetetlen álomnak tűnt néha, de trükkök már akkor is léteztek. Most azt mondják, hamis illúzióba ringattuk magunkat a biztonsággal, de igazság szerint így húsz évvel később sem érzek nagyobb biztonságot, sőt, még annyit sem. Életünk legfontosabb területein érezzük a kiszolgáltatottságot. A csatlakozás idején mi fiatalok voltunk, megkaptuk a szabadságot is, életünk legszebb évei következtek. Hogy a gyerekeinknek, unokáinknak mi jut, ma aggodalommal figyeljük. A szabadsággal sok negatív hatás is begyűrűzött, ez tagadhatatlan, de ezek akkor is ideértek volna szerintem, ha minden marad a régiben, csak talán lassabban. A világ folyamatosan változik, öngyilkosság ennek a változásnak az útjába állni még akkor is, ha ez nem feltétlenül jelent fejlődést. Ami baj, hogy mi magunk nem tudunk mit kezdeni a szabadságunkkal. Ragaszkodunk a régi rossz beidegződésekhez. Ami tőlünk nyugatra működik, azt itt rendre tönkretesszük. Húsz éve csatlakoztunk és nem akarom megélni, hogy kiraknak minket az ajtó elé, mint a kiskutyát, aki odabent nem bír magával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése