Láthatatlan vagyok

 Az utóbbi napokban rájöttem, hogy láthatatlan vagyok. Láthatatlan, mint nő, mint idősödő nő, mint mozgásában némiképp korlátozott vagy éppen mint segédkező. 

Alapvetés, hogy a járatok sofőrjei, akik a környékünkön fuvaroznak, nem hajlandóak ajtót nyitni akkor sem, ha a jármű még a megállóban áll és egyébként is piros lámpa tartja vissza attól, hogy kiinduljon. Ennek egy minősített esete, amikor inkább előre gurul egy métert, hogy a busz orra már kilógjon a megállóból és akkor már "nem nyithatja ki", akkor már nem embertelen vagy bunkó, hanem szabályos. Látja a jóember, hogy át fogok "futni" szabálytalanul az úton, hogy elérjem, látha, hogy méretes és láthatóan súlyos csomagot is cipelek, látja, hogy a másik irányból érkező autók miatt tűkön állok és lesem az első alkalmat, amikor még átfuthatok. Látja, hogy még éppen elcsípem a nyitott ajtót, de inkább rám csukja és nem is nyitja ki, hiába nyomom a gombot, pedig még ott fog állni, hiszen a "menetrend betartása miatt kétperces várakozást tölt". Oké, van kivétel és természetesen a tisztelet innen is röppen az irányába, de ritka, mint a fehér holló.

Aztán ott a nő, aki a banyatankját kedélyesen átvonszolja a hófehér cipőmön, odanéz, mert zökkent a szekér, konstatálja, hogy a tankja nem borult fel, úgyhogy a dolog rendben is van. Felém már nem futja egy "bocsánatra", végül is direkte jól mutat a cipőm orrát a kissé sáros keréknyom. 

Hétfőn és csütörtökön viszik el a szemetet, ilyenkor a kukák (főleg, ha szelektívek is kint vannak) rendes akadálypályát képeznek a járdán. Nagyjából egyidőben érkezünk szemből az egyik ilyen akadályhoz. "Ellenfelem" egy férfi, nem is olyan idős, bár a korosztály behatárolásában nem jeleskedem, volt, akit sokkal idősebbnek véltem, mint a valóságban lehetett. Bennem még vannak ilyen ódivatú "elvárások", hogy egy férfi előre enged, udvarias. Benne nincsenek. Fel sem merül, hogy elenged, én sorolok be a kuka mögé, ő elcsörtet előttem és annyit se mond: köszönöm. Mert az természetes, hogy a teremtés koronája elől eltakarodik a fehércseléd.

Támogatom anyámat az utcán, a járda nem elég széles, hogy hárman is elférjünk, de a szembejövő fiatalok (szintén egymás mellett) méltatlankodva sorolnak egymás mögé, mert az öregasszony nem húzódik félre. Ugyanez a buszról leszállásnál... segítenem kell neki, de a befelé igyekvő negyvenes pasi azért csak odaböfög egy megjegyzést a vénasszonyról. Fent a buszon sem volt jobb a helyzet. Felszálltunk, minden hely foglalt. Leginkább fiatalok pihenik ki délelőtt fél tízkor az élet fáradalmait, no meg a telefont se lehet kapaszkodás közben nyomogatni. Végül egy középkorú nő áll fel, aki talán még hallott a valaha volt úttörő mozgalomról (no, nem a csillebérci telek lenyúlásáról, hanem azokról a pontokról, amik jó sorvezetőnek bizonyultak a kiskamaszok nevelése idején, ha már otthonról nem hoztak kellő muníciót).

Kutyával (pórázon vezetett kutyával) megyek a járdán. Szemben család közeledik, s mivel tudom, hogy a kutyám váratlan helyzetekben képes beszólni a hangoskodó gyerekeknek, lehúzódom két parkoló kocsi közé, amíg elmennek a járdán. Annyit sem mondanak: köszönöm. Mert az természtetes, hogy az állami propagandában agyondicsért sokgyermekes család az első, én léhűtő nyugdíjas takarodjak csak az útból. (pedig még nem is vagyok nyugdíjas) Mert kutyásként amúgy is másodosztályú polgára vagyok az úgynevezett polgári kerületnek, ahol elvileg magasabb a képzettség és az ezzel járó jövedelem is. Bele sem gondolok, hogy lehet ez olyan helyeken, ahol az elemi nyolc osztálya is négy elsőből és négy másodikból áll. 

Vég nélkül sorolhatnám. Valami nagyon nagy baj van ebben a világban. Se gyerek, se fiatal, se fiú, se férfi, se fittebb asszony, se kigyúrt férfi nem látja meg maga körül a segítségre szorulót, az elesettet, a gyengét, az időst. Sokat tömegközlekedem és egyrészt saját tapasztalatom, másrészt elég általános tapasztalat, hogy gond nélkül hagyják ácsorogni a terhes nőt, a kisgyerekes anyát (apát), a műanyag gipszben sántikálót vagy éppen fél(ép)kézzel  kapaszkodót. Nem gondolnak bele, hogy a botjára támaszkodó idős ember tehetetlen tömegként zúdulhat előre egy hirtelen fékezéskor vagy a jegylyukasztó éppen annak a terhessége végén járó nőnek a hasába fúródna. 

Láthatalan vagyok, láthatatlanok vagyunk sokan. Ez nem pénzkérdés, ez nevelés kérdése. De kicsit félve gondolok rá, ki és hol hibázta el ezt a dolgot annyira, hogy a láthatatlanok száma ennyire megnövekedett.