Nem könnyű nap. Vannak berögzült régi szokások, régi emlékek és új (kissé) ambivalens érzések, amiket így együtt megélni és feldolgozni nem gyerekjáték, hogy stílszerű legyek. Az édesanyámra egy rossz szót sem szólhatok. Világ életében védelmező, óvó anya volt, segített, ha kértem, ha nem és egyben a legnagyszerűbb nagymama, akit unoka csak képzelhet magának. Amikor a gyerekek kicsik voltak, sokszor hagytuk őket a nagyszülőkre, hogy megteremtsük magunknak azt a néhány nap, hét szabadságot, ami után feltöltődve állhattunk újra csatarendbe a két fiunk mellett.
Mégis, talán már gyerekként is éreztem, hogy a családban az édesapám az első az anyu szemében, az ő kedvét kereste és ehhez elvárta az együttműködésemet. Mindenesetre én leginkább az apuval töltött programokra emlékszem, a sár csöpögtetésére a Balaton partján, ahogy tartott a hajón, hogy még véletlenül se pottyanhassak a Balaton vizébe, ahogy loholt mellettem a kisbiciklibe applikált seprűnyelet fogva, hogy megtanítson bringázni, a kisvasútra, amit a legtöbb fiú ismerősöm irigyelt tőlem és amivel együtt játszottunk a szőnyegen ülve, a vasárnapi autózásokra a Ferihegyi reptérre, hogy a teraszról együtt nézzük a leszálló, felszálló gépeket, amíg otthon az ebéd készült, a téli sétákat a körtéri cukrászdába krémesért vagy gesztenyepüréért. Az anyu volt az, aki a "rossz zsaru" szerepét vállalta, aki számonkért, aki feladatot adott, aki letolt, aki kérdőre vont. Miért van az, hogy ilyen szelektív az emlékezet?
Később, fiatal felnőttként - mint később megtudtam - apám nyaggatta anyámat, hogy hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok és ha megjöttem, az ő szemében csillant fel az öröm és megkönnyebbülés, itt vagyok végre. Anyám pedig az addig nyilván felgyülemlett feszültségét vezette le rajtam. Anyu soha nem szerette, ha ünnepelték. Legalábbis az első reakciói mindig olyanok voltak, hogy a kapott virágot ott hagyta a konyhában, amíg még édességet ehetett, félretette, hogy hetek múlva mi járjunk rá apuval. Nem tudott és nem szeretett megköszönni semmit, amit nem ő teremtett, hanem csak úgy kapott. Így volt az élet minden területén, de ez sokáig fel sem tűnt.
Mostanában - főleg amióta lassan egy éve együtt élünk - tudatosulnak bennem régi pillanatképek és újkori beszólások. 87 évesen nyilván már a második gyerekkorban van és mint tudjuk, a gyerek a legőszintébb egy családban. Tehát, ami a szívén, az a száján. Mondják, nem kell komolyan vennem, amiket mostanában mond, az már nem ő. De szerintem igen. Csak most már nem kell kétszer meggondolnia, hogy a szavai milyen hatással lehetnek másra. Ha kigondolta, kimondja. És sokszor fájnak ezek a szavak. Amikor például merengve beszél arról, hogy tulajdonképpen ő jól meglett volna gyerek nélkül is. Amikor a férjem próbál némi kis elismerést kicsikarni belőle a rá fordított energiámmal kapcsolatban és azt mondja neki: a mama milyen szerencsés, hiszen van egy lánya. Kire számíthatna, ha nem rá? Mire az én édesanyám így egy év intenzív gondoskodás és ápolás után kiböki: kire számíthatok? Csak saját magamra.
Ennek a napnak van egy másik vetülete is. Van két fiam. Az ember akaratlanul is úgy érzi, ettől hátrányos helyzetűvé vált, mert igazából a lányok azok, akik a gondoskodás kérdését megoldják idős szüleikkel kapcsolatban. Ritkán van ez másként, tisztelet a kivételnek. Mi még nem szorulunk rájuk sem anyagi, sem fizikai értelemben, de talán egyszer eljön az a nap is. Csak éppen... a fiaink és családjaik távol innen élik majd akkorra a mindennapjaikat. A kisebbik máris. Ráadásul angolszász területeken az anyák napja nem is május első vasárnapja, hanem valahol március közepén ünneplik. Még rossz néven se vehetem tőle, ha a két gyerek, iskola és munka mellett megfeledkezik a régi szokásokról.
Ezen a napon, mint oly sok másikon, nekünk a nosztalgiázás marad. A kis kezekkel készített ajándékok, amiket még őrzök a szekrény mélyén, a fotók, amelyek felidézik az éveket, amikor még együtt éltük meg ezt a napot a sok másik mellett, és még jutott néhány ünnepi pillanat is. Anyának lenni jó volt, jó ma is, csak másként. Nem akarom én ünnepeltetni magam, amiért a világra hoztam/hoztuk őket, hiszen ez a mi döntésünk volt. "Szerencse" kérdése, hogy ki hálás ezért és ki az, aki inkább venne a szüleinek mozijegyet arra az estére. Oly sok másik ünnep mellett most is kicsit keserédes nézni a kirakatba kitett ünnepi fotókat, mialatt a puszta nap említése lám, mennyi emléket, itt-ott csontvázakat rántott ki a szekrény mélyéről.
Hát, boldog anyák napját!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése