8 évesen esett át rajta a mai napon. Egyszerre bánom és
örülök, hogy nem korábban. Bánom, mert egy fiatal szervezetnek valószínűleg kisebb
megpróbáltatás lett volna. És örülök, mert 8 éven át jószerivel nem kellett
orvoshoz menni a kötelező oltásokon kívül. Miért csak most?
Colin úgy vált kölyökkutyából felnőtté, hogy számára
ismeretlen fogalom volt az erőfitogtatás. Egy évesen már olyan komoly volt,
mint egy tízéves. Nem mi neveltük ilyennek. Ilyen volt. Egy szemeszternyi
kutyaiskola után a hétvégéket inkább a közös kirándulásoknak szenteltük. A napi
rutin a parkbeli haverokkal megvolt, nem kellett a társaságért oda járnunk.
Olyan tudást villantott nekem, amit nem tanítottam neki, ösztönösen érezte, mit
lehet kihozni egy szituációból, hogy a gazdi elaléljon a gyönyörűségtől. Csak
egy példa. Labdamániás. Áldom a nevét az ismeretlennek, aki a labdadobálót
kitalálta, mert egyrészt az a labda rettentő nyálas, sokszor sáros és leginkább
az én hajító tehetségem nem igazán említésre méltó. A dobálóval pedig jó
messzire repül a bűvös sárga golyó. Elrohant érte, aztán visszafelé némán
felemeltem a kezem, megálljt mutatva. És megállt. Felemeltem az ujjam, erre ő
leült. Lefelé fordított tenyeremet a föld felé mutattam, mire ő lefeküdt.
Kitártam a karom és ő elindult felém boldogan. Nem hittem a szememnek, ezért
megismételtem a mozdulatsort, és ő ugyanúgy megcsinálta. Mint aki az anyatejjel
szívta magába ezt a tudást.
A dominancia soha nem volt jellemző rá. A parkban, ha
kikezdtek vele, vagy megadta magát, vagy ellépett a kényes szituációból, vagy egész egyszerűen nem vett tudomást a másikról. Hamar
elhíresült, hogy a park legbékésebb kutyája, akivel nem lehet kikezdeni. A
szukák nem nagyon érdekelték. Aki nem ismerte, azt gondolta, már rég
ivartalanították.
Öt évesen egy kölyökkutyával leptük meg. Eleinte talán nem
nagyon örült, vagy csak nem értette, mi ez az új helyzet, de sosem volt vele
ellenséges. Két hét után megnyalta és azóta szó szerint elválaszthatatlanok.
Két ivaros kan, akik között soha egy összemorgás nem volt. Egy évvel ezelőtt
újabb kankutya került a családba, a fiamé, ráadásul egy olyan fajta, aminek
néhány egyede már párszor próbára tette a türelmét. Barátságosan fogadta, mára
már talán kedveli is.
És amiért most mégis ... Mindig is hajlamos volt rá, hogy
kiengedje a lompost. Viccesen hajnali merevedésnek hívtuk, de tulajdonképpen a
nap bármelyik szakában előfordult. Ilyenkor púposított háttal könnyített magán.
Felizgatta, hogy megkeféltem a bundáját, ha hentergett egy jót a fűben, vagy
csak türelmetlen volt, hogy induljunk már. Én sajnáltam, néhányan azt mondták,
jól teszi, már csak azért is, mert az anyag nem pang odabent. De mostanában a
gyakoriság megnőtt, és többször véres pöttyök kísérték az útját. A műtét előtti
laborleletei nem voltak kifejezetten rosszak, de jók sem. Máj- és vese-értékek
a felső határ felett, de még 10 %-on belül. A tumor marker 5,5... A gerincéről lassan másfél éve tudjuk, hogy
ún. bambuszgerinc. Viszont ez úgy néz ki, még elég jól karban tartható. Nem
indult meg a hátsó felénél az izmok sorvadása, a rendszeres mozgás és úszás jót
tesz neki. A hideg frontot ugyan most is megérezte, néhányat sántikált, de
aztán látszólag minden rendben volt.
Most az ivartalanítással próbáljuk elejét venni valami
rossznak. Senki nem mondja ki, minek, talán nem is érdekes. Bárminek, ami
számára rossz lehet. Kicsit tartok ettől is. Mert fogalmam sincs, hogy mennyire
változtatja meg a lelkivilágát majd a beavatkozás. Volt egy labi ismerősünk. Ő
is majdnem 8 éves volt, amikor ivartalanították. Domináns, de kezelhető kan
volt. A műtét után szó szerint depressziós lett. Semmihez sem volt kedve, se
séta, se kirándulás. Alig másfél évig volt még velünk. Az életkedve elszökött
és ő utána ment. Az állatorvos szerint ez bolondság, ilyen nincs. De hát
láttuk, a szemünk előtt zajlott. Szóval kicsit félek. De mindannyian azon
vagyunk, hogy biztosítsuk róla, semmi sem változik. Remélem, szeret annyira,
hogy ezt el is higgye nekünk. Közhelyek jutnak eszembe, hogy a „pokolhoz vezető
út is jóakarattal van kikövezve”, meg hasonlók. Az idő majd eldönti, helyesen
döntöttünk-e. Annyira szeretjük és önző módon szeretnénk, ha még sokáig velünk
maradna. Ezt azért biztosan érzi. Ugye, érzi?
5 megjegyzés:
Na, még meg kell szoknom, hogy írsz ide, akkor nem kérdezek majd rá háromnapos dolgokra. :-) Szegény Col, minden okés lesz. :-)
Nyugi, még nekem is meg kell szoknom! :) Amíg nem jöttem vissza, állandóan írni akartam. Most itt vagyok és nem állnak össze a mondatok. Agyrém! :D
Remélem nem viseli meg a műtét és a régi lesz a lábadozás után is.:*
Örömmel mondhatom, hogy úgy estünk át ezen a kényes és kellemetlen beavatkozáson, mintha semmi sem történt volna.
Akkor ez jó hír :)
Megjegyzés küldése