ŐszintÉn ... 3.

Na, megzavartak. Bár, soha édesebb megzavarást. Gyerek telefonált, hogy megvan a síelés időpontja és januárban újra láthatjuk pár napig, mert hazajön és úgy indulnak kocsival Ausztriába, aztán innen megy majd vissza Londonba. Kis világjáró, de igaza van, így is kell élni, nem a garast a fogunkhoz verve. Ha roppant profánul akarnék fogalmazni, ez a gyerek minden belefektetett fillért megért. Persze, ez a dolog nem mérhető forintban, még fontban sem, de azért azt remélem, érthető, hova akarok kilyukadni.

Amikor kicsik voltak, mind a kettőnek megadtunk mindent. Így például a nyelvi különórákat is. Hogy melyik hogyan élt a lehetőséggel, mi sem bizonyítja jobban, hogy egyikük a középiskola végére a felsőfokú nyelvvizsgát is letette, a másikuk a diplomáját is egy fél középfokúval vette át. Nem mintha nem beszélne ő is fényévekkel jobban angolul, mint ahogy én valaha is fogok, de azért a papír is csak jelent valamit. Ráadásul a kicsi ezt megtette még egy idegen nyelvvel, amire a bátyját már négyökrös szekérrel sem lehetett rávenni.

Na, aztán nem is volt elég a kis bizonyítani akarónak a sikeres nyelvvizsga, a sikeres felvételi, de a sikeres diploma után még saját furfanggal jó állást is szerzett magának, ahonnan cégen belül tovább lépett Londonba. Nem mintha álmai állása lenne, csak éppen tisztában van vele, hogy az élet pénzbe kerül, sok pénzbe, és akkor ő tesz róla, hogy ezt megszerezze magának. A bátyja meg azt vallja, egy élete van, azt úgy akarja leélni, hogy az élvezet és ne a nyűglődés jusson eszébe róla. És ha ehhez időnként anyunál kell ebédelni, vacsorázni, reggelizni, …akkor úgy. És egy anyának ez is öröm.

Nem tudom igazából megfogalmazni az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Talán túlságosan begyepesedett aggyal nézem a világot. Neki a szabadság a fontos, még ha ebbe a szabadságba időnként bele is döglik.  Nekem a munka a szükséges rosszat jelentette, ami ahhoz kell, hogy előtte és utána jól érezhessem magam. Nyilván ez sem a legszimpatikusabb hozzáállás, de valljuk be, nem éreztem különösebb elhivatottságot az aktatologatásért, éppen ezért két kézzel kaptam a lehetőségért, hogy főállású anya és feleség legyek. Na, most igazságtalan vagyok, mert az idegenforgalomban még az aktatologatás is érdekes volt. Hogy bármennyire vágytam rá, de az idő bebizonyította, hogy az idegenvezetés nem nekem való szakma, az pedig nyilván az én „hibám”. Más kérdés, hogy mint szinte mindennek, ennek a háziasszonyi létnek is megvannak ám az árnyoldalai, köteteket tudnék róla mesélni annak, aki csak azt látja, hogy nem kell a gyereket idő előtt belökni a suliba, napközibe járatni, vagy rettegve kulcsos gyerekként hazaküldeni, aztán munka után háziasszonykodni. Nehéz sors az, nem vitatom. De ez sem volt rózsaszirommal teleszórt  álomélet, na. Legalábbis ezen a szinten, ahogy én csináltam, nem, mert néha még annak is több ideje maradt magára, aki a munkahelyéről kiszabadulva kellett megteremtse azt. Jó, nem sírok, de az biztos, hogy nem a fodrásznál és edzőteremben teltek a napjaim. Én voltam az, akinek „mindenre és mindenkire van ideje”, akkor is, ha nem.

A legnehezebb az volt, hogy elfogadjam a tényt, eltartanak. Annyira eltartanak, hogy mindenhez kérnem kell a pénzt. Hogy karácsonykor lényegében a férjem pénzéből lepem meg őt, a szüleimet, a barátaimat. Mert soha nem volt korlátlan a keret, amiből költhettem vagy spórolhattam volna. Nyilván nem is tanultam meg a pénzzel bánni, így aztán amikor egy nagyobb össze került váratlanul a kezembe, úgy olvadt el, mint hó a napon. Annyi meg nem volt sosem, hogy megtanulhattam volna beosztani.

Ezt ma olvasni, amikor annyi nincstelen él az utcákon, amikor családok omlanak össze a bankkölcsöneik súlya alatt, nyilván elég visszás olvasni, ezer helyen bele is lehet kötni, de amiről beszélek, az a mostanihoz képest aranykorban, a nyolcvanas évek elején volt. Mindenkinek volt munkája, fizetése. Ha kölcsönt vett fel, tudta, hogy vissza is fogja tudni fizetni. Tudta, hogy lesz nyugdíjas öregkora, tudta, ha fáj valamije, az orvos ellátja, várakozás nélkül, ingyen. Lehet, hogy demagóg duma, de megélni jó volt. És igen, nyilván ez is hozzájárult, hogy nem tanultunk (bocsánat, tanultam) meg önfenntartani.

Furcsa megélni, hogy 53 évesen, ami szerintem nem számít még öreg-kornak, az ember már ilyen emlékekkel vigasztalja magát, ezekben keresse a mentséget a mostani ellehetetlenülésére. Kapjam be! Ellehetetlenülés? Akkor nem telne internetre, laptopra, hogy a hülyeségemet leírjam…, de stop, ennek is vannak fokozatai. Én még ott tartok, amikor ezek még beleférnek. A mihez képesten van a hangsúly.

Azzal a szándékkal kezdtem írni ezt a Valamit, hogy teljesen mindegy, mik jutnak az eszembe, majd szépen sorban írok arról, ami engem foglalkoztat, de ahogy itt nézem az eddig leírtakat, engem elég erősen foglalkoztat a múlt, néha a jövő, de a legkevésbé sem a jelen. Normális dolog ez?