Pofára esés ...

Szerencsére csak átvitt értelemben, mert ha a valóságban is sikerült volna, akkor az elég megalázó lenne. A saját teljesítményemről annyit, hogy szerintem nekem 28 nap kellene, hogy az alapszintet hozzam. Csak annyit mondok, hogy 5-6 mp-nél majdnem "belehaltam". Lehet próbálkozni. Jelentkezzen, aki hozzám hasonlóan puhány, ne érezzem már magam olyan szarul! Oké, a teljesítményeket természetesen az évek függvényében vizsgáljuk :D

http://alternativegeszseg.hu/index.php/2017/01/18/28-napos-kihivas-ami-drasztikusan-atalakitja-tested-emberek-millioi-ertek-el-hatalmas-valtozast-vele/

Hétköznapi hősök

Az unokahúgom második férje ma olyat tett... Fura a helyzet, mert az elsőt is bírom, bár a válás idején próbáltam a rokonnal szolidarítani, de az illető baromi jó állatorvos, úgyhogy megmaradtunk egymásnak. Ennél fogva talán egy kicsit feszélyezettebb volt a viszonyunk az új sráccal, már csak azért is, mert ő szerintem egy pöppet zárkózottabb típus. De ma Sanya hezitálás nélkül kapta le magáról a ruháját és ment a kutyája után a Balatonba, hogy kisegítse a partra a szeleburdi és ügyetlen boxer-lányt. Sokkoló élmény lehetett. A képen is jól látszik, hogy a tó jege még ott van, a partközelben is jéghártyás a víz. A kis lüke még nyáron se szereti beledugni a lábát a vízbe, erre most meg beleugrott. Szerencséje, hogy ilyen remek ember a gazdája, mert könnyen baj lehetett volna a dologból a fagyos vízben. Úgyhogy a legközelebbi találkozáskor én biztos a srác nyakába borulok és egy szívből jövő puszival köszönöm meg neki, amiért gazdi, és igen, Ember volt a talpán.

Rágom a gittet ...

Ahhoz képest, hogy a horoszkópom az idei évre fantasztikus dolgokat jósolt, eddig nem nagyon jött be egyik jóslatuk sem. Sírhatok nyugodtan, mert már választ kaptam mindkét kiadótól, akiktől a "fantasztikus áttörést" vártam. Két regénnyel pályáztam, egyik sem jutott túl az első rostán. Ez alapjáraton el kellene, hogy gondolkoztasson, talán én képzelek róluk túl sokat, de aztán belelapozok és kiegyenesedik a gerincem. Nem tudom, hogy kik győztek le és mivel, de ezek a sorok bármikor vállalhatóak, úgyhogy még mindig nem adom fel. Próbálok úgy csinálni, ahogy tulajdonképpen soha életemben nem tudtam. Abban a bizonyos "kidobnak az ajtón, bemászok az ablakon" stílusban. Ennek jegyében eldöntöttem, feltöltök egy regényt abba a bizonyos Magyar Irodalom Házába, amelyik Alessiának már meghozta az érdeklődést. Tudom persze, hogy totálisan más műfajban utazunk, és talán csak egy újabb pofonnak megyek elébe egy romantikus regénnyel, amivel - még én is látom - folyót lehet rekeszteni. Néhány írós oldalon "hallgatom" a szerzőtársakat, ahogy elkeseredetten keresik a lehetőséget a kitörésre, a megjelenésre, az elismerésre. Mindannyiunkban ugyanaz a vágy munkál, de őszintén szólva ijesztően sokan vagyunk, akik ugyanarra a néhány fókára vadászunk. Na, nem is szaporítom a szót, még egyszer átnézem a szöveget, aztán hajrá! Ha én nem hiszek benne, ki más tenné?

Rosszkedv ellen tennivalók ...

Nos, hát egyelőre úgy tűnik, a nyelvtanulás kérdése elrendeződött. Alessia szerint nem döntöttem jól, de ezt majd az idő eldönti. Ugyanis megrendeltem a neten a GoAngol nyelvtanuló csomagot. Van hozzá egy rakat könyv, cd és online letölthető hanganyag angol, amerikai, ausztrál kiejtéssel. Írásbeli feladatokat be lehet küldeni, javítva, kiértékelve visszaküldik, de az igazi hangsúly a hallás utáni értésen és a hétköznapi szófordulatokon van. Talán nyelvtanilag nem visznek a csúcsra, de nem is nyelvvizsgázni szeretnék, hanem beszélni és főleg megérteni, ha beszélnek hozzám. Kíváncsian várom a csomagot, aztán egyelőre úgy fest, Tibivel közösen vágunk bele a kalandba. Ő ugyan tanulta is, beszéli is az angolt, de azt mondja, a gyakorlás neki sem fog megártani. Hm, kíváncsi vagyok! Rendeltem én már - az őszinteség jegyében el kell ismerjem - nyelvtanuló csomagot a Reader's Digesttől, de ott valahogy ez a beszélgetős rész nem volt elég hangsúlyos. No, meg a kitartásom sem, az is igaz. De most!
A futárra várva pedig körbenyalom a kéglit, mert holnap talán vendégeink is lesznek, meg amúgy is aktuális. Este vasalni fogok egy hónapra visszamenőleg. Buzog bennem a tettvágy :D De azért gépelek szorgosan a fene nagy buzgalomban :P Na, megyek, és nagyon igyekszem nem "popsit" csinálni a számból. Tiszta lakás, rendes ház és okosodó háziasszony. Egyelőre ezek a tervek :D Ja, meg elvinni a kis szőröst kutyakozmetikushoz. Csak ne félnék, hogy a kis szőrmókból milyen pucér egeret fognak varázsolni :D

Kifejezetten sz@r érzés ...

Nos, a suli-projekt bedőlt, mielőtt elkezdődhetett volna. Maradt a szerda-szombat (5 és 10 óra) beosztás, módosításra nincs lehetőség. Döntenem kellett, hogy bevállalom-e, hogy egész nyáron ott ülök a padban vagy sem. Döntöttem. Volt itthon némi verbális tányérdobálás, ígérgetés, de főleg kompromisszumképtelenség, s végül maradtam én a gyenge láncszem, aki megadtam magam. Erre vonatkozóan lesz majd egy szülinapi posztom, ugyanis úgy látszik, ez a vonásom már a csillagokban is megíratott. Úgyhogy ha valaki megbízható és megfizethető angol-tanárt ismer (lehetőleg megközelíthető távolságban), akkor nyugodtan ötleteljen, különben előfordulhat az a kínos eset, hogy leendő menyemmel a How are you?-n kívül nem sok mindenről fogunk majd beszélgetni :( Baffa meg!
Pedig már egészen büszke voltam, mert a koszként innen-onnan felszedett nulla nyelvtudásommal is 65 pontból 25-öt értem el a kőkemény felvételi teszten, úgyhogy még csak nem is a teljesen kezdő csoportba osztottak volna be.
Na, "hepivalentájn"! :(

Nem jó érzés.2

Végre a sarkamra álltam és hoztam egy döntés. Tök mindegy, hány évet tudok magam mögött, de újra iskolába akarok járni! Persze, volt némi hátsó gondolat... egyrészt, hogy az iskola most kivételesen "ingyenes" és elsősorban a nyelvre koncentrál. Ki ne ragadna meg egy ilyen alkalmat? - kérdezem én, akinek igencsak a körmére ég már ez a nyelvtanulásos mizéria. Nem tudom, ki hogy van vele, én nem vagyok kellőképpen eltökélt (mert motivált még csak lennék), hogy magamban, a négy fal között vegyem fel a harcot az angol nyelvvel. Persze, ragad az emberre egy s más, mint a kosz, ahogy mondani szokás, de ez azért egy idegen nyelven beszélő családtaggal kommunikálni ez vajmi kevés, lássuk be. Tehát jelentkeztem online, elmentem a beiratkozásra, megírtam a tesztet, részemről mindent megtettem a nagy cél érdekében. Erre kapok egy értesítést, hogy a meghirdetett hétköznapi órák helyett (mellett) szombaton teljesítsek öt tanórát. Szombaton! Én, aki már így is alig bírtam kiharcolni a kissé önző férjemény mellett az iskolába járást. Jön a tavasz, jön a nyár, én meg szombatonként vonuljak el Pest túlsóra és üljek a padban, a család pedig itthon várja, hogy megvilágosodjak. Nem tudom felvállalni a konfliktust, amit a helyzet szülne. De iskolába akarok járni! Tanulni akarok! És nincs rá alkalmanként 5 ezer forintom, hogy egy magántanár simogassa a buksimat elnéző vigyorral, amiért még erőlködöm. Elképzelni sem tudjátok, mennyit koptattam a számat, amíg megtaláltam az érveket, amiért ezt az iskolát nekem el kell végeznem, erre pont ők tesznek keresztbe. Persze, lehet, elkiabálom és segíteni fognak a hétköznapi csoportok valamelyikébe való bejutással, de nem nagyon bízom benne. Négy napja írtam nekik egy levelet, amire nem válaszoltak. Így más esélyem nincs, mint 15-én elvándorolni a tetthelyre és ott próbálkozni. De ha nem megy, akkor megint egy kudarccal több . A franc egye meg! Pedig a horoszkópom mindenféle csodás dolgot jósolt erre az évre. Oké, még csak február közepe van, de eddig baromira semmi jele a csodáknak. Pedig addig kéne jönnie, amíg még örülni tudok neki!

Nem jó érzés ...

Így utólag már nyugodtan mesélhetek róla, hogy decemberben egy (meghosszabbított) beadási határidőt kihasználva, jelentkeztem a Libri Kiadó Insomnia Booklovers romantikus/erotikus regénypályázatára. Mert olyan szépen írták, hogy végre az angolszász fordítások helyett a hazai szerzőket akarják támogatni. Heuréka!
Volt is egy kb. 400 oldalas regénykém, A menedék. Gondoltam beáldozom a siker reményében, mert a remény hal meg utoljára. És már megint bebizonyosodott, hogy azért, mert ő a gyilkos.
A kiírásban szerepelt, hogy lesz majd lépcsőzetes értesítés. Akik átmennek az első rostán (amikor is 3 oldallal próbálod eladni a 400 oldaladat, vagy másképpen a közel egymillió karaktert tízezerrel), azok ... és itt valóban kissé homályossá vált a kiírás, de értelemszerűen arra gondolt mindenki, hogy ott már bekérik, ha nem is az egész írást, de mondjuk az első fejezetet. Nos, nem így történt. 3 oldal alapján kihirdették a győztest, aki jól sejthető, nem én voltam.
A lovagiasság szabályai szerint megköszöntem a tájékoztató levelet és sok sikert kívántam nekik a továbbiakra. Erre ma egy elég felháborodott  hangú írótárs nyílt levele került elém, aki szépen, pontokba fogva rávilágított a pályázat, de leginkább az elbírálás homályba vesző részeire. Innen pedig elég elkeserítő végiggondolni, milyen eséllyel lehet ma indulni egy pályázaton bárkinek, aki a "körön kívül" van.
Nyilván savanyú a szőlő, meg hasonlók, de azért tényleg elgondolkoztató, hogy hogyan nyerhette a harmadik helyezést valaki, aki még csak nem is a pályázati kiírásnak megfelelő témában indult. És miért nincs nevesítve egyik helyezett sem. Persze, a többiek, köztük én is, nyilván utána olvasnának az illető korábbi írásainak (ha vannak), hogy lássák, micsoda tehetség kell ahhoz, hogy egy nagy névnek számító kiadó segítő kezet nyújtson a könyved kiadásához. De ez nem lehet gátja a nyilvános eredményhirdetésnek.
Tegnap sem voltam boldog, amikor az ominózus levél megérkezett, de udvariasan megköszöntem, és próbáltam megemészteni. Most azonban már kifejezetten baffa a csőröm. Mert valóban kezd olyan érzést kelteni a dolog, hogy itt száznál több reménykedő írópalánta kegyetlenül át lett verve. A védelmünkben pedig annyit megjegyeznék, hogy szerintem egy kezdő írónál, aki még konkrét kiadói tervezgetéssel nem találta szembe magát, nem lehet elvárás, hogy a saját irományából kiválasszon három oldalt, amelyek általa nem ismert kiadói igényeknek megfelelőek. Ez szinte olyan, mint amikor az óvodai versmondó versenyre jelentkezve lelkesen tanítanád a gyereknek az Anyám tyúkját, pedig a zsűri a szíve mélyén tulajdonképpen Pilinszky János: Örökkön örökké című versét szerette volna hallani tőled. Kiscsoportban.

Update:
Az Ortzakönyvön törölték a levelet (talán az írója maga, nem tudom), akik pedig mostantól kommentelnek, őt szídják, amiért nem képes emelt fővel viselni a vereséget. Én meg leginkább azon gondolkozom, abból a csoportból is ki fogok lépni. Mit kezdjek egy rakás önimádó, önmagát hájpoló fazonnal, akik kéjelegve dicsérgetik a 3. helyezettet, akinél nagyképűbb furkót nem hordott a föld a hátán. Ő már befutott, elismert, gyakorlott, ... az isten tudja még mi minden, aki megérdemelte a helyezést ... de ha igazából utánanézel, akkor egy óriási kamugép. Ha valaha is az illető elé jutna ez a néhány sor, akkor azt is ideírom, miért gondolom ezt. Mert megkérték, hogy ossza már meg a fülszövegét, amivel ezt a sikert kiérdemelte. Onnantól válasz nélkül sürgősen kilépett a kommentelésekből és egy másik fórumon panaszkodott, hogy egyesek mennyire nem tudnak veszíteni.
Mindegy! Talán kár is volt itt puffognom, hiszen ez egyrészt nem változtat semmin, másrészt azt az érzést keltheti az olvasóban, hogy képtelen vagyok veszíteni. Pedig tudok. Volt alkalmam gyakorolni. Csak én vagyok a kis naiva, aki még hisz a Mikulásban és a megmérettetések tisztaságában. Uff...

A jó pap is holtig tanul ...

Tudtátok, hogy február 14. nemcsak a szerelmesek nemzetközi napja, úgymint Valentin nap? Úgyhogy akinek tele a hócipője a millió szívecskés bizgentyűvel, a horror virágárakkal, meg úgy általában az egy napra időzített romantikával, az most jól figyeljen!

Február 14. az "Ajándékozz könyvet egy gyermekközösségnek! akció napja is!

Ennek örömére úgy döntöttem, hogy a Fitos Györgyi barátnőmmel közösen elkövetett Az öreg szekrény meséje - Zsemle és Kócos kalandjai című mesekönyvemből 3 példányt ajándékozok:
1. a kerületi könyvtár gyermekkönyv részlegének
2. a János kórház gyermekosztályának
3. a volt óvodánknak

Nem kell, hogy új könyv legyen, szóval, akinek akad otthon elfekvő mesekönyve, akár azért, mert a gyerekének, unokájának nem tetszett, az nyugodtan ajándékozza oda egy kis közösségnek. Biztos lesz valaki, akinek örömet szerez vele, mert a gyerekekre is igaz, hogy ízlések és pofonok különbözhetnek.

Itt olvashatsz az akcióról bővebben!

Zenés ...

Nyelvtanulós :D

"Mozista"...

Most olyat írok le, ami talán sokaknál kiveri a biztosítékot: Én nem szerettem a Bridget Jones filmeket.
Eddig egyiket sem. És különösebben nem vonzott az sem, hogy elolvassam a könyvet.
De...
Most megnéztem a Bridget Jones babát vár című részt és ahogy pestiesen mondják: "megvett kilóra". Lehet, hogy Patrick Dempsey az oka, talán Emma Thompson, mert velük még egy időjárásjelentés is odaszegezne a képernyőhöz, nem tudom. De jól szórakoztam. Én. Egy Bridget Jones filmen :D

https://www.youtube.com/watch?v=sahdPO6TLks

Mert van, akinek minden vicc új ... például én ...

Egy két évvel ezelőtti, de a napokban újra előkerült vita margójára...

A minap az Orczakönyvön ismét felröppent a szörnyülködés Varró Dani ötödikesek irodalomkönyvében megjelent versével kapcsolatban. Nekem újdonság volt, bár az adok-kapok már 2014 őszén lezajlott ebben a témakörben.

http://konyves.blog.hu/2014/10/21/oriasi_indulatokat_kavart_varro_dani_gyerekverse

Azóta kicsit utána néztem és meg sem lepett, hogy egymás sarkát letaposva védelmezik az "irodalmárok" a kis remeket. Konok Péter történész például ezt a mások által "csodálatos"-nak tartott verset költötte Varró Dani, a "kortárs irodalom egyik legkiválóbb költője" védelmében:

Összességében pedig megállapítást nyert, hogy mi magyarok nem értjük az iróniát. És begyepesedett aggyal nem kellene Gárdonyi Géza Egri csillagokjánál leragadnunk (már a felvetést sem értettem, hogy lehet a két szerzőt egy lapon emlegetni, már csak műfaji különbözőségek okán is). Elképesztő indulatok kaptak betűre pro és kontra is, sokszor megkérdőjelezve, hogy akinél ez a vers kiveri a biztosítékot, az vajon a valóságban is olyan nagy magyar szülő-e, aki sosem engedte a kisbabáját villanyvezetékkel, konnektorral játszani, netán rossz néven vette, ha a ded a lapáttal jól pofán csapta a kedves papát. Mert egy kisgyerek ilyen, ezen nincs mit szörnyülködni. Egy gyereket nem lehet 24 órában szemmel követni, bizony előfordulnak ilyen kis csínytevések, különben is, nem egy értelmes 10 évesről szól a versike (akinek a tankönyvében szerepel amúgy), hanem még pici gyerekről, aki nem fogja fel a cselekménye veszélyeit.

Persze, a másik oldal is védte az igazát, hogy ilyen hozzáállás miatt a mai gyerekek előtt nincs erkölcsi gátlás, szemtelenek, tiszteletlenek, nulla veszélyérzettel etc.

Nos hát, - minő meglepetés - nekem is van véleményem. Bár, először egy kérdés... mi a fenének kell egy 10 éves tankönyvébe ez a bárgyú (bár, sokak által humorosnak érzett) versike? Most komolyan, 10 évesen még úgy hisszük, ezen a szinten állnak? Mert akkor ne csodálkozzunk a PISA-felmérések eredményein. Más ... én annak idején az unalomig képes voltam az A part alatt című versikét dúdolgatni a fiaimnak (veszélyeztetve zenei szépérzékük fejlődését), de a mai napig nem találom benne azokat a szavakat, mondatokat, amik akár csak egyetlen visszás gondolatot ébreszthetnének bennük:

A part alatt, a part alatt

Három varjú kaszál, három varjú kaszál.
Róka gyűjti, róka gyűjti,
Szúnyog kévét köti, szúnyog kévét köti.

Bolha ugrik, bolha ugrik,
Hányja a szekérre, hányja a szekérre.
Mén a szekér, mén a szekér,
Majd a malomba ér, majd a malomba ér.

A malomba, a malomba
Három tarka macska, három tarka macska.
Egyik szitál, másik rostál,
Harmadik követ vág, harmadik követ vág.

Szürke szamár vizet hoz már,
Tekenőbe tölti, tekenőbe tölti.
Tehén dagaszt, tehén dagaszt,
Kemencébe rakja, kemencébe rakja.

Medve várja, medve várja,
Kisült-e a cipó, kisült-e a cipó.
Tyúk a cipót csipegeti,
Hangya morzsát szedi, hangya morzsát szedi.

Riposztozhat bárki, hogy micsoda idétlenség állatokkal szemléltetni a friss kenyér születését, hiszen egyetlen macska sem szitál lisztet, a tehén nem dagaszt, és folytathatnám a sort. Ezek azonban mesei elemek. Éppen úgy, mint a gonosz boszorka, aki péklapátra ülteti Jancsit és Juliskát, hogy megsüsse őket. Horror? Az! Kőkemény, mint a legtöbb Grimm mese. Mégsem hiszem, hogy a szülő ne vigasztalná meg a mese végén a gyereket, hogy ilyen a valóságban nincs, kitaláció az egész, amin generációk hosszú sora nőtt már fel, anélkül, hogy meg akarta volna sütni apját vagy anyját. De a kuncogó szülő, aki Varró Dani sorait olvassa együtt a gyerekével, akaratlanul is olyan érzetet kelthet a gyerekében, hogy a lapáttal orrba vert apuka tulajdonképpen egy jó vicc, mint ahogy az elrágott villanyvezeték is.

A leírt szó felelősség! Az enyém, a tiéd, az övé. Mindnyájunké. Varró Danié is. Ne abból induljunk ki, hogy Dani versét mi felnőttek netán humorosnak, frappáns szójátéknak, vagy akár kínrímes szösszenetnek érezzük. Nem az a kérdés, hogy poén vagy sem egy felnőtt szemével. Ugyanis a gyereknek még nem kellőképpen fejlett a humorérzéke, nem feltétlenül érti az iróniát. Neki a felnőttek által leírt szó iránymutatás.

Egy ideje már morgok azon, hogy Jókai, Gárdonyi műveit lebutítják, mert a mai gyerekek számára sok szó ismeretlen, idejétmúlt. Nem értik, tehát nincs is rájuk szükség! Viszont ismerik a laptopot, a kábelt és hasonlókat, akkor nosza, szerepeljenek ezek egy versikében. "Nyelvében él a nemzet" - ismerjük Széchenyi István örökbecsű szavait. Tehát a mi feladatunk, kötelességünk, hogy őrizzük, ápoljuk azokat a szavakat, amik lassan kikopnak a közbeszédből. Ne elégedjünk meg a lebutított regénymaradványokkal, mondván, a mai gyerekek úgysem értenék az idejüket múlt szavakat. Ez bizony az írók, költők, betűvetők felelőssége, hogy a család és a pedagógusok mellett aktívan tegyenek a fennmaradásukért. Ha egy ötödikes tankönyvben ez a mérce, milyen "írástudó" nemzedéket nevelünk fel? Igen, alkalmazkodni kell a megváltozott világhoz, de nem kell, nem szabad elfeledkeznünk a gyökereinkről, nyelvünk gazdagságáról, szépségéről. Ha még G.B.Shaw is ezt írta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit” - akkor nekünk erkölcsi kötelességünk legalább a tankönyvekben jó példát mutatni a gyerekeknek.

Nem újdonság a nyelv játékosságát kihasználva kínrímeket faragni, biztosan sokan emlékeznek még erre is: "Hátamban kés, na és!" Már nem emlékszem, hol szedtem fel én magam ezt a gyöngyszemet zsenge ifjúságom idején, de az egészen biztos, hogy nem egy tankönyvben.

Ő írta ... helyettem :)

Miután már két orbitális esésen vagyok túl és még élek, valami hasonló megfordult már az én fejemben is. De ha valaki ilyen jól megfogalmazza az én gondolataimat is, akkor minek erőlködnék. Olvassátok el, minden szava arany! Budapestiek, ti hogy élitek a mindennapokat?

Frontember megmondja

ŐszintÉn ... 3.

Na, megzavartak. Bár, soha édesebb megzavarást. Gyerek telefonált, hogy megvan a síelés időpontja és januárban újra láthatjuk pár napig, mert hazajön és úgy indulnak kocsival Ausztriába, aztán innen megy majd vissza Londonba. Kis világjáró, de igaza van, így is kell élni, nem a garast a fogunkhoz verve. Ha roppant profánul akarnék fogalmazni, ez a gyerek minden belefektetett fillért megért. Persze, ez a dolog nem mérhető forintban, még fontban sem, de azért azt remélem, érthető, hova akarok kilyukadni.

Amikor kicsik voltak, mind a kettőnek megadtunk mindent. Így például a nyelvi különórákat is. Hogy melyik hogyan élt a lehetőséggel, mi sem bizonyítja jobban, hogy egyikük a középiskola végére a felsőfokú nyelvvizsgát is letette, a másikuk a diplomáját is egy fél középfokúval vette át. Nem mintha nem beszélne ő is fényévekkel jobban angolul, mint ahogy én valaha is fogok, de azért a papír is csak jelent valamit. Ráadásul a kicsi ezt megtette még egy idegen nyelvvel, amire a bátyját már négyökrös szekérrel sem lehetett rávenni.

Na, aztán nem is volt elég a kis bizonyítani akarónak a sikeres nyelvvizsga, a sikeres felvételi, de a sikeres diploma után még saját furfanggal jó állást is szerzett magának, ahonnan cégen belül tovább lépett Londonba. Nem mintha álmai állása lenne, csak éppen tisztában van vele, hogy az élet pénzbe kerül, sok pénzbe, és akkor ő tesz róla, hogy ezt megszerezze magának. A bátyja meg azt vallja, egy élete van, azt úgy akarja leélni, hogy az élvezet és ne a nyűglődés jusson eszébe róla. És ha ehhez időnként anyunál kell ebédelni, vacsorázni, reggelizni, …akkor úgy. És egy anyának ez is öröm.

Nem tudom igazából megfogalmazni az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Talán túlságosan begyepesedett aggyal nézem a világot. Neki a szabadság a fontos, még ha ebbe a szabadságba időnként bele is döglik.  Nekem a munka a szükséges rosszat jelentette, ami ahhoz kell, hogy előtte és utána jól érezhessem magam. Nyilván ez sem a legszimpatikusabb hozzáállás, de valljuk be, nem éreztem különösebb elhivatottságot az aktatologatásért, éppen ezért két kézzel kaptam a lehetőségért, hogy főállású anya és feleség legyek. Na, most igazságtalan vagyok, mert az idegenforgalomban még az aktatologatás is érdekes volt. Hogy bármennyire vágytam rá, de az idő bebizonyította, hogy az idegenvezetés nem nekem való szakma, az pedig nyilván az én „hibám”. Más kérdés, hogy mint szinte mindennek, ennek a háziasszonyi létnek is megvannak ám az árnyoldalai, köteteket tudnék róla mesélni annak, aki csak azt látja, hogy nem kell a gyereket idő előtt belökni a suliba, napközibe járatni, vagy rettegve kulcsos gyerekként hazaküldeni, aztán munka után háziasszonykodni. Nehéz sors az, nem vitatom. De ez sem volt rózsaszirommal teleszórt  álomélet, na. Legalábbis ezen a szinten, ahogy én csináltam, nem, mert néha még annak is több ideje maradt magára, aki a munkahelyéről kiszabadulva kellett megteremtse azt. Jó, nem sírok, de az biztos, hogy nem a fodrásznál és edzőteremben teltek a napjaim. Én voltam az, akinek „mindenre és mindenkire van ideje”, akkor is, ha nem.

A legnehezebb az volt, hogy elfogadjam a tényt, eltartanak. Annyira eltartanak, hogy mindenhez kérnem kell a pénzt. Hogy karácsonykor lényegében a férjem pénzéből lepem meg őt, a szüleimet, a barátaimat. Mert soha nem volt korlátlan a keret, amiből költhettem vagy spórolhattam volna. Nyilván nem is tanultam meg a pénzzel bánni, így aztán amikor egy nagyobb össze került váratlanul a kezembe, úgy olvadt el, mint hó a napon. Annyi meg nem volt sosem, hogy megtanulhattam volna beosztani.

Ezt ma olvasni, amikor annyi nincstelen él az utcákon, amikor családok omlanak össze a bankkölcsöneik súlya alatt, nyilván elég visszás olvasni, ezer helyen bele is lehet kötni, de amiről beszélek, az a mostanihoz képest aranykorban, a nyolcvanas évek elején volt. Mindenkinek volt munkája, fizetése. Ha kölcsönt vett fel, tudta, hogy vissza is fogja tudni fizetni. Tudta, hogy lesz nyugdíjas öregkora, tudta, ha fáj valamije, az orvos ellátja, várakozás nélkül, ingyen. Lehet, hogy demagóg duma, de megélni jó volt. És igen, nyilván ez is hozzájárult, hogy nem tanultunk (bocsánat, tanultam) meg önfenntartani.

Furcsa megélni, hogy 53 évesen, ami szerintem nem számít még öreg-kornak, az ember már ilyen emlékekkel vigasztalja magát, ezekben keresse a mentséget a mostani ellehetetlenülésére. Kapjam be! Ellehetetlenülés? Akkor nem telne internetre, laptopra, hogy a hülyeségemet leírjam…, de stop, ennek is vannak fokozatai. Én még ott tartok, amikor ezek még beleférnek. A mihez képesten van a hangsúly.

Azzal a szándékkal kezdtem írni ezt a Valamit, hogy teljesen mindegy, mik jutnak az eszembe, majd szépen sorban írok arról, ami engem foglalkoztat, de ahogy itt nézem az eddig leírtakat, engem elég erősen foglalkoztat a múlt, néha a jövő, de a legkevésbé sem a jelen. Normális dolog ez? 

Őszint-Én ... folytatás

Ijesztő, mennyire aktuálisak a majd négy évvel ezelőtti sorok!

*

Elakadtam. Lehet, hogy nem kéne elkapkodni a blognyitást. Miért nem jó ez nekem, csak így a „fiókban”, ha egyszer úgysem akarom, hogy olyanok is olvassák, akik ismernek, vagy akik magukra ismerhetnek? Viszont amíg ezen nyavalygok, addig sem rakom oda a vacsorát.  

Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de így 50 után ez az egyik, amit a legjobban utálok, hogy háztartást kell vezetni. Nyilván jól ellennék egy barlangban, néha valami kis kajával. Ha sok vesz körül, akkor úgyis csak tömöm a fejembe, aztán sóhajtozok, hogy mekkora a fenekem. Kinek jó ez? Kinek? Például a férjemnek, akinek meg valahogy ez okoz örömet. Mármint az evés, mert megcsinálni már nem állna neki. De én meg hidegrázást kapok, ha a főzésre gondolok. 

Amióta a fiúk kirepültek itthonról, azóta még annyira sem izgat a dolog, mint régebben. De ez igaz a sütésre is. Kinek? Minek? Elég, ha van itthon egy kosár gyümölcs, azzal elvagyok… néha egy-egy friss zsemle vagy kifli, tej… senki nem foghatná rám, hogy extra-igényeim vannak.

Kicsit úgy hangzik ez az egész, mintha komolyan depis lennék. Pedig nem. Vagy csak úgy gondolom, hogy nem, ...nem vagyok pszichomókus, hogy megállapíthassam. Bár, őszintén, van bennem egy adag előítélet velük kapcsolatban is. Néhányuk igazán úgy viselkedik, mintha nem ő adna tanácsot, hanem ő szorulna tanácsra. De ez szubjektív vélemény, mert még egyikükkel sem töltöttem el hivatalosan egy fél órát sem.

Szóval, szerintem nem vagyok depis. Talán mégis lusta vagyok, ezzel nem nagyon tudnék vitába szállni, amikor a poros könyvespolcon végignézek.

Depis már csak azért sem lehetek, mert van egy kutyánk. Egy édes. Azt mondják minden kutya édes, főleg a gazdájának (és itt gazdára gondolok, nem azokra az ember formájú vadbarmokra, akik képesek kitenni az autópálya mellett egy doboz kutyakölyköt), de hát lássuk be édes és édes közt is van különbség. Ez a kutya extra cuki. Milyen is lehetne egy golden retriever. Már a neve is aranyos. J De komolyan… tuti elrontottuk, de ez az a kutya, amelyik nem él vele vissza. A gyerekeink nincsenek már velünk, unokáink még nincsenek, valaki pedig kellett, akit tutujgathatunk. Hát, ő hagyja. Lassan három éve van velünk, és azóta nagyjából róla szól az életünk.  

Szeretjük azt gondolni, hogy miatta nem utazunk el nyaralni, mert nem lenne kire hagyni, de közben pontosan tudjuk, hogy a pénztárcánk nem enged el nyaralni, de mivel ő remekül érzi magát a balatoni telken is, mi meg vele, így tulajdonképpen senkinek nem hiányzik (nagyon) egy idegörlő utazás, idegen nyelven karattyoló külföldiekkel, akik hülyének néznek, csak mert idegenek vagyunk. (Oké, ez most itt enyhén szólva is igazságtalanul hangzott, mert minden rossz tapasztalatra jutott régebben vagy egy tucat jó is, nem szabadna a kivételeket felemlegetnem. A francba! Mégiscsak lehet valami abban a depiben?) Szóval egy kutya erre is jó, kifogásnak. De miatta fel kell kelni minden reggel, amikor legszívesebben a fejedre húznád a takarót és akár napokig elő se bukkannál alóla. Miatta sietni kell haza, miatta újra és újra ki kell bújnod a csigaházból. Egy kutyás egyszerűen nem engedheti meg magának a luxust, hogy depressziós legyen. Mert depressziós kutya nincs, így aztán ilyen gazda sincs.

Már látom, ahogy legalább három etológus szállna velem vitába, de ehhez az állításomhoz ragaszkodom. Punktum.

Persze, nem vagyok én teljesen dilinyós, pontosan látom, hogy a kutya egy önző dög, akit ennek ellenére is imádok. Mert ha ő le akar menni, akkor addig piszkál, amíg lemegyünk. Ha enni akar, addig piszkál, amíg felállok és enni adok neki. Ha aludni akar, akkor alszik és nem igazán érdekli, hogy én közben a lelkemet borítanám rá.

De ugyanakkor a legnagyszerűbb társ. Aki nem húzogatja a száját, ha én akarok menni, ki a világból. Akkor mellém szegődik és jön velem, a világvégén túlra is akár. Mert igazán csak akkor érzi jól magát, ha velem lehet. Akkor most mégiscsak önző? Lehet, de az ő önzése az én kapaszkodóm, szóval csűrhetem, csavarhatom, de a kutya egy nagyszerű lélek.

Ez a kedvenc témám, biztosan még sokszor itt fogok kikötni. Amúgy meg nyilván csapongani fogok össze-vissza. Ez az írás nem egy regény, ahol el kell juttatnom a hősöket A-ból B-be, némi konfliktuson át a boldog végkifejletig. Speciel a végkifejletig a magam kis életében még nagyon nem szándékozom eljutni.

Fura, mostanában pedig sokat gondolok rá. Pedig nem akarok. Néha erővel kényszerítem magam, hogy valami egészen másra gondoljak, ne arra, hogy mi lesz, ha egyszer egyedül maradok. Az a variáció se dob fel, ha én megyek el előbb. A férjem rendes ember, szeret engem és mint sok férfi, ő is elég önállótlan lenne több mint harminc évnyi elnyomás, akarom mondani házasság után. Egyszerűen csak arról van szó, hogy megszokta, kiszolgálják. Esténként van étel az asztalon, a szekrényben tiszta holmi, és a lakásban viszonylagos rend, körülötte pedig nyugalom. Hogy a számlákról én tudom, hogy mikor aktuálisak, hogy be vannak-e fizetve, és még hányszor kell gyomorszorító idegességgel elindulnia itthonról, hogy vajon a következő számlára összejön-e végre a már aktuális összeg. Mert dolgoznia neki kell értük. És ezt utálom a legjobban több mint harminc éve. Hogy ebben nem tudok a társa lenni. Talán valaha még tudtam volna, de akkor az ő döntése volt, hogy a családra koncentráljak. Sose bántam meg, mert a gyerekeink eljutottak minden különórára biztonságosan, nem maradt elkészítetlen házifeladat, és legalább én ott voltam, hogy elmondhassák, ami a szívüket nyomta.

Jó volt háttérnek lenni, én meg nem voltam az a kitörni akaró típus. Pontosan tudtam, hogy mi a legfontosabb, és nem feledkeztem meg arról sem, hogy mindeközben feleség is vagyok, úgyhogy most kettesben sem kínlódunk. Jó együtt! És amilyen kevés elismerést kaptam az évek során azért, hogy mindig mindenkinek ott vagyok, most annál sűrűbben éreztetik velem, hogy jó volt, hogy ott voltam. A fiúk is, az apjuk is. Úgyhogy nem érzem elvesztegetett éveknek. Csak az bánt, hogy most nem tudok segíteni, mert most egészen más fajta segítség kellene, tudom én is. Egy fizetés, ami biztosabbá tehetné a mindennapjainkat. De hát ez olyan sokaknak a vágya… 

Látom rajta, hogy nagyon bántja, hogy nem tud úgy adni, ahogy régen, amikor akkor is adott gyereknek, nekem, amikor nem is kértük. Amikor mindenre tellett, nyaralásra, telelésre, utazásra, sportra, különórákra, zongorára és sportfelszerelésre, kutyára és szórakozásra. Próbálom benne tartani a lelket, hogy örüljünk annak, amit már megéltünk, hiszen azt már senki el nem veheti tőlünk, de tudom, hogy a szíve mélyén keserű emiatt. Betege annak az évnek, amikor a fiunk külföldön volt és egyszerűen képtelenek voltunk annyit összehozni, hogy meglátogathassuk. Betege annak, hogy nem ő állta a másik fiú esküvőjének költségeit, holott ezt senki nem várta tőle. Egy lakást adott a fenekük alá, a srác vihette az egyik kocsit, de apa még mindig úgy érzi keveset adott. Mert lételeme, hogy a szeretteinek adjon. 

A fiunk elvált, pályát módosított, nem hajlandó betörni és csak azt csinálja, ami örömet szerez neki, így aztán néha újra támogatni kell. És apa maga elé helyezi megint. Talán nem helyes, de egy apa nem tudja meghazudtolni önmagát.

A másik szerencsére megáll a lábán, de ehhez külföldre ment megint. Nem volt egyszerű, de meglátogattuk, mert azt már végképp nem tudta volna elviselni az apja, ha még ennyit sem engedhet meg magának.

Büszke a fiaira, akik már felnőtt férfiak és vérzik a szíve a nagyobbikért, aki ugyanazt a kiszámíthatatlan életet éli, mint mi. Mert ő már tudja, hogy bár 57 évesen még nem idős ember, de a napi aggódás a létfenntartásért meg tudja öregíteni az ember lelkét.

Megint elkalandoztam, mert biztos vagyok benne, hogy nem erről akartam írni, amikor a szüleim felé bandukolva eszembe jutott ez az egész „napló”. Valamit egészen biztosan a feledékenységről akartam írni, aminek az volt az apropója, hogy az apukám is az lett, igaz 80 évesen. Szívszorító, ahogy látja az ember, amikor zavartan keresgél az emlékezetében egy olyan dolog után, amiről előző nap beszéltünk, de már elfelejtette. Aztán kompenzál és percre pontosan elmesél valamit, amit hetven évvel ezelőtt történt vele… a héten már sokadszor, de erre persze nem emlékszik. Nehéz az öregség, és néha nem tudom, hogy mi viseli meg jobban az embert, ha fizikailag látja megtörni a szüleit, vagy ha szellemileg.

És ilyenkor óhatatlanul arra gondol, Jézusom, mi lesz majd, ha én is… és mi lesz majd, ha az apu nemcsak azt felejti el, hogy tigristapaszt mondtam a fájó térdére, hanem azt is, hogy aki mondta, az a lánya. Eljuthat-e ide a feledékenysége? Vagy oda, hogy elindul a bevásárló körútjai egyikére, aztán nem fogja tudni, hova menjen haza. Mint ahogy elindultunk Óbudára, és a Zsigmond tér környékén azt mondja nekem, hogy ő utoljára 53-ban járt errefelé, pedig hát istenem, olyan sokszor voltunk ott azóta is… Biztos annak van igaza, aki azt mondja, ezeken a dolgokon ne agyaljak, ráérek ezzel akkor foglalkozni, amikor már beütött a krach. De hát az ember már csak olyan, hogy agyal össze-vissza, ha akarja, ha nem. Sokszor éjszakánként, és olyankor reggel törődöttebben ébredek, mint ahogy lefeküdtem.

Igaz is, miért nem tudok egy jót aludni? Nem igaz, hogy csak a kétszázötven-ezer forintos gyapjú garnitúra tudná meghozni az éjszakai nyugalmat. Miért van tele a fejem gondolatokkal, amiket legszívesebben magnóra mondanék, hogy másnap leírjam, mert vagy a regényeimhez kapcsolódnak, vagy csak valakinek szeretném megfogalmazni nem félreérthetően a mondandómat. Így meg eltöltöm velük a fél éjszakát, aztán reggel csak arra emlékszem, hogy jó, magvas gondolatok voltak, csak éppen fogalmam sincs, mik.  És ilyenkor megrémülök. Olyan leszek, mint az, aki egy idő után nem ismeri meg a férjét és a gyerekeit? Vagy csak túlpörgött a fantáziavilágom és pihenni szeretne? De lehet, ha pihentetem, soha többé nem kapom vissza azt az álomvilágot, amit írok magamnak? Mert igenis hiányozna. Tudom.

Mert az a világ juttatott olyasmihez, amit nagyon hiányoltam a hétköznapokban. Az elismerést. Még ha csak romantikára szomjazó lányok-asszonyok elismerését is. Miért csak? Mennyivel kevesebb ez, mint egy állami kitüntetés? Egy alkalommal megszondáztattam az olvasóimat, hogy milyen korosztályokból érkeznek. Érdekes volt az eredmény. Vagy nagyon fiatalok, vagy már a harmincas éveiket élik, illetve idősebbek. A huszonévesek szinte teljesen hiányoztak. Ők nyilván megélik, amit mi többiek csak olvasunk, döntöttem el. De aztán körbenézek és már nem is vagyok ebben olyan biztos. Furák a mai fiatalok. A nyolcvanas évek elején mi mertünk szeretni, tudtunk hinni, veszekedni és kibékülni, tudtunk kompromisszumokat kötni és akartunk hűségesek maradni. Most sokszor nem látom, hogy mit akarnak egymástól a fiatalok. Miért nem kell a fiam, aki minden nő álma lehetne, és miért  kell a másik, aki jó gyerek, rendes ember, de elég öntörvényű ahhoz, hogy nehéz legyen vele az élet? ... 

*

Szerencsére időközben azért változtak a dolgok, de még élénken emlékszem, mennyire fájdalmas volt ezeken agyalni.