2015. okt. 27.

Ez is a készülődés része...

Szombaton érkezik Tesi... erről majd egészen biztosan fogok írni, de még korai. Viszont erről egy sor más dolog is eszembe jutott. És ahogy a gép feneketlen könyvtárában kutakodtam, belebotlottam egy írásba, amit elvileg két évvel ezelőtt Colin születésnapjára írtam. Nem tudom, hogy akkoriban végül felkerült-e bárhova, mert elég elfeledetten hevert egy olyan könyvtárban, amire már nem is emlékeztem. De most jó volt elolvasni. Hát, valahogy így zajlik, amikor kutyáért megyünk. Kicsit sorsszerű volt, hogy néhány nappal egy új alkalom előtt pont ez az írás akadt a kezem ügyébe, de örülök neki. Aki még nem ismeri a történetet, most elolvashatja, hogy mentünk annak idején Colinért.
***



Colin és a születésnap

Ma nagy nap van! Három évvel ezelőtt egy Ópusztaszer melletti tanyán tizenegy vinnyogó kis szőrgombócot nyalogatott tisztára a mama. Az egyikük én voltam.
A mama gazdái vakarták is a fejüket, hiszen csak tíz cici várta az éhező kölyköket, valaki „felesleges” volt, talán éppen én. De egyikünkről se voltak képesek lemondani. Aki nem jutott az éltető anyatejhez, azt kecsketejjel, cumisüvegből etették, mindig másikunkat, így egyformán erősek lettünk. Ezt soha nem tudom már meghálálni nekik.
De ennyi kiskutya nem maradhatott velük, hiszen már amúgy is rengeteg állat élt a tanyán, csirkék, kacsák, kecskék, malacok, macskák és sok kutya, úgyhogy egy idő után egyre többet hallottam őket arról beszélni, hogy ennek a sok kis mihasznának új gazdákat kell keresni. Szerencsére annyira nem éltek a világ végén, hogy internetük ne lett volna. Ezt nem egészen vágom, hogy micsoda, de mindenki boldog, ha van neki ilyen, úgyhogy nyilván jó dolog.
A gazda fényképeket csinált, az egyiken engem tartott kezében a felesége, aztán vártunk… hetekig… és a testvéreim szép lassan kezdtek eltünedezni. Először nem is volt rossz, mert sokkal többet tudott velünk foglalkozni a mama, aztán furcsa lett, mert hiányozni kezdtek a nagy bunyózások, amikor mindannyian egymás hegyén hátán viháncoltunk. A végén már csak ketten voltunk az egyik tesómmal. Akkoriban már az összes többi kutya is minket „nevelt”, azt mondták, már elég nagyok vagyunk, hogy megtanuljunk viselkedni és ne szemtelenkedjünk az idősebbekkel. Pedig akkor még csak kilenc hetes voltam. 

Aztán az egyik reggel izgatott készülődés volt már megint. A legutóbbi ilyen alkalomnál egy tesóval megint kevesebb lett a háznál, úgyhogy sejtettem, hogy már megint valami ilyesmi történik. Kicsit izgultam, hogy engem visznek-e vagy Nudlit, az utolsó tesómat. Nem ez volt a neve, mert igazából egyikünknek sem volt neve, csak én gondoltam róla, mert kisebb volt, mint én. Nem is tudtam, hogy akarnék-e menni, ha engem választanának. Jó volt nekem itt.
Emlékszem, egy szombati nap volt. Azért emlékszem ilyen jól, mert olyankor a kétlábú családból mindenki otthon volt, a gyerekek is és a gazda is. Aztán el is feledkeztem az izgatottságról, mert Nudli kergetni kezdte az egyik macskát és ez jó mulatságnak tűnt, én is szaladtam utánuk. Aztán megjelent a gazda a kertben és azt hittem, ki fogunk kapni, mert Cirmos családtag volt, az emberkölykök nagyon szerették, és nyilván nem volt tőlünk rendes dolog, hogy meghajkurásztuk. Bár, nagyon élveztük. 

De a gazda nem kiabált velünk, hanem a kertajtóhoz ment, amin túl ott ácsorgott három kétlábú. A legmagasabb volt a legfiatalabb, aztán volt ott egy nőstény is, aki izgatottan mutogatott felém. A legjózanabb lehetett annak a másik falkának a vezére, mert ő mancsolt össze a gazdával. Beszélgettek egy kicsit, aztán kijött a gazda felesége is és ránk mutatott… Nudlira és rám. Az a másik főnök valami olyat kérdezett, hogy melyikük volt a képen és akkor a gazda felkapott engem a földről. Kicsit váratlanul ért, össze-vissza kalimpáltam a lábaimmal, mire a nőstény felém nyúlt és megsimogatta a buksimat.
-Szia, szépségem! – súgta nekem és kicsit könnyes volt a szeme, amit nem igazán értettem. Miért mond nekem ilyen kedveset, ha közben mindjárt sírva fakad? Ilyen nehezére esne? A többiek közben megint lemancsoltak, némi papírdarabkák is gazdát cseréltek, amire azt mondták már régebben is, hogy pénznek hívják, és hogy a pénznek nincs szaga. Hát, ez butaság. Én megszagoltam, és büdös.
Szóval, a gazda zsebre gyűrte a pénzt, aztán megborzolta a fejemet. Azt mondta, legyek jó és a nőstény kezébe nyomott, aki úgy ölelt magához, mint valami törékeny holmit, nem is törődött vele, hogy az ő ruhája is olyan szagos lesz, mint amilyen én voltam. Hát istenem, egy boldog kiskutya mindig koszos, ezt mindenki tudhatja. Én pedig eddig boldog voltam. És koszos, nyilván. Még megijedni sem volt időm, mert már megint simogatni kezdett és a fülembe dünnyögött mindenféle bolond dolgokat, a felét se értettem, de barátságosan, kedvesen hangzott, szóval hagytam, ha ez neki ilyen fontos. Végül is, nem volt kellemetlen. Aztán beült velem valami négykerekű dobozba, és a többiek is bezsúfolódtak utánunk. Fura egy hely volt. A nő egy nagy dobozt húzott maga mellé és bele akart ültetni, de hát tény, hogy nem voltam egy sovány kis mitugrász, szó mi szó, a fenekem fennakadt a doboz szélein. Ezek meg úgy nevettek ott, mint a bolondok, aztán kaptam egy puszit a fejem búbjára, úgyhogy én is vidáman néztem milyen lököttek ezek az új gazdák. 

Már kifelé zötyögtünk a földúton a város felé, amikor éreztem, hogy ettől a zötyögéstől felkavarodik a gyomrom. Lehet, hogy nem kellett volna reggelizni, vagy nem olyan mohón, de hát én nem tudtam, hogy ma még utazni is fogok. Aztán eszembe jutott Nudli, hogy most ő ott maradt egyedül, és nem tudtam, hogy ettől neki jó lesz vagy nagyon rossz, de ez a nagy gondolkodás meg a rázkódás együttesen már sok volt. Mondjuk ki, kidobtam a taccsot. A kétlábúak ettől már nem voltak olyan vidámak, de javukra legyen mondva, egyikőjük se reklamált miatta. A nőstény egy nagy papírba csomagolta a reggelimet, ami még eléggé hasonlított arra, amit korán reggel felhabzsoltam, aztán megálltunk valami nagy jó szagú doboz mellett és abba beledobta, közben fintorgatta az orrát. Azt mondta, huh,de büdös, pedig én éreztem, hogy volt abban valami finom is… ezek szerint az ízlésünk nem igazán egyezik.  

Aztán hazáig már csak simogatott, és a többiekkel arról beszélgetett, hogy milyen nevet kéne nekem adni. A legfiatalabb irányította a zörgő dobozt és elég mogorva volt, amit nem értettem akkor még, de olyan dinnye neveket mondott, ami teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem egy ilyen komoly kutyának való, mint amilyen én voltam már akkor is, és főleg, amilyen később lettem. Mogyoró… na most őszintén… én, mint mogyoró, amikor mára majdnem negyven kiló vagyok?  Oké, a színem talán hasonlít, de ilyen alapon mind a tizenegyen lehettünk volna Mogyorók. És tudom, mert hallottam, hogy az egyik tesóm Cézár lett, a másik meg Liza… azért ezek sokkal normálisabb nevek. 

Szóval ez a mogorva kisgazdi… nem értettem, miért ilyen, ha rólam van szó. Ha nem akarta, hogy legyek, akkor miért van itt? És miért nem akart engem? …Útközben erre is választ kaptam. Hát, képzeljétek, kiderült, hogy volt egy kutyájuk, akit Morgannak hívtak, és őt nagyon szerették, de Morgan már öreg volt és még nincs egy hete sem, hogy az örök vadászmezőkre költözött. És ez mindannyiuknak nagyon fájt, talán a legfiatalabbnak a legjobban, és ő nem akarta, hogy valaki ilyen gyorsan átvegye annak a Morgannak a helyét. Oké, az ilyen helyzettel már tudok kezdeni valamit! – gondoltam magamban, aztán megérkeztünk Haza, ahogy ők mondták, és én hirtelen el is felejtettem, hogy terveket akarok szőni a meghódítására. 

Kiszálltunk egy nagy kertben. Hú, ez klassz – néztem körül, aztán szaglásztam egy kicsit és pisiltem, amitől ők nagyon boldogok voltak. Mondjuk én is, mert már nagyon kellett, csak nem tudtam, hogy abban a zörgő dobozban hogy végezzem a dolgom, mert a nőstény ölébe már mégse lehetett, nem igaz? Aztán elindultak be a házba és én hirtelen nem is tudtam, hogy nekem szabad-e oda bemennem, de az új mamám (mert addigra eldöntöttem, hogy őt annak fogom tekinteni) kedvesen hívott, hogy: gyere kincsem! Hát, lehet ennek ellenállni? Felugráltam a lépcsőn, ezek meg ott vitatkoztak mögöttem, hogy ezt nem kéne hagyni, mert még kicsi vagyok és ez nem jó a gerincemnek, de én addigra már a lépcső tetejéről néztem, hogy mire várnak. Aztán amikor kinyitották az ajtót, úgy mentem be velük, mint aki hazaérkezik. Ott már éreztem, hogy miről beszéltek útközben. Igen, itt tényleg lakott egy kutya. Éreztem az illatát és ez megnyugtatott egy kicsit, mert azért szó mi szó, hát nem voltam egész nyugodt, hogy mit is fogok én csinálni ezek között a hatalmas kétlábúak között egyedüli kutyaként. 

Odabent a colos mogorva eltűnt, aztán átöltözve keveredett elő egy szobából, amit becsukott az orrom előtt, hogy oda nem szabad bemenni. Ha tudtam volna, vállat vontam volna, mert ki akar abba a kis lyukba bemenni, amikor idekint sokkal nagyobb hely van? Erre leült a kőre és mutogatott valami puha hely felé, ami úgy nézett ki, mint egy … nem is tudom… mint az a hely, ahol születtem, csak ez kicsit kisebb volt. Azt mondta, ez az ágyam. És volt benne valami puha, szőrös valami, aminek határozottan kutya szaga volt, pedig isten bizony nem élt. Ő azt mondta rá, hogy ez az első játékom, én meg ráhagytam. Később megtudtam, hogy annak az öreg kutyának a játéka volt, csak ő már nem sokat játszhatott vele, de itt hagyta nekem a szagát, amitől nem éreztem egyedül magam a kétlábúak új világában. És ez jó volt. 

Adtak nekem vizet meg valami apró kis bogyókat, amiknek egész jó íze volt. Vagy csak nagyon éhes voltam, mert aznap csak reggeliztem, és az is ugyebár kijött belőlem azon a rázós úton. Közben a mamám valami papírokat lapozgatott, aztán megint elsírta magát, a férfiak meg nem tudták, mi a baj. És akkor mutatta nekik a papírt, hogy az igazi mamámnak az egyik rokona az ő régi kutyájuknak is a rokona volt. Micsoda véletlen! – mondta a gazda és összekócolta a séróm, mintha én tehetnék erről az egészről. De abban a pillanatban meglett a nevem, amin egész úton vitatkoztak, és én már azt hittem, örökre úgy fognak hívni, hogy Gyereide! De most ennek a nagy-nagybácsimnak köszönhetően Colin lettem. Elmondták egy párszor, nyilván, hogy megjegyezzék, mert nekem elsőre is lejött, hogy mostantól így fognak hívni. És tulajdonképpen tetszett is. Colin… ez egy jó név, egy nekem való név.
És ha érdekel, hogy hogyan folytatódtak a napok az új családommal, akkor majd elmesélem azt is, de most bocs, megyek ünnepelni, mert hát mégiscsak az én szülinapom van, vagy mi a szösz… nem hagyhatom, hogy nélkülem egyék meg az összes csirkecombot! Na, mancsos üdv mindenkinek! Majd még jelentkezem…  Colin 

1 megjegyzés:

teide írta...

Jó, hogy ráakadtál erre az írásra...