Nem akarok rosszmájú lenni, de ...

Azt is mondják, "savanyú a szőlő", de eskü, most nem erről van szó. Inkább mélységesen el vagyok keseredve.
Miért?
Sokan vannak, akik tudják, hogy írogatok ezt-azt, többnyire romantikus kis szösszeneteket, van is erre egy különbejáratú blog, a www.lassukeringo.blogspot.com (ez volt itt a reklám helye :P ). Manapság nagy divat könyvet kiadni. Ahhoz képest, hogy mennyire nehézkes a dolog, meglepően sokan szánják rá magukat és a pénzt, ami az esetek többségében nem kevés. Én is tettem egy próbát, a kiadót érdekelte is a történet, de nem volt a ládafiában másfél millám, hogy kivitelezzem a dolgot. Úgyhogy betoltam a fiókot és csak írogattam tovább, igyekeztem nem gondolni egy újabb, valósággá nem vált álomra. Próbáltam elhitetni magammal, hogy a pozitív visszajelzéssel is beérem, és jó érzés tölt majd el, amikor utam vége felé visszagondolok arra, hogy akár lehetett volna a polcon egy könyv, aminek a borítóján ott állna a nevem. Én megírtam, csak hát a fránya körülmények ... Szerintem Ti is érzitek, fals reménykedés ez, sokkal inkább egy állandóan bökdöső szálka a köröm alatt. Aztán az utamba került a Publio kiadó, akik akár ingyenes megjelenést is ígérnek, igaz, e-könyvben. Self-publishing - van-e kies honunkban valaki, aki e kifejezést mára nem ismeri? Ő boldog ember  ;) A dolog egyébként ennél sokkal bonyolultabb, mert van ugyan ez az ingyenes lehetőség, de akkor senki nem reklámozza a megjelent könyvedet, a nyomtatott formából nem kapsz tiszteletpéldányt, etc. Állítólag szerkesztik, tördelik és jogtiszta borítót is kapsz hozzá. Ez azért már valami. Lenne.

Ma a kezembe került egy konkurens-írás, már amennyiben más romantikus tárgyú regényt konkurenciának tarthatok. Még véletlenül sem akarok nagyképűnek mutatkozni, de ha ilyen mondatok kerülnének ki az ujjaim alól, mint a FB-on reklámozott könyv fellapozható 10 oldalának bármelyik sora, hát inkább azt is letagadnám, hogy valaha megtanultam írni és olvasni. Az csak a "kisebb" baj, hogy az írónő (jó lenne tudni azért, hány éves) a Szürke ötven árnyalatát olvasva írt egy másolatot, a szado-mazo vonalat hanyagolva. Még a szereplők is annyira ismerősek, hogy az már (nálam) kínos. De jóformán nincs sor gépelési, nyelvtani hiba nélkül. Ez pedig már több, mint hiba, ez már bűn.
Tudom, nagyon nehéz kiszűrni ezeket a hibákat, jómagam is képes vagyok ötödszöri olvasásra is találni ezt-azt, de amikor egymást érik ezek a "bakik", a megjelent "mű"-ben hemzsegnek szem- és értelembántóan, az ember kénytelen feltételezni, hogy az illetőnek a saját írása sem volt annyira fontos, hogy akár maga, akár egy megbízható és nyelvtanban járatos segítség átnézze, mielőtt feltölti a kiadó oldalára. Hogy ők el sem olvassák, amit a nevük alatt a piacra dobnak, az a másik rejtély, mert őszintén bevallom, ennek a történetnek a néhány oldalát olvasva én magam éreztem úgy, hogy ciki ebbe a szerzői körbe tartozni. Persze, késő bánat, mert már ott bolyong az én írásom is a tucatszám jelentkező önjelölt betűvető könyve között, arra várva, hogy elkészüljön a borítója.

Óvatosan fogalmaznék tehát bárki más "könyvével" kapcsolatban, mert ez olyan műfaj, ahol a fagyi előbb-utóbb visszanyalhat, még én is megkaphatom idővel, hogy poroltam volna le a könyvespolcot inkább, amikor ennyire ráértem; és végeredményben nem is lenne etikus, ha kifejezetten ellene kampányolnék D.D. - Édes érzelem c. dolgozatának, de álljon itt a fülszöveg utolsó sora, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni: "Ha érdekel Emily és Jeremy bonyolult, de annál inkább szenvedélyesebb kapcsolata, akkor lapozz bele, ígérem nem csalódsz majd - ígéri a könyv szerzője." Nos, én csalódtam. D.D-ben is, a történetben is, és a rendszerben is, ahol ilyen írások polcra kerülhetnek. Sok már keserű tapasztalat mellett ugyanis kétségbeejtően siralmas képet fest iskolarendszerünk áldásos eredményességéről is. De ez már tényleg egy más téma, bár erről is nyilván köteteket lehetne írni.