London-ország - 6. rész (befejezés)

június 15. hétfő

Az élet nem áll meg csak azért, mert mi világot látunk. A gyerekek ma már dolgozni mennek, már csak azért is, mert a hét nagy részében Dániában lesznek majd, túráznak a vadonban. Azért ránk való tekintettel egy későbbi vonattal indulnak, hogy legalább egy reggeli kávézásra még együtt lehessünk. Aztán persze már futniuk kell, Sharon itthon is hagyja a telefonját, ami a mai világban kisebb katasztrófával ér fel.

Mi csak amúgy öregesen sétáltunk egyet a környéken, készülődve a közelgő indulásra. Tibiben két napja ott ég a para, már mindannyian tiszta idegek vagyunk tőle, pedig csak amiatt izgul, hogy mennyire lesz bonyolult megtalálni a buszmegállót a Luton felé a Baker streetnél. Szerintem ettől már nem is szabadul, amíg fel nem ülhet a buszra, vagy leginkább a repülőre. (Hogy mennyire neki volt igaza, az sajnos nem sokkal később beigazolódott.)

A környék csodás, szó szerint beleszerettünk. Az Elgin Road és a többi, a pár perces séta a Little Venice-ig, vagy a másik irányba a Regent’s Park... Közel a metro, a ház előtt áll meg a busz. A szomszédban Tesco és egy mozi is. Mindenfelé széles utcák, nem túl nagy forgalommal, béke, nyugalom... a kutya is imádná (ez fontos szempont :)  ).

A reptéri transzfer... Apa minden aggodalma ellenére simán megtaláltuk a buszmegállót. A gyerek is jól mondta, ha a Victoriáról 13.30kor indul, 13.44-re itt lesz. Jött is. Csak éppen nem vett fel. Az első sem, fél órával később a második sem, majd újabb fél óra múlva a harmadik sem. Na ugye, hogy kellett az a Valeriána?

Ez a sofőr legalább volt annyira emberséges, hogy utána érdeklődött a dolognak. A rossz hír az volt, hogy 4 óra előtt egy buszon sem lesz üres hely (a gép 17.25-kor indul, az út a reptérig 1 óra 20 perc - nos, akkor ... ?)... ugyanis... a WizzAir simán behúzott a csőbe.

Annyi történt, hogy apa a WizzAirnél vette a jegyeket és ha már, akkor már élt a lehetőséggel, hogy rajtuk keresztül rendelte meg a busztranszfert is a National Express-nél. Ezt.ne.tegyétek!!!

Ugyanis, amit a cég elfelejt közölni, hogy ezek ún. nyílt jegyek. Tehát ha a National Express eladja az ülőhelyeket, akkor nem enged fel a buszára, csak ha van üres helye. Kvázi, kitörölheted a sejhajod a jegyeddel. 4 busz hagyott minket ott a megállóban és még a Green Line-ra se tudtunk venni helyben jegyet, mert tele voltak. Úgyhogy összeálltunk egy fiatal párral és taxival mentünk ki a reptérre végül. 65 fontunk (illetve a fele) bánta, de legalább kényelmesen, egy csillogó ezüst színű Mercedesben utaztunk ki Lutonba. Ahol aztán kiderült, nyugodtan megvárhattuk volna a 4 órás buszt, mivel a gép már eleve késéssel jött, aztán volt egy tolószékes utasa, akiért nem ment a szakszemélyzet fél órán át, és addig nem történhetett meg a biztonsági felülvizsgálat sem. Végül 70 perces késéssel indultunk. De erről ugyebár nem tudhattunk előre, és még itt sem mond senki semmit, amíg állsz a „karámba” terelve. Lényegében 13 órakor már a buszmegállóban álltunk, végül 18.30kor kerültünk a gépre. Kicsit már elegünk volt.

Az élethez szerencse kell, ezt mindenki tudja. Most például annyi, hogy pont az a londiner-fiú ne szállhasson fel a buszra, akinek vannak londoni taxis kapcsolatai, és aki bevesz maga mellé társnak a buliba (ok, ez a része józan üzleti meggondolás alapján, így ugyanis neki is olcsóbb) :)

Ilyen kezdés után senki ne is csodálkozzon azon az ámokfutáson, amit a gépen rendeztünk utolsó fillérjeinkkel. Sör, mogyoró, kávé és chips... tobzódtunk a sok egészségtelen vacak fölött, mint akik ezen élnek a mindennapokban is, és amit ráadásul aranyárban vettünk. Még jó, hogy volt még egy szendvicsünk a Tesco-ból, narancslevünk a reptéri Pret-ből és csokink még mindig a budapesti tranzitból. :) Persze a nagy evés-ivás után apró turbulenciák érkeztek, hogy emlékeztessenek rá, micsoda felelőtlenség enni repülés előtt, alatt.

Végül órányi késéssel, de rendben leszálltunk  a Liszt Ferencen, ami nekem már csak Ferihegy marad. A barátunk türelemmel kivárt minket a vecsési Shell-kútnál, úgyhogy már csak ezért is jövök neki egy vacsorával a közeljövőben. Kötelezően bejelentkeztünk mindenkinél, értesítve őket a szerencsés landolásról, aztán irány haza.

Colin úgy fogadott bennünket itthon, ahogy a nagy könyvben meg van írva egy szerető házi kedvenctől. Volt sírás-rívás-nyafogás, apára felugrálás, óriási rohanás a kertben, aztán végül nyugodt szuszogás az ágyon, mellettünk. Itthon vagyunk! ... De ha őszinte akarok lenni, bármikor mennék is vissza. Lehet, hogy meg kéne venni a London titkai című könyvet is?