London-ország 3.

június 13. (2.)

Gyerek végez, együtt megyünk át a gyalogos hídon a St. Paul katedrális felé. Nekem nagyon bejönnek ezek a gyalogos hidak. Ami a legérdekesebb, hogy bár a parton kellemetlenül fúj a szél, pont a víz felett mintha szélcsend lenne. A St.Paul most is csak kívülről varázsol el. Bemennék én, de a többiek láthatóan nem vágynak befelé, úgyhogy elballagunk előtte, aztán miután frászt kapunk a fejünk fölött elzúgó vadászrepülőktől, amelyeknek már csak a színes füstnyomait tudjuk megörökíteni, a Newgate streeten felszállunk a 46-os buszra. Bár jól esne a figyelem, ha London ezzel a dísz-repülőszázaddal fogadott volna, nagyobb a valószínűsége, hogy a királynőt ünneplik - bár ennek azóta sem olvastam utána. Jól esik már egy picit pihentetni a lábakat, bár leülni nem tudunk. Fel nem tudom fogni, Londonban miért működik ez a „Felszállás csak az első ajtónál”, itthon pedig tiszta csőd. Pedig a helyzetet ugye bonyolítják a busz emeletéről érkező leszállók is. Amúgy függetlenül a város ezerarcúságától és ezernyelvűségétől, itt valahogy arabok, afrikaiak, indiaiak, ázsiaiak, helyiek és kelet-európaiak is „angol hidegvérrel”, nyugodtan közlekednek. Senki nem rohan a botjával utat törve az ülések felé, nem lök ki a buszból csak azért, mert neki valamiért sürgős. Türelem van, udvariasság. Élvezem és kicsit irigykedek.  ...Jópofa dolog a „pedibus” – amiből kettővel is találkozunk. Olyan, mint egy ... na nem, hasonló igazából nincs is ... szóval a bringó hintónak egy megnagyobbított változata, amit általában valami „szakember” irányít, az utasok pedig tekernek ezerrel, hogy ne tartsák fel (nagyon) a forgalmat. Akár tízen is felférnek rá, a közepén „bárpult” van. Még alig múlt dél, de már bulizó fiatalok tekernek vele a buszsávban vígan koktélozva. Szombat van!

Ahova megyünk, az Camden. Azt mondják, egy fogalom, bár nekem még fogalmam sincs, mire számítsak. ...Mellbeverő, de tagadhatatlanul hangulatos. Egészen más, mint Notting Hill és a Portobello Market, és egyelőre nem is akarok sorrendet kialakítani köztük. Röviden leginkább az „őrültek háza” jellemezné. A meghökkentő portálok mögül a legkülönfélébb zenék dübörögnek ki, még kavargóbbá téve az amúgy is zajos utcai életet.

Van persze saját kis „őrültek házánk” is. Apuékat nem tudjuk már két napja elérni telefonon. Sem náluk, sem nálunk, sem mobilon. Szerencsém van, mert legalább az egyik szomszédunkat fel tudom hívni, ő mondja, hogy ma reggel is találkozott velük, ahogy a kutyával jöttek haza valahonnan. Ennyitől máris megnyugszom.

Kicsi fiam persze vásárol. Oké, munkába kell egy új cipő, mert a másik kicsit már kiment a formájából, meg állítólag szokott itt akkora eső is lenni, ami egy igazi Hunter csizmát indokol, de azért elnevetem magam, amikor az első megérzésem, hogy az én kisfiamnak hajkurászik egy eladó a szomszédoknál megfelelő méretet, beigazolódik. Fiatal raszta frizurás srác rohangál egy elegáns félcipővel a kezében, aztán hamarosan egy dobozzal bukkan fel. Naná, drága pöttyöm kinézte azt az egyetlen fazont, amiből nem volt méretük. Itthon is képes volt megfuttatni az eladókat, ha valamire szemet vetett. Engem bezzeg simán elhajtanának, neki pedig helybe hozzák, amire szüksége van. Rejtély, hogy csinálja.

Alaposan felpakolva keresünk egy helyet a piacon, ahol le tudunk ülni enni valamit. Én jó szokásomhoz híven, picit elveszek. Annyi történt csupán, hogy kicsinyke híd egyik végén apa fotózott, a közepén a gyerekek, a másik végén én. Aztán valahogy húsz méter távolságban sem láttuk meg egymást. Vicces, amikor olyan közelről hív fel a gyerek, hogy ha picit hangosabban szólnék, a készülék nélkül is simán meghallana. Megkapom a beosztásom, hogy „már megint csak abba a lyukba nézel, ahelyett, hogy...”, aztán kedélyek megnyugszanak, ahogy némi kaja-pia kerül a látóterünkbe. Köztünk legyen szólva, nem is értem, miért hiszik azt, hogy beszippantana a város. Aztán persze megtudom, azért volt az izgalom, nehogy lekéssük az indulást. Ugyanis miközben frissítőnket szopogatjuk, kiderül, hogy hajókirándulásra várunk, és a hajó csak óránként indul. Yesss... én, mint régi hajós dinasztia leszármazottja – végül is volt egy óriási gumicsónakunk valaha :P ,mindig is imádtam a kalózhajós filmeket, szeretem a D12-es dunai kishajót és a balatoni kompot, és Velencében is nap mint nap hajóra szálltam.

Ötven perces az út, ami alatt kis idegenvezetésben is részünk van. Az állatkertnél néhányan kiszállnak, engem nem hoz lázba, hogy lássak oroszlánt, beérem a hajóról látható hatalmas madárröptetővel. A hajót ki sem kötik, így aztán a személyzet egy része majdnem a parton ragad. Vidám a hangulat, rajtunk kívül egy főként angol nyugdíjasokból álló társaság vigadozik, időnként még énekelnek is. A gyerekek összebújva romantikáznak, mi apával lövünk mindenre, ami mellett elcsurog a hajó. Lehet, hogy mi vagyunk a nagyobb gyerekek? Hihetetlen gyorsan el tud telni 50 perc, ha jól érzed magad! Már ki is kötünk a kacsák szigete mellett, én majdnem beleejtem a gépemet a kissé zavaros vízbe, annyira szeretném a kis kacsabébiket megörökíteni, ahogy az anyjuk mögött evezgetnek. Ráadásul a kép sem lett nagy szám. De higgyétek el, tündériek voltak.

Hazafelé a fiatalok leválnak a piac felé, hogy az esti vacsorához még pár apróságot beszerezzenek. Mi apával visszük az összes csomagot és nagyon is értékeljük, hogy a busz szó szerint a kapu előtt tesz le bennünket. Amíg a gyerekek hazaérnek, lezuhanyozunk és kissé ernyedten kapcsolgatjuk a távirányítót. Még ahhoz is lusta (izé, ...fáradt) vagyok, hogy arra gondoljak, otthon Colin vajon mit csinálhat.

Vacsorára ismét a kölyök a chef. Előételként fehérboros fekete-kagylót kapunk. Ettem már paellát, ettem már tenger gyümölcsei-spagettit, sőt kagyló konzervet is, ez a fekete halom még kimaradt az életemből. Halvány idegenkedéssel kezdem, aztán úgy kell visszafognom magam. Ez jóóó!

Főételként tonhal steaket kapunk grillezett paradicsommal és spárgával. KO vagyok. Azt hiszem, még életemben nem éreztem úgy kisámfázva magam haltól, mint ettől a negyedkilós tonhal szelettől :)

Tekintettel vagyunk apára, aki nem nagyon ihat, így aztán vizet iszunk, had ússzon az a hal. :) Közben a saját számomra is meglepő módon nyomom az angolt, ami igazán szép teljesítmény ahhoz képest, hogy csak annyit tudok, amennyi a kosszal ragadt rám, ugyanis sosem tanultam. Ennek ellenére Sharonnak mesélek az Experidance-ról és az okos telefonok világában meg is mutatok neki egy jó kis videót is. Láthatóan élvezi a „műsort”. Ilyen teljesítményhez az ember azt gondolná, el kell néhány pohár bornyi segítség, de úgy tűnik, ahogy múlnak az évek, úgy veszítek a gátlásosságomból. Igaz, családi körben :)