Nedves háztetőket látok fentről
és az utcán az emberkék rétegesen vannak felöltözve. Ha olyan idő lesz, mint a tegnapi,
részemről én elégedett leszek. Az érkezés napja úgyis maga volt a csalódás. Az
otthoni forróságból menekülve, a Luton-on kilépve a gépből, megcsapott a párás
meleg, holott egész út alatt vártam a hűsítő friss levegőt (akár esőt is). Érkezéskor kifogtuk azt a napot, amit az
ottaniak is szinte kivétel nélkül megszenvedtek. Az is igaz, este rákezdett az
eső, aztán a következő napok már elviselhetőek voltak.
Londonban ugyan néha szemerkél az
eső, de ez olyan természetes itt, hogy az ember még az esernyőjét sem nyitja
ki.Főleg, ha olyan, mintha egy szökőkút permetét hordaná feléd a játékos kedvű
szellő. Persze, aki huzamosabb ideig él
itt, az megélt már nyilván nagyobb özönvizeket, de mi még viszonylag szárazon
megúsztunk minden itteni utat.
A gyerek nyilván levette, hogy a
szülei korábbi reggelihez vannak szokva, így aztán rittyent egy félig meddig
angolos reggelit, sült szalonna szeletekkel, grillezett paradicsommal és
spárgával, omlettel. Finom teát kortyolunk hozzá. Mondjam azt, hogy jobb volt a
tegnapi nap, amikor egy reggeli ígéretével vágtunk útnak, mint most, amikor
teli hassal csak terpeszkedni szeretnénk? Hiába na, ha valakinek semmi se jó XD
Az erkélyt nyilvánvalóan nem
nagyon használják, így aztán nem is nagyon csinosítgatják. Amúgy a házban csak
kevesen. Pedig igazán kellemes lehet egy ilyen hűvös vasárnapi reggelen odakint
reggelizni zokniban és pizsamában. Ötleteltem nekik, már csak szabad időt kéne
hozzá teremtenem az állandóan rohanó világukban. Mondjuk én ettől függetlenül
is megtettem volna már... hiszen az itthoni erkély is virágba borultan árválkodik,
mert hamarabb hörpintem fel a kávémat, mint hogy odakint ücsörögjek és nézzem a
szemközti házat. Az ő panorámájuk pedig sokkal klasszabb. Mindenesetre máris
megkezdem a párom felé az aknamunkámat egy tenyérnyi kis asztalkáért, mert az
még nekem is hiányzik. Az az alacsony, ami van, reggelizésre alkalmatlan. Mert
ugye hátha ... egyszer talán mi is kint fogunk megkenni egy szelet kenyeret J
Sharon honfitársaival találkozik,
egyikük majd vacsorára is átjön; mi pedig a fiunkkal nyakunkba vesszük a várost.
A program már megint meglepetés, de elég hamar kiderül, hogy ez alkalommal is
anyának kedvez a gyermek. Először apa kérésére elsétálunk az Abbey Roadra, ami
itt van nem is olyan messze. Készül rólunk néhány fotó, de mivel a gyerek
telefonjával, fogalmam sincs, mikor tudom azokra rátenni a kezem. Még ki sem
pihennek minket, amikor elutaznak Dániába túrázni, úgyhogy egy ideig még
nyilván türelemmel kell lennem.
A St. John metróállomástól a
Westminsterre megyünk, a hajóállomásra. Szitáló esőben szállunk hajóra
(Yesss!), letörölgetünk néhány műanyag széket a fedélzeten, aztán már
kattogtatunk is. Sok-sok „ismerős” van a Temze partján, ahogy hátunk mögött a
parlamenttel, elindulunk Greenwichbe. Időközben eláll az eső, ettől viszont
rögtön aktívabbak lesznek arab útitársaink gyerekei. Mire kikötünk, komolyan
elgondolkozom rajta, hogy némelyiket a vízbe vágnám, csak hogy én is
szórakozhassak valamivel. Ők ugyanis roppant jó játéknak érzik, hogy fotózás
közben eléd ugráljanak, vagy a fedélzet két vége felől üvöltözve beszélgessenek
egymással. Szülők persze a kanyarban sem, amit nem csodálok, mert
kamasz-gyerekkel nem mindig felhőtlen az utazás.
Kiszállás után irány a Cutty
Sark, a legendás teaszállító hajó, amely egykor azért versengett, hogy elsőként
hozza el az új teát Kínából. Néhány éve készült el a felújítása, miután egy
tűzvészben súlyosan megsérült. Irány a park, a múzeum és a planetárium. Apa
egészen jól bírja a meglehetősen meredek utat. Odafönt rézcsík jelzi a határt a
keleti és nyugati félteke között. A kis kiállítások fantasztikus fotókkal
bizonyítják, hogy nem kell profinak lenned egy emlékezetes fotó elkészítéséhez,
hiszen az „alkotók” között 14-15 éves gyerekek is vannak. Végigsétálunk a
parkon, aztán visszafelé kedélyesen ballagunk le a most már kellemes lejtőn.
Mókust is látunk, aki igazi modell-alkat, mert rezzenetlenül áll, miközben
egyre közelebbről próbálják, próbáljuk lefotózni.
A városban belebotlunk egy
bolhapiacba. A szívem vérzik, annyi mindent tudnék magammal hozni... kezdve a
fantasztikus nyomda-készlettől, a velencei képen át, a bájos porcelán
lámpatalpig, amit apró oldtimerek díszítenek. Továbbmegyünk a piacig. Nagy
része felújítás alatt áll, így elég szűkösen bújnak meg egymás mellett a
különböző nációk ételeit kínáló standok. Zavarba ejtő a sokszínűség. Végül
argentin kolbász és kínai ... ööö... valamilyen sertéscsíkok mellett döntünk.
Bármerre nézünk, körülöttünk mohón falatozó, elégedett arcok. Más körülmények
között nyafognék, mert jobban érezném magam ülve egy padon a vízparton (ne adj
isten, egy olcsó kis étkező teraszán, vagy akár a Burger Kingben is), de elég
egy pillantást vetni a körülöttem csámcsogó embertömegre, ahol mindenki
elégedett, hogy én se hiányoljam a kényelmet.
Még beszélünk egy kicsit a Temze
alatt átfutó gyalogosátjáróról, amelynek kupolás bejárata mellett újra
elmegyünk, aztán meg sem állunk a metróállomásig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése