London-ország 4.

június 14. vasárnap

Nedves háztetőket látok fentről és az utcán az emberkék rétegesen vannak felöltözve. Ha olyan idő lesz, mint a tegnapi, részemről én elégedett leszek. Az érkezés napja úgyis maga volt a csalódás. Az otthoni forróságból menekülve, a Luton-on kilépve a gépből, megcsapott a párás meleg, holott egész út alatt vártam a hűsítő friss levegőt (akár esőt is).  Érkezéskor kifogtuk azt a napot, amit az ottaniak is szinte kivétel nélkül megszenvedtek. Az is igaz, este rákezdett az eső, aztán a következő napok már elviselhetőek voltak.

Londonban ugyan néha szemerkél az eső, de ez olyan természetes itt, hogy az ember még az esernyőjét sem nyitja ki.Főleg, ha olyan, mintha egy szökőkút permetét hordaná feléd a játékos kedvű szellő.  Persze, aki huzamosabb ideig él itt, az megélt már nyilván nagyobb özönvizeket, de mi még viszonylag szárazon megúsztunk minden itteni utat.

A gyerek nyilván levette, hogy a szülei korábbi reggelihez vannak szokva, így aztán rittyent egy félig meddig angolos reggelit, sült szalonna szeletekkel, grillezett paradicsommal és spárgával, omlettel. Finom teát kortyolunk hozzá. Mondjam azt, hogy jobb volt a tegnapi nap, amikor egy reggeli ígéretével vágtunk útnak, mint most, amikor teli hassal csak terpeszkedni szeretnénk? Hiába na, ha valakinek semmi se jó XD

Az erkélyt nyilvánvalóan nem nagyon használják, így aztán nem is nagyon csinosítgatják. Amúgy a házban csak kevesen. Pedig igazán kellemes lehet egy ilyen hűvös vasárnapi reggelen odakint reggelizni zokniban és pizsamában. Ötleteltem nekik, már csak szabad időt kéne hozzá teremtenem az állandóan rohanó világukban. Mondjuk én ettől függetlenül is megtettem volna már... hiszen az itthoni erkély is virágba borultan árválkodik, mert hamarabb hörpintem fel a kávémat, mint hogy odakint ücsörögjek és nézzem a szemközti házat. Az ő panorámájuk pedig sokkal klasszabb. Mindenesetre máris megkezdem a párom felé az aknamunkámat egy tenyérnyi kis asztalkáért, mert az még nekem is hiányzik. Az az alacsony, ami van, reggelizésre alkalmatlan. Mert ugye hátha ... egyszer talán mi is kint fogunk megkenni egy szelet kenyeret J

Sharon honfitársaival találkozik, egyikük majd vacsorára is átjön; mi pedig a fiunkkal nyakunkba vesszük a várost. A program már megint meglepetés, de elég hamar kiderül, hogy ez alkalommal is anyának kedvez a gyermek. Először apa kérésére elsétálunk az Abbey Roadra, ami itt van nem is olyan messze. Készül rólunk néhány fotó, de mivel a gyerek telefonjával, fogalmam sincs, mikor tudom azokra rátenni a kezem. Még ki sem pihennek minket, amikor elutaznak Dániába túrázni, úgyhogy egy ideig még nyilván türelemmel kell lennem.

A St. John metróállomástól a Westminsterre megyünk, a hajóállomásra. Szitáló esőben szállunk hajóra (Yesss!), letörölgetünk néhány műanyag széket a fedélzeten, aztán már kattogtatunk is. Sok-sok „ismerős” van a Temze partján, ahogy hátunk mögött a parlamenttel, elindulunk Greenwichbe. Időközben eláll az eső, ettől viszont rögtön aktívabbak lesznek arab útitársaink gyerekei. Mire kikötünk, komolyan elgondolkozom rajta, hogy némelyiket a vízbe vágnám, csak hogy én is szórakozhassak valamivel. Ők ugyanis roppant jó játéknak érzik, hogy fotózás közben eléd ugráljanak, vagy a fedélzet két vége felől üvöltözve beszélgessenek egymással. Szülők persze a kanyarban sem, amit nem csodálok, mert kamasz-gyerekkel nem mindig felhőtlen az utazás.

Kiszállás után irány a Cutty Sark, a legendás teaszállító hajó, amely egykor azért versengett, hogy elsőként hozza el az új teát Kínából. Néhány éve készült el a felújítása, miután egy tűzvészben súlyosan megsérült. Irány a park, a múzeum és a planetárium. Apa egészen jól bírja a meglehetősen meredek utat. Odafönt rézcsík jelzi a határt a keleti és nyugati félteke között. A kis kiállítások fantasztikus fotókkal bizonyítják, hogy nem kell profinak lenned egy emlékezetes fotó elkészítéséhez, hiszen az „alkotók” között 14-15 éves gyerekek is vannak. Végigsétálunk a parkon, aztán visszafelé kedélyesen ballagunk le a most már kellemes lejtőn. Mókust is látunk, aki igazi modell-alkat, mert rezzenetlenül áll, miközben egyre közelebbről próbálják, próbáljuk lefotózni.

A városban belebotlunk egy bolhapiacba. A szívem vérzik, annyi mindent tudnék magammal hozni... kezdve a fantasztikus nyomda-készlettől, a velencei képen át, a bájos porcelán lámpatalpig, amit apró oldtimerek díszítenek. Továbbmegyünk a piacig. Nagy része felújítás alatt áll, így elég szűkösen bújnak meg egymás mellett a különböző nációk ételeit kínáló standok. Zavarba ejtő a sokszínűség. Végül argentin kolbász és kínai ... ööö... valamilyen sertéscsíkok mellett döntünk. Bármerre nézünk, körülöttünk mohón falatozó, elégedett arcok. Más körülmények között nyafognék, mert jobban érezném magam ülve egy padon a vízparton (ne adj isten, egy olcsó kis étkező teraszán, vagy akár a Burger Kingben is), de elég egy pillantást vetni a körülöttem csámcsogó embertömegre, ahol mindenki elégedett, hogy én se hiányoljam a kényelmet.

Még beszélünk egy kicsit a Temze alatt átfutó gyalogosátjáróról, amelynek kupolás bejárata mellett újra elmegyünk, aztán meg sem állunk a metróállomásig.