London-ország 5.

június 14. (2.)

Canary Warf – eddig csak annyit tudtam róla, hogy a gyerek barátja, akivel két évig egy lakást béreltek, itt dolgozik a Morgan and Stanleynél. Dolgozott, mert időközben hazajött, mert megnősült. Nem is ez a lényeg. Már-már ijesztő világ ez az emberléptékű London után. Amolyan apró kis ízelítő a new yorki felhőkarcolók világából, bár nyilván azokhoz képest amolyan minimundus. Látványos, érdekes a hűvös, fémes elegancia, de azért jó innen visszatérni a számomra igazi Londonba, ahol nincsenek három-négy emeletnél magasabb épületek és sok a zöld. J Kisütött a nap, letelepedtünk az egyik felhőkarcoló tövében, a vízparton lévő kávézója elé. A fiúk elszopogatnak egy-egy Guinesst, én narancslevezek. Pont olyan kellemesen természetes és rostos, mint ahogy apa csinálja itthon. A toronyházak fölött repülőgépek húznak el a közeli London City Airport felől. Az az igazság, hogy 911 után nyugtalanító a látvány, nem is értem, hogy az itt dolgozók hogy tudják kikapcsolni az ezzel kapcsolatos gondolataikat.

Amikor visszatérünk a városba, utunk a Regent’s Parkba vezet. 101 kiskutya - filmváltozat - megvan? Nnna, azt a részét nem láttam, talán nem is itt vették fel XD  Igazán hangulatos hely, s bár a botanikus kertjébe nem lehet kutyával besétálni (ez meg nálam kutya nélkül is szempont XD), azért éppen elég hely marad a kedvenccel való levegőzésre. Colin imádná ezt a helyet. Is. Felmászunk a dombtetőre, nem semmi teljesítmény, és leheveredünk a fűre. Körülöttünk fiatalok, korunkbeliek vegyesen. A zsivalyból valóságos bábeli hangzavar hallható ki. Igen, ezt imádom Londonban. Annyira multikulti hely, hogy az ember nem érzi magát idegennek, körön kívülinek. Simán el lehet vegyülni, ha az ember nem álcázza magát menthetetlenül turistának :)

Gyalog indulunk haza. Bokámon fáslival nyomom a mérföldeket, egyelőre még meglepően jól bírom. Kíváncsi vagyok, otthon a mérleg mit mutat majd, mert azt nem lehet mondani, hogy két pofára tömnénk a fejünket, viszont kitartóan gyalogolunk nap mint nap. Nem mondom, de tiszta szerencse, hogy Tibi bírja ezt az erőltetett iramot és távot, amit diktál a kölyök. De ne legyek hálátlan, mert sokat mutatott, jól elnavigált bennünket a városban, nélküle nyilván sokkal kisebb körben mertünk volna mocorogni. Ez a London egész más volt, mint két évvel ezelőtt. Tele volt újdonsággal, és ennek is élveztem, élveztük minden percét.

Vacsorára megérkezett Gavin, Sharon barátja és volt kollégája Szingapúrból. Ez igazi kínai vacsora, amiben volt garnéla, franciababos marha, sertéssült, oldalas, kacsasült, lazac teriyaki szószban és rizs, sok-sok rizs. (A teriyaki mibenlétét pedig honnan máshonnan is tudnám, mint Velence kapcsán: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=565374823601703&id=496288163843703 ) A végén mindannyian jóllakottunk dőltünk hátra, miután még elkortyoltunk néhányat abból a könnyű és üdítő koktélból, ami ginből és limonádéból készült sok-sok jéggel.

Gavin nem maradt sokáig, sietett vissza a feleségéhez és a gyerekeihez. Most van egészen apró babájuk. A felesége dán. Hiába na, keveredik a világ. Lustán heverészünk a másra nem is igazán alkalmas vajszínű ülőgarnitúrán, aztán lassan elbújunk aludni. Holnap hazamegyünk. Egyszerre jó és keserű érzés. Ez így van minden utazásnál, de most súlyosbítja a dolgot, hogy "picifiút" is itt kell hagyni. Három éve van már ez így, lassan megszokhatnánk, de az az igazság, hogy ezt nem lehet megszokni, sőt mintha egyre nehezebb lenne. Nyilván neki is, de ez olyan téma, amit szemérmesen kerülünk mindannyian. Minek feltépni a sebeket...