London-ország 1.

június 12.

Ma utazunk! A nagy össznépi vérnyomásmérésben már én is méregetem, mert az utóbbi időben sokszor érzem úgy, hogy zakatol a szívem, majd kiesik. A kütyü nem mutat semmit. Remek! Odáig fajult a dolog, hogy vettem Valeriána Relax-ot. Egy már van bennem. A feszültség tényleg mintha csökkent volna, de ahogy várom a délutáni indulást, érezhetően erősödik újra. Gyula vitt ki minket a reptérre, nem is értem, hogy hozták ezt össze a fiúk még bent a kórházban. Nem szeretem az ilyen szívességeket.

Ráadásul az utóbbi két napban már megint szívritmuszavart jelez a készülék apánál. Igaz ma már nálam is.

Visszatérve a Gyula féle szívességre, igazából mégis jobb, mintha a gyerekre kellett volna várni. Nem a pontosságáról híres. Az már tuti a halálba idegesített volna.

Bokám befáslizva. Jó lenne, ha ennyivel le is tudnám, mert igazából fáj a jobb térdem és a lágyékomban a görcs is előjön néha. De az is lehet, hogy csak az élet fáj, és igazából ezt jelzi nemcsak a lábam, de a szívem is. Nem mondom, hogy nem ijeszt meg, és bár szeretnék,nem tudok nem gondolni rá. Tibi izgatott, a tranzitban ész nélkül vásárolna. Gyerek kért két bort, naná, nem azt vett, amit kért, úgyhogy újabb kör vissza. És minek a Kit-Kat-ek? Az 1600ért vett szendvics meg azért már kimeríti a rablás fogalmát.

A beszállás viszonylag simán ment, bár mindig vannak olyanok, akik előzni akarnak, mintha attól tartanának, lemaradnak a gépről, vagy valaki a helyükre ül. Pedig helyjegyek vannak, vazze. Nem érdemes miattuk idegeskedni. Azért már sokkal inkább, hogy apa is kért Valeriánát. :)

Hármas ülésben közepén ülni szívás. Kire tervezték ezeket az üléseket? Törpékre? Az ég azonban olyan kék a puha paplanként elterülő felhők felett, amilyet festményen látva biztos a „giccses” jelzővel jellemeznénk.

Utálom, hogy a WizzAir gépein nem vihetek magammal még egy kis tatyót, mindennek abban az egy kézipoggyászban kell lennie, ami ugyebár megy be a csomagtartóba. Hely és idő pedig nem nagyon van, hogy szükség esetén kotorássz egy kicsit. Tuti nem nő hozta ezt a szabályt.

A mellettünk levő sorban két fiatal fiú úgy bekapott egy fél literes Jägert, rossz volt nézni. És még én parázok az országba való beléptetéstől? Na igen, kissé hiányos angol tudásommal mindig azt képzelem, majd el kell mesélnem, mi szél fújt erre. Igaz, eddig még soha senki nem volt rá kíváncsi, pedig már egész szép kerek fogalmazásom van róla :)

A leszállás sima, beléptetés sima, busz a kijárat előtt. A köpcös néger sofőr, barátságosan int a busz belseje felé, ekkor még nem sejtjük, hogy ez azért nem lesz mindig így. A hazautazás rémálmáról majd aktuális helyen megemlékezem.

A Baker streetnél szállunk le és mint a kés a vajban, simán elsétálunk a Marylebone állomás elé, ahol már ott vigyorog a mi nyakigláb 30 éves kisfiúcskánk. Szépséges, napbarnított férfiember. Állán a sebhely még a borosta alatt is árulkodóan látszik. Később egy beszélgetésben megegyezünk, hogy valószínűleg a szervezete jelzése volt az őt ért stresszes mindennapokra.Klassz dolog a kinevezés, az már kevésbé, hogy a cégnek nem sürgős a korábbi pozíciójában a pótlása, így most gyakorlatilag két ember munkáját végzi egy fizetésért, ráadásul előreláthatólag szeptemberig. De nem féltem, le fogja ezt még verni rajtuk. Csak hát, azért nyilván nem könnyű így neki sem az élet.

A lakás gyönyörű helyen van, az ún. Stuart toronyban, a 10. emeleten. Mint egy röpke esti séta során kiderül, pár percre vagyunk a Little Venice-től. Csöpörög az eső, aztán egyre jobban belekezd, amikor a srác meghív bennünket egy italra a Waterway nevű helyre, ahol péntek este lévén a környék fiataljai lebzselnek, nem törődve az esővel, ami felhígítja az italukat. Mi pezsgőzünk, apa egy half pint-ot szopogat el, tőle szokatlan visszafogottsággal.

A lakásból pazar a kilátás. Az erkélykorlát viszonylag alacsony és például a portaszolgálat olyasmire is figyel, hogy a lakók ne használják tárolóként az erkélyt, ne szárítsanak odakint ruhát. Fura, de elfogadható, mivel így aztán nincs lakótelepi feelingje a helynek, szinte már elegánsan hűvös. Odabent éppen felújítás folyik, például pont a gyerekek emeletén is, de olyan tisztán tartják a területet, amennyire csak a munkálatok megengedik.
A portaszolgálat előzékeny, barátságos, név szerint köszöntik a lakókat, a gyereket is, aki viszonylag új fiú itt. Egyikükről például megtudjuk, hogy az éjszakai műszakban kifejezetten tehetséges festőként különböző képeket fest megrendelésre... tájképeket, arcképeket, ami éppen kell.

A kölyök főzte a vacsorát, zöldséges rizst, darált marhahússal. Nem tudom, van-e ennek valami gasztronómiai neve, de igazán finom volt. Sharon kollégákkal bulizott az éjszakában, mi már aludtunk, amikor megjött. Az ágy isteni, a matracot legszívesebben hazalopnám, alig lennék feltűnő vele :) Az pedig, hogy az ágyból a lábam előtt terül el London egy része, igazán imponáló.