Az utazás napja (szombat)
Március izgalmas
családi hónap, sokunknak van ilyenkor születésnapja, névnapja, és a sort persze
én nyitom meg már 5-én. Egy ideje (amióta a fiúk „kiröpültek” itthonról) úgy
ünneplünk a férjemmel, aki szintén ennek a hónapnak a szülöttje, hogy elmegyünk
valahova kettesben öt napra, egy hétre, ahogy adódik. (Néha hármasban Colinnal,
de többnyire tényleg csak kettesben)
Így voltunk már
Schönleitenben, ahol hosszú éveken át a gyerekekkel töltöttük a síszünetet,
aztán így kettesben (vagyis hármasban akkor még Morgannal) felfedeztük, hogy
micsoda csodás a Faaker See környéke, amikor nem kifejezetten a hófödte
sípályákra koncentrálunk. Aztán voltunk már Hegykőn és Sopronban is, és
rácuppantunk Prágára, ahol kétszer is megfordultunk március 5-én, és a város
mindkét alkalommal komoly hóeséssel kedveskedett nekem. Az idei év úticélját
egy különleges helyzet adta, kisebbik fiúnk ebben a városban lelte meg a
szakmai fejlődéshez vezető utat és munkát.
Szóval, London...
már a második napon tettem egy kissé korai, átgondolatlan, első benyomásokra
alapuló kijelentést, miszerint ez a város engem nem ragadott magával. Ahogy
Velence első látásra elvarázsolt, itt az első szó, ami a nap végére a legtöbbször
felbukkant a fejemben, a káosz volt.
Annak ellenére, hogy kisebb szervezési gondok miatt végül is egyedül kellett
eltalálnunk a gyermek lakóhelyére, ami – így utólag bizton állíthatom – nem volt
egy kétismeretlenes egyenlet nehézségéhez mérhető mutatvány. Úgy hirtelenjében
sem tűnt annak, leszállva a reptéri buszról és körülnézve a Buckingham Road
forgatagában.
De egy kicsit
előre szaladtam.
Oké, a döntés már
ősszel megszületett, hogy az uticélunk London lesz. Jegyeket és reptéri
transzfert foglaltunk, aztán vártuk, hogy a mostanában futócipőben teperő idő
elhozza nekünk a márciusi indulást. Nagyfiúnk kivitt bennünket a reptérre, és
decemberi londoni emlékeit megújítva egész úton sorolta a kihagyhatatlan látni-
és kóstolni valókat. A reptéren gyorsan átestünk a csekkoláson, és kicsit
csalódottan pakoltuk táskánk mélyére a férjem bokájában rejtőző fémek
eredetéről szóló kórházi zárójelentést. Senki nem volt rá kíváncsi.
A tranzitban
meglepően gyorsan eltelt a várakozás hosszúnak várt ideje, aztán már lépdeltünk
is felfelé az Airbushoz vezető lépcsőkön. 180 ember a hosszú hengerben.
Egyetlen üres ülés sem volt. Sokan utaztak kisbabákkal, és meg kell mondjam,
sokkal jobban bírták a kicsik a gyűrődést, mint sok felnőtt utitársuk, akik
valami belső kényszernek engedelmeskedve tekertek-toltak-döntöttek mindent, ami
mozgatható volt. Az ülésbe szorító emelkedés után pedig kezdetét vette a magyar
emberre oly jellemző utazási evés-ivás láz. Mindegy mennyibe kerül a fedélzeten
a cola, kávé, sör, szendvics, honfitársaink azonnal vásárolni kezdtek, mert ezt
a két órás utat étlen-szomjan kibírni úgyszólván lehetetlen.
Az út nagy része
alatt alattunk kicsit havas-kockás a táj, aztán mintegy varázsütésre eltűnik
minden a puha vattatakaróra emlékeztető felhőréteg alatt. Idefönt a vakító
napsütés, de jaj, vajon odalent milyen idő fogad majd bennünket? A felhők miatt
sem a Csatornát, sem Londont nem csodálhattuk meg felülnézetből, mert a felhők
közül kibukkanva apró döccenéssel szinte azonnal betont fognak a kerekek. Csak
az ablakunkból jól látható szárnyak féklapátjainak dőlésszögéből
következtethetünk arra, hogy hamarosan földet érünk.
Meglepő módon odalent
korántsem olyan rossz az időjárás, mint várnánk. Kicsit borús, enyhén legyez a
szellő, de tulajdonképpen egészen kellemes. Az iratok ellenőrzésénél kis
kutató tekintet, amíg leszkennelik az igazolványomat. Én már erősen fogalmazom
magamban a szöveget, mit is vágjak ki, ha megkérdeznék, miért taposom itt az
angol földet, de a francba, kizárólag németül jutnak eszembe folyékony frappáns
mondatok. Végül nincs szükség rá, hogy mindkettőnket zavarba ejtő makogással
magyarázzak, mosolyogni pedig mindketten roppant barátságosan tudunk. Az első
látvány, ami fogad, egy Ben & Jerry fagylalt-reklámos automata. Ezt csak a
beavatottak tudják értékelni, így a férjem sem igazán, és kiterelget az
épületből, a London felé tartó busz állásához.
Felszállás előtt picit
tétovázunk, hogy a csomagokkal mi legyen, de a sofőr mond valamit, amiből én
rögtön leveszem, hogy a kézipoggyászunk elfér odafönt is. Jééé, tudok angolul?
Vagy csak jól kombinálok. Az út hosszú és nem igazán érdekfeszítő, aztán a városba
érve szinte ijesztő araszolássá válik az egymást érő taxik és buszok
forgatagában a rengeteg építkezéssel súlyosbított közlekedésben. Végül leszállunk a Victoriánál.
Gyerek elvileg két
órával előttünk ért haza a síelésből a lakótársával együtt. Úgy beszéltük meg,
hogy mivel a lakás közel van, kiballag elénk. Hát, nem ballagott. Az is igaz,
mi is korábbi busszal jöttünk be a reptérről, mint amit eredetileg a menetrend
ajánlott. Kicsit izgatott telefonálgatás, totál eredménytelenül, mert akkor még
nem tudjuk, hogy az itthoni számát jegelte. Az angol száma pedig ha jól
emlékszem, a mikró fölötti parafatáblán díszeleg a tárcám helyett. A telefonba
persze még nem írtam be. Na, semmi baj, akkor egy sms neki (amit ugyanúgy nem
kap meg, de ezt mi nem tudjuk), hogy akárhol is van, mi elindultunk hozzá. És
tényleg, különösebb hezitálás nélkül eljutunk a célig. Ahol újabb akadályba
ütközünk, a jellegzetes angol építészeti csoda ajtajában nincsenek kiírva nevek,
a lakásszámmal meg egyikünk sem bajlódott eddig, magyarul fogalmunk sincs, hogy
a négy csengő melyikét nyomjuk meg.
De akkor
felemelem a tekintetem a néma telefonról és egy fürgén pedálozó piros dzsekis
ifjút pillantok meg a kis tér túloldalán. Nicsak, kit látnak szemeim! A kurta
kurjantásra odakapja a fejét, bájosan int egyet és teker tovább, mert a kétkerekűt
előbb le kell rakja a következő bringatárolónál. Aztán már jön is széles
mosollyal az arcán és ölelésre tárt karokkal. Én fiam! Hamar kiderül a telefon
körüli mizéria, meg az is, hogy kicsit későbbre várt és mivel az állomás
tényleg csak egy huszárköpésre van, még úgy gondolta, bőven van ideje
bevásárolni. Aztán vidáman pakolászunk le a kis lakásban, amin másodmagával
osztozik. A barátját is ismerjük még a főiskoláról; ő sincs még itthon, valahol
a városban kószál egy régi ismerőssel. A lakás jéghideg, mert amíg síelni
voltak, lefogyott az utolsó penny is a gázóráról, de már tölti is fel, kapcsol,
intézkedik, hamarosan barátságos meleget kezdenek árasztani a radiátorok. De
egy jó tea átsegít minket a kezdeti didergésen.
A lakásról már
tulajdonképpen mindent tudunk, hiszen skypon keresztül már végig kalauzolt az
összes helyiségen. Jó beosztású, kicsi, de kényelmes, minden földi jóval
(háztartási géppel) felszerelt kis lakás,
amit már egészen belaktak, hiszen a berendezéshez vásároltak már saját
használati tárgyakat és a dekorációba is belekezdtek. Ki tudja, mennyi időre
kell otthonossá varázsolni?
Vacsorára megérkezik
a lakótárs is a baráttal, mindenki azonnal a Fish and Chips mellett dönt, amit
egy közeli üzletben kimondottan jól készítenek el, a fiúk pedig perceken belül
még forrón tálalják. Az adag hatalmas, jóllakottan dőlünk hátra mindannyian és
kicsit kényszeredett az indulás, hogy a környékkel ismerkedjünk. Lesétálunk a
Temze partra, a Vauxhall, majd a Chelsea híd felé, ahol megmutatja az előző
lakást, ahol átmenetileg laktak; aztán a hídról az MI6 távoli épületét is.
James Bond sehol, az épületen a legutóbbi filmben „keletkezett” robbantási
nyomok nem látszanak, így mindenki megnyugodva fordulhat vissza a meglehetősen
huzatos folyóparti sétányon a meleget és jó bort ígérő lakás felé. Az argentin
Malbeck-ben aztán nem is kell csalódnunk.
Beszélgetünk a
sítúráról, a Mont Blanc „csúcstámadásáról”, amiről eddig azt hittem, csak
viccelt, arról most képeket mutat, és utólag is megáll bennem az ütő, hogy kire
ütött ez a gyerek a maga veszélykereső kalandvágyával? Aztán lassan mindenkin
érezhető lesz, hogy hosszú és eseménydús volt ez a nap, egyre többen pislogunk
a halk háttérzenére. A fürdőszobán gyorsan megosztozva mindenki álomra hajtja a
fejét.
Egyesek (mint én)
rémálomra.
Bár nem tartozik szorosan a londoni élménybeszámolóhoz, de miket
képes az emberi agy alkotni a pihentető szundi helyett... kisgyerekeket
kísértem osztálykirándulásra (nem is az enyémeket), nem is akartam menni, de
megígértem, hogy viszem magammal Colint a gyerekek kedvéért. Mellékes
információ, hogy a kutya nem kifejezetten gyerekbarát, eltűri őket, de nem
keresi a rajongásukat... nem úgy, mint szegény Morgan, akit hiába nyúztak,
olyan nyugodt maradt, hopgy a végén a szemhéját emelgették, él-e még. Nos, az
indulás előtt fél órával pakolni kezdtem és persze semmit nem találtam, amit
vinnem kellett volna. A férjem se volt otthon, de tudtam, hogy nincs kulcsa, és
meg kéne várnom. Aztán ő megérkezett, a lakás addigra romokban volt az ideges
kotorászásom miatt, és végül máig sem tudom, hogy elmentem-e a csoporttal vagy
sem, mert inkább felkeltem, olyan ideges voltam már álmomban.
Hajnali öt óra
volt, otthon is ilyentájt ébredezek, és persze az első gondolat, hogy vajon
Colin hogy viseli a távollétünket? Életének két és fél éve alatt most először
történt meg, hogy néhány óránál többre eltűntünk az életéből. Mi több, még
aludni se mentünk haza. Vajon a szüleim bírnak-e vele, eszik-e egyáltalán? Ezer
aggasztó kérdés, úgyhogy aludni már végképp nincs esélyem. Előveszem a kockás
füzetet és körmölni kezdek a hajnali derengésben...
2 megjegyzés:
Már az elhamarkodottnál nagyon vigyorogtam ;) <3
Felment?! Tényleg?!?! :o. Van még 10 jó évem.... XDDDD
XDDDDD
Mézga család a nagyvárosban!
Annyira bírom, hogy nem estek kétségbe, nyugodtan megoldjátok a problémákat.
Kiskölök csúcstámadáson??? Basszus, lehet jobb is hogy utólag szembesültél a ténnyel. ;)
Tetszett! :D
Pusza
Megjegyzés küldése