London március 2-6.

Az utazás napja (szombat)

Március izgalmas családi hónap, sokunknak van ilyenkor születésnapja, névnapja, és a sort persze én nyitom meg már 5-én. Egy ideje (amióta a fiúk „kiröpültek” itthonról) úgy ünneplünk a férjemmel, aki szintén ennek a hónapnak a szülöttje, hogy elmegyünk valahova kettesben öt napra, egy hétre, ahogy adódik. (Néha hármasban Colinnal, de többnyire tényleg csak kettesben)

Így voltunk már Schönleitenben, ahol hosszú éveken át a gyerekekkel töltöttük a síszünetet, aztán így kettesben (vagyis hármasban akkor még Morgannal) felfedeztük, hogy micsoda csodás a Faaker See környéke, amikor nem kifejezetten a hófödte sípályákra koncentrálunk. Aztán voltunk már Hegykőn és Sopronban is, és rácuppantunk Prágára, ahol kétszer is megfordultunk március 5-én, és a város mindkét alkalommal komoly hóeséssel kedveskedett nekem. Az idei év úticélját egy különleges helyzet adta, kisebbik fiúnk ebben a városban lelte meg a szakmai fejlődéshez vezető utat és munkát. 

Szóval, London... már a második napon tettem egy kissé korai, átgondolatlan, első benyomásokra alapuló kijelentést, miszerint ez a város engem nem ragadott magával. Ahogy Velence első látásra elvarázsolt, itt az első szó, ami a nap végére a legtöbbször felbukkant a fejemben, a káosz volt. Annak ellenére, hogy kisebb szervezési gondok miatt végül is egyedül kellett eltalálnunk a gyermek lakóhelyére, ami – így utólag bizton állíthatom – nem volt egy kétismeretlenes egyenlet nehézségéhez mérhető mutatvány. Úgy hirtelenjében sem tűnt annak, leszállva a reptéri buszról és körülnézve a Buckingham Road forgatagában.

De egy kicsit előre szaladtam.

Oké, a döntés már ősszel megszületett, hogy az uticélunk London lesz. Jegyeket és reptéri transzfert foglaltunk, aztán vártuk, hogy a mostanában futócipőben teperő idő elhozza nekünk a márciusi indulást. Nagyfiúnk kivitt bennünket a reptérre, és decemberi londoni emlékeit megújítva egész úton sorolta a kihagyhatatlan látni- és kóstolni valókat. A reptéren gyorsan átestünk a csekkoláson, és kicsit csalódottan pakoltuk táskánk mélyére a férjem bokájában rejtőző fémek eredetéről szóló kórházi zárójelentést. Senki nem volt rá kíváncsi. 

A tranzitban meglepően gyorsan eltelt a várakozás hosszúnak várt ideje, aztán már lépdeltünk is felfelé az Airbushoz vezető lépcsőkön. 180 ember a hosszú hengerben. Egyetlen üres ülés sem volt. Sokan utaztak kisbabákkal, és meg kell mondjam, sokkal jobban bírták a kicsik a gyűrődést, mint sok felnőtt utitársuk, akik valami belső kényszernek engedelmeskedve tekertek-toltak-döntöttek mindent, ami mozgatható volt. Az ülésbe szorító emelkedés után pedig kezdetét vette a magyar emberre oly jellemző utazási evés-ivás láz. Mindegy mennyibe kerül a fedélzeten a cola, kávé, sör, szendvics, honfitársaink azonnal vásárolni kezdtek, mert ezt a két órás utat étlen-szomjan kibírni úgyszólván lehetetlen. 

Az út nagy része alatt alattunk kicsit havas-kockás a táj, aztán mintegy varázsütésre eltűnik minden a puha vattatakaróra emlékeztető felhőréteg alatt. Idefönt a vakító napsütés, de jaj, vajon odalent milyen idő fogad majd bennünket? A felhők miatt sem a Csatornát, sem Londont nem csodálhattuk meg felülnézetből, mert a felhők közül kibukkanva apró döccenéssel szinte azonnal betont fognak a kerekek. Csak az ablakunkból jól látható szárnyak féklapátjainak dőlésszögéből következtethetünk arra, hogy hamarosan földet érünk. 

Meglepő módon odalent korántsem olyan rossz az időjárás, mint várnánk. Kicsit borús, enyhén legyez a szellő, de tulajdonképpen egészen kellemes. Az iratok ellenőrzésénél kis kutató tekintet, amíg leszkennelik az igazolványomat. Én már erősen fogalmazom magamban a szöveget, mit is vágjak ki, ha megkérdeznék, miért taposom itt az angol földet, de a francba, kizárólag németül jutnak eszembe folyékony frappáns mondatok. Végül nincs szükség rá, hogy mindkettőnket zavarba ejtő makogással magyarázzak, mosolyogni pedig mindketten roppant barátságosan tudunk. Az első látvány, ami fogad, egy Ben & Jerry fagylalt-reklámos automata. Ezt csak a beavatottak tudják értékelni, így a férjem sem igazán, és kiterelget az épületből, a London felé tartó busz állásához. 

Felszállás előtt picit tétovázunk, hogy a csomagokkal mi legyen, de a sofőr mond valamit, amiből én rögtön leveszem, hogy a kézipoggyászunk elfér odafönt is. Jééé, tudok angolul? Vagy csak jól kombinálok. Az út hosszú és nem igazán érdekfeszítő, aztán a városba érve szinte ijesztő araszolássá válik az egymást érő taxik és buszok forgatagában a rengeteg építkezéssel súlyosbított közlekedésben.  Végül leszállunk a Victoriánál.

Gyerek elvileg két órával előttünk ért haza a síelésből a lakótársával együtt. Úgy beszéltük meg, hogy mivel a lakás közel van, kiballag elénk. Hát, nem ballagott. Az is igaz, mi is korábbi busszal jöttünk be a reptérről, mint amit eredetileg a menetrend ajánlott. Kicsit izgatott telefonálgatás, totál eredménytelenül, mert akkor még nem tudjuk, hogy az itthoni számát jegelte. Az angol száma pedig ha jól emlékszem, a mikró fölötti parafatáblán díszeleg a tárcám helyett. A telefonba persze még nem írtam be. Na, semmi baj, akkor egy sms neki (amit ugyanúgy nem kap meg, de ezt mi nem tudjuk), hogy akárhol is van, mi elindultunk hozzá. És tényleg, különösebb hezitálás nélkül eljutunk a célig. Ahol újabb akadályba ütközünk, a jellegzetes angol építészeti csoda ajtajában nincsenek kiírva nevek, a lakásszámmal meg egyikünk sem bajlódott eddig, magyarul fogalmunk sincs, hogy a négy csengő melyikét nyomjuk meg. 

De akkor felemelem a tekintetem a néma telefonról és egy fürgén pedálozó piros dzsekis ifjút pillantok meg a kis tér túloldalán. Nicsak, kit látnak szemeim! A kurta kurjantásra odakapja a fejét, bájosan int egyet és teker tovább, mert a kétkerekűt előbb le kell rakja a következő bringatárolónál. Aztán már jön is széles mosollyal az arcán és ölelésre tárt karokkal. Én fiam! Hamar kiderül a telefon körüli mizéria, meg az is, hogy kicsit későbbre várt és mivel az állomás tényleg csak egy huszárköpésre van, még úgy gondolta, bőven van ideje bevásárolni. Aztán vidáman pakolászunk le a kis lakásban, amin másodmagával osztozik. A barátját is ismerjük még a főiskoláról; ő sincs még itthon, valahol a városban kószál egy régi ismerőssel. A lakás jéghideg, mert amíg síelni voltak, lefogyott az utolsó penny is a gázóráról, de már tölti is fel, kapcsol, intézkedik, hamarosan barátságos meleget kezdenek árasztani a radiátorok. De egy jó tea átsegít minket a kezdeti didergésen. 

A lakásról már tulajdonképpen mindent tudunk, hiszen skypon keresztül már végig kalauzolt az összes helyiségen. Jó beosztású, kicsi, de kényelmes, minden földi jóval (háztartási géppel)  felszerelt kis lakás, amit már egészen belaktak, hiszen a berendezéshez vásároltak már saját használati tárgyakat és a dekorációba is belekezdtek. Ki tudja, mennyi időre kell otthonossá varázsolni?

Vacsorára megérkezik a lakótárs is a baráttal, mindenki azonnal a Fish and Chips mellett dönt, amit egy közeli üzletben kimondottan jól készítenek el, a fiúk pedig perceken belül még forrón tálalják. Az adag hatalmas, jóllakottan dőlünk hátra mindannyian és kicsit kényszeredett az indulás, hogy a környékkel ismerkedjünk. Lesétálunk a Temze partra, a Vauxhall, majd a Chelsea híd felé, ahol megmutatja az előző lakást, ahol átmenetileg laktak; aztán a hídról az MI6 távoli épületét is. James Bond sehol, az épületen a legutóbbi filmben „keletkezett” robbantási nyomok nem látszanak, így mindenki megnyugodva fordulhat vissza a meglehetősen huzatos folyóparti sétányon a meleget és jó bort ígérő lakás felé. Az argentin Malbeck-ben aztán nem is kell csalódnunk. 

Beszélgetünk a sítúráról, a Mont Blanc „csúcstámadásáról”, amiről eddig azt hittem, csak viccelt, arról most képeket mutat, és utólag is megáll bennem az ütő, hogy kire ütött ez a gyerek a maga veszélykereső kalandvágyával? Aztán lassan mindenkin érezhető lesz, hogy hosszú és eseménydús volt ez a nap, egyre többen pislogunk a halk háttérzenére. A fürdőszobán gyorsan megosztozva mindenki álomra hajtja a fejét.

Egyesek (mint én) rémálomra. 

Bár nem tartozik szorosan a londoni élménybeszámolóhoz, de miket képes az emberi agy alkotni a pihentető szundi helyett... kisgyerekeket kísértem osztálykirándulásra (nem is az enyémeket), nem is akartam menni, de megígértem, hogy viszem magammal Colint a gyerekek kedvéért. Mellékes információ, hogy a kutya nem kifejezetten gyerekbarát, eltűri őket, de nem keresi a rajongásukat... nem úgy, mint szegény Morgan, akit hiába nyúztak, olyan nyugodt maradt, hopgy a végén a szemhéját emelgették, él-e még. Nos, az indulás előtt fél órával pakolni kezdtem és persze semmit nem találtam, amit vinnem kellett volna. A férjem se volt otthon, de tudtam, hogy nincs kulcsa, és meg kéne várnom. Aztán ő megérkezett, a lakás addigra romokban volt az ideges kotorászásom miatt, és végül máig sem tudom, hogy elmentem-e a csoporttal vagy sem, mert inkább felkeltem, olyan ideges voltam már álmomban. 

Hajnali öt óra volt, otthon is ilyentájt ébredezek, és persze az első gondolat, hogy vajon Colin hogy viseli a távollétünket? Életének két és fél éve alatt most először történt meg, hogy néhány óránál többre eltűntünk az életéből. Mi több, még aludni se mentünk haza. Vajon a szüleim bírnak-e vele, eszik-e egyáltalán? Ezer aggasztó kérdés, úgyhogy aludni már végképp nincs esélyem. Előveszem a kockás füzetet és körmölni kezdek a hajnali derengésben...