London 3. nap / hétfő

A harmadik napra fizikai fáradtság ide vagy oda, az alvási szokásaimon nem igen tudtam változtatni. Irigykedve néztem a hajnali félhomályban, ahogy a párom édesdeden húzza a lóbőrt, aztán jobb híján Lackfi János: Milyenek a magyarok? c. könyvét lapozgattam. Tömény irónia, de az a szomorú, hogy minden szava ütősen igaz. Egy mondatban összefoglalva: A forgóajtóban onnan tudod, hogy az utánad belépő magyar, hogy előtted megy ki.

De aztán végre mindenki magához tér és reggelizünk. Hétfőre a gyerek szabadságot vett ki, úgyhogy ma is egymásba kapaszkodva rójuk az utcákat. Először metróra ülünk és a Towerhez suhanunk. Tudom, hogy csak ismétlem önmagam, de csalódás, hogy ilyen kicsi. Pedig biztosan nem, csak olyan hatalmas modern épületek veszik körbe, hogy azok között eltörpül. Ráadásul bennem valami olyasfajta kép élt, hogy ez a négy tornyos épület, melynek udvarán VIII. Henrik feleségei fejvesztve menekültek a házasságból (oké, ez rossz poén volt), valami kis dombon állt, kiemelkedve a környezetből, mondhatni a város fölé magasodva; a valóságban pedig egyáltalán nem. 

Aztán végre a kedvencemhez érünk, a Tower bridge-hez, ami nem tud annyira kommersz londoni látnivaló lenni, hogy ne akarná az ember milliomodszor is lefotózni. Ott van minden londoni képeslapon, utikönyvben, ajándéktárgyon, de mégis újra és újra meg kell örökíteni, mert London, egy londoni élményelő csak emeletes busszal és Tower híddal együtt teljes. A szél kíméletlenül  madárfészket csinál a hajamból, miközben átkelünk a hídon és a közeli Borough Market felé vesszük az irányt. A mellette lévő kávézóban benyomunk egy talán túlontúl is édes mandulás croissant-ot és egy hatalmas csésze kapucsínót, kihasználva a hely nyújtotta szélvédet zugot, aztán a piac felé indulunk. Nagy kaland, átmegyünk a szűk utcácska túloldalára.   

Tényleg csak mutatóban van nyitva néhány árus, de a lényeg a sülő malac, az igen, az ott pironkodik, bár már elég jelentős része hiányzik, köszönhetően a stand előtt türelmesen ácsorgó sornak. Pulled porknak nevezzük, nem is figyelve, ők milyen névvel illetik ezt a fantasztikus csemegét;  a puha ciabattába pamacsolt almaszószt és a ropogósra pirult bőrös husikat. Kölyök és én elég mafla módon elteltünk a süteménnyel és a kávéval, így kicsit irigyen nézzük, ahogy apa jóízűen tömi a fejét. Mindegy, gondolatban feljegyezve, hogy hazaindulás előtt még teszünk erre egy görbe kitérőt. 

A szendvicset a park melletti kápolna kertjében fogyasztja el a szélcsendes napsütést élvező közönség. Fejünk fölött nyílik a cseresznyevirág, a korhadt fakereszten színes tollú énekesmadár köszönti trillával a vitathatatlanul próbálkozó tavaszt, miközben a napsütötte kertben a nárciszok bontogatják szirmaikat. Napozunk és jól érezzük magunkat. Egészen addig, amíg a fiam meg nem szólal, hogy neki már nagyon nem kellett volna azt a kávét meginni, mert valahogy olyan furán érzi magát, kissé émelyeg.  Én hazafelé venném az irányt, ő még erősködik, hogy semmi baj, talán a partmenti szél segít, felkerekedünk hát, és meg sem állunk a Szt. Pál katedrálishoz átvezető gyalogoshídig. A híd minden furcsasága ellenére is tetszik nekem, mint ahogy az ötlet is, hogy több ilyen is található a Temzén. Persze valószínűleg nem lennék ilyen lelkes, ha a nap nem sütne olyan erővel, hogy hunyorognom kelljen az erős napfényben. Ez feledteti még a folyó felett kifejezetten erős szelet is. 

A katedrálishoz érve kezdetét veszi a nyaktörő mutatvány, körbesétálni (közben nem hasra esni) és folyamatosan az égre szegezett tekintettel a kőfaragásokat csodálni ezen az építészeti remekművön, leginkább a felső régiókban persze, merthogy érdekes módon ott a legdíszesebbek és legszebbek. Egyenruhás kisiskolások igyekeznek be csoportszám, úgy látszik a mai művészettörténeti órának város iskoláiban a katedrális lesz a témája. Valahogy mielőbb hazafelé kéne venni az irányt, ezért buszra szállunk, ami az émelygő ifjúval nem biztos, hogy a legtutibb megoldás, főleg, hogy az emeleten ülünk az első sorban. Ettől még a jó gyomrú turista is kihívásokkal küzd, hát még akinek már amúgy is döntésképtelen a korábbi eledele, hogy jöjjön vagy maradjon. 

De baj nélkül elérjük a Marble Arch-ot, a Hyde park sarkánál. A Pretben némi itókát veszünk magunkhoz és könnyű salátákat, aztán irány a tóparton egy napos pad. Útközben futólépésben sietünk el a Szónokok sarkánál, és ha a gyerek nem szól, észre sem vennénk, milyen jelentőségteljes pontjánál járunk a parknak. Tulajdonképpen a jelzésen túl semmi nem utal a funkciójára, ezt sem így képzeltem el, de ha őszinte akarok lenni, annyira ez a felfedezés nem renget meg. Mélyeket lélegzünk a friss tavaszi levegőből, és úgy tűnik, nem lesz gond. 

Egyszercsak pittyeg a gyerek telefonja, főnöke kéri, hogy ha alkalma lesz rá, egy anyagot küldjön utána még ma. Így hát elindulunk hazafelé. Mire a lakásba érünk, a gyerek már nincs topon, nagyon nincs. Elintézi a kért feladatot, aztán átadja magát a láznak és a rátörő hányingernek. Anya-üzemmód bekapcs., gyógyszert keresek, teát főzök, apát a boltba küldöm banánért, majd megfőzöm a vacsorát, amiből végül csak a későn hazatérő szobatárs eszik. Korán lefekszünk. Én a dunyhaszerű takarót félbehajtva azon szundítok a kanapén alvó gyerek mellett a nappali szőnyegén, a takaró másik felével takarózom. Még kényelmesnek is mondanám, ha az éjszaka nagy része nem azzal telne, hogy a borogatást cserélgetem szegényen, vagy csak a kezét szorongatom bátorítóan. Reggelig azonban úgy tűnik, a nagyján túl vagyunk, mert ha kis hőemelkedése van is, a láz és a rossz közérzet már a múlté. Kicsit gyenge, de ismerve őt, ez nem lehet akadálya annak, hogy munkába menjen.