London 2. nap / vasárnap

Szóval, magam köré tekerem a vastag paplant, ami olyan puha és vastag és körülbelül annyira meleg is, mint nagymamám dunyhája, leülök a vastag padlószőnyegre és írni kezdek. Odakintről halkan beszűrődik az emeletes busz hangja, ahogy a közeli megállónál fékez és indul. Nem zavaró, csak egy nesz és máris mosolyra késztet. A szemközti templom harangja elüti a fél hatot és a papír helyett most a tornyot nézem ebből a második emeleti lakásból. A torony finom fényei világítanak a hajnali borús derengésben. Kicsit aggódok, vajon milyen idő lesz napközben, aztán eszembe jut a fiam, aki a nappaliban hálózsákban alszik. Vajon a kanapén vagy a földön, hogy szoktassa magát a nyári svédországi „túlélőtúrához”? 

Azon gondolkozom, hogy otthonról elindulva Robert városába igyekeztem. Aztán ideérve nem ezt érzem. Ő most amúgy is a világ másik felén forgat, Ausztráliában, és Londont egész egyszerűen átadta a fiamnak. Ez most az Ő városa.  

Pillanatnyilag még semmiféle elfogódottságot nem érzek. Amit eddig láttam, csak felületes véleményalkotásra jogosít, az első gondolatom az volt, hogy ez a káosz egészen biztosan megőrjítene. Az tény, hogy már első pillantásra is annyira multikulti a maga sokszínűségével, hogy az ember nem érzi magát idegennek, külföldinek. Ha még a nyelvet is úgy bírnám, ahogy sajnos nem, akkor minden elfogódottság nélkül járkálnék az utcán, semmivel sem lennék idegenebb, mint azok, akik itt élnek. Oké, ez egy jó pont! – döntöm el magamban. De a káosz ... a buszok és taxik egymást érik, szinte elenyésző a civil autók száma közöttük. Az Oxford streeten buszozva még az emelet magasságában is ijesztő a hömpölygő áradat, az emberek, mint megannyi kis hangya futkosnak az út két széle között, a piros lámpa senkire nem kötelező jellegű, ennyi már az első pillanatokban is egyértelmű. 

Aztán egy új szó csatlakozik hirtelen a városról alkotott képhez... a nyugalom. Mert ebben az őrült futkosásban senki sem ideges. Nem dudálnak ész nélkül, nem mutogatnak, mondhatni angol hidegvérrel megfér egymás mellett autós és gyalogos. 

A bőséges ún. angol reggeli után, vasárnap lévén első utunk a Hyde parkhoz vezet. Rengeteg kutyás van odakint, még több kisgyerekes család, gondolom még annál is több szájtáti külföldi, mint jómagam. Mindenki élvezi a napsütést, a hattyúk és kacsák játszadozását, a sirályok vijjogását. Az itt-ott felbukkanó goldenek látványára kicsit eljátszom a gondolattal, Colin vajon mit csinálna ebben a paradicsomban? Hogy szívesen barátkozna, abban biztos vagyok. A kacsák kérdésében már kevésbé, amióta tavaly nyáron felfedezte őket a Balaton vizén. Hiába na, vadászebről beszélünk, és itt talán túl nagy lenne a kísértés a váratlanság erejével rátörő kínálat láttán. A tiltás ellenére alighanem elsőként csobbanna a Serpentine tó vizében. A tóról aztán eszünkbe jut Hrisztov Éva és az ő csodás olimpiai győzelme ebben a hideg vízben, és kicsit részt kérve a diadalból, büszkén lessük a fodrozódó vizet, mintha az is mesélni tudna a viadalról. 

A Diana Memorial Fountain mellett felrémlik néhány borús gondolat a hírességeket mindenhová követő paparazzik kapcsán, aztán elhesegetem és inkább nekiállunk barátkozni Daffy-val a tüneményes golden lánnyal és a gazdájával. Szemrebbenés nélkül dicsekszem el neki Colinnal és úgy „beszélgetünk” néhány mondatot az ebeinkről, mintha tudnék angolul. Mielőtt kiderülne, hogy nem, búcsút veszünk a végtelenül nyugodt kutyalánytól és asszonyától. 

A Kensington Palace-nál (Diana egykori lakhelye volt a Károlytól való válása után; most a fia, William és a felesége Kate várják itt az első babájukat )jobbra vesszük az irányt, el az angol-bulldog találkahely mellett. Istenem, ennyi szumo-birkózó kutyust egy rakáson... Winstonra gondolok, milyen jól érezné magát köztük ő is. Rójuk a ... hát, talán mérföldnek nem nevezném, bár összességében azt hiszem gyalogoltunk párat, szóval mendegélünk a Notting Hill felé. Nos, a Portobello Road nekem „csalódás” minden bája ellenére, mert mániákusan keresem benne a Sztárom a párom c. filmből ismert kék ajtót és a könyvesboltot, persze egyiket sem találom. 

Elhörpölünk egy kávét, aztán sétálunk tovább a Little Venezia felé. Ez már komolyan nem normális, hogy nekem ennyi is elég, hogy azonnal beleszeressek a helybe. Tetszenek a lakóhajók, az egész kis csatorna, az a fura életforma, amit az itt lakók teremtettek meg maguknak. No persze, nem mintha azonnal ide akarnék költözni, de tetszik, mosolyra fakaszt. 

Marylebone felé vesszük az irányt, még mindig gyalog. Már érzem, hogy ez a nap meghatározó lesz a következő napokra. Ha holnap még lábra tudok állni, az maga lesz a csoda, vagy csak nagyon erős lesz bennem az élni- és menni akarás. Pedig hosszas készülődésem fontos állomása volt a tökéletes cipő megtalálása az utazáshoz, és egy lapos csizma „személyében” úgy véltem, meg is találtam. Most azt kell mondjam, keresgélhettem volna még.

Szóval, Marylebone... a hatalmas csarnokra én kívülről azt hiszem, valami vásárcsarnok, naná, tévedek. Kisfiam merő praktikumból sétáltatott el ide, ugyanis másnap lejár a bérlete, és itt a vasútállomás, ahonnan munkába utazik, tehát összekötötte a kellemest a hasznossal és kemény 220 fontért megváltja a következő havi busz-vonat kombinált bérletét. Na igen, az élet nem olcsó Londonban. 

Innentől már tényleg csak pár perc és a Baker streeten beülünk egy Pret-etetőbe, hogy isteni tonhalas salátát majszolhassak botrányosan friss bagettel, mialatt a többiek forró leveseket és szendvicseket tolnak az etetőjükbe. Ha rajtam múlna, innentől valami kereskesszékes városnézést preferálnék, ezért aztán felülünk egy buszra, ami egészen a Waterloo bridge-ig repít. 

Korzózunk a Temze parton, alulról megcsodálom a LondonEye-t, és kicsit sem lemondóan hagyom a hátam mögött. Valószínűleg mesés lenne odaföntről a kilátás, csak hát... na igen, hogy mondjam szépen, mi van, ha egy idő után inkább befelé néznék, mint kifelé? Olyan baromi magasra megy és olyan lassan tér vissza a biztonságos anyaföldre... jobb a békesség, bár azért kicsit sajnálom, hogy ilyen beszari vagyok. 

A Westminster bridge-n átsétálva megcsodáljuk a Parlamentet és a Westminster Abbey-t, aztán mégis inkább jobbra fordulunk a Downing street 10 irányába. Hát, ez is egy apró „csalódás”. Oké, eddig még csak a tv kamerák és fotósok szemszögéből láttam, de ez a szűk kis utcácska, az apró bejárattal valahogy eddig sokkal látványosabbnak tűnt. Most, ami igazán érdekes, az a szinte áthatolhatatlan biztonsági rendszer, amivel védik. 

A St.James park ... és a mókusok. A fiam kétszer is járt már Londonban, mire „végleg” kint ragadt. Minden alkalommal mókusok tucatjairól készített fotókat, amikor pedig én az idegenforgalmi látványosságokról vártam inkább a képeket. Hát, most minden korábbi morgásomért bocsánatot kértem és morcosan hagytam, amikor kétoldalról közrefogtak és kivezettek a parkból a huszadik mókusos fotó elkövetése után. Tényleg nem lehet ezeket a kis bolhásokat megunni. 

Tettünk egy kis oldalkitérőt, a nemrégiben megnyílt Intercontinental Westminsterhez, ahol a bátyjával eltöltöttek egy kellemes éjszakát teljes kiszolgálással decemberben. Hát, ez köztünk maradjon, de nekem külsőre rejtély, hogy a város bármely Intercontijába miért vágynak vendégek. Oké, valószínűleg a fantasztikus elhelyezkedésük miatt, meg a kiszolgálás lehet még vonzó, de az épület külseje...  Ez itt még csak-csak, de a másik a Hyde park mellett... iszonyat betonkocka, amiből elég sok van a városban, az embernek akaratlanul a Batman Gotham Cityje jut eszébe láttukon.

Visszatértünk a St.James parkba (gyorsan újabb fotókat lőttem el a mogyorókat kolduló kis bundásokról), hogy aztán a végén elénk táruljon teljes pompájában a Buckingham palota. Most mondjam? Na igen, itt is valami sokkal nagyobb szabású dologra számítottam. Már az épület is kicsinek tűnt, de az előtte elterülő tér még inkább. Én tényleg nem tartom magam egy megalomán tyúknak, de itt folyamatosan az volt az érzésem, hogy kicsi, szűk... valószínűleg a tv-ből szerzett ismeretek a ludasak a dologban, de amikor például a James Bond filmek egyikében az antihős ejtőernyőn érkezik a palota elé, hogy a királynő lovaggá üthesse, én körülbelül kétszer ekkora épületre számítottam a valóságban.

Mindenesetre ez volt az a pont, ahol úgy döntöttünk, hogy hagyjunk holnapra is látnivalót, no meg némi szuflát is magunkban a várhatóan újabb távgyalogláshoz. Bérletünkkel a zsebünkben metróra szálltunk és irány a lakás.

A metró... hát igen, ez is egy vicces élmény. Kicsi fiam, a maga 194 centijével muris látvány, ahogy az apró szerelvénybe belép, aztán kicsit lehajtott fejjel várja, hogy a  kis kalitkából szabaduljon. Vannak persze nagyobb kocsik is, de amin utazgattunk, valahogy többnyire ilyen „játékszerelvény” volt. 

Hazaérve vendéglátónk tüsténkedni kezd a konyhában, kedvesen elhárítja az anyai segítségnyújtást, aztán olyan gombás rizottót készít salátával, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána. A „Hol tanultad? (mert tőlem ugyan nem) kérdésre egyetlen szó a válasz: Internet. (Khm... anyuka, aki lelkes Alkonyat rajongó, máris vigyorogni kezd, hogy a történetben is elhangzik ez a kérdés, és szó szerint ez a válasz is Edward szájából, igaz, csak a befejező kötetben, de talán éppen azért olyan élénken emlékezem is még rá.) - nyah, csak picinkét tértem el a tárgytól, de hát hol emlékezzen meg erről az ember lánya, ha nem éppen Londonban. Amúgy, ha már szóba került... eleget jártunk-keltünk már ma is ahhoz, hogy kijelenthessem, nem igazán látok Robos vagy Edwardos dolgokat. Ha nem most reklámoznák a BD2 dvd-jét, akkor egyáltalán nem juttatná eszembe Robertet semmi. Így aztán be kell érnem néhány busz oldalán a reklámmal. Hát, angolok ezek? – kérdem én. 

A fiúk napi tíz percet engedélyeznek az interneten kalózkodni, ezt gyorsan ki is használom. Mivel most bele vagyok esve a kisfiamba, aki végre hajlandó fényképeszkedni velem, szót fogadok neki, és nem a gép előtt töltöm az értékes perceket. Amúgy olyan fáradt vagyok a rengeteg gyaloglástól és a még több befogadott élménytől és látványtól, hogy nem is menne az írás. Ezeknek egy kicsit le kell ülepedniük, hogy csapongó félszavakból élménybeszámolókká álljanak össze. 

(Így utólag látom például, hogy meg sem emlékeztem a buszozás alatt érintett Kínai negyedről, a Trafalgar squere-ről, a város legdrágább szállodai szobájáról a Temze partján - a hajókapitányi hídra emlékeztető fülkéről odafönt a magasban, a pezsgős városnézési lehetőségről a LondonEye fülkéjében, a lovas őrség "kaszárnyájáról", ha lehet egyáltalán ilyen hétköznapi szóval illetni azt a csodás épületet, aminek udvarán átsétálva értünk el a St.James parkhoz, a toronyházak tövében megbújó múltidéző épületekről... lehetetlen a teljesség igényével visszaadni a napot, ez máris világos.  

Mindenki felfrissíti magát és esti szórakozásként beteszünk egy dvd-t, a Johnny English 2-t. Rögtön adódik is néhány ötlet, hogy merrefelé kell még a következő napokban sétálnunk. Aztán ájult alvás -minő meglepetés – reggel fél hétig. És ami a lényeg, végre rémálmok nélkül.