Szóval, magam
köré tekerem a vastag paplant, ami olyan puha és vastag és körülbelül annyira
meleg is, mint nagymamám dunyhája, leülök a vastag padlószőnyegre és írni
kezdek. Odakintről halkan beszűrődik az emeletes busz hangja, ahogy a közeli
megállónál fékez és indul. Nem zavaró, csak egy nesz és máris mosolyra késztet.
A szemközti templom harangja elüti a fél hatot és a papír helyett most a
tornyot nézem ebből a második emeleti lakásból. A torony finom fényei
világítanak a hajnali borús derengésben. Kicsit aggódok, vajon milyen idő lesz
napközben, aztán eszembe jut a fiam, aki a nappaliban hálózsákban alszik. Vajon
a kanapén vagy a földön, hogy szoktassa magát a nyári svédországi
„túlélőtúrához”?
Azon gondolkozom,
hogy otthonról elindulva Robert városába igyekeztem. Aztán ideérve nem ezt
érzem. Ő most amúgy is a világ másik felén forgat, Ausztráliában, és Londont
egész egyszerűen átadta a fiamnak. Ez most az Ő városa.
Pillanatnyilag még semmiféle elfogódottságot
nem érzek. Amit eddig láttam, csak felületes véleményalkotásra jogosít, az első
gondolatom az volt, hogy ez a káosz egészen biztosan megőrjítene. Az tény, hogy
már első pillantásra is annyira multikulti a maga sokszínűségével, hogy az
ember nem érzi magát idegennek, külföldinek. Ha még a nyelvet is úgy bírnám,
ahogy sajnos nem, akkor minden elfogódottság nélkül járkálnék az utcán,
semmivel sem lennék idegenebb, mint azok, akik itt élnek. Oké, ez egy jó pont!
– döntöm el magamban. De a káosz ... a buszok és taxik egymást érik, szinte
elenyésző a civil autók száma közöttük. Az Oxford streeten buszozva még az
emelet magasságában is ijesztő a hömpölygő áradat, az emberek, mint megannyi
kis hangya futkosnak az út két széle között, a piros lámpa senkire nem kötelező
jellegű, ennyi már az első pillanatokban is egyértelmű.
Aztán egy új szó
csatlakozik hirtelen a városról alkotott képhez... a nyugalom. Mert ebben az
őrült futkosásban senki sem ideges. Nem dudálnak ész nélkül, nem mutogatnak,
mondhatni angol hidegvérrel megfér egymás mellett autós és gyalogos.
A bőséges ún.
angol reggeli után, vasárnap lévén első utunk a Hyde parkhoz vezet. Rengeteg
kutyás van odakint, még több kisgyerekes család, gondolom még annál is több
szájtáti külföldi, mint jómagam. Mindenki élvezi a napsütést, a hattyúk és
kacsák játszadozását, a sirályok vijjogását. Az itt-ott felbukkanó goldenek látványára
kicsit eljátszom a gondolattal, Colin vajon mit csinálna ebben a paradicsomban?
Hogy szívesen barátkozna, abban biztos vagyok. A kacsák kérdésében már kevésbé,
amióta tavaly nyáron felfedezte őket a Balaton vizén. Hiába na, vadászebről
beszélünk, és itt talán túl nagy lenne a kísértés a váratlanság erejével rátörő
kínálat láttán. A tiltás ellenére alighanem elsőként csobbanna a Serpentine tó
vizében. A tóról aztán eszünkbe jut Hrisztov Éva és az ő csodás olimpiai
győzelme ebben a hideg vízben, és kicsit részt kérve a diadalból, büszkén
lessük a fodrozódó vizet, mintha az is mesélni tudna a viadalról.
A Diana Memorial
Fountain mellett felrémlik néhány borús gondolat a hírességeket mindenhová
követő paparazzik kapcsán, aztán elhesegetem és inkább nekiállunk barátkozni
Daffy-val a tüneményes golden lánnyal és a gazdájával. Szemrebbenés nélkül
dicsekszem el neki Colinnal és úgy „beszélgetünk” néhány mondatot az ebeinkről,
mintha tudnék angolul. Mielőtt kiderülne, hogy nem, búcsút veszünk a végtelenül
nyugodt kutyalánytól és asszonyától.
A Kensington
Palace-nál (Diana egykori lakhelye volt a Károlytól való válása után; most a
fia, William és a felesége Kate várják itt az első babájukat )jobbra vesszük az
irányt, el az angol-bulldog találkahely mellett. Istenem, ennyi szumo-birkózó
kutyust egy rakáson... Winstonra gondolok, milyen jól érezné magát köztük ő is.
Rójuk a ... hát, talán mérföldnek nem nevezném, bár összességében azt hiszem
gyalogoltunk párat, szóval mendegélünk a Notting Hill felé. Nos, a Portobello
Road nekem „csalódás” minden bája ellenére, mert mániákusan keresem benne a
Sztárom a párom c. filmből ismert kék ajtót és a könyvesboltot, persze egyiket
sem találom.
Elhörpölünk egy
kávét, aztán sétálunk tovább a Little Venezia felé. Ez már komolyan nem
normális, hogy nekem ennyi is elég, hogy azonnal beleszeressek a helybe.
Tetszenek a lakóhajók, az egész kis csatorna, az a fura életforma, amit az itt
lakók teremtettek meg maguknak. No persze, nem mintha azonnal ide akarnék
költözni, de tetszik, mosolyra fakaszt.
Marylebone felé
vesszük az irányt, még mindig gyalog. Már érzem, hogy ez a nap meghatározó lesz
a következő napokra. Ha holnap még lábra tudok állni, az maga lesz a csoda,
vagy csak nagyon erős lesz bennem az élni- és menni akarás. Pedig hosszas
készülődésem fontos állomása volt a tökéletes cipő megtalálása az utazáshoz, és
egy lapos csizma „személyében” úgy véltem, meg is találtam. Most azt kell
mondjam, keresgélhettem volna még.
Szóval,
Marylebone... a hatalmas csarnokra én kívülről azt hiszem, valami vásárcsarnok,
naná, tévedek. Kisfiam merő praktikumból sétáltatott el ide, ugyanis másnap
lejár a bérlete, és itt a vasútállomás, ahonnan munkába utazik, tehát
összekötötte a kellemest a hasznossal és kemény 220 fontért megváltja a
következő havi busz-vonat kombinált bérletét. Na igen, az élet nem olcsó
Londonban.
Innentől már
tényleg csak pár perc és a Baker streeten beülünk egy Pret-etetőbe, hogy isteni
tonhalas salátát majszolhassak botrányosan friss bagettel, mialatt a többiek
forró leveseket és szendvicseket tolnak az etetőjükbe. Ha rajtam múlna,
innentől valami kereskesszékes városnézést preferálnék, ezért aztán felülünk
egy buszra, ami egészen a Waterloo bridge-ig repít.
Korzózunk a Temze
parton, alulról megcsodálom a LondonEye-t, és kicsit sem lemondóan hagyom a
hátam mögött. Valószínűleg mesés lenne odaföntről a kilátás, csak hát... na
igen, hogy mondjam szépen, mi van, ha egy idő után inkább befelé néznék, mint
kifelé? Olyan baromi magasra megy és olyan lassan tér vissza a biztonságos
anyaföldre... jobb a békesség, bár azért kicsit sajnálom, hogy ilyen beszari
vagyok.
A Westminster
bridge-n átsétálva megcsodáljuk a Parlamentet és a Westminster Abbey-t, aztán
mégis inkább jobbra fordulunk a Downing street 10 irányába. Hát, ez is egy apró
„csalódás”. Oké, eddig még csak a tv kamerák és fotósok szemszögéből láttam, de
ez a szűk kis utcácska, az apró bejárattal valahogy eddig sokkal
látványosabbnak tűnt. Most, ami igazán érdekes, az a szinte áthatolhatatlan
biztonsági rendszer, amivel védik.
A St.James park
... és a mókusok. A fiam kétszer is járt már Londonban, mire „végleg” kint
ragadt. Minden alkalommal mókusok tucatjairól készített fotókat, amikor pedig
én az idegenforgalmi látványosságokról vártam inkább a képeket. Hát, most
minden korábbi morgásomért bocsánatot kértem és morcosan hagytam, amikor
kétoldalról közrefogtak és kivezettek a parkból a huszadik mókusos fotó
elkövetése után. Tényleg nem lehet ezeket a kis bolhásokat megunni.
Tettünk egy kis
oldalkitérőt, a nemrégiben megnyílt Intercontinental Westminsterhez, ahol a
bátyjával eltöltöttek egy kellemes éjszakát teljes kiszolgálással decemberben.
Hát, ez köztünk maradjon, de nekem külsőre rejtély, hogy a város bármely
Intercontijába miért vágynak vendégek. Oké, valószínűleg a fantasztikus
elhelyezkedésük miatt, meg a kiszolgálás lehet még vonzó, de az épület
külseje... Ez itt még csak-csak, de a
másik a Hyde park mellett... iszonyat betonkocka, amiből elég sok van a
városban, az embernek akaratlanul a Batman Gotham Cityje jut eszébe láttukon.
Visszatértünk a
St.James parkba (gyorsan újabb fotókat lőttem el a mogyorókat kolduló kis
bundásokról), hogy aztán a végén elénk táruljon teljes pompájában a Buckingham
palota. Most mondjam? Na igen, itt is valami sokkal nagyobb szabású dologra
számítottam. Már az épület is kicsinek tűnt, de az előtte elterülő tér még
inkább. Én tényleg nem tartom magam egy megalomán tyúknak, de itt folyamatosan
az volt az érzésem, hogy kicsi, szűk... valószínűleg a tv-ből szerzett
ismeretek a ludasak a dologban, de amikor például a James Bond filmek egyikében
az antihős ejtőernyőn érkezik a palota elé, hogy a királynő lovaggá üthesse, én
körülbelül kétszer ekkora épületre számítottam a valóságban.
Mindenesetre ez
volt az a pont, ahol úgy döntöttünk, hogy hagyjunk holnapra is látnivalót, no
meg némi szuflát is magunkban a várhatóan újabb távgyalogláshoz. Bérletünkkel a
zsebünkben metróra szálltunk és irány a lakás.
A metró... hát
igen, ez is egy vicces élmény. Kicsi fiam, a maga 194 centijével muris látvány,
ahogy az apró szerelvénybe belép, aztán kicsit lehajtott fejjel várja, hogy
a kis kalitkából szabaduljon. Vannak
persze nagyobb kocsik is, de amin utazgattunk, valahogy többnyire ilyen
„játékszerelvény” volt.
Hazaérve
vendéglátónk tüsténkedni kezd a konyhában, kedvesen elhárítja az anyai
segítségnyújtást, aztán olyan gombás rizottót készít salátával, hogy mind a tíz
ujjunkat megnyaljuk utána. A „Hol tanultad? (mert tőlem ugyan nem) kérdésre
egyetlen szó a válasz: Internet. (Khm... anyuka, aki lelkes Alkonyat rajongó,
máris vigyorogni kezd, hogy a történetben is elhangzik ez a kérdés, és szó
szerint ez a válasz is Edward szájából, igaz, csak a befejező kötetben, de
talán éppen azért olyan élénken emlékezem is még rá.) - nyah, csak picinkét tértem el a tárgytól, de hát hol emlékezzen meg erről az ember lánya, ha nem éppen Londonban. Amúgy, ha már szóba
került... eleget jártunk-keltünk már ma is ahhoz, hogy kijelenthessem, nem
igazán látok Robos vagy Edwardos dolgokat. Ha nem most reklámoznák a BD2
dvd-jét, akkor egyáltalán nem juttatná eszembe Robertet semmi. Így aztán be
kell érnem néhány busz oldalán a reklámmal. Hát, angolok ezek? – kérdem én.
A fiúk napi tíz
percet engedélyeznek az interneten kalózkodni, ezt gyorsan ki is használom.
Mivel most bele vagyok esve a kisfiamba, aki végre hajlandó fényképeszkedni
velem, szót fogadok neki, és nem a gép előtt töltöm az értékes perceket. Amúgy
olyan fáradt vagyok a rengeteg gyaloglástól és a még több befogadott élménytől
és látványtól, hogy nem is menne az írás. Ezeknek egy kicsit le kell
ülepedniük, hogy csapongó félszavakból élménybeszámolókká álljanak össze.
(Így utólag látom például, hogy meg sem emlékeztem a buszozás alatt érintett Kínai negyedről, a Trafalgar squere-ről, a város legdrágább szállodai szobájáról a Temze partján - a hajókapitányi hídra emlékeztető fülkéről odafönt a magasban, a pezsgős városnézési lehetőségről a LondonEye fülkéjében, a lovas őrség "kaszárnyájáról", ha lehet egyáltalán ilyen hétköznapi szóval illetni azt a csodás épületet, aminek udvarán átsétálva értünk el a St.James parkhoz, a toronyházak tövében megbújó múltidéző épületekről... lehetetlen a teljesség igényével visszaadni a napot, ez máris világos.
Mindenki
felfrissíti magát és esti szórakozásként beteszünk egy dvd-t, a Johnny English
2-t. Rögtön adódik is néhány ötlet, hogy merrefelé kell még a következő
napokban sétálnunk. Aztán ájult alvás -minő meglepetés – reggel fél hétig. És
ami a lényeg, végre rémálmok nélkül.
2 megjegyzés:
Szinte éppen így esett...
Mégis hihetetlen élmény újra látni a Te szemeddel ;)
Morózus, mert kivonszolták a bolhás mókusok közül! XDDDDDDDDDDDD
Azért el tudlak képzelni! ;)
Fúúúú....hát nem semmit mentetek egy-egy nap!
Így olvasva soraidat, tudva tudom, hogy vissza fogok oda még menni.
De jó lenne egyszer bandában csajok!
*mély sóhaj
Na hátha összejön! :D /csak pozitívan
Élmény volt megint veled ez a virtuális séta. Pusza érte! :)
Megjegyzés küldése