Kapcsolódva az előbbi bejegyzéshez, a kapcsolatépítés aztán
hozott magával mindenféle más járulékos örömöket, bánatokat. Példának okáért
indult egy másik blog, ahol a témához kapcsolódó írások kaptak helyet. Olyan
írások, amiknek a megírására soha korábban nem éreztem kellő ihletettséget. Ha
mások megtették, azt viszont mindig is érdeklődéssel olvastam.
Szóval egy napon klaviatúrát ragadtam és csak írtam, írtam
jó kedvvel, lelkesen. Eleinte csak magamnak, meg a „fióknak”, aztán olvasók is
lettek, a számláló szerint sokan, a visszajelzések alapján ijesztően kevesen.
De én a számlálóba kapaszkodtam, miatta írtam, meg hát leginkább magam miatt,
mert élveztem.
Élveztem akkor is, ha ezzel rossz érzést keltettem olyanokban,
akik eddig úgy hitték ismernek és a változásom miatt úgy érezték, rossz irányba
tartok. Legalábbis őket hanyagolom. Biztosan sok igazság volt ebben, de azért
nem Ez volt az igazság! Mert ahogy a szürkének is lehet ötven árnyalata, az
igazságnak persze ennél is jóval több.
Tény, hogy sokkal kevesebb időm jutott olyanokra, akik
megérdemelték volna a figyelmet, bár voltak olyanok is, akik szó nélkül hagyták
a változást. Ők valószínűleg épp úgy nem érezték a mindennapi jelenlétemet nagy
nyereségnek, mint az eltűnésemet éppoly nagy veszteségnek J
Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy alighanem annak
volt igaza, aki hagyta, hogy a dolog kifussa magát. Ismer már engem annyira,
hogy tudja, hol ezért lelkesedek teljes erőbedobással, hol azért, hol rövidebb
ideig, hol hosszabb ideig, de idővel többnyire visszatalálok a valóság
göröngyös talajára.
De miért is kezdtem egyáltalán ebbe az egész témába bele?
Nos, az előző poszt végén történtek ébresztettek rá, hogy kellett az a fajta
szinte esztelen rajongás ahhoz, hogy írni tudjak. És bármennyire szeretném
tagadni, hogy így van, de akaratlanul is hatott rám, ahogy mások a kiábrándulás
irányába tartanak. És ha azok, akik miatt írtam, már nem rajongók többé,
feleslegessé válik az írásom is. Na, ezt sikerült elég ködösen megfogalmaznom,
de talán lejött belőle, hogy nem feltétlenül az irántam való rajongásról volt
itt szó, hanem közös rajongásunk tárgyáról, aki igen, egy férfiember és vannak
kvalitásai (szerintünk), amik mindenféle kis történetek megírására késztetik az
ember lányát. Lehet, hogy ehhez „elvakultság” kell, nem tudom, annyi azonban
biztos, hogy nehezebb azóta kiötölni az újabb és újabb fejezeteket, amióta
akaratlanul is ebbe a nézeteltérésbe bonyolódtunk.
De az íráskényszerről is nehéz lemondani, úgyhogy ha lassan
is, de szépen, megfontoltan majd visszanavigálom magam a valóságos problémák, hétköznapi
örömök és bánatok talajára. Ezt vehetitek ígéretnek, de ha úgy jobban tetszik,
akár fenyegetésnek is!
1 megjegyzés:
Hello!
Sok sok minden kavarog most bennem egyszerre.
Az írás:
Az a véleményem, hogy mindegyikünk aki írásra adta a fejét nem azért tette, mert "áhhh most akkor ihlete volt"! Nem, azért történt mert feszített / feszít valami belülről, valami amivel nehéz szembenézni, valami ami megoldásra vár, de nem bírunk vele.
Nem bírunk vele szembenézni, csak érezzük, hogy ez bizony fáj. Lehet ez egy-egy néha hányavetin odavetett szó a párunktól, vagy ismerősöktől, de okozhatja az is, hogy nem tud az ember lánya mit lépni, nem tudja a következő lépést. Istenem hogyan tovább?
Könnyebb talán a sorok közé rejteni a félszt, a fájdalmat, a bizonytalanságot. Azt, hogy igazából megőrülünk a "jóban", mert lépni akarunk, vadságot, szerelmet, szenvedélyt akarunk, élni, érezni, hogy 35-40-45-50 évesen még nem vagyunk elásva, hogy még jár az embernek az, hogy vaduljon, éljen, féljen! Tudjuk, de nem merünk lépni, nem merünk változtatni, mert a biztos jóban élünk. Ezért marad az írás, marad ez, hogy letudjuk ereszteni a gőzt, ez marad a "vad, szenvedélyes élet"-ből ennyi adatik.
Én sokszor érzem azt, hogy egy egész más világan élek amikor írok, kiadom a félszt, a dühöt, a fájdalmat, a szenvedélyt magamból, azt amire igazán vágyok, és valahogy megkönnyebbülök, aztán felteszi az ember lánya az újabb részt, és rádöbben, hogy te jó isten én ezt akarom! Ezzel szemben csak ülök némán és hagyom hogy teljen az életem, egyik nap a másik után, megszokottan, mindig ugyanúgy a biztos jóban. És jön az újabb ötlet, és boldogan adom át magam a másik életnek.
Igen ez az írás öröme és egyben az írás fájdalma is.
"Barátok" (szándékos az idézőjel)
Sokszor kapja meg az ember, hogy:
"- Jó lenne ha felébrednél, ez a való világ hahó!"
A barátok, akik addig azt hitték ismernek, idegenül néznek rád, néha gúnyosan, hogy ez nem normális, ez tuti meghibbant!
Nem drágaságom, én így eresztem le a mindennapok során felgyülemlett gőzt!
Ja hogy te édes abban éled ki magad, hogy másokon köszörülöd a nyelved?! A te ügyed. Te hülyének tartasz az miatt mert írok, én meg megvetlek, mert az mögé bújsz, hogy rajtam köszörülöd a nyelved! Én legalább még ha félve is de bevallom magamnak, hogy valami fáj, valami rossz. De te aki a gúnyolódás, a beszólások mögé menekülsz, te szembenéztél már magaddal?
Na barátom, akkor ki is él a valóság talaján? Érdemes lenne elgondolkodni a drága barátoknak ezen.
Bocs Golden az epefakadásért, de ez már régóta kikívánkozott belőlem!
Puszi!
Heni
Megjegyzés küldése