Ugyanarról és mégis másról

Kapcsolódva az előbbi bejegyzéshez, a kapcsolatépítés aztán hozott magával mindenféle más járulékos örömöket, bánatokat. Példának okáért indult egy másik blog, ahol a témához kapcsolódó írások kaptak helyet. Olyan írások, amiknek a megírására soha korábban nem éreztem kellő ihletettséget. Ha mások megtették, azt viszont mindig is érdeklődéssel olvastam.

Szóval egy napon klaviatúrát ragadtam és csak írtam, írtam jó kedvvel, lelkesen. Eleinte csak magamnak, meg a „fióknak”, aztán olvasók is lettek, a számláló szerint sokan, a visszajelzések alapján ijesztően kevesen. De én a számlálóba kapaszkodtam, miatta írtam, meg hát leginkább magam miatt, mert élveztem.

Élveztem akkor is, ha ezzel rossz érzést keltettem olyanokban, akik eddig úgy hitték ismernek és a változásom miatt úgy érezték, rossz irányba tartok. Legalábbis őket hanyagolom. Biztosan sok igazság volt ebben, de azért nem Ez volt az igazság! Mert ahogy a szürkének is lehet ötven árnyalata, az igazságnak persze ennél is jóval több.

Tény, hogy sokkal kevesebb időm jutott olyanokra, akik megérdemelték volna a figyelmet, bár voltak olyanok is, akik szó nélkül hagyták a változást. Ők valószínűleg épp úgy nem érezték a mindennapi jelenlétemet nagy nyereségnek, mint az eltűnésemet éppoly nagy veszteségnek J

Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy alighanem annak volt igaza, aki hagyta, hogy a dolog kifussa magát. Ismer már engem annyira, hogy tudja, hol ezért lelkesedek teljes erőbedobással, hol azért, hol rövidebb ideig, hol hosszabb ideig, de idővel többnyire visszatalálok a valóság göröngyös talajára.

De miért is kezdtem egyáltalán ebbe az egész témába bele? Nos, az előző poszt végén történtek ébresztettek rá, hogy kellett az a fajta szinte esztelen rajongás ahhoz, hogy írni tudjak. És bármennyire szeretném tagadni, hogy így van, de akaratlanul is hatott rám, ahogy mások a kiábrándulás irányába tartanak. És ha azok, akik miatt írtam, már nem rajongók többé, feleslegessé válik az írásom is. Na, ezt sikerült elég ködösen megfogalmaznom, de talán lejött belőle, hogy nem feltétlenül az irántam való rajongásról volt itt szó, hanem közös rajongásunk tárgyáról, aki igen, egy férfiember és vannak kvalitásai (szerintünk), amik mindenféle kis történetek megírására késztetik az ember lányát. Lehet, hogy ehhez „elvakultság” kell, nem tudom, annyi azonban biztos, hogy nehezebb azóta kiötölni az újabb és újabb fejezeteket, amióta akaratlanul is ebbe a nézeteltérésbe bonyolódtunk.

De az íráskényszerről is nehéz lemondani, úgyhogy ha lassan is, de szépen, megfontoltan majd visszanavigálom magam a valóságos problémák, hétköznapi örömök és bánatok talajára. Ezt vehetitek ígéretnek, de ha úgy jobban tetszik, akár fenyegetésnek is!

PS. Na, azért nem megy ám az olyan könnyen, hogy csak úúúúgy abbahagyja az ember. Azt hiszem, innentől még több idő megy el az írásra, mert most itt IS kedvet kaptam, de igazából ott sem ment el (csak az eszem amolyan eszementen, de ezt már mondtam)  J