Még jó hogy...

Még jó, hogy szépen elbúcsúzkodtam. De magyarázatképpen álljon itt a mai napom. Eddig. Hétfő van és fél kettő. Csak mondom.
Reggel a parkban megtépte a kutyámat egy óriás-snauzer. Oké, vér nem folyt, de a kabátja csupa sár és nyál lett, az eddig is béka segge alatt levő egoja meg... nos az sem szárnyal.
Ebédidőtájt gondoltam meglepem a szüleim, mert a heti rendszeres találkánk tegnap elmaradt. Persze, én lepődtem meg. Apu valahol az Auchanban vette fel a mobilját, az anyu meg sehol. Hiába csöngetek, hiába telefonálok, semmi. Nem fiatalok, az anyu nem is túl egészséges, így aztán zabszem már kezd is szorulni, miközben azért mantrázom, hogy nem lehet baj, nyugi. Hazabuszoznék, de a busz az orrom előtt hussan ki a megállóból. Mérgemben gondolom, kinyitom a nálam levő, amúgy ajándéknak szánt pralinét, majdcsak veszek helyette másikat. Mert én ezt most kurvára megérdemlem. Percekig szenvedek vele, és mire éppen megadja magát az atomcsomagolás, a következő busz is megérkezik, tehát rakhatom is el. Viszont egy körmöm tövig letörött.
Na, szóval valahogy így... ha időnként süt belőlem az önsajnálat, az egy csomó ilyen apró kis kellemetlenség miatt van.