Egy hét múlva kerek egy éve van nálunk ebgyerek. Ez alatt az egy év alatt soha, egyetlen egyszer sem vitte le reggel családom férfi tagjai közül egyik sem. Mondjuk, este is talán 5-6szor összesen.
Ha a barátainkat hét végén telefonon akarom hívni, délelőtt 10 előtt meg se próbáljam, mert hétvége van, akkor alvás. Ez nekem olyan, mint a Grimm mesék... megfoghatatlan, megélhetetlen csoda. Tulajdonképpen már nem is emlékszem, milyen az, ha valaki reggel addig alhat, amíg az ágy ki nem dobja. Valamikor a távoli múltban kezdődött a gyerekekkel, aztán jöttek a kutyák sorban. Igazából mostanra bele szokhattam volna a rendszerbe.
És ma - miközben törődött korpuszomat próbáltam mozgásra bírni - felébredt bennem a lázadás apró kis manója. Ez így nem mehet tovább! Nem akarok én teljes pályás letámadásba kezdeni, nem, csak egy vasárnap reggelt szeretnék. Amikor nekem hozzák ágyba a kávét, megterítik az asztalt és nem utolsósorban lefárasztva, megetetve lerendezik ebgyereket. Lehet, hogy a második alkalmat már nem is várnám olyan lelkesen. De úgy szeretném megpróbálni!
2 megjegyzés:
Támogatom.... :) Itthon is azóta viszik el a kutyát, mióta neked panaszkodtam és meghallották... Azért az nem normális, hogy cca. 12-15 évig nincs az embernek egyetlen egy reggele/ünnepnapja/betegsége sem, mindig menni kell... :(
Ismerős! Anno mi is megegyeztünk, h egyik hétvégi reggelen a férj viszi a kutyát, a másikon én. A végén már csak én vittem, ha nem akartam kockáztatni, h bekakkant, mire a férfi felkel. Illetve én ébredtem meg a nyüsszögésére...
(Mondjuk, a gyerekkel majd egy jó darabig kérdés sem lesz, h ki kel hozzá...)
Megjegyzés küldése