Nem vagyunk egyformák. Az egyetemes érzéseket sem egyformán éljük meg. De akit elkapott már a szerelem bódulata, tudhatja, hogy előbb utóbb jön a kijózanodás. És akkor vagy már jóval korábban kell-e meghozni a döntést, hogy ezzel az emberrel akarom-e, tudom-e leélni az életemet? Egyáltalán, ezt a véglegességet akarom az élettől? Vagy tisztában vagyok a realitással és minden erőmmel azon vagyok, hogy egy döntésem következményeiből a legjobbat hozzam ki hosszú távon? Nemcsak magamnak a legjobbat, hanem kettőnknek, minden érintettnek.
Egy ideje nem hagy nyugodni az ismerősi körben bekövetkezett eset. Barátunk lánya egy új szerelemtől bódultan ott hagyott csapot-papot, jelen esetben egy férjet és két kisgyereket. Ők még nem értik, fel sem fogják a körülöttük zajló eseményeket. De idővel számon kérnek majd, ez olyan biztos, mint hogy nappalra az éjszaka jön.
Számomra feldolgozhatatlan, hogy egy anya így döntsön. Mit érezhet akkor a férj? Mit érezhet egy férfi? Tud-e, akar-e békülni? Tudna-e ezek után együtt élni egy nővel, aki nemcsak őt, de a gyerekeit is cserbenhagyta?
Hazudik, aki azt mondja, soha nem gondolt arra, milyen lehet egy másik test közelsége, milyen reakciókra lenne képes mással. De... Megér ennyit ez a tudás? Szabad-e veszni hagyni egykori szerelmet, szeretetet, bizalmat, tiszteletet ezért a tudásért?
Haj, Éva... az az almafa még mindig szedi az áldozatait...
1 megjegyzés:
Minden kapcsolatban vannak lábon kihordott szerelmek - párhuzamosan. Sztem. De ez addig jó, míg lábon kihordott, nem dönti egymásnak, pláne nem ágynak az embereket.
Aztán van, aki uralkodik a fellángolásain, van, aki meg... akinek meg általában a gyerekei isszák meg a levét.
Nyilván egy komoly kapcsolat/házasság nem ég végig akkora lánggal, mint az elején. Változik. Ez így a jó! Én nem hagynék ott egy még évtizedekig forró, biztonságos parazsat holmi pár hónapos szalmaláng fellobbanásért!
Megjegyzés küldése