Szeptember 3.

A mai nap nevezetes! Jó, ha jóanyám tegnap nem telefonál rám ez ügyben, tuti az idén is elfelejtettük volna. Szóval, ma van a 29. házassági évfordulónk. Nem kerek szám, ez tény, de az elmúlt 29 évben első ízben ünnepeltünk. Igaz, megint a magunk módján, de azért emlékezetesen.

Kirándulni mentünk a Dunakanyarba, aztán Szentendre határáig jutottunk, jelesül a Határcsárdáig. Erről majd a későbbiekben bővebben is írok. Na, itt szépen leraktuk a kocsit, Colint kiugrasztottuk a hátsó ülésről és a Dunaparti sétányon nekieredtünk. Aztán itt-ott lekolbászoltunk a folyópartra, megúsztattuk a kutyát, aztán én majdnem elsüllyedtem az iszapban, a papucsomat is alig bírtam visszakunyerálni a folyótól. Amikor a Papsziget végénél vissza kellett kanyarodni, még kicsit csalódottak is voltunk, hogy csak ennyi? Aztán ezer éve látott ismerőssel találkoztunk, jót beszélgettünk. A csárdához visszaérve pedig örömmel néztem az órára, 12 van, éppen ebédidő, még különösebb magyarázat sem kell, hogy ide beüljünk. Az árnyas fák alatt, a Dunára néző asztal mellett fáradtan szuszogott a kutya is, meg mi is. Az első pillanatban láttam, hogy a többi asztalnál mindenki vagy limonádét (esetleg bodzaszörp?) vagy piros szörpöt iszik, amit az én fantáziám azonnal málnaszörpként azonosított, bár később kiderült, meggyszörp is van. Hát, abból azonnal kérni kellett fél litert. Isteni volt, amolyan békebeli nagymamás igazi málnaszörp. Az igazi gurmanok talán megköveznek érte, de ezután halászlét kértünk. Harcsaszeletekkel. Hát, ha éltetek isteni eledelt… Régi szokásunk, hogy én eszem meg a férjem adagjának a felét is, hogy ő valami tartalmasabbat is ehessen. Most is így csináltuk. A szépséghiba csak annyi volt, hogy olyan harcsaszeletek úsztak az amúgy is sűrű lében, szégyen ide vagy oda, de a végén már a fülemen folyt ki a java, így aztán egy kicsit muszáj volt a tányérban hagynom. A kenyeres kosárban meg szépen fogyott a még forró, ropogós héjú parasztkenyér. Én kis telhetetlen az elején még megrendeltem egy vegyes rétest, igazából nem kellett volna. De forró volt, illatos és finom, úgyhogy a végén csak lecsúszott még az is, de akkor már komolyan tartottam tőle, hogy annyira nem tudok meggörbülni, hogy a kutya pórázát lecsatoljam. Így aztán vissza sem ültünk az autóba, hanem most a másik irányba sétáltunk el egy jó darabon a sétányon. Amikor már a gyaloglás sem esett jól, és csak valami vízszintes után vágyakoztunk, visszafordultunk, aztán a kocsival meg sem álltunk hazáig. Közben Colin is megszáradt és mély álomba zuhant. Nem csodálom. Amennyi új hírrel megtömte a fejét szaglászás közben… hogy a helyi vagány csávókkal való találkozásokról már szó sem essék…

Most uram és parancsolóm elrohant lottózni, hátha pont most, pont ebből a jeles alkalomból Fortuna szerencseasszony is velünk ünnepelne, végül is a remény hal meg utoljára… és ha minden igaz egy rozé pezsgő is bekerül még gyorsan a hűtő legmagasabb polcára, ki tudja vele megvárni a késő esti órákat. És hát az esküvő is délután volt, nem?

Zárójelben, a kirándulás alighanem egyébként is így zajlott volna, bár a Határcsárda kellemes csalódás volt a nyári próbálkozásaink után. De jó úgy gondolni erre a mai napra, hogy azért végre mégis csak megünnepeltük azt a 29. évvel ezelőtti Igent. Jobb későn, mint soha J

Ps. csak abból a málnaszörpből kellett volna hozni *sóhaj*