Régebbi

A hétvége nem a mostani volt, kb. 2 héttel ezelőtti, de olyan jól sikerült, nem is értem, akkor miért nem írtam róla. Tuti éppen nem volt szómenésem. Pedig mostanában ritkaság. Mint ahogy az is, hogy Kiskölök velünk tölti a hétvégét. Talán a sokktól nem kaptam klaviatúrára :)

Szóval, a csütörtök esti balatoni pancsolás már önmagában megérte az autópályamatrica árát. A víz langymeleg, a társaság tökéletes, a csillagos ég pedig... hát, olyan nincs is. A vízben hátunkon lebegve próbáltuk szerény csillagászati ismereteinket összedobva a csillagképeket azonosítani. Hát, szégyen ide vagy oda, a Nagygöncölnél sokkal többre nem jutottunk. Aztán egyszercsak az éjszakában repkedő repülők között felfedeztünk egy műholdat, később pedig egy hullócsillagot is. Közben a gyerekek nagy vihogására sztorizgattunk egy kicsit a múltról, a majd harminc évvel ezelőtti meztelen éjszakai fürdőzésekről (szerintem el sem hiszik, hogy őseik miket műveltek ifjonti bohó fejjel). Amikor nagy nehezen rávettük magunkat és kimásztunk a már-már thermálvízre hasonlító térdig érő vízből, elballagtunk a közeli Mauro-étteremhez (ez itt nem a reklám helye, de hát ezen a kései órán már csak itt jutottunk nyalnivalóhoz) fagyizni. Párom útközben kanyarodott egy kicsit és magával hozta Colint is, ő se maradjon ki a jóból. Otthon még pezsgővel koccintottunk a ritka és kivételes alkalomból a gyertyafényes teraszon, hallgattuk a kabócák ciripelését és Colint akasztottuk ki a falon rögtönzött árnyjátékunkkal. Szerintem máig sem érti, hogy mi volt az a mozgó, hápogó valami a ház falán, mert azóta sem látta.

Másnap reggel aztán megint közösen (nekem ez volt benne a nagy élmény, mert mostanában ez tényleg annyira ritkán jön csak össze!) vittük le Colint a vízhez. Most aztán bebizonyítottuk a sok hitetlenkedőnek, hogy Colin már tényleg nem fél a Balatontól. Olyannyira nem fél, hogy minket messze megelőzve rohant be a vízbe. Boldogan ugrabugrált a csaliként dobált fadarab után, ha kellett úszott is. Amikor pedig hazafelé indultunk, önszorgalomból még az addig rettegett lépcsőn is beóvakodott egy újabb körre.
Ezek után igazi terülj asztalkámat varázsoltam az éhes bandatagok elé. Egy ilyen igazi nagy közös reggelizés mostanában szintén ritkaság számba megy, hiszen kiskölök is ritkán van otthon, én pedig a korai órákon mindig eltűnök hű kutyámmal a parkba, és mire előkerülünk a többiek vagy túl vannak a reggelin, vagy étlen-szomjan már elindultak dolgozni. De most volt itt minden, felvágott, sajt, zöldségek, gyümölcsök, édes és sós sütemények, lekvár, méz, tea, kávé, kakaó.

Szombatra sajnos a gyerekek elmentek, így aztán elfogadtuk barátaink meghívását, hogy ugorjunk át Lellére vacsorázni. Én voltam a hunyó, én kardoskodtam a vonatozás mellett. Így aztán én kaptam a szemrehányást is a páromtól, amikor az esti vihar kitörése után megállt az élet, vonatok órákon keresztül nem jártak, így aztán taxizhattunk haza aranyárban mért tarifával. De a rossz hangulat csak addig tartott, amíg Colin túláradóan boldog pofával körbe nem viháncolt minket. Mindenki megnyugodott és a kellemesen lehűlt éjszakában végre egy jót aludtunk. Vasárnap aztán nehéz volt szembesülni azzal, hogy vége a hétvégének, indulni kell haza. De legalább elmondhattuk, hogy ezen a nyáron is volt egy igazán emlékezetes hétvégénk.