Ma

Ma úgy alakult, hogy felballagtam a Farkasréti temetőbe. A lavinát az indította el, hogy a táskámban ott lapult a kis fényképezőgép minden eshetőségre készen. A nap is sütött. Ráadásul különös perverzióm, hogy szeretek a temetőben sétálni. És ha már ott voltam, akkor apósom sírját is rendbe tettem, végül is tudtán és akaratán kívül sok mindent köszönhetek neki, megérdemli.
Ahogy a virágokat elrendeztem, eszembe jutott, hogy nagy fiam kis gyerekként rendre feljött velünk Halottak napján, de amióta önálló akarattal és nagyon kevés szabadidővel rendelkezik, inkább kihagyja ezeket az alkalmakat. Persze, ilyenkor a nagymama rosszallását fejezi ki (megjegyzem, ő is járhatna fel sűrűbben, mert a sírra ősidők óta rá nem nézett), én meg védem a gyerkőcöt, hiszen nem is ismerte a nagypapát, így pedig nehéz tőle bárminemű áhítatot elvárni. Ráadásul, ahogy egyszer a kölyök megjegyezte, elég sz.r érzés a saját nevedet ott látni a sírkövön, és ebben igazat kell adjak neki.
A sírkő... amin viszont szinte minden alkalommal kuncognunk kell. Igen, egy temetőben kuncogni. (Röhögni már mégsem illendő dolog, nem?) Ugyanis annak idején a sírköves elég furcsán oldotta meg a név felvésését. Egyszer azt találtam mondani gyertyagyújtás közben, hogy az a két kis karika az O felett olyan, mintha apósom ott leselkedne ránk. Ez pedig azóta újra és újra eszünkbe jut.
Szóval, temetőbe járni, a gyász elmúltával, akár vidám és szívet melengető dolog is lehet. Ma az volt. Nyugodjanak békében mindannyian a hatalmas gesztenyefák árnyékában! (és ne leselkedjenek! :) )