Csak egy sál?

Előrebocsátom, tárgymániás vagyok. Ha van ilyen kifejezés egyáltalán, rám biztosan jellemző. A könyv - ha jó, ha csak egy kicsit is megfogott - nem lehet könyvtári darab, barátnői kölcsönkönyv, az nekem kell. Kell, hogy bármikor levehessem a polcról. Vagy csak a tudat, ha valaha is le akarnám venni, akkor ott van. Aztán az apró-cseprő kis ajándékok, mécsestartók (bocs, a mécsesektől, őket nem őrizgetem), zenék, tálak, bögrék, poharak, terítők... és sálak. Aztán persze, he ezeknek a tárgyaknak az egyike eltörik, elvész, akkor sajnálom. Nagyon. De még soha nem jutott az eszembe, hogy pótolhatatlan darab volt a számomra.
Tavaly vettem egy sálat. Imádtam, mert helyes kis darab volt, de leginkább azért, ahol vettem. A világ számomra egyik legkedvesebb csücske, egy vízre álmodott csoda, Velence egyik kis sikátorában vettem. Aztán az utitársam is vett egy ugyanolyat a város másik szegletében. Csak utólag vettük észre, hogy teljesen egyformák. Én csak úgy hívtam az iker-sálak. Aztán az enyémet valaki pont a születésnapom ünneplésekor megkívánta. Jó, én voltam az ügyetlen. Képes voltam 20 méternyi távolságon örökre elveszíteni. Azóta is a betege vagyok. És ma megkaptam az iker-sálak másik tagját. Csak úgy, barátságból.
Azt az elsőt nagyon szerettem. - mondtam már?Akkor mit mondhatnék most? Hiszen ebben a sálban már nemcsak Velence van benne, hanem egy barátság, egy önzetlen barát. Amikor magamra terítem, ez a barátság ölel át. Szóval, ez már nem csak egy sál!
És önvizsgálatra is késztet. Szabad-e ennyire ragaszkodni a tárgyakhoz? Hiszen ragaszkodni csak az ilyen barátságokhoz szabad, de ehhez kell, mert ennek az elvesztése valóban pótolhatatlan lenne.