A veszteség...

 Amikor megtudtam, hogy milyen nagy beteg, úgy aggódtam érte, mint egy közeli barátért. Mit is mondhatnék most, amikor a reggeli hírek a halálhírével kezdődtek? Sírtam, ahogy a lemezét hallgattam, pedig alig tudok róla valamit. Amit tudok, tudtam, hogy egy fiatal, szép és nagyon tehetséges színésznő. Volt. És ezt a múlt időt iszonyatos érzés még leírni is. Tudtam, hogy orosz anyától és magyar apától származik és hogy úgy énekelte a Valami Amerika 2. részében a Magányos csónakot, hogy bőröm minden idegsejtje vigyázzállásban reagált a telt és érzelmes hangjára. Hogy a 2019-es Színházak éjszakájára írt dalban mintha már összefoglalta volna rövidke élete lényegét. Az élet igazságtalan! Ezt tudtuk mindig is. De hogy a halál ennyire idejekorán elragadjon valakit, akinek még oly sok dolga lett volna a világban mindannyiunk örömére, ez feldolgozhatatlan. Ha a wikipédia segítségével számba vesszük a szerepeit, színpadi és filmbeli szerepeit, csak elámulunk, ilyen rövid életbe mennyi minden fért bele máris. Mintha tudta volna, hogy nincs ideje várni. Díjak, zenei albumok, felvételek marasztalják velünk. Nem felejtünk, Kátya! Legyen könnyű neked a föld, szárnyaljon lelked az égi színházban éppen úgy, ahogy a mienk szárnyalt, akárhányszor csak hallottunk szavalni, játszani és főleg énekelni. Köszönet mindenért!

Gyereknapos emlékező

 Még jó, hogy a program visszafelé illesztette be a képeket, remek. 😐 De azért csak eljutunk a babáktól babákig. De akit zavar, kezdje a lap aljánál a nézelődést! 

 unokák, Levi és Leia

 Gyuri esküvője

Tibi esküvője

Tibi ballag

Gyuri ballag

Tibi

Gyuri

Könyv-mánia

 A múlt héten belefutottam a 21.század Kiadó hirdetésébe, miszerint ők is beszállnak a raktárürítős, óriási kedvezményes könyvkiárusításba. Online! Nos, egyszer voltam egy ilyenen személyesen valahol Óbudán, ahol alig félórányi kóválygás után sikerült egy, azaz egy darab könyvet vennem a bolti árnál valóban sokkal olcsóbban, de igazság szerint csak azért, mert nem akartam üres kézzel távozni. Az a kiárusítás tényleg azt a célt szolgálta, hátha felszabadul néhány raklapnyi hely a raktárban. Szerintem nem nagyon érték el a céljukat. No, de hagyjuk is a múltat és térjünk vissza a 21. századhoz, ha csak képletesen is. 

A Kiadó ajánlatában voltak érdekesnek ígérkező kötetek 290,- és 490,- forintos áron, de még 990,-ért is megérte a többség. Úgyhogy elcsábultam. Roppant nagy önmérsékletet gyakoroltam, így megálltam hat könyvnél és 3.040,-Ft-nál. Igazság szerint bőven lettek volna további érdekességek is, de véletlenül belenéztem a tükröződő monitorba és a képmásom a szemét forgatta még ettől a rendeléstől is. Ugyanis van egy mappám a gépen (sőt, lementve külső tárolóra is, nehogy elszálljanak a szélbe az innen-onnan összevadászott könyvek) és ott közel kétszáz könyv várja, hogy elolvassam őket, itthon az íróasztallámpa alatt további öt és ha a mostaniakat is aláteszem, lassan csillárként is funkcionálhat majd. Nem állítom, hogy kivétel nélkül a szépirodalom remekei, vannak köztük jócskán amolyan egyéjszakás kalandok is, amiket nyilván letörlök majd, ha elolvastam, sőt talán végig se rágom magam rajtuk, de azért vannak szép számmal olyanok is, amikkel gazdagodik a szerverem odafönt. Mint például Edward Rutherfurd könyvei, vagy Marina Fiorato regényei, amik közül A muránói üvegfúvó nagy kedvencem volt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindegyikért fizettem, bár voltak olyanok, amiket egykor megvettem, aztán megváltunk egymástól, de visszaszöktek az ablakon át e-formátumban. Mint ahogy roskadásig vannak a valós könyvespolcaim is olyan könyvekkel, amiket valaha szerettem és bízom benne, hogy még újra olvasva is élményt jelentenek majd. Lelkiismeretem háborgását pedig némiképp csillapítja a tudat, hogy több száz könyvet ajándékoztam különféle helyeknek, amikért nyilván alaposan leapasztottam a pénztárcámat, de fillérekért vagy éppenséggel ingyen adtam túl rajtuk. A mérlegem, azt hiszem, így nagyjából egálban van, bár, ez aligha vigasztalja azokat, akik az eladott példányok után kapnak jutalékot. Valahogy így vagyok ezzel én magam is, mert már a saját könyveimet is le lehet tölteni "csak úúúgy", de igazság szerint még ennek is örülök, mert így legalább még több olvasóhoz eljutnak. 

Tudom, hogy - főleg a mai világban - nem is normális érzés, ahogy minden új, ajtón belülre kerülő kötetet megsimogatok, kedves ismeretlen ismerősként üdvözlök. De vallom, hogy ők a legjobb barátok. Bizonyságul álljon itt néhány könyvvel kapcsolatos idézet:

"Valahányszor kinyitsz egy könyvet és elolvasod, egy fa elmosolyodik, látván, hogy van élet a halál után"

Paulo Coelho népszerűsége nekem kicsit rejtélyes, általában közhelyesnek érzem, de ezzel a megállapításával messzemenően egyetértek: "Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot."

Vagy ahogy Gárdonyi Géza mondta: "A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénzt. Mint a vetőmag."

Jó olvasást minden errejárónak! Te mit nyitsz ki legközelebb? 

Láthatatlan vagyok

 Az utóbbi napokban rájöttem, hogy láthatatlan vagyok. Láthatatlan, mint nő, mint idősödő nő, mint mozgásában némiképp korlátozott vagy éppen mint segédkező. 

Alapvetés, hogy a járatok sofőrjei, akik a környékünkön fuvaroznak, nem hajlandóak ajtót nyitni akkor sem, ha a jármű még a megállóban áll és egyébként is piros lámpa tartja vissza attól, hogy kiinduljon. Ennek egy minősített esete, amikor inkább előre gurul egy métert, hogy a busz orra már kilógjon a megállóból és akkor már "nem nyithatja ki", akkor már nem embertelen vagy bunkó, hanem szabályos. Látja a jóember, hogy át fogok "futni" szabálytalanul az úton, hogy elérjem, látha, hogy méretes és láthatóan súlyos csomagot is cipelek, látja, hogy a másik irányból érkező autók miatt tűkön állok és lesem az első alkalmat, amikor még átfuthatok. Látja, hogy még éppen elcsípem a nyitott ajtót, de inkább rám csukja és nem is nyitja ki, hiába nyomom a gombot, pedig még ott fog állni, hiszen a "menetrend betartása miatt kétperces várakozást tölt". Oké, van kivétel és természetesen a tisztelet innen is röppen az irányába, de ritka, mint a fehér holló.

Aztán ott a nő, aki a banyatankját kedélyesen átvonszolja a hófehér cipőmön, odanéz, mert zökkent a szekér, konstatálja, hogy a tankja nem borult fel, úgyhogy a dolog rendben is van. Felém már nem futja egy "bocsánatra", végül is direkte jól mutat a cipőm orrát a kissé sáros keréknyom. 

Hétfőn és csütörtökön viszik el a szemetet, ilyenkor a kukák (főleg, ha szelektívek is kint vannak) rendes akadálypályát képeznek a járdán. Nagyjából egyidőben érkezünk szemből az egyik ilyen akadályhoz. "Ellenfelem" egy férfi, nem is olyan idős, bár a korosztály behatárolásában nem jeleskedem, volt, akit sokkal idősebbnek véltem, mint a valóságban lehetett. Bennem még vannak ilyen ódivatú "elvárások", hogy egy férfi előre enged, udvarias. Benne nincsenek. Fel sem merül, hogy elenged, én sorolok be a kuka mögé, ő elcsörtet előttem és annyit se mond: köszönöm. Mert az természetes, hogy a teremtés koronája elől eltakarodik a fehércseléd.

Támogatom anyámat az utcán, a járda nem elég széles, hogy hárman is elférjünk, de a szembejövő fiatalok (szintén egymás mellett) méltatlankodva sorolnak egymás mögé, mert az öregasszony nem húzódik félre. Ugyanez a buszról leszállásnál... segítenem kell neki, de a befelé igyekvő negyvenes pasi azért csak odaböfög egy megjegyzést a vénasszonyról. Fent a buszon sem volt jobb a helyzet. Felszálltunk, minden hely foglalt. Leginkább fiatalok pihenik ki délelőtt fél tízkor az élet fáradalmait, no meg a telefont se lehet kapaszkodás közben nyomogatni. Végül egy középkorú nő áll fel, aki talán még hallott a valaha volt úttörő mozgalomról (no, nem a csillebérci telek lenyúlásáról, hanem azokról a pontokról, amik jó sorvezetőnek bizonyultak a kiskamaszok nevelése idején, ha már otthonról nem hoztak kellő muníciót).

Kutyával (pórázon vezetett kutyával) megyek a járdán. Szemben család közeledik, s mivel tudom, hogy a kutyám váratlan helyzetekben képes beszólni a hangoskodó gyerekeknek, lehúzódom két parkoló kocsi közé, amíg elmennek a járdán. Annyit sem mondanak: köszönöm. Mert az természtetes, hogy az állami propagandában agyondicsért sokgyermekes család az első, én léhűtő nyugdíjas takarodjak csak az útból. (pedig még nem is vagyok nyugdíjas) Mert kutyásként amúgy is másodosztályú polgára vagyok az úgynevezett polgári kerületnek, ahol elvileg magasabb a képzettség és az ezzel járó jövedelem is. Bele sem gondolok, hogy lehet ez olyan helyeken, ahol az elemi nyolc osztálya is négy elsőből és négy másodikból áll. 

Vég nélkül sorolhatnám. Valami nagyon nagy baj van ebben a világban. Se gyerek, se fiatal, se fiú, se férfi, se fittebb asszony, se kigyúrt férfi nem látja meg maga körül a segítségre szorulót, az elesettet, a gyengét, az időst. Sokat tömegközlekedem és egyrészt saját tapasztalatom, másrészt elég általános tapasztalat, hogy gond nélkül hagyják ácsorogni a terhes nőt, a kisgyerekes anyát (apát), a műanyag gipszben sántikálót vagy éppen fél(ép)kézzel  kapaszkodót. Nem gondolnak bele, hogy a botjára támaszkodó idős ember tehetetlen tömegként zúdulhat előre egy hirtelen fékezéskor vagy a jegylyukasztó éppen annak a terhessége végén járó nőnek a hasába fúródna. 

Láthatalan vagyok, láthatatlanok vagyunk sokan. Ez nem pénzkérdés, ez nevelés kérdése. De kicsit félve gondolok rá, ki és hol hibázta el ezt a dolgot annyira, hogy a láthatatlanok száma ennyire megnövekedett. 

Ünnepnapon...

Ma 3 évvel ezelőtt megszületett a lányunokám, Leia. Amolyan Covid-baba ő, a home-officenak köszönhetően érkezett a bátyja után másfél évvel. Ettől függetlenül mindenki nagyon örült a dobozból kiröppenő rózsaszín lufiknak, aztán idővel a kórházból küldött édes fotóknak, amiken Levi szeretettel és óvatosan tologatja a kiságyában a hugit. 

Elhozták őt félévesen és nálunk, a járókában állt fel és tette meg kapaszkodva az első lépéseit. Aztán mi látogattuk meg és utaztunk együtt vele idegen országokba. Az elmúlt évek alatt igazi kis hölgy vált belőle. Fiús anya vagyok, de még Levinél is bizonytalan voltam benne, hogy a fiaimmal összehasonlítva azonos korban milyenek voltak, milyen az unokám. Leiánál teljes az elképedésem. A mai óvodai ünneplésről küldött fotókon egy nagylány néz szembe, valahogy nem egy hároméves baba. 

Édes babám ünneplése kapcsán most nem is írok semmiféle búról-bajról, inkább ide teszek néhány nagyon érdekes olvasnivalót. Az első rögtön egy megkésett anyáknapi írás, aminél teljesebb megfogalmazást a témában nem nagyon olvastam. Bächer Anna tollából:   https://www.facebook.com/share/3bRRQCiXpwUMpFzG/

Különösen ezek a sorai fogtak meg: "Amíg él az anyánk, azt gondoljuk, hogy egy anyának az a dolga, hogy éljen. Legyen. "Van"-jon. Akkor is, ha szükségünk van rá, de akkor is, ha nincs szükségünk rá"

A másik talán csak engem érdekel, mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig is szerettem a hegymászós történeteket, filmeket. Egyszerre tölt el csodálattal és félelemmel a hegyek, különösen a hófödte hegyek világa, és azoké az embereké, akik a mászás rabjai. Akiket nem riaszt el az akár halálos kimenetelű kaland. Nem értem őket, sok esetben már-már el is ítélem (természetesen tök ismeretlenül) némelyiküket, akik családot hátra hagyva, szerintem önzőá módon hódolva a szenvedélyüknek, vágnak neki az útnak, ahonnan sokszor nincs visszaút. De ahogy a Titanic története, úgy ezeknek az embereknek a története sem ereszt.

https://www.facebook.com/100064427213376/posts/852217046935861/?rdid=7I8CsPuV9m1sGlv8

Legvégül pedig álljon itt ez a klipp. Hazudtam az előbb, mert igenis sikerült egy szomorú apropót is találnom. Tegnap megdöbbenéssel szembesültem a hírrel, miszerint egy fiatal és nagyon tehetséges színésznőnk, Tompos Kátya, a legrettentőbb kórral harcol és mára már a barátok és őt kedvelő ismeretlen ismerősök segítségét kéri. Sokáig titkolta, milyen nagy a baj, de mára minden tartalékát feláldozta a gyógyulás reményéért. Annyira megérdemelné, hogy még sok szépet adjon a világnak, de ehhez előbb a világnak kell segítséget nyújtania.

Ilyen nincs, és mégis van...

 Nem akartam leírni, mert már annyira nevetséges, ami az egészségügyben zajlik, hogy az ember akaratlanul is belefásul, de a mai nap megint az a bizonyos "mindent visz" kategória volt. 

Fizikoterápiára járok. Ma voltam a hatodik alkalommal. A kezelő még mindig nem tudja, hogy mit is kell kezelnie. Persze, tudom, olyan sokan járnak hozzájuk, de azért hallom a függöny túloldaláról a másik nőt, aki nevén szólítja a pácienst (ezt ugyebár a kezelő lapról is le lehet venni), érdeklődik a hogyléte felől és már bele is kezd a munkába. Nálunk ez kicsit másként működik. A kezelő lap már nem olyan,mint régen, ahol az emberi test vázlatos ábráján elöl- és hátsó nézetben is feltüntették, hogy mid fáj, mire kapod a kezelést. Most van egy A4-es lap, maga a beutaló, ami nyilván szintén tartralmaz ilyen információkat, nemcsak a dátumok felírására alkalmas. De valamiért ez mégsem elég Olgának (hirtelen ez jutott eszembe, mert még én vagyok a jó gyerek és nem írom ide a valódi nevét a leányzónak). Ahogy már az elején írtam, a rendelő híján van papírtörlőnek és gyógyhatású krémnek, ezeket hozza magával a kedves beteg és örüljön, hogy legalább ultrahang készülék még van és még működik is. Az általuk megadott időpont többi-kevésbé működik, ma valamiért 50 perces késéssel kerültem be. Feküdjek le az ágyra, mindjárt jön - szól a leányzó, majd tízperces szünet. Amikor megjön, elmeséli, hogy reggel óta megállás nélkül futkos a wc-re. Kérdezem, evett valamit, amit nem kellett volna? Á, nem. Ez inkább... és itt rájön, hogy talán mégsem kellene eldicsekedni vele, hogy vírusos hasmenéssel kezeli a betegeket. Amikor a 2x5 perc letelik, még felírja a küvetkező időpontokat és már fut is a mellékhelyiségbe. Nem irigylem. De abban is biztos vagyok, hogy hazatérve én dezinficiálok, mert baromira nem szeretnék beutalót a futkosóra. Amikor a nap folyamán barátnőm meghallja a sztorit, legalább feldobom vele a napját. Csak az a baj, hogy ez az a bizonyos "sírva röhögős". 

A buszra várva üzenetet hagyok a barátnőmnek, aki déltájban válaszol. Fél tíztől a sürgősségin ül az apjával, aki szakorvosi beutalóval várja, hogy egy ágyat, kivizsgálást és/vagy műtétet, kezelést kapjon. Beteghordó hozza-viszi vizsgálatokra, amikkel majd eldöntik, hogy indokolt-e az egyébként vagy négyféle halálos problémával ott maradnia, a kísérőt leállítja, hogy "nem kell a bácsit kísérgetni, ez itt nem családterápia". Barátnőm épp nem hallotta, csak az édesanyja, de ez a srác szerencséje, mert azóta már ő is a baleseti sebészet pácienseinek sorát gyarapítaná. Este fél hétkor felhív, hogy még mindig ott ülnek, egy nyomorult ágyra várnak. Az apja tolókocsiban - a kórház részéről - étlen-szomjan reggel óta egy helyben. Tudom, nem vénnek való vidék. Embernek való vidék? Újra felmerül a lehetőség, hogy nem is tartják bent, mert mit kezdjenek vele? A felesége kifakad: Mondják már meg, vigyem haza meghalni vagy foglalkoznak vele? A közelben várakozók maguk elé meredve vizionálják a saját jövőjüket. Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Talán a kifakadás hoz némi eredményt, most újra egy beteghordóra várhatnak, aki majd felviszi az osztályra. Délelőtt fél tíz óta... 

Igazából erre már nincsenek szavak. Hogy ebben az országban minden agyament hülyeségre van pénz számolatlanul és az egészségügyben így alázzák meg a beteget, a segítségre szorulót. Slusszpoén a kórházi parkoló, ahol a parkolóőr prédára vár, itt-ott már büntető cédulák. Értem én, hogy a környékről bejárók ne itt rakják le az autóikat, de akkor a kórháznak kellene valahogy megkülönböztető igazolásokat adni a betegeknek, hozzátartozóknak, hogy a kocsi műszerfalára kitéve tájékoztassák a rend éber őrét, hogy nem azért parkolnak itt egész nap, mert nem akarnak araszolni a városi dugóban, hanem, mert a gyógyítás malmai ilyen lassan őrölnek. 

Lassan nem múlik el nap, hogy ne szembesülnék közvetlenül vagy áttételesen a rendszer ordító problémáival és valahogy nehéz elképzelnem, hogy ez így nekünk "megfelel". Hogy nem verjük rá az ajtót arra, azokra, akik ezt a helyzetet előidézték, fenntartják. 

Kedvenc doktoromnál ilyen esetek egészen biztosan nem fordulhatnának elő 😎

Anyák napja...

 Nem könnyű nap. Vannak berögzült régi szokások, régi emlékek és új (kissé) ambivalens érzések, amiket így együtt megélni és feldolgozni nem gyerekjáték, hogy stílszerű legyek. Az édesanyámra egy rossz szót sem szólhatok. Világ életében védelmező, óvó anya volt, segített, ha kértem, ha nem és egyben a legnagyszerűbb nagymama, akit unoka csak képzelhet magának. Amikor a gyerekek kicsik voltak, sokszor hagytuk őket a nagyszülőkre, hogy megteremtsük magunknak azt a néhány nap, hét szabadságot, ami után feltöltődve állhattunk újra csatarendbe a két fiunk mellett. 

Mégis, talán már gyerekként is éreztem, hogy a családban az édesapám az első az anyu szemében, az ő kedvét kereste és ehhez elvárta az együttműködésemet. Mindenesetre én leginkább az apuval töltött programokra emlékszem, a sár csöpögtetésére a Balaton partján, ahogy tartott a hajón, hogy még véletlenül se pottyanhassak a Balaton vizébe, ahogy loholt mellettem a kisbiciklibe applikált seprűnyelet fogva, hogy megtanítson bringázni, a kisvasútra, amit a legtöbb fiú ismerősöm irigyelt tőlem és amivel együtt játszottunk a szőnyegen ülve, a vasárnapi autózásokra a Ferihegyi reptérre, hogy a teraszról együtt nézzük a leszálló, felszálló gépeket, amíg otthon az ebéd készült, a téli sétákat a körtéri cukrászdába krémesért vagy gesztenyepüréért. Az anyu volt az, aki a "rossz zsaru" szerepét vállalta, aki számonkért, aki feladatot adott, aki letolt, aki kérdőre vont. Miért van az, hogy ilyen szelektív az emlékezet?

Később, fiatal felnőttként - mint később megtudtam - apám nyaggatta anyámat, hogy hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok és ha megjöttem, az ő szemében csillant fel az öröm és megkönnyebbülés, itt vagyok végre. Anyám pedig az addig nyilván felgyülemlett feszültségét vezette le rajtam. Anyu soha nem szerette, ha ünnepelték. Legalábbis az első reakciói mindig olyanok voltak, hogy a kapott virágot ott hagyta a konyhában, amíg még édességet ehetett, félretette, hogy hetek múlva mi járjunk rá apuval. Nem tudott és nem szeretett megköszönni  semmit, amit nem ő teremtett, hanem csak úgy kapott. Így volt az élet minden területén, de ez sokáig fel sem tűnt. 

Mostanában - főleg amióta lassan egy éve együtt élünk - tudatosulnak bennem régi pillanatképek és újkori beszólások. 87 évesen nyilván már a második gyerekkorban van és mint tudjuk, a gyerek a legőszintébb egy családban. Tehát, ami a szívén, az a száján. Mondják, nem kell komolyan vennem, amiket mostanában mond, az már nem ő. De szerintem igen. Csak most már nem kell kétszer meggondolnia, hogy a szavai milyen hatással lehetnek másra. Ha kigondolta, kimondja. És sokszor fájnak ezek a szavak. Amikor például merengve beszél arról, hogy tulajdonképpen ő jól meglett volna gyerek nélkül is. Amikor a férjem próbál némi kis elismerést kicsikarni belőle a rá fordított energiámmal kapcsolatban és azt mondja neki: a mama milyen szerencsés, hiszen van egy lánya. Kire számíthatna, ha nem rá? Mire az én édesanyám így egy év intenzív gondoskodás és ápolás után kiböki: kire számíthatok? Csak saját magamra. 

Ennek a napnak van egy másik vetülete is. Van két fiam. Az ember akaratlanul is úgy érzi, ettől hátrányos helyzetűvé vált, mert igazából a lányok azok, akik a gondoskodás kérdését megoldják idős szüleikkel kapcsolatban. Ritkán van ez másként, tisztelet a kivételnek. Mi még nem szorulunk rájuk sem anyagi, sem fizikai értelemben, de talán egyszer eljön az a nap is. Csak éppen... a fiaink és családjaik távol innen élik majd akkorra a mindennapjaikat. A kisebbik máris. Ráadásul angolszász területeken az anyák napja nem is május első vasárnapja, hanem valahol március közepén ünneplik. Még rossz néven se vehetem tőle, ha a két gyerek, iskola és munka mellett megfeledkezik a régi szokásokról.

Ezen a napon, mint oly sok másikon, nekünk a nosztalgiázás marad. A kis kezekkel készített ajándékok, amiket még őrzök a szekrény mélyén, a fotók, amelyek felidézik az éveket, amikor még együtt éltük meg ezt a napot a sok másik mellett, és még jutott néhány ünnepi pillanat is. Anyának lenni jó volt, jó ma is, csak másként. Nem akarom én ünnepeltetni magam, amiért a világra hoztam/hoztuk őket, hiszen ez a mi döntésünk volt. "Szerencse" kérdése, hogy ki hálás ezért és ki az, aki inkább venne a szüleinek mozijegyet arra az estére. Oly sok másik ünnep mellett most is kicsit keserédes nézni a kirakatba kitett ünnepi fotókat, mialatt a puszta nap említése lám, mennyi emléket, itt-ott csontvázakat rántott ki a szekrény mélyéről. 

Hát, boldog anyák napját!