Terápia on

Nem akartam ezt leírni, de mégis nagyon le akartam írni. Mert talán, ha leírom, akkor kiírom magamból azt, ami a torkomat szorítja, ami néha ki is tör belőlem néhány tucat telebőgött papírzsebkendő formájában. Ja, hát elsősorban nyilván önsajnálat - mondhatja bárki, aki olvassa ezeket a sorokat. Azért is írom itt le, mert itt aztán tuti nem sokan futnak össze vele.

Ez az év ... és itt el is akadok, mert mit mondhatok egy évre, amikor megszületett az első unokám. Pesszimista napjaimon azt mondanám, talán az egyetlen. Szóval, ha innen nézem, akkor ez az egyik legszebb évem.

De mit mondhatok egy olyan évre, amely elvette tőlem az édesapámat, aztán gyorsan elragadta tőlem az imádott kiskutyámat, aki még nem volt négy éves és annyi örömet hozott rövid kis életével az enyémbe, hogy az elmondhatatlan. És ez az az év is, amikor drága anyám, apám elvesztése feletti bánatában, olyan projektbe kezdett (és lőcsölte végül az én nyakamba), amilyenbe én 23 évvel fiatalabb fejjel sem kezdtem volna bele. Most egészen biztosan nem. Talán már sosem. Úgy lökött egy kivitelező karjaiba, hogy az ő fejében megvolt a munkák sokasága, én meg találjam ki a hogyant. Kb. egy hét alatt. Szerintem a végeredmény nagyjából tükrözni is fogja ezt a kapkodást annak ellenére, hogy némi csatározások árán legalább az anyagok kiválasztásába beleszólhattam. De persze csak adott keretek között, ez pedig tudjuk a kompromisszumok árán való megvalósulás, tehát a siker halála.
Mind emellett meglett volna a saját "munkám" is, ami "csak" a családtagok életének koordinálását jelenti, számlákat, könyveléseket, orvosi megjelenések nyilvántartását, kocsik karbantartását etc. Jackem halálával és a férjem gyászfeldolgozó döntésével mindezt megfejelhettem egy kölyökkutya nevelésének sokszor vidám, de sosem könnyű feladatával.

Nem tagadom, kezdek szétesni. A súrlódásokat már nem tudom fél vállról venni, olyan könnyedén robbanok, mint a legérzékenyebb robbanószer, vagy egy második világháborús bomba a közeli építkezésen.

És akkor az Élet a következő próbatételeket dobja az ember bokája elé, ráadásul olyankor, amikor éppen lendületben lépne. Garantált a pofára esés. Néhány példa csak a mai napról:

Otp - drága anyám bejelenti, hogy 2 millánál nagyobb összeget venne fel, egyúttal megszüntetné a számlát. Eddig azt mondták, hogy ezt előző nap kell bejelenteni. Aham. Hétfői napon ballagott oda, majd egy papírcetlivel érkezett, miszerint következő hét szerdáján fél 11-kor mehetünk a pénzért. Azt hiszem, joggal hihetné az ember, hogy 10 nap alatt elvégzik a papírmunkát, ha már levonnak több tízezer forintot azért, mert merészeled a saját pénzed visszakérni. Nos, majd egy óra telt el, mire az összes papír elkészült, és utána megkaptuk a pénzt. Mintha az Otp utolsó fillérjeit kellett volna odaadniuk. Egy szemmel alig látható összegről beszélünk a mai világban. Közel két millát képesek voltak néhány tízezresben, de leginkább ötezresekben és ezresekben odaadni. Az aprópénzt pedig 10 és 5 forintosokban. Bőrönddel kellett volna mennünk. Bosszúság? Az! De édes a bosszú...
Apám halála után a papírmunka (egyetlen öröklakásról beszélünk, semmi másról) 2 ezer híján 100 ezer forintba kerül. Azért érdekelne az óradíja a közjegyzőknek. Hát, majd számolgathat, mert ő kapja az aprópénzt.

Anyósom állapota az utóbbi hetekben rohamléptekben romlott. A háziorvosa leállította az összes gyógyszerét, se vérnyomás, se cukor. Köztünk legyen szólva, nem is értem, évekig miért szedette vele. Ettől átmenetileg jobban is lett, ezt is csak zárójelben jegyzem meg. De aztán győzött a kor és a kór, nincs ezen mit szépíteni, a demencia durva jelei jelentkeznek nála. Csak hab a tortán, hogy pont a demencia világnapján, szeptember 21-én durvult el a helyzet. Szépíthetném, de nem voltunk erre felkészülve. És lehet mondani, hogy ez önzés, de mi az első gondolata minden érintettnek? Hogy szeretne 1-2 hét haladékot, mire lemondhat a régi, jól bejáratott életéről (hol van az már?). Tehát felhívja a háziorvost, milyen segítséget tud nyújtani a rendszer ebben a helyzetben? Leginkább semmilyent. Bonyolítja a helyzetet, hogy anyósom eddig nem velünk élt, egy másik kerületbe tartozott. Őszintén szólva először a mi orvosunkat kérdeztem, aki simán elhajtott az övéhez, vagy az ügyelethez. Utóbbit ugyebár könnyebb elérni, hát felhívtam. Nem, nem, a saját háziorvosát hívjam, és ha az illető úgy döntene, nem jön le hozzánk, akkor hívjam majd vissza őket. Itt már sejtettem, hogy a rendszer nem sokat fog segíteni rajtunk. Ami így indul, az általában olyan is lesz. Nos, a jó doktor lejött (ezt ugye illett is meghálálni, amit vonakodás nélkül meg is köszönt). Jót beszélgetett anyósommal, aki a váratlan vendégtől szárnyakat kapott. Igaz, közben végezte tovább a napok óta kényszeres papírtépkedését, de ez a doki szerint belefér. Mint ahogy belefér, hogy pelenkázni kell, etetni kell, 24 órás felügyeletet igényel, hogy időnként az egész család együtt sem tudja megfejteni, miről beszél. Ezt egy családnak illik megoldania. Akkor is, ha még nem nyugdíjasok az ápolók, akkor is, ha az erőnlétük együtt is kevés egy elnehezült test emelgetéséhez, akkor is, ha az aranyárban mért pelenkát nem írja fel egyetlen orvos sem receptre.
Mint mondtam, megszületett az unokám. Az unokám, aki a világ másik felén él, és ezt nem képletesen kell érteni. Egy jó nagymama ilyenkor mindent megtenne, hogy menjen és a karjába szorítsa. Én pedig arra kell kárhoztassam a fiamékat, hogy egy alig három hónapos picivel átrepüljék a fél világot, hogy láthassam. Mert ha a mamát nem tudom elhelyezni (és amíg jobban volt, az esély abszolút nulla volt ugyebár, mint ahogy most sem javult a helyzet), akkor esélytelen, hogy akár 5 napra is itt hagyjam. Kire? Hogyan? Tehát a rendszer a nagymamaságom legszebb időszakától foszt meg.

Nos, csak oda akartam kilyukadni, hogy aki ezek után azt mondja, hogy ebben az országban rendben zajlanak a dolgok, az olyan mértékben vak, hogy nincs jobb ötletem, mint az állandóan magát hirdető Ormos Intézet szemészeti szakrendelésének a felkeresése. Lézeres látásjavítás talán segít.

Tudom, hogy nem verseny, de ki ült ilyen hullámvasúton mostanában?

Ps. Azt már nem is mondom, hogy két hete levelet hozott a Posta. A Vas megyei Rendőrfőkapitány örvendeztetett meg a hírrel, miszerint a férjem a leálló sávban közlekedett az M7-esen és ezt 100 ezer forintos büntetéssel díjazzák. Mint utóbb kiderült, a kocsi műszaki hibás lett, ezért letért a sávból és amikor sikerült úrra lennie a helyzeten, akkor visszament. Valaki figyelt ránk odafönt, mert most éppen nem egy haver szerelő hozta helyre a kocsit, hanem hivatalos hibajegyzékkel egy komoly szervíz, és annak a számlája is segített, hogy a fellebbezésben próbáljam jobb belátásra bírni a rend éber őreit. Mondjuk, szerintem maguktól is sejthették volna, hogy 34 km/h-val nem passzióból kavar a tök üres autópálya szélén, de nem bántom őket, mert legalább hallgattak a jó szóra és visszavonták a büntetést. De ahogy a gyerek mondta, legalább csináltak egy jó fotót a kocsiról (egyébként nem is egyet :D )

Csernobil

1986. április 26-án 26 éves 1 hónapos és 21 napos voltam. A nagyobbik fiam 1 hónap és egy nap híján 3 éves, a kisebbik 5 hónapos és 13 napos.
Mennyi szám, amiknek tulajdonképpen semmi jelentőségük nincs. Nem lenne. De egy paraszthajszálon és mint most megtudtam, a sok hős mellett három elképesztően erős lelkű embernek a felfoghatatlan küzdelmén múlt, hogy ezeknek a számoknak nem lett rémisztő jelentőségük.

1986. április 28-án este a 9 órás hírekben volt szó némi balesetről, természetesen kellően elbagatellizálva a súlyosságát, másnapra még ennek ismétlését is letiltották. Értitek? Két és fél nappal a történtek után! Mi, akik akkor felhőtlenül örültünk a fiatalságunknak, gyarapodó családunknak, semmit sem tudtunk arról, hogy - a szó szoros értelmében - mi lebeg a fejünk felett. Elhittük, hogy a lakosságnak nincs félnivalója, bármit ehet, ihat és járhat kedvére a szabadban. Köszönöm a szelek urának, hogy akkoriban pont nem felénk fújta a halál felhőjét. Gyanakodnunk kellett volna! Hiszen hirtelen megjelent az iskolai menzákon (anyósom akkoriban még tanított) a friss saláta heti több alkalommal, a piacon olcsóbbak lettek a zöldségek és gyümölcsök. Osztrák barátunk ugyanakkor határozott kedvességgel utasította vissza a zsáknyi magyar paprikát a nyári látogatásunk alkalmával. Pedig korábban ő maga autózott érte a határmenti városok valamelyikébe. Gondtalanul nevettünk az erdei kiránduláson vagy a Balaton melletti nyár heteiben. Fogalmunk sem volt róla, hogy jó eséllyel már nem létezne az otthonunk, nem léteznénk mi magunk sem, ha az a három ember nem száll alá a pokolba.

A HBO minisorozata nyomasztó, megrázó, megható, minden olyan érzelmet előcsal az emberből - igen, rosszakat is, mert csak gyűlölettel lehet gondolni azokra, akiknek fontosabb volt a párthűség az őszinteségnél és segíteni akarásnál - szóval, minden olyan érzelmet előcsal, ami zsigerileg a létezéshez kapcsolódik. Félelem, hogy ez valaha újra megtörténhet és akkor talán nem lesz ilyen szerencsénk. Félelem, hogy milyen utóhatások érhetik még a szeretteimet vagy önmagam. Mert ne legyenek illúzióink, akkoriban a sugárterhelés fele még itt Magyarországon is a táplálékkal a lakosság szervezetébe került. Ez van, utólag már nem kéne emiatt aggódni, hiszen 33 évet máris kaptunk, de azért nem mindegy. Nagyon nem. Főleg azért nem, mert úgy tűnik, mintha senki nem tanult volna az akkor történtekből. Sem abból, hogy a hazugságok idővel benyújtják a számlát, sem abból, hogy ha mi nem vigyázunk a világunkra, hát, akkor nem vigyáz rá senki. És ennek csak mi lehetünk a vesztesei.

Aki még nem látta a sorozatot, ajánlom, nézze meg! Nem fog jól szórakozni. A gyomra összeszűkül majd és szinte érzi az áldozatok kínjait (szerintem elképzelni sem tudjuk azt a kínt), sír a lelke majd a veszteségekért, az igazságérzete sikoltva tiltakozik majd a korruptság, álszentség, embertelenség, felelőtlenség és még megannyi emberi gyarlóság láttán. Óhatatlanul is érezni fogja az áthallásokat mai világunk felé, és ettől az egész még elkeserítőbb. De egyszerűen látni kell, hogy mi történt, mit volt képes egy rendszer eltitkolni emberek milliói elől. Mert ez az egészben a még félelmetesebb.

A témával kapcsolatban egyébként sok remek videó készült már. Az okokról, a túlélésről. Ha túl vagytok a sorozaton, feltétlenül kerítsetek sort ezekre is. Ilyen például "A csernobili csata" című összeállítás is a Discovery Chanelről ...

https://www.youtube.com/watch?v=53ruEVBBElg&feature=youtu.be&fbclid=IwAR1_ONuAxNEdyK92OwTyuTwvpga7GEjghlDSoSmy1Sh5ykB3MnKU1EzDDq0

Bürokrácia ...

Az anyám leélt 60 évet egy ember oldalán, házasságban. Lényegében egyetlen cégnél dolgoztak egész életükben, ugyanabban a lakásban éltek, és ezt iratok bizonyítják, amiket a temetés lebonyolításához mellékelni kellett. Ugyanott intézkedtek az özvegyi nyugdíj iránti kérelem beadásáról is, mindenféle papírok másolatait készítették, hogy a Hivatalban igazolva lássák a jogosultságot.
Erre az utolsó nyugdíj felvétele két napba telt, újra bemutatva a papírokat, amik közös életüket bizonyítják. Most pedig az Államkincstár küldött egy levelet, hogy majd elbírálják június végéig, hogy jogosult-e egyáltalán az özvegyi nyugdíjra.
Teljesen politikamentesen érdeklődöm, vajon az ukrán magyar-nyugdíjasok is ilyen vegzálás után juthatnak meg nem érdemelt jussukhoz?

Egy fejezet lezárult... (*frissítve)

Elveszíteni egy szülőt az élet rendje, mondhatnánk. Ha annak a szülőnek megadatott, hogy egy hosszú, tartalmas élet során lássa a gyermekét, az unokáit felnőni, még csak nem is mondhatjuk, mennyire igazságtalan a sors.
Ma lezárult egy fejezet. A halál kegyetlen valósága fehér virágok, meghatott szavak körítésében ünneppé magasztosult. Ég a gyertya, hátha lángjának fényében még megláthatjuk őt, aki már hetek óta nincs közöttünk. És a rezgő láng ragyogásában tényleg ott van a mosolya, amellyel megbékélve nézi könnyes arcunkat. Még a vigasztaló simogatást is érezzük és megnyugszunk... bármi is történt, itt van velünk, s marad is mindaddíg, amíg megőrzi az emlékezet.

A temetés után a tágabb család összejött nálunk egy kis emlékezésre, és ott bizony nemcsak szipogtunk, de nevetgéltünk is, hiszen szerencsére sokkal több vidám emlékünk van, mint szomorú. Este még visszamentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, megsimogatni az időközben vizes virágszirmokat, mintha még az ég is elsiratta volna. Az eszünkkel tudjuk, hogy ez az élet rendje, meg hát szegény apunak ennél csak rosszabb hetek, hónapok jöhettek volna, csak hát ... piszkosul hiányzik. Az ember hajlamos természetesnek venni a szerettei jelenlétét és ilyenkor fájdalmas a pofon, hogy ez mennyire nincs így. Majd megbékélünk a helyzettel, az biztos, hogy anyura sokkal több figyelmet kell innentől fordítani, mint amíg még ketten voltak. Ez is milyen hülyeség, már régen így kellett volna - mocorog a lelkiismeret. De tudom, hogy nincs okom a szégyenkezésre, hiszen minden hétvégét együtt töltöttünk. Ha csak néhány órát az utóbbi időben, akkor is. És ezért nem győzök elég hálás lenni a saját páromnak, akinek ezek az órák legalább olyan fontosak voltak, mint nekem. Holnaptól az élet megy tovább, de az apu továbbra is velünk lesz. A fotókon, a gondolatainkban, egy-egy régi történetben, a nagyfiam mosolyában, a kicsi finom főztjében, a férjem elgondolkodó homlokráncában, amikor egy műszaki problémán töri a fejét, a tükörképemben reggelenként a fürdőszobában. És ha szeptemberben megszületik az unokám, neki is mesélni fogunk a dédpapáról.

Érzés...

Az ember - normál esetben - szereti az apját. Nem volt ez másként nálam sem. Világéletemben ott volt nekem, néha eszembe is jutott, milyen igazságtalan, hogy nincs apák napja (jó, azóta már van). De nem volt ez látványos rajongás, amikor a nyakán lógtam volna. Csak valami zsigeri büszkeség, hogy ő a papám. Lehet, hogy fiút akart volna? Sosem fogom már megtudni. Az biztos, hogy ő sosem éreztette ezt velem. Még akkor is ezt állítom, ha közben tudom, hogy a külföldi kiküldetésből terepasztal-felszerelést, vonatszerelvényt hozott, máskor meg elemes motorcsónakot. Hú, hogy irigyelték a keletnémet srácok a kempingben a szárnyas hajómat. Mint ahogy a középiskolában a Sanyo kazettás magnómat, amit egy kollegája felesége hozott "Nyugatról"és hetekig dugdosta karácsonyi ajándékra kíváncsi lánykája elől, hogy Szenteste bennem szakadjon a levegő, amikor a fa alól egy "menő" hordozható készülékből karácsonyi dallamok csendüljenek fel a megszokott kis harangcsengés helyett. Még alíg értem el a pedálokat a kis Fiat 600-asban, amikor megtanított vezetni. Aztán én felnőttem, ő meg csendesen tudomásul vette, hogy egy másik hímneműt részesítettem előnyben. Végül is, kapott egy fiút, akivel fúrhatott-faraghatott, szerelhetett kedvére. Aztán még kettőt, a két unokát, akikkel ugyanúgy csorgatta a sárvárat a tengerparton, mint velem a Balatonnál.
Az ember szereti az apját. Az évek múlásával olyan természetesnek veszi a jelenlétét, mint a levegővételt. És most levegő után kapkodok. Nem tudtam, nem is sejtettem eddigi védett kis életemben, hogy ilyen lyukat éget a szívembe az elvesztése. Holnap lesz két hete, de mintha tegnap hívtak volna fel a hírrel. Meddig lesz ez ilyen? Az ember lánya csak ül, mereng maga elé és a mellében egy kő lapul. Nyom, feszít... fáj. Bár sokat találkoztunk (mihez képest?), mégis két hete úgy érzem, hogy nem eleget. Tudom, hogy szép élete volt. Hosszú élete volt. Tudom, hogy az élet véges. De mi köze ennek ahhoz, hogy az apukám már nincs többé velem?

Nehéz napok ... nem úúúgy!

Múlt héten aludt el apukám csütörtök reggel. Kórházban. 90 évesen. Nem kértünk boncolást. Valaki magyarázza már el nekem, miért nem lehetett ennyi idő alatt elkészíteni egy halotti bizonyítványt!

Semmivel nem haladunk, mert amíg az nincs, addig semmit nem lehet elintézni. Pedig lennének ügyek. Sírköves, temetői szolgáltatás, hamvasztás, virág, pap, tor, meghívók ... csapongok, persze nem a fontossági sorrendben írtam.

Ma ráadásul egy temetésre voltam hivatalos. Egy kedves ismerős nagyon hasonló körülmények között néhány hónap alatt hagyta itt az árnyékvilágot. A lánya, akit egyébként szintén Juditnak hívnak, emlékezett meg róla nagyon összeszedetten az urna mellett. Azt hiszem, erre én nem lennék képes. Pillanatnyilag még az is nehezemre esik, hogy a papnak írjak egy "sorvezetőt" drága apámról, hiszen az atya nem ismerhette őt. Nem tudom, hogy apu akart volna-e egyházi temetést, de az anyu így szeretné, hát, így is lesz.
Visszatérve a délelőtti temetésre... nem is sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszémet, amikor úgy döntöttem, elmegyek. Amikor Judit a kórházban töltött nehéz időkről, az édesapja fegyelmezett szenvedés-tűréséről beszélt, túlságosan fájóan ismerősek voltak a pillanatképek. Néhányan talán azt hitték, hogy nagyon közeli rokon vagyok, mert a könnyek csendesen, megállíthatatlanul gördültek alá az arcomon. Szegény Kálmán hamvai voltak a ravatalon, de én az édesapámat temettem.

A patológián mindig ilyen nehézkesen zajlik az ügymenet?

Összetört szívvel...

Az ember siránkozik, hogy mennyire nem méltó az élethez az egészségügy, aztán rájön, hogy még a legrosszabb nap is jobb volt, mint a mai, amikor egy gyönyörű napos reggelbe belecsörög a telefon és bár tapintatosan, de borzalmas hírt közölnek.
Tegnap este még hálásan simogattam meg az arcát, amiért viszonylag simán megetethettem egy kis üveg bébiétellel - őszibarack, alma és banán pürével -, aminek a mennyisége tulajdonképpen egy beteg kiscicának is kevés, de mégis valami. Leginkább az akarat, amivel nyeldeste, az volt a Valami, amiben bíztam, amikor ma reggel azt tervezgettem, hogy megnézünk egy kedves közeli helyen lévő szép ápolási osztályt. A telefont vártam, mikorra menjünk. A telefon megszólalt, de már soha nem kell elindulnom.
A veszteség hihetetlen ürességet váj az emberbe, amit csak részben tud betölteni az a halvány megkönnyebbülés, hogy már nem szenved többé. Csendben elaludt, már nem akart több teáskanálnyi főzeléket, sem korty vizet. Az itthoni puha takaróval letakarva feküdt, mintha tényleg csak elaludt volna, hogy keltegessem ... csak még egy falatka joghurtot, kell, hogy megerősödj! Az ápolók részvéttel figyelték suta mozgásunkat, ahogy szinte lábujjhegyen lopakodtunk oda hozzá. A halál magával hurcolja a csendet. Hétfőn a szemközti ágyon Matyi bácsit érte utol a kaszás. Megrendítő volt szembesülni vele, hogy azok számára, akik itt fekszenek, ez a "jövőkép". S lám, mára már mi is gyászolunk. Hetek óta készültünk erre, mégis, a tegnapi vacsora után álmomban sem hittem volna, hogy annak a bizonyos cérnaszálnak már ennyire közel az utolsó darabkája. Azzal próbáltuk tartani egymásban a lelket, hogy megpróbáltuk elfogadni, mi következik. De arra nem készített fel semmi, hogy ez a perc valóban eljön. Amíg még hallhattuk a szuszogását, addig túl szegényes volt a fantáziánk, hogy elképzeljük a jövőt nélküle.
Nem is olyan régen olvastam valahol, hogy amikor elveszítjük egy közeli, szívünknek kedves hozzátartozónkat, a számunkra ismerős világ megszűnik, átalakul, olyan útra lépünk, ahol már sokkal tétovábban mozgunk majd, mint annakelőtte. Ez a nap ma eljött, és kezdem érezni e sorok igazságát.

Drága édesapám, velünk maradsz örökre!