Emlékmorzsák.3

 Apu gyakran mesélt a nagyszülőknél, a vajdasági Eleméren töltött nyarakról. Amikor beült a vályúba, sóval kente be a talpát és hagyta, hogy a tehenek nyalogassák. Vagy amikor szögbe lépett, de tetanuszt nem kapott, csak a nagymama kötött sült paradicsomot (vagy hagymát?) a talpára. A nyarakról, amikor a tehenek a mezőről esténként hazatérve, beballagtak a nyitott kapun. Minden duzzadt tőgyű tejcsárda pontosan tudta, melyik kapun kell betérnie, hogy a gazda dicsérő simogatásával bevezessék az istállóba. Mesélt a majdnem szomszédságban magasodó kastélyról, melynek tulajdonosa az aradi vértanúk egyike, Kiss Ernő tábornok volt.

A nagyi első férje Gajdek névre hallgatott. Sokáig nem is értettem, miért hívták kisiskolásként a bátyját másként, mint aput. A nagypapa állítólag azért döntött a magyarosítás mellett, mert így fogadott fia is ugyanazt a nevet kaphatta, mint saját szülöttje. Így lettek Siskovitsból és Gajdekből Sáraik. Őszintén szólva nem értem, miért volt erre szükség valójában, de már nincs senki, aki a kérdésre válaszolhatna.

Hogyan nem lettem Hausfrau... A nagyi sógornője a németországi Augsburgban telepedett le a családjával. Valamikor 1980 táján látogattuk meg az akkor már nyolcvanas éveit taposó Márie Tantét. Őszinte örömmel ölelte magához apámat, aki mindig az a soha meg nem született kisfia maradt, akit annak idején nyaranta kényeztetett. A lánya családja némi óvatossággal fogadott minket, mintha a vasfüggöny mögül érkezve biztosan akarnánk tőlük valamit. Amikor rájöttek, hogy nem tartunk igényt a családi ezüstre, sokkal barátságosabbak lettek. Mire eljöttünk, kis híján gyűrűs menyasszony lettem. Thomas, a legidősebb unoka ugyanis már abban a korban volt, hogy nősülhetett. Felajánlották, hogy maradjunk kint, apáméknak munkát is tudtak volna szerezni a városban, én pedig feleségként csak megkönnyíteném az állampolgársághoz jutást. Thomas helyes fiú volt és elég távoli unokatestvér ahhoz, hogy az ötlet ne legyen túlságosan felháborító. De a szívem akkor már foglalt volt és én gyors távozásra bírtam a szüleimet is, nehogy véletlenül is megfoganjon bennük a rokoni ötlet.

Soha nem került szóba, hogyan került a nagyi a Vajdaságból Magyarországra, hogyan ismerte meg a második férjét és mi lett az elsővel. Apám családja maga a rejtély. Soha életében nem mesélt róluk, legfeljebb csak saját gyerekkori élményeiről a nagyszülőknél, így aztán valami fura szeméremmel én sem mertem kérdezősködni erről. Pedig az utolsó években talán megosztott volna valami titkot, hiszen a betegsége ha el is vette a legújabb emlékeit, pont azokat az érdekes és titokzatos éveket őrizte meg tudata mélyén. Egyedül egy unokatestvérével tartotta levélben a kapcsolatot, akik Stuttgart mellett éltek. Hilde és a férje, Wolfgang egy kis éttermet vezettek. Én, aki mindig valami kis panzióról álmodoztam, az ő személyes példájukból tanultam meg, micsoda kötöttség lehet egy ilyen vállalkozás. Sok-sok éven keresztül próbáltuk elcsalogatni őket Magyarországra, de sosem jött össze egy ilyen találkozás, mert egész egyszerűen nem zárhattak be egy-két napnál hosszabb időre. A kis városkában annyira ragaszkodtak hozzájuk, hogy lényegében soha nem utaztak el szabadságra. 

Persze voltak apám emlékei között emlékek, amik torzultak az évek során és minél többször hallottuk őket, egyre regényesebbé váltak. Ilyen volt a katonaságnál töltött azon éve, amikor a bevonulás után kiemelték az újoncok sorából. Egészséges, sportos fiú volt, akinek az adatlapján ott szerepelt, hogy vitorlázó repülő. Máris felpakolták egy teherautóra és Kalocsára került, hogy az ottani légibázison megkezdje a kiképzését. Száz emberből ketten ha megfeleltek és ő köztük volt. Aztán a politikai tiszt önéletrajzot íratott velük. Az én apám pedig világ életében őszinte ember volt. Ma sokan azt mondanák, a hülyeségig őszinte. Leírta hát ott az ötvenes évek legelején, hogy a Vajdaságban még élnek rokonai és akik nem ott, azok német földön. Már másnap páros lábbal repült a repülőiskolából. Halála előtti emlékeiben már elvégezte a repülőiskolát, vadászgépeken repült, mi pedig elnéző mosollyal hallgattuk a túlzásokkal tűzdelt „emlékeket”.

Anyám azt mondja, az volt a szerencséje, hogy kirúgták, mert ő soha életében nem kezdett volna egyenruhással, ha véletlenül össze is futottak volna. Nos, apám álma a repüléssel akkor dőlt romjaiba, de anyám néhány évvel később kapott egy lehetőséget, hogy a földön összefusson egy kedves fiúval. Apám korán kezdett kopaszodni és ez világ életében zavarta. Amíg meg nem ismerte azt a szőke lányt, aki ennek egy pillanatig sem tulajdonított jelentőséget. Talán ezért is imádta anyámat, aki egyébként a legkonokabb sváb, akivel volt szerencsém találkozni. Egy munkahelyen dolgoztak. Anyám balkezes és ezt jól titkolta a kollégái előtt. Egy napon apám belépett a műhelybe, ahol anyám dolgozott és jól hallhatóan megjegyezte a kísérőjének, hogy jé, az a kislány bal kézzel reszel. Anyám meg tudta volna ölni. Egy gyárban a fizikaiak és az irodisták eléggé elkülönültek. Utóbbiak például nem tartották elég jónak apám mellé és ügyes aknamunkával fúrni kezdték a kapcsolatukat. Anyám gyorsan lezárta a problémát, szakított apámmal, akinek fogalma sem volt róla, miért adták ki az útját. Az édesanyja ismerte a fiát, imádta is őt, tehát nem hagyhatta, hogy megválaszolatlan kérdésekkel keseregjen otthon a sors és egy szőke lány szeszélyein. Buzdította, hogy kérdezzen rá, mi volt a probléma. Megtette. A beszélgetés után három hónappal összeházasodtak és aki a kakit keverte a cégnél, egy drága nylonharisnyával várta anyámat a templom előtt. Ez volt az ő nászajándéka, ugyanis elvesztett egy fogadást, miszerint sikerül összeugrasztania őket örökre.

Hogy anyám hogyan lett fizikai dolgozó, annyi más mellett ez is a sors szeszélyének köszönhető. Gyerekként is szeretett olvasni, gyors felfogású gyerek volt, jó jegyekkel. Gimnáziumba jelentkezett, de ki tudja miért, a felvételi eredménye egyre csak késett. A nagymamám attól tartott, hogy végül se iskola, se állás nem kerül a lányának, így rábeszélte, hogy az akkor jó nevű cég inasiskolájába jelentkezzen. Igazság szerint fogalma sem volt róla, mibe vág bele. Az iskolai üzemlátogatáson érdekes műszereket mutattak nekik, a cég elismert helyzetét hangsúlyozták a magyar iparban, aztán amikor elkezdődött az oktatás, egy rozsdás vasdarabot nyomtak a kezébe meg egy fényes reszelőt. De akkor már nem volt visszaút. Amikor aláírta a papírokat, megjött az értesítő, hogy felvételt nyert a gimnáziumba, de már nem visszakozhatott. Kemény évtizedeket töltött el egy olyan munkahelyen, ahol az első pillanattól utálta még a hely szagát is, ugyanakkor sok jó embert ismert meg a sokak által lenézett fizikai dolgozók között. Közben leérettségizett az esti iskolában, de hű maradt a céghez, s végül irodista lett belőle is. Amikor nyugdíjba ment, az is egy hirtelen döntés eredménye volt. Apám nyolc évvel volt nála idősebb, már nyugdíjasként otthon próbálta hasznosan tölteni a hétköznapokat, jobb híján kisebb munkákat is vállalt egy autószerelőnél. Anyám megsértődött egy elég sunyi főnöki döntés miatt, s mire az osztályvezető felocsúdott, már el is intézte, hogy a következő héttől nyugdíjas lehessen. Erről pedig csak akkor szólt, amikor a fiókját is kipakolta. Noha Hal, mégis Skorpióként viselkedik. Sose sértsd meg, mert nem fog felejteni és sosem fog igazán megbocsátani. A legközelebbi rokonain is képes átnézni, s talán azt hiszed, elnyerted a bocsánatát, de az első adandó alkalommal a fejedre fogja olvasni, ha úgy érzi, vétettél ellene.

Néha azt mondták, hogy tiszta apai nagyanyám vagyok. Magas, erős, kemény. Így, hogy lassan már annyi vagyok, mint ő volt, amikor meghalt, kicsit  félve gondolok rá, vajon a betegségéből mi mindent örökölhettem. Nem volt könnyű élete. Előbb egy erőszakos férj, s nem is tudom, abból a pokolból hogyan menekült meg. Meghalt az illető vagy ő hagyta el és elváltak? Már sosem fogom megtudni. Hat gyermeke született, akik közül egy maradt életben. Kell egy anyának ennél nagyobb fájdalom? Ötvenes éveiben pedig több könnyebb agyvérzést kapott, melyekből felépült ugyan, de mindegyik egy-egy újabb koporsószögként rövidítette meg az életét. Nagyfia, a reményteljes élet előtt álló egyetemista egy banális eset miatt halt meg. Karcsi a Horthy korszakban járt egyetemre, ami akkoriban igazán elismerésre méltó dolog volt egy középosztálybeli családtól. Úgy tűnt, minden taníttatásába fektetett korona megéri, hiszen már egyetemistaként külügyi levelező lehetett. Aztán egy napon az öccsével, az apámmal, elment egy tífusz elleni oltásra. Egymás mögött álltak a sorban. Karcsi szervezetében már ott lehetett a kór, amire ráoltottak. Később félrediagnosztizálták, s mire egy állatorvos ismerősük felvetette, hogy egy vérvizsgálattal kideríthető lenne a baj oka, már haldoklott. Az apámnak semmi baja nem lett. Csak féltestvérek voltak, de gyerekkoromban mégis csak róla hallottam történeteket. Se a nagyiról, se a nagypapáról, mindig csak Karcsiról. Aki elvitte apámat moziba, akivel evezni jártak, aki cipelte magával mindenhova, ahova a szüleivel kellett volna mennie. És Karcsi soha nem lázongott emiatt. Őszintén szerette apámat, akinek pedig ő maga volt a Minden.

Apám a halála előtt megkérdezte anyámat, miért nincs nekik több gyerekük? Anyám elhúzta a száját: Jókor kérdezed. Én személy szerint egy bátyra vágytam annak idején, de mint tudjuk, ez nem kívánságműsor. Anyu nem rajongott a nagy családért. Talán azért, mert testvérek sokasága között nőtt fel, talán, mert a nővére korai halálával ő lett a legidősebb testvér, mintha egy életre elege lett volna a gyerekzsivalyból. Szeret engem, ebben a percig sem kételkedem, de mindenekfelett apámat szerette. Ha én nem születek meg, szerintem akkor is teljes életet élt volna apám mellett. Hatvan évnyi házasság után maradt egyedül. Se barátnő, se egy szomszéd, akivel hajlandó lenne leülni beszélgetni, mert ezeknek korábban sosem érezte hiányát. Kegyetlenül magányos érzés lehet. Itt vagyok neki én és a két unokája meg a dédunokája. Hát, az unokák és a pici közelebb, s távolabb, de élik a maguk életét. Tehát, itt vagyok neki én és a veje, akit az első pillanattól kezdve ki nem állhatott. Persze, intelligens nő, nem adta ennek különösebb  jelét, beérte azzal, ha nekem duruzsolhatott. Szerencsére ebben a tekintetben az anyám lánya vagyok. Valamikor régen választottam, és tartom magam az akkori döntésemhez, mert hiszem, hogy jól választottam. Ő azonban elkönyvelte magában, s ebből csak évtizedekkel később engedett, óvatosan fogalmazva, nehogy a veje elbízza magát az anyósi dicsérettől. Meg hát, értem én, nehéz lehetett beismerni neki, hogy tévedett. Mostanra már aranyember, apám soha meg nem született fia. Nekem pedig jóleső elégtétel, hogy legalább ebben a kérdésben meghátrálásra tudtam/tudtuk késztetni. A maga kissé merev módján tud ő szeretni, mindent megadni a szeretteinek. Kimondani talán nem, de nem is kell mindent szavakba foglalni. Erre a szerepre amúgy is én vállaltam önjelölt íródeákságot.