Emlékek.2

A múltkor az anyai nagyszüleimről, a náluk töltött nyarakról írtam egy szösszenetet, hirtelen csak annyit, ami a pillanat tört része alatt ugrott be. Lesz majd annak is folytatása, de most az apai nagyszülőket veszem sorba, bár hozzájuk kevés tudatos emlékem fűződik. A nagyapám még jóval a születésem, sőt a szüleim házasságkötése előtt meghalt. Tekintve, hogy 1885-ben született, ez nem is akkora csoda. Freskófestő volt, csendes, magának való ember. A nagy gazdasági világválság idején azonban a biztosnak hitt megélhetés egy pillanat alatt vált bizonytalanná, így kiváltotta az ipart és szobafestő lett. Sokaknak már ipartörténeti ritkaság lehet az a míves gumihenger, ami a festékbe mártva csodálatos mintás falat varázsolt a sima festett falakból. Gyerekkoromban még megvolt néhány egy vulkánfíber bőröndben, amiket a szüleim nem adtak oda az amúgy hálátlan segédnek, aki nagyapám halála után minden szerszámot és értékes hengert elfogadott, hogy később egy sima festésért mesternek járó összeget számítson fel. Talán az volt az a nap, amikor a szüleim elhatározták, hogy a jövőben minden ilyen munkát elvégeznek ők maguk. 

De térjünk vissza a nagyapámhoz. A templomi freskók javítása, úri kastélyok mennyezetei, nagypolgári lakások báltermei, de később a hétköznapi szobafestések télen nem adtak munkát, olyankor a nagyapám megbízásból vagy csak a saját örömére festegetett. Arcképeket, bibliai jeleneteket, tájképeket. Ha sikerült némelyiket elcserélni zsírra, lisztre, cukorra, már megérte a fáradtság, hiszen keresett is vele, miközben kedvenc ecsetjeit forgatta. A rokonsága a Bánátban élt, de a nagymamát, akinek ő már a második férje volt, Pesten ismerte meg. A nagyi egy komoly kamaszfiút vitt a házasságba, aki később az édesapám bátyja lett, édesebb bármelyik vértestvérnél. Karcsit nem vonzotta az iparos munka, nyelveket tanult, németül, angolul, olaszul beszélt, levelezett, hogy huszonévesen kormányzati titkárságon kamatoztathassa a tanultakat. Egy napon ágynak esett és több orvos sem ismerte fel időben a hastífuszt, így élete virágában halt meg. Nagyapám, aki csak nevelő apja volt, talán már ezen a napon engedte el az élethez való ragaszkodást. Belefáradt a vég nélküli küzdelembe a talpon maradásért, még az sem vigasztalta, hogy a kisebbik fia micsoda sporteredményekkel büszkélkedik, evez, sportrepülő, vízilabdás. Még hosszú évek teltek el, de ő vigasztalhatatlan volt, saját vérszerinti kisfia sem tudta pótolni azt a sudár, okos fiút, akitől a család jövőbeni biztonságát remélte. A nagyanyám két évvel élte túl. Az apró fekete-fehér fotókon egy megfáradt kis falusi öregasszony mosolyog a kamerába. Azok az évek ezt tették egy valaha volt erős, magas, polgárasszonnyal. A régi csipkés blúzok, csinos kalapok helyét fekete szoknya, mellény, fejkedő vette át, ráncok, ősz tincsek és hajlott hát. Őt sem ismertem, mert a születésem után alig fél évvel ment el. Most annyi idős vagyok, mint ő volt akkor, mégis mintha egy korosztállyal felettem járna az a megfáradt arc és test. Az utolsó hónapokban hazaadták a kórházból, az édesanyám látta el a mainál sokkal kevésbé komfortos körülmények között a magatehetetlen beteget, miközben én ott ordítottam a másik szobában. Olyankor a mama ellökte anyám kezét. Menj az unokámhoz! – suttogta, holott akkor már a saját fiát sem ismerte meg.

Kevés történetet hallottam róla. Az egyik ilyen volt, amikor a lánykérésre került sor. Az édesanyám családja sváb gyökerekkel meglehetősen bizalmatlan volt a magyarosított nevű vőlegényjelölttel és annak családjával szemben. A dédmama, aki magyarul egész életében nem szólalt meg, az orra alatt svábul mormogott, miért nem lehetett egy rendes, falubeli sváb fiút választani. Mire apám édesanyja könnyeden átváltott svábra és elmesélte, hogy az ő szülei is ugyanígy gondolták, míg meg nem ismerték a Papát. Az ellenérzés ott, abban a pillanatban vált köddé. A mi fajtánk! – bólintott a dédi, mintegy áldását adva a frigyre, nem mintha a szüleimet bármi is visszatarthatta volna a közelgő esküvőtől.

Amikor a nagymama meghalt, még Érd-Parkvárosban laktak a szüleim. A Papáék ott építettek házat, parkettás szobákkal, fürdőszobával, kerttel. Nagy előrelépés volt ez a korábbi bérelt lakás után atz albertfalvai tisztviselő telepen, de az a környék akkoriban még az Isten háta mögötti zugnak számított. Nehéz ma már elképzelni a nyüzsgő Érdet látva, hogy akkoriban, ha anyám bevitt a gyerekorvoshoz és a buszsofőr becsukta az orra előtt a busz ajtaját, bizony komoly problémát jelentett, hogyan jusson velem haza. Egy nap pontosan így járt. A sofőr kajánul kivigyorgott a szélvédőn, ahogy kifordult a megállóból, látva, hogy anyám a karjában velem és egy csecsemővel járó csomaggal lohol utána. Tanácstalanul és mérhetetlenül elkeseredve állt magányosan a megállóban, várva a pillanatot, amikor még én is rákezdem, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok, amikor megállt előtte egy szenes kocsi. A bakon ülő idős bácsi végignézett anyu elegáns kiskosztümjén és az én hófehér fodros kis ruhámon, aztán maga mellé mutatott a bakra: Fiatalasszony, ha nem átall felülni a kocsira, én hazaviszem. Felültünk.

A kert egy kétévesnek alighanem maga volt az Édenkert, de a szüleim nem értettek a kertészkedéshez. A gyümölcsfák még csak-csak túlélték, ha nem gondozták őket, de a ház melletti lugast anyám egyszer úgy megnyeste, hogy még levél se igazán hajtott ki rajta abban az évben. Akkoriban nem volt három évig tartó gyerekgondozási szabadság. A hat hét hamar elrepült, onnantól pedig a jó gyerekorvos hónapokig tartotta otthon anyámat betegállományban, mert szerinte tönkre tett volna a bölcsöde, mert a hozzá járó gyerekek között amolyan unikumnak számítottam a fejlődésemmel és az állandó hercig kinézetemmel. Anyu Amerikába szakadt unokatestvére szebbnél szebb kisruhákat küldött és a doktornéni mindig mosolyogva libbentette fel a ruhácska alját, hogy lássa, micsoda fodros műremek rejti a pelenkás popómat. Ez persze azért megviselte a családi költségvetést és akkor megszületett a gondolat, el kell adni a házat! Nem azért, mert a kertészkedés olyan hatalmas megterhelés lett volna, egyszerűen csak túl messze volt a munkahelyükhöz képest, és mert a helyi bölcsödét sem találták elég jónak. A gondolatot tett követte, így költöztünk egy ugrással közelebb a fővároshoz és a munkahelyhez, a nagymamáékhoz Törökbálintra. Ott megkaptuk a hátsó szobát, hogy amíg az érdi ház árából fel nem épül a budai társasházbeli lakás, családi körben húzhassuk meg magunkat. Nagyi nem győzte szídni a fiatalok fejét, hogy azt a „gyönyörű parkettás házat meg a telket elkótyavetyélitek egy társasházi kis lyukra”, de ők hajthatatlanok voltak. A ház ára elég volt beugrónak, aztán évtizedekre szóló banki kölcsönnel 1965-ben be is költöztek a két szoba, hallos kis öröklakásba. A falakon a nagyapám képei függtek, az asztalon a mama kézi horgolású csipketerítője, a vitrinben a nászajándékba kapott készletek. De a bútorok már nem a nehézkes német stílbútorok voltak, hanem a hatvanas évek modern, könnyed darabjai, amik ezekben a kisebb terekben jól érvényesültek. (És amik mára talán újra divatba jöttek.) Akkorra már az iskolába is beírattak, aminek az udvarára ráláttunk a lakás erkélyéről. Innen indultam útra, amikor férjhez mentem és itt él még mai is az édesanyám. Hozzájuk képest valóságos vándor vagyok, aki a harmadik lakásában sem érzi úgy, hogy végleg megérkezett.

Évekkel később megtaláltam a pincében apu bátyjának az iskolai füzeteit. Talán nem véletlen, hogy a Papa annyira kedvelte a fiút, mert olyan rajzokat csak egy tehetséges rajzoló tudott készíteni az éppen tanult virágokról, növényekről, madarakról. A nyelvtudása mellett tagadhatatlan művészi vénáját is magával vitte a sírba. Még ma is gyakran eszembe jut, hogy vajon hova juthatott volna el, ha hosszabb élet adatik meg neki.