Emlékszem...

Olvastam egy könyvet, amitől felötlött bennem is gyerekkorom megannyi képe. A film nem állt össze egésszé és ilyenkor félve gondolok a rohamléptekben közelgő öregségre, a talán eljövendő feledés homályára, de azért a képek erőteljesek voltak, éles nyári napfénnyel ragyogva be egyaránt az emlékeket és a Most szürke novemberi napjait.

Nagyinál vagyok, a Mamánál. Nyaranta sokat voltam ott, egészen kicsi koromban együtt is laktunk néhány évig, bár ezekből az évekből csak a fotók kimerevített képei maradtak és néhány tudatom mélyén rejtőző pillanatkép. Ahogy állok a rácsos ágyban, melynek végén színes gömböket tologathattam, és amikor beteg voltam, apum aludt benne, hogy én anyuval bújhassak össze, hátha ettől könnyebben múlik a fülem fájdalma.

Első unoka vagyok és a többiek csak akkor követtek, amikor én már kinőttem abból a korból, hogy játszópajtások lehessünk. Így aztán első jó barátom Potyesz lett, a kiscsibe, akit anyja kilökött a fészekből. Nem tudom, miért éppen őt, hiszen sokáig élt jó egészségben az akkor még tojáshéjjal a fenekén billegő apró pihés. Én alig kétévesen lettem a pótmamája. Ő választott én pedig örültem a játszótársnak, akivel együtt homokoztam, együtt szaladtunk a labda után és az ölembe fészkelte magát, ha a mesekönyvet lapozgattam. Felnőtt kotlóssá válva is én voltam az, aki kiszedhettem alóla a csibéket. Barátok lettünk egy életre, ami az ő esetében azt jelentette, hogy sosem végezte a fazékban. Végelgyengülésben múlt ki és nagyapám eltemette a kert végében a körtefa alá, aminek a gyümölcséből nagyanyám a legfinomabb befőttet csinálta, amit csak ettem.

Emlékszem a kert közepén terpeszkedő hatalmas Kálmán-körtefára, amit talán még a Papa nagypapája ültetett. Hatalmas lombkoronája a svábház fölé magasodott és körtéit Papa egy több méteres bot végére erősített koronával pottyantotta a korona alatti kis zsákba, hogy épen kerülhessen a kezembe. Én pedig lelkesen haraptam bele, hagytam, hogy az édes lé lecsurogjon az államon. Nem kellett folyóvíz alatt alaposan megmosni, hiszen vegyszer sosem érte, csak a napfény melege, az eső lágysága.

Emlékszem a ciszternára, amiben az esővíz gyűlt össze, és a titkos borzongásomra, amikor arra gondoltam, vajon ott lakik-e az Egérkirály, akiről akkoriban mesélt anyu Andersen meséiből. Aki mellesleg sokkal jobban rettegett nálam nemcsak az Egérkirálytól, de annak minden alattvalójától.

Emlékszem a poros padlásra, ahova felmászni igazi kaland volt, pedig odafönt nem leltem különösebb kincsekre. A kukoricát terítették szét odafönt, a disznóöléshez használt dolgokat rejtette egy erős szövésű ponyva, nagyapám ácsmesterségéről árulkodó szerszámok lógtak a gerendákon, békésen megférve a füstölt sonkákkal, kolbászokkal, szalonákkal. A nagyszüleimnek nem volt macskájuk, de a szomszéd Kohli tánti cicája örömmel tartotta távol innen is az egereket. Emlékszem az apró nyílásokon beszökő napfényre, ahogy a porszemek táncoltak a fénypászmákban.

Emlékszem Lacira és Dodira, a két helybéli fiúra, akikkel már nem tudom, hogyan ismerkedtünk össze, de hármasban múlattuk a nyarat évekig. Laci nagymamája az utcánk végén lakott, ahol most az autópálya szeli ketté a terjeszkedő települést. Akkoriban már csak a búzatáblák terültek el arrafelé a vasútig, tele búzavirággal és pipaccsal. Laci bátyjának gitárja is volt, mi pedig áhítattal hallgattuk a pengetést. Talán ott született meg bennem a késztetés, hogy én is gitározni akarok, de aztán az iskolai kötelező szolfézs ezt sikeresen ki is írtotta belőlem. Kodály módszer? Én beértem volna egy kis örömzenével is.

Dodi a szomszéd utcában lakott. A disznóóljuk tetején heverésztünk hármasban és papsajtot rágcsáltunk. Meg a nagymamája töpörtyűs pogácsáját, ha Dodi el tudott csenni néhányat az ablakban gőzölgő friss halomból. Ha ők jöttek át hozzám, Mamáékhoz, talicskára pakoltuk a tyúkokat és „sétálni” vittük őket. A babakocsit és Jutka babámat mégsem kísérgethették a fiúk. Már akkor is létezett férfi-büszkeség. Jutka babának gyönyörű haja volt és bájos arca. Amíg fodrászpróbálkozásaim áldozatul nem esett és a szemöldökét ki nem festettem golyóstollal.

A disznóól mellett volt a szemétdomb és az árnyékszék. Amellett pedig egy kis kőépület, ahova Papa éjjelre bezárta a tyúkokat. A tetejéről pedig remekül lehetett cseresznyét szedni a tyúkudvarban árválkodó kis fáról, s bár a szagok nem marasztaltak, de ott is szívesen elmélkedtünk hármasban a világ nagy dolgairól az öt-hatévesek szemével.

Emlékszem az almafára, amit a Papa ültetett és első termését senkinek nem engedte leszedni, az az enyém volt. Azóta sem ettem olyan finom almát, fülemben ott a friss roppanás hangja, számban a savanykás, üdítő íz.

Emlékszem a nagybátyámra, aki csak kilenc évvel idősebb nálam, akkoriban még csak kamasz volt, de elvitt magával az erdőbe kirándulni, vagy elkísérhettem, amíg a barátaival focizott az erdőszéli pályán. Utána „katonákat” készített nekem a feledhetetlen ízű házi kolbászból, friss fehér, foszlós kenyérből, amit a Mama dagasztott és a haranglábhoz vittünk el megsütni. Citromos teát csinált, citrompótlóval persze. Úgy tekintettem rá, mintha a bátyám lett volna és ezt hangoztattam is úton-útfélen. Így történt, hogy az iskolába behívatták az édesanyámat, hogy két gyerek után már kedvezmények járnának és ő nem is értette, miről beszélnek. De hát a Juditka mindig a Jancsikáról mesél. Ja, hát ő nem a fiam, hanem az öcsém – nevette el magát anyu, de én hajthatatlan voltam. Jancsi a bátyám volt, akinek a katonasághoz is szinte naponta írtam a leveleimet és ő becsülettel válaszolt is rájuk.

Emlékszem a disznóölés izgatott várakozására, a hajnali sötétben felvisító disznó sikolyára, a perzselés szagára, a sürgés-forgásra. Nem voltam széplélek. Türelmetlenül vártam a sülő hurkák, húsok sercegő látványát, az érzékeket ölelgető illatok orgiáját. Mint ahogy fintorogva néztem a belek mosását vagy a lassan rotyogó „savanyú levest”, amit soha nem voltam hajlandó megkóstolni. Fogyott a házi pálinka, a szőlőhegyről lehozott bor, de nem emlékszem ordenáré hangoskodásra, csak a jól végzett munka örömére, a füstölőbe akasztott kolbászkarikák rengetegére, a közösség önfeledt vidámságára.

Emlékszem a népboltban kannából kimért tejre, ami megsavanyodva isteni aludtejjé változott. A fölét mindig a tyúkoknak dobtam. Anyu úgy meséli, gyerekkorában kenyérre tette és megcukrozta. Huh... Emlékszem a tejbe aprított háztartási keksz édes, elomló puhaságára. A Mama buktájára, rácsos linzerére, a szalagos fánkok porcukros halmára, az almáspite utánozhatatlan ízére. A bablevesbe készített krumpligombócra, amit sosem szerettem, ezért a Mama szeletekre vágta és forró zsírban kisütötte. Mind az enyém volt. Azóta sem ettem olyat, talán az őrségi dödölle hasonlít hozzá.

Emlékszem a dédire, aki magyarul sosem beszélt, de haza parancsolta kitelepített fiait. Nagyapám jött, hiszen itt volt a családja. Leugrott a vonatról, hetekig bújkált, mielőtt hazatért. Ott aztán egy régi jó barát feljelentette és bekerült a ma Terror házaként ismert Andrássy út 66-ba. Anyám kisgyerekként ott látogathatta a Mamával. Emlékszem a történetekre, hogy elvették a házukat és betelepülőknek adták, hogy ők másutt bérelt szobában húzhassák meg magukat heten. Aztán nagyapámat kapacitálták, hogy lépjen be a tsz-be, talán utolsóként a faluban. Ő pedig konok svábként megmakacsolta magát. Nem! Ígértek neki házat cserébe. Nem fogadta el. Neki a másé nem kellett, csak az, amit a saját kezével alakított, hogy a családjával ott éljen. Hát visszakapta azt, csak hogy a párt elmondhassa, mindenkit sikerült a tsz-be bevonni. Az öccse kint maradt Németországban, a dédnagyanyám soha többé nem beszélt vele. Magyar szó nem hagyta el az ajkát soha a 94 éve alatt, de nagyobb magyar volt, mint sokan, akik annak vallották magukat. Nyolcvanöt évesen eltörte a csuklóját, mert elcsúszott mosás közben. Megmarkolta a kilincset és becsapta az ajtót, helyrerántva a törött csuklót. Szorosan bekötötte, aztán folytatta a munkát. Kilencvenévesen kórházba került vakbéllel. Másnap a család látogatni ment, az ágya üres. A nővérek nevetve mondták, hogy csak a szomszéd szobában osztja a teát a többi betegnek. Makacs, erős nő volt, annak is kellett lennie, mert a férje korán meghalt, s neki egyedül kellett felnevelnie a fiait és szakmát adni a kezükbe, de meghalt, mielőtt ezt az igazságot felismerhettem volna. Emlékszem a hagyományos sváb viseletére, hogy fejkendő nélkül sosem láttam, s kezeinek lilás foltokkal borított pergamen bőrére. Emlékszem a nagyapámra, ahogy megrendülten végigsimít az anyja koporsóján, de könnyet nem ejtett. A szemében azonban ott volt minden, amit az anyja tett érte. Ácsként, fiatalemberként Görögországig jutott, a régi fotó-képeslapokon egy elegáns úr feszít. Magas volt, szőke és kékszemű, pont az ellentéte a Mamának, aki kicsi volt és fiatalon is gömbölyded, de akiért a Papa vállalta, hogy ellenszegül az anyai akaratnak. Elvette feleségül, hogy aztán boldogan éljenek több, mint hatvan esztendőt együtt. Amikor meghalt Mamát sem láttuk sírni. De egy látogatásunk alkalmával megleptük, ahogy ül a gangon és néz bele a semmibe, ahol talán éppen a Mindent látta, Papát és talán Katókát, az első gyereküket, aki nagyon fiatalon cukros lett és a háború alatt nem jutottak hozzá az inzulinhoz, úgyhogy eltemették a kislányt, aki szőke volt, kék szemű, apja mása és gyönyörű. Emlékszem az elvett zöldségeskertre, ahol még én is segítettem krumplit szedni, a szőlőre és borospincére fent a Walla villánál. Az első fotó ott készült rólam, ahogy anyuék szüretelnek, én pedig már ott lapulok a hasában. Még emlékszem a hosszú sorokra, az érett szőlőszemekre és nem emlékszem a keserűségre, amikor mindez elveszett. Oly nagyon elveszett, hogy amikor a rendszerváltás idején sokan kárpótláshoz jutottak, a nagyapám büszkesége nem engedte, hogy a hivatal nyakára járjon. Ha nem adják maguktól, tartsák meg – húzta ki a derekát. A gerince soha, egyetlen pillanatra sem reccsent meg.

Emlékszem a német unokatestvérekre, Franci bácsi unokáira, Ulrikére és a kis Ralfra, aki fiú létére úgy fogadott engem, a magyar lányt, mintha régről ismernénk egymást. Ulrike járt Magyarországon is, bejártuk velük a Balatont, de legtöbbet mégis a Mamánál játszottunk egyforma ruhába öltöztetve, mint a testvérek. Utoljára tizenhat éves lehetett, amikor láttam. Sokat változott azóta a világ, sokan nincsenek már köztünk azok közül, akik akkor a kapcsot jelentették. Sajnálom. 

Emlékszem a pince hűvösére, a homokba dugott sárgarépákra, a hidegben sorakozó almás ládákra, a lépcső síkosságára. A pincebogarakra, akiket még kikerülni se mertem, a plafonról csüngő meztelen égőre, amit ki kellett lazítani, ha el akarta oltani az ember. Nem értem el, a sötétben pedig nem volt semmi hívogató.

Emlékszem a falu bolondjára, Szamaras Tónira, aki mindennap ott poroszkált el a kordéjával a ház előtt a poros úton, ami az elsők között kapott aszfaltburkolatot. A gyerekek a nyomában szaladtak és csúfolódtak rajta, de én félősen bújtam meg a kapu mögött, nehogy rám vesse mindig mérges  tekintetét.

Emlékszem a falu felett magasodó dombón álló templomra, ahol a keresztanyám, anyu húga mondta ki a boldogító (boldogtalanító) igent az első férjének, aki kislány szemmel az egyik legjóképűbb férfi volt, akit csak ismertem. És ahol sok-sok évvel később a nagyobbik fiamat keresztelte meg Pelsőczy plébános úr, aki nem sokkal később gyilkosság áldozata lett.

Emlékszem a kastélyra, amelyből szanatórium és kórház lett. Emlékszem a tiszta, harapni való levegőre, a hulló dió kopogására a ház előtti diófák alatt, emlékszem az ősz fanyar illataira is, ahogy mindenféle füstölgő levélhalmok közt pusztultak a kártevők. Emlékszem a népbolt, kocsma, Toncsi bácsi zöldséges boltja és Judit néni húsboltja négyszögére, ahova gyakran küldtek a nagyszüleim. A kocsmából rumot kellett vinnem a sütéshez. Judit néni termetes asszonyság volt, teljes valójában talán sosem láttam, de az ablakban könyökölve is betöltötte az ablaknyílást. Mindig érdeklődött a nagyszüleimről, kedvesen, pedig tudom, a nagyi sokszor kiboríthatta, amikor újraszámoltatta vele a tételeket, vagy figyelmeztette, hogy nem állt még meg a mérleg.

Annyi mindenre emlékszem ... és ehhez elég volt fellapoznom egy újonnan megjelent könyvet, Bankó-Erdősi Viktória: Elég AZ hozzá című kötetét. Nem tudok elég hálás lenni az élményért, amely megnyitotta előttem az időutazást.