Október végi gondolatok...

Direkt nem írtam, hogy Halottak napja ... Miért? Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még mindig velünk vannak a nagyszülők. Édesapám 89 éves, az anyu 81, az anyósom 87. Ha beüt a krach, csőstül jönnek majd a bajok, tudom. Kicsit talán lelketlennek tűnik a hozzáállásom, mert hát még itt vannak mindannyian, azért lehetek nagyképű, de úgy gondolom, hogy bármi is történjék, egy szép és tartalmas élet áll mindannyiuk mögött. Megélték, hogy az unokáik felnőtt emberek lettek, kivehették részüket a babázásból és a felnőtt életük miatt érzett büszkeségből is. Ha elmennek, azzal a tudattal mehetnek el, hogy egy becsületesen leélt élet után hagyják itt a földi létet, és akit itt hagynak, mind szeretettel gondolnak majd rájuk. Nagy adomány ez!

Ez már most érzem, amikor a hatvanhoz közeledve még unokának se híre, se hamva. Az édesanyám 46 éves volt az első unokája születésekor. Dolgozó nő volt, akinek volt ereje gondoskodó nagymamaként a segítségemre lenni bármikor. Én ezt meg tudom majd tenni? Jó, hogy Jackkel gyakorlok, hogy jó erőben legyek, de a viccet félretéve ... mire várnak a gyerekeink? Ha az előbbi példát nézem, már 12 év lemaradásban vagyok. Korban is, és erőben is.

Na, de ami miatt egyáltalán írni kezdtem... Ma - az utóbbi évek hagyománya szerint - elvittem a szüleimet Érdre és Törökbálintra a nagyszüleim sírjaihoz. Egyszerre volt csodás és megindító kirándulás. Az édesapám már évek óta az Alzheimer kórral küzd. Küzd? Nem küzd. Szép lassan átadja magát neki, miközben minderről tudomása sincs. Az édesanyám mellette áll, mert megfogadta valamikor régen, hogy "jóban-rosszban, egészségben-betegségben..." és ehhez erejének utolsó morzsájáig tartja is magát. Fájdalmas őket így látni. Elveszni szép lassan. Talán ezért is ragaszkodunk mindannyian az emlékeinkhez, ahogy múlnak felettünk az évek. Mert ezek az emlékek akár el is veszhetnek, mint valami meghibásodott winchesteren digitális képeink. Az ember azon veszi észre magát, hogy egyfajta külső tárolóként nála őrződnek meg biztonságban az emlékek. Ameddig megőrződnek. Mert ki tudja, milyen lapokat osztott nekünk az élet. Mikor kezdünk mi magunk is felejteni?
Útközben sokat beszélgettünk. Külső hallgatóság számára talán vicces, ahogy a nagyothallással és a rövidtávú memória üres futásával zajlik ez a beszélgetés, de a mi számunkra mindennél fontosabb, hogy még lehetnek közös emlékeink, közös mondataink. Egy ölelés, ahogy kisegíted őket a kocsiból, egy óvó mozdulat, ahogy utána nyúlsz, amikor figyelmetlenül indulna át az úton. Gyerekként téged óvtak, most valami aprót törleszthetsz ebből.

Tegnap telefonált az exmenyem édesapja, hogy meghalt a papája. 96 éves volt. Mennyi mindent élt meg ennyi év alatt! Rengeteg örömet és bánatot, mert az élet így teljes...  jing és jang. Talán ha kétszer találkoztam vele, többek között az esküvőn. Fogalmam sincs, hogyan élte meg, amikor az egyik unokája házassága válással végződött, Most szinte sajnálom, hogy neki is át kellett ezt élnie, mert én magam anyaként tudom, hogy milyen gyötrelem látni a gyermekem, amikor életének egy nagyon fontos fejezete kudarccal ér véget.
Az én apósom még az esküvőnket sem érte meg. 51 évesen hagyott itt minket egy súlyos betegség,, és az ahhoz való komolytalan hozzáállása következtében. Nem látta az unokáit felnőni. Nem tudhatja, hogy egyikük humora kísértetiesen olyan, mint az övé, holott egyetlen percre sem találkozhattak soha.

Ma a temetőben nagyon sok síron láttam a "Felszámolás alatt" figyelmeztető feliratot. Ami annyit jelent, hogy a hozzátartozók nem tartják fontosnak, vagy csak nem tudják vállalni a sír megváltásának nem csekély összegét. Nem elhanyagolt, elhagyott sírokról beszélek, nem. Friss műkövek, márványok árválkodnak magukra hagyottan, és az ember csak remélheti, hogy az ott nyugvók emlékét a családjuk megőrzi, egy gyertya lángja értük is lobban a következő napokban, bizonyítva, hogy az emlékük örökké megmarad.
Azt mondják "sosem hal meg az, akit nem felednek". Szép gondolat. De, sajnos meghal. Nincs itt velünk fizikai valójában, nem simogatja meg a fejünket, amikor gondok, bánat tepernek maguk alá. Nem adnak tanácsot, nem örülnek velünk, nem fogják meg a kezünket és nem aggódnak értünk, amikor a nem túl jó laborleleteinket próbáljuk kisilabizálni. Pedig rájuk lenne szükségünk. Mert a gyerekeink most élik az életüket. Majd, ha felettük is elszaladnak az évek, akkor újra megtalálnak minket és várják mindazt, amit most mi az öregektől. Mi leszünk addigra az öregek.

Nem is tudom, hogy hova akartam kilyukadni ezzel a rengeteg egymás után rakott betűvel. Hogy ki akartam-e lyukadni egyáltalán valahova? De rengeteg gondolat kel életre bennem a Halál, a Halottak napjához közeledve. Talán mert az ember már tisztában van vele, hogy több van mögötte, mint előtte, nem tudom. De ezen a különleges napon gondoljunk azokra, akik már nem lehetnek velünk, és gondoljunk mindazokra, akik még itt vannak. Addig, amíg még itt vannak!

Colin és az ivartalanítás

8 évesen esett át rajta a mai napon. Egyszerre bánom és örülök, hogy nem korábban. Bánom, mert egy fiatal szervezetnek valószínűleg kisebb megpróbáltatás lett volna. És örülök, mert 8 éven át jószerivel nem kellett orvoshoz menni a kötelező oltásokon kívül. Miért csak most?

Colin úgy vált kölyökkutyából felnőtté, hogy számára ismeretlen fogalom volt az erőfitogtatás. Egy évesen már olyan komoly volt, mint egy tízéves. Nem mi neveltük ilyennek. Ilyen volt. Egy szemeszternyi kutyaiskola után a hétvégéket inkább a közös kirándulásoknak szenteltük. A napi rutin a parkbeli haverokkal megvolt, nem kellett a társaságért oda járnunk. Olyan tudást villantott nekem, amit nem tanítottam neki, ösztönösen érezte, mit lehet kihozni egy szituációból, hogy a gazdi elaléljon a gyönyörűségtől. Csak egy példa. Labdamániás. Áldom a nevét az ismeretlennek, aki a labdadobálót kitalálta, mert egyrészt az a labda rettentő nyálas, sokszor sáros és leginkább az én hajító tehetségem nem igazán említésre méltó. A dobálóval pedig jó messzire repül a bűvös sárga golyó. Elrohant érte, aztán visszafelé némán felemeltem a kezem, megálljt mutatva. És megállt. Felemeltem az ujjam, erre ő leült. Lefelé fordított tenyeremet a föld felé mutattam, mire ő lefeküdt. Kitártam a karom és ő elindult felém boldogan. Nem hittem a szememnek, ezért megismételtem a mozdulatsort, és ő ugyanúgy megcsinálta. Mint aki az anyatejjel szívta magába ezt a tudást.

A dominancia soha nem volt jellemző rá. A parkban, ha kikezdtek vele, vagy megadta magát, vagy ellépett a kényes szituációból, vagy egész egyszerűen nem vett tudomást a másikról. Hamar elhíresült, hogy a park legbékésebb kutyája, akivel nem lehet kikezdeni. A szukák nem nagyon érdekelték. Aki nem ismerte, azt gondolta, már rég ivartalanították.

Öt évesen egy kölyökkutyával leptük meg. Eleinte talán nem nagyon örült, vagy csak nem értette, mi ez az új helyzet, de sosem volt vele ellenséges. Két hét után megnyalta és azóta szó szerint elválaszthatatlanok. Két ivaros kan, akik között soha egy összemorgás nem volt. Egy évvel ezelőtt újabb kankutya került a családba, a fiamé, ráadásul egy olyan fajta, aminek néhány egyede már párszor próbára tette a türelmét. Barátságosan fogadta, mára már talán kedveli is.

És amiért most mégis ... Mindig is hajlamos volt rá, hogy kiengedje a lompost. Viccesen hajnali merevedésnek hívtuk, de tulajdonképpen a nap bármelyik szakában előfordult. Ilyenkor púposított háttal könnyített magán. Felizgatta, hogy megkeféltem a bundáját, ha hentergett egy jót a fűben, vagy csak türelmetlen volt, hogy induljunk már. Én sajnáltam, néhányan azt mondták, jól teszi, már csak azért is, mert az anyag nem pang odabent. De mostanában a gyakoriság megnőtt, és többször véres pöttyök kísérték az útját. A műtét előtti laborleletei nem voltak kifejezetten rosszak, de jók sem. Máj- és vese-értékek a felső határ felett, de még 10 %-on belül. A tumor marker 5,5...  A gerincéről lassan másfél éve tudjuk, hogy ún. bambuszgerinc. Viszont ez úgy néz ki, még elég jól karban tartható. Nem indult meg a hátsó felénél az izmok sorvadása, a rendszeres mozgás és úszás jót tesz neki. A hideg frontot ugyan most is megérezte, néhányat sántikált, de aztán látszólag minden rendben volt.

Most az ivartalanítással próbáljuk elejét venni valami rossznak. Senki nem mondja ki, minek, talán nem is érdekes. Bárminek, ami számára rossz lehet. Kicsit tartok ettől is. Mert fogalmam sincs, hogy mennyire változtatja meg a lelkivilágát majd a beavatkozás. Volt egy labi ismerősünk. Ő is majdnem 8 éves volt, amikor ivartalanították. Domináns, de kezelhető kan volt. A műtét után szó szerint depressziós lett. Semmihez sem volt kedve, se séta, se kirándulás. Alig másfél évig volt még velünk. Az életkedve elszökött és ő utána ment. Az állatorvos szerint ez bolondság, ilyen nincs. De hát láttuk, a szemünk előtt zajlott. Szóval kicsit félek. De mindannyian azon vagyunk, hogy biztosítsuk róla, semmi sem változik. Remélem, szeret annyira, hogy ezt el is higgye nekünk. Közhelyek jutnak eszembe, hogy a „pokolhoz vezető út is jóakarattal van kikövezve”, meg hasonlók. Az idő majd eldönti, helyesen döntöttünk-e. Annyira szeretjük és önző módon szeretnénk, ha még sokáig velünk maradna. Ezt azért biztosan érzi. Ugye, érzi?

GDPR

Van, aki közelebbi információval bír a dologról? Gyorstalpaló elsősegélynek - ami érthető, emberi nyelven fogalmazódik meg - nagyon örülnék.
Előre is hálás köszönet, addig nem is fárasztanálak Titeket a kérdéseimmel :)

Mai morgós ...

Nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés. Nagyon.
Van egy kedves kutyás ismerősöm, aki hosszú évek óta segít az elesetteken. Ott van, ha a kerekesszékesek ügyéért kell kiállni, ott, ha az otthon ápolásért és most ott, ahol a hajléktalanoknál kél el a segítség.
Kiírja a Facen, hogy *sírvaröhög, amiért a Magas Hivatal képes volt olyan határozatot hozni, miszerint a bíróság elé idézett hajléktalant házi őrizetre ítéli. A Hajléktalant!
Mindenki, aki ismeri őt, tudja, hogy a sorait úgy pötyögte be, hogy közben fogja a fejét és elkeseredésében, amiért ez az ország ott tart, ahol a szociális problémák kezelésében, egyszerre sír és kínjában röhög.

Érkezik az "ügyvédnő" Bécs városából, aki azonnal lekapja a tíz körméről, hogy az ilyen érzéketlen viccelődők többet ártanak az Ügynek, mint amennyit elképzelni bír. És ha már segíteni nem tud, akkor legalább ne ártana.
Ő, aki napi rendszerességgel van ott, ahol a rászorulók mellé kell állni. Kiállással és tettekkel egyaránt.
De Ügyvédnő odakintről Tudja, hogy neki fingja sincs semmiről. Én meg vagyok olyan hülye, hogy beszállok a szócsatába és mivel tudom, hogy a legutóbbi Pisa jelentés is milyen lesújtó eredménnyel zárult, hát, megírom, hogy valószínűleg ő is elbukott volna a megmérettetésen, a sírva nevetést ezúttal még véletlenül sem a jókedv generálta, sokkal inkább a tehetetlen keserűség az emberi hülyeség felett.
A válasz nem késlekedik, én is megkapom, hogy nem tudom, mit jelent a sírvaröhögés; és a sírva nevetés egyébként sem ugyanaz (próbáltam neki cizelláltabban fogalmazni). És ha nem teszek semmit az elesettekért, akkor maradjak csöndben.
Öregszem, talán ezért sikerült úrinőnek maradnom és nem küldtem el a kedves Ügyvédnőt oda, ahol még villoghatna a dr-ral a neve előtt, bár senkit sem érdekelne. Még megírtam neki, hogy mint ügyeletes okoskának felhívnám a figyelmét arra a tényre, hogy sosem egészséges ha valaki azt hiszi, hogy nála és csakis nála a Bölcsek köve. Aztán jó munkát kívántam és magam előtt letettem a nagy esküt, hogy ennek a libának, trollnak, vagy bárhogy becézzem, egyetlen további sorára sem reagálok. Az, akit "védeni" próbáltam (bár, erre az ég adta világon semmi szüksége nincs, mert nála kevesebb erős embert ismerek), egy jelzéssel nyugtázta, hogy köszöni a soraimat.
És mielőtt a lényeg elsikkadna... ami mostanában ebben az országban zajlik, azon már tényleg csak sírva lehet röhögni.

PS. időközben kiderült, hogy az Ügyvédnő a Külügyminisztérium alkalmazottja. Innentől már nem csodálkozom semmin. Amilyen a főnök, olyan a beosztott. Ennyi.

Tigrisanya

Ha bárki, de komolyan gondolom lányok, bárki! azt merészeli mondani az én picike fiamra, hogy érzéketlen, figyelmetlen pasi, annak szétkarmolom az arcát. Az egész környezetemben Ő volt az egyetlen, aki rám nézett és azonnal megjegyezte, hogy "jó a hajad, anyu!". Ugyanis befestettem. És szokás szerint mellényúltam a hajfestéknek, nem világos szőkét, hanem szőkét emeltem le a polcról. Ettől pedig decens kis barna lettem a nyári napszívta hajamhoz képest. És ő volt az egyetlen, akinek feltűnt. Nem hibátlan a gyerek, a hajfesték használatát nagyrészt ő generálta, de hogy nem figyelmetlen, az nyilvánvaló :D Csók, babám!
(Ps. a fotó nem egészen újkeletű, de szeretem)

Gondolkodom, tehát ...

Mit tagadjam, sokat lógok a neten. A Facen leginkább. Különböző kutyás csoportokban vagyok benne, meg Outlanderes, meg Velencés ... az ember egy idő után már nem is számolja. Elsősorban a posztok miatt, de legalább ennyire érdekesek a kommentek is. Meg azok a gondolatok, amiket ezeknek a kommenteknek az olvasása ébreszt bennem.
Furcsák vagyunk mi emberek! És ezzel még nem is mondtam sokat. A különböző tematikus csoportokban elvileg azonos érdeklődésű, megkockáztatom, hasonló gondolkodású emberek gyűlnek össze. Gondolom én. És sajnos nincs igazam. Erről árulkodnak a néha vulgáris, máskor nyomdafestéket nem tűrő "vélemények". Mindegy miről van szó, örökbefogadható kutyákról, saját kedvencekről - és a velük kapcsolatban megosztott családi "titkokról". Hogy a politikánál olyan secperc lyukadnak ki egyesek, annak az okait keresni is megérne egy posztot, de ez a hely és írás most nem ennek a terepe. De hogy a véleményüket egyesek  kényszeresen erőltetik rá a többiekre, egyetlen és egyetemleges okosságként feltüntetve, az több, mint fárasztó. Inkább elkeserítő. Sajnos az esetek többségében nyoma sincs a segítő jó szándéknak, inkább kioktatunk bárkit, akinek eltér a véleménye a mienktől.

Mai példa... valaki keserűen ír arról, hogy a "karonülő" kiskutyájával bement egy gyógyszertárba, ahonnan az alkalmazottak minősíthetetlen stílusdban kizavarták. Hősünket nem a tény, hanem a stílus zavarta. De a szövegértés - ezt a Pisa jelentés óta nemcsak sejtjük, de tudjuk is - nem erőssége nemzetünk fiainak és lányainak. Tisztelet a kivételnek! A stílust kritizáló sorok felett elsiklanak és megkapja a beosztását a sporttársaktól, mert minek vitte be a kutyát. Mit szólna, ha odabent egy boxer megrázná a fejét és repülne a nyál... és más okosságok. És megint csak a stílus, amire azt mondják, az ember maga. Nos, akkor nagyon szomorú bizonyítványt sikerült sokaknak kiállítaniuk magukról a mai napon. A végén a posztot jegyző már minden volt, csak nem kedves csoporttárs, hanem egy magából kivetkőzött akarnok hülye kutyás. Holott, többször biztosította róla a többieket, hogy ő megérti, ha nem lehet, de azért ne úgy zavarják már ki, mint egy taknyos kölköt, megszégyenítve  tucatnyi vadidegen ember előtt. Akik közül mellesleg többen is a pártjára álltak ... volna, ha nem féltek volna, hogy ők is megkapják a magukét. Aki a poszt alatt egyetértett a gyógyszertári alkalmazottal, az rögvest meg is kapta a másik tábortól, hogy biztos ő is egy hülye gyógyszerész.

Nem nyújtom tovább... a lényeg, hogy miért nem vagyunk képesek tisztelni egymásban az embert? A bakijainkért miért kell azonnal verbálisan keresztre feszíteni? Mit érdemelnénk, ha valóban valami rosszat tettünk volna? Teljesen mindegy, melyik felén állunk a vitának, szerintem kötelességünk megőrizni az emberségünket, mert a nyilvánosság nem a nyilvános pocskondiázás és megalázás színtere. Lassan ott tartunk, hogy - szóban legalábbis - sokkal inkább állatbarátok vagyunk, mint emberbarátok. De azt hiszem, erről mi magunk is tehetünk. Természetesen, akinek nem inge, az ne öltözködjék, de a jelenség sajnos mindennapos.

Ps. Hogy a saját véleményemet is elmondjam az ügyben. Miután egyesek a HACCP szabályokra hivatkozva egyetértettek az alkalmazottal. Szerintem ezt a jogszabályt csak kicsomagolt élelmiszereket (is) forgalmazó üzletekben veszik véresen komolyan. Egy gyógyszertárban elsődleges a higiénia! - mondá egy kedves kommentelő. Szerintem meg akkor húzzon a saját cipőjére is zacskót, mielőtt belép. Ha már, akkor már ... az odabent tüsszögő, köhögő beteg vásárlóktól félteném inkább a kutyámat, mint tőle őket. Nem ragozom... ha megkérnek, hogy ne vigyem be, ne adj isten, ezt piktogrammal jelzik is, nem viszem. Kikötöm a bolt előtt, amiért más kutyásoktól megit csak megkapnám a magamét, mert szégyelljem magam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal. Emberek, ez a dolog kezd olyan lenni, mint az egyszeri nyuszika... Tök mindegy, hogy van-e sapka rajta, vagy nincs ... az a pofon mindenképpen jár neki.

a mellékelt kép egy külföldi boltban (Istenem segíts! - élelmiszer boltban) készült.

Vívódás...

Sokszor gondolok rá egy ideje, hogy újra életre kellene kelteni a blogot. Nem feltétlenül azért, hogy legyen egy újabb platform, ahol nyomhatom a sódert, de sokkal inkább azért, hogy legyen EGY, ahol nyugodtan mondhatom a magamét. Aki akar, véleményezi, aki csak elolvasta, annak köszönöm a figyelmét. De nem futok bele bértrollokba, vagy olyanokba, akiknek probléma egy leírt szöveg értelmezése. Mert így egy csomó dologról bennem reked a vélemény, ami egyébként nyilván nem baj, nem kell nekem mindenkinek elhinteni, mik forognak az agyamban. De azért néha jó lenne - aktuális beszélgetőpartner híján - kiírni magamból, ami éppen foglalkoztat. Úgyhogy, ha valaki errejárna, EZ az indok, ha majd egy év elteltével új bejegyzést talál.