London-ország - 6. rész (befejezés)

június 15. hétfő

Az élet nem áll meg csak azért, mert mi világot látunk. A gyerekek ma már dolgozni mennek, már csak azért is, mert a hét nagy részében Dániában lesznek majd, túráznak a vadonban. Azért ránk való tekintettel egy későbbi vonattal indulnak, hogy legalább egy reggeli kávézásra még együtt lehessünk. Aztán persze már futniuk kell, Sharon itthon is hagyja a telefonját, ami a mai világban kisebb katasztrófával ér fel.

Mi csak amúgy öregesen sétáltunk egyet a környéken, készülődve a közelgő indulásra. Tibiben két napja ott ég a para, már mindannyian tiszta idegek vagyunk tőle, pedig csak amiatt izgul, hogy mennyire lesz bonyolult megtalálni a buszmegállót a Luton felé a Baker streetnél. Szerintem ettől már nem is szabadul, amíg fel nem ülhet a buszra, vagy leginkább a repülőre. (Hogy mennyire neki volt igaza, az sajnos nem sokkal később beigazolódott.)

A környék csodás, szó szerint beleszerettünk. Az Elgin Road és a többi, a pár perces séta a Little Venice-ig, vagy a másik irányba a Regent’s Park... Közel a metro, a ház előtt áll meg a busz. A szomszédban Tesco és egy mozi is. Mindenfelé széles utcák, nem túl nagy forgalommal, béke, nyugalom... a kutya is imádná (ez fontos szempont :)  ).

A reptéri transzfer... Apa minden aggodalma ellenére simán megtaláltuk a buszmegállót. A gyerek is jól mondta, ha a Victoriáról 13.30kor indul, 13.44-re itt lesz. Jött is. Csak éppen nem vett fel. Az első sem, fél órával később a második sem, majd újabb fél óra múlva a harmadik sem. Na ugye, hogy kellett az a Valeriána?

Ez a sofőr legalább volt annyira emberséges, hogy utána érdeklődött a dolognak. A rossz hír az volt, hogy 4 óra előtt egy buszon sem lesz üres hely (a gép 17.25-kor indul, az út a reptérig 1 óra 20 perc - nos, akkor ... ?)... ugyanis... a WizzAir simán behúzott a csőbe.

Annyi történt, hogy apa a WizzAirnél vette a jegyeket és ha már, akkor már élt a lehetőséggel, hogy rajtuk keresztül rendelte meg a busztranszfert is a National Express-nél. Ezt.ne.tegyétek!!!

Ugyanis, amit a cég elfelejt közölni, hogy ezek ún. nyílt jegyek. Tehát ha a National Express eladja az ülőhelyeket, akkor nem enged fel a buszára, csak ha van üres helye. Kvázi, kitörölheted a sejhajod a jegyeddel. 4 busz hagyott minket ott a megállóban és még a Green Line-ra se tudtunk venni helyben jegyet, mert tele voltak. Úgyhogy összeálltunk egy fiatal párral és taxival mentünk ki a reptérre végül. 65 fontunk (illetve a fele) bánta, de legalább kényelmesen, egy csillogó ezüst színű Mercedesben utaztunk ki Lutonba. Ahol aztán kiderült, nyugodtan megvárhattuk volna a 4 órás buszt, mivel a gép már eleve késéssel jött, aztán volt egy tolószékes utasa, akiért nem ment a szakszemélyzet fél órán át, és addig nem történhetett meg a biztonsági felülvizsgálat sem. Végül 70 perces késéssel indultunk. De erről ugyebár nem tudhattunk előre, és még itt sem mond senki semmit, amíg állsz a „karámba” terelve. Lényegében 13 órakor már a buszmegállóban álltunk, végül 18.30kor kerültünk a gépre. Kicsit már elegünk volt.

Az élethez szerencse kell, ezt mindenki tudja. Most például annyi, hogy pont az a londiner-fiú ne szállhasson fel a buszra, akinek vannak londoni taxis kapcsolatai, és aki bevesz maga mellé társnak a buliba (ok, ez a része józan üzleti meggondolás alapján, így ugyanis neki is olcsóbb) :)

Ilyen kezdés után senki ne is csodálkozzon azon az ámokfutáson, amit a gépen rendeztünk utolsó fillérjeinkkel. Sör, mogyoró, kávé és chips... tobzódtunk a sok egészségtelen vacak fölött, mint akik ezen élnek a mindennapokban is, és amit ráadásul aranyárban vettünk. Még jó, hogy volt még egy szendvicsünk a Tesco-ból, narancslevünk a reptéri Pret-ből és csokink még mindig a budapesti tranzitból. :) Persze a nagy evés-ivás után apró turbulenciák érkeztek, hogy emlékeztessenek rá, micsoda felelőtlenség enni repülés előtt, alatt.

Végül órányi késéssel, de rendben leszálltunk  a Liszt Ferencen, ami nekem már csak Ferihegy marad. A barátunk türelemmel kivárt minket a vecsési Shell-kútnál, úgyhogy már csak ezért is jövök neki egy vacsorával a közeljövőben. Kötelezően bejelentkeztünk mindenkinél, értesítve őket a szerencsés landolásról, aztán irány haza.

Colin úgy fogadott bennünket itthon, ahogy a nagy könyvben meg van írva egy szerető házi kedvenctől. Volt sírás-rívás-nyafogás, apára felugrálás, óriási rohanás a kertben, aztán végül nyugodt szuszogás az ágyon, mellettünk. Itthon vagyunk! ... De ha őszinte akarok lenni, bármikor mennék is vissza. Lehet, hogy meg kéne venni a London titkai című könyvet is?

 

London-ország 5.

június 14. (2.)

Canary Warf – eddig csak annyit tudtam róla, hogy a gyerek barátja, akivel két évig egy lakást béreltek, itt dolgozik a Morgan and Stanleynél. Dolgozott, mert időközben hazajött, mert megnősült. Nem is ez a lényeg. Már-már ijesztő világ ez az emberléptékű London után. Amolyan apró kis ízelítő a new yorki felhőkarcolók világából, bár nyilván azokhoz képest amolyan minimundus. Látványos, érdekes a hűvös, fémes elegancia, de azért jó innen visszatérni a számomra igazi Londonba, ahol nincsenek három-négy emeletnél magasabb épületek és sok a zöld. J Kisütött a nap, letelepedtünk az egyik felhőkarcoló tövében, a vízparton lévő kávézója elé. A fiúk elszopogatnak egy-egy Guinesst, én narancslevezek. Pont olyan kellemesen természetes és rostos, mint ahogy apa csinálja itthon. A toronyházak fölött repülőgépek húznak el a közeli London City Airport felől. Az az igazság, hogy 911 után nyugtalanító a látvány, nem is értem, hogy az itt dolgozók hogy tudják kikapcsolni az ezzel kapcsolatos gondolataikat.

Amikor visszatérünk a városba, utunk a Regent’s Parkba vezet. 101 kiskutya - filmváltozat - megvan? Nnna, azt a részét nem láttam, talán nem is itt vették fel XD  Igazán hangulatos hely, s bár a botanikus kertjébe nem lehet kutyával besétálni (ez meg nálam kutya nélkül is szempont XD), azért éppen elég hely marad a kedvenccel való levegőzésre. Colin imádná ezt a helyet. Is. Felmászunk a dombtetőre, nem semmi teljesítmény, és leheveredünk a fűre. Körülöttünk fiatalok, korunkbeliek vegyesen. A zsivalyból valóságos bábeli hangzavar hallható ki. Igen, ezt imádom Londonban. Annyira multikulti hely, hogy az ember nem érzi magát idegennek, körön kívülinek. Simán el lehet vegyülni, ha az ember nem álcázza magát menthetetlenül turistának :)

Gyalog indulunk haza. Bokámon fáslival nyomom a mérföldeket, egyelőre még meglepően jól bírom. Kíváncsi vagyok, otthon a mérleg mit mutat majd, mert azt nem lehet mondani, hogy két pofára tömnénk a fejünket, viszont kitartóan gyalogolunk nap mint nap. Nem mondom, de tiszta szerencse, hogy Tibi bírja ezt az erőltetett iramot és távot, amit diktál a kölyök. De ne legyek hálátlan, mert sokat mutatott, jól elnavigált bennünket a városban, nélküle nyilván sokkal kisebb körben mertünk volna mocorogni. Ez a London egész más volt, mint két évvel ezelőtt. Tele volt újdonsággal, és ennek is élveztem, élveztük minden percét.

Vacsorára megérkezett Gavin, Sharon barátja és volt kollégája Szingapúrból. Ez igazi kínai vacsora, amiben volt garnéla, franciababos marha, sertéssült, oldalas, kacsasült, lazac teriyaki szószban és rizs, sok-sok rizs. (A teriyaki mibenlétét pedig honnan máshonnan is tudnám, mint Velence kapcsán: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=565374823601703&id=496288163843703 ) A végén mindannyian jóllakottunk dőltünk hátra, miután még elkortyoltunk néhányat abból a könnyű és üdítő koktélból, ami ginből és limonádéból készült sok-sok jéggel.

Gavin nem maradt sokáig, sietett vissza a feleségéhez és a gyerekeihez. Most van egészen apró babájuk. A felesége dán. Hiába na, keveredik a világ. Lustán heverészünk a másra nem is igazán alkalmas vajszínű ülőgarnitúrán, aztán lassan elbújunk aludni. Holnap hazamegyünk. Egyszerre jó és keserű érzés. Ez így van minden utazásnál, de most súlyosbítja a dolgot, hogy "picifiút" is itt kell hagyni. Három éve van már ez így, lassan megszokhatnánk, de az az igazság, hogy ezt nem lehet megszokni, sőt mintha egyre nehezebb lenne. Nyilván neki is, de ez olyan téma, amit szemérmesen kerülünk mindannyian. Minek feltépni a sebeket...

London-ország 4.

június 14. vasárnap

Nedves háztetőket látok fentről és az utcán az emberkék rétegesen vannak felöltözve. Ha olyan idő lesz, mint a tegnapi, részemről én elégedett leszek. Az érkezés napja úgyis maga volt a csalódás. Az otthoni forróságból menekülve, a Luton-on kilépve a gépből, megcsapott a párás meleg, holott egész út alatt vártam a hűsítő friss levegőt (akár esőt is).  Érkezéskor kifogtuk azt a napot, amit az ottaniak is szinte kivétel nélkül megszenvedtek. Az is igaz, este rákezdett az eső, aztán a következő napok már elviselhetőek voltak.

Londonban ugyan néha szemerkél az eső, de ez olyan természetes itt, hogy az ember még az esernyőjét sem nyitja ki.Főleg, ha olyan, mintha egy szökőkút permetét hordaná feléd a játékos kedvű szellő.  Persze, aki huzamosabb ideig él itt, az megélt már nyilván nagyobb özönvizeket, de mi még viszonylag szárazon megúsztunk minden itteni utat.

A gyerek nyilván levette, hogy a szülei korábbi reggelihez vannak szokva, így aztán rittyent egy félig meddig angolos reggelit, sült szalonna szeletekkel, grillezett paradicsommal és spárgával, omlettel. Finom teát kortyolunk hozzá. Mondjam azt, hogy jobb volt a tegnapi nap, amikor egy reggeli ígéretével vágtunk útnak, mint most, amikor teli hassal csak terpeszkedni szeretnénk? Hiába na, ha valakinek semmi se jó XD

Az erkélyt nyilvánvalóan nem nagyon használják, így aztán nem is nagyon csinosítgatják. Amúgy a házban csak kevesen. Pedig igazán kellemes lehet egy ilyen hűvös vasárnapi reggelen odakint reggelizni zokniban és pizsamában. Ötleteltem nekik, már csak szabad időt kéne hozzá teremtenem az állandóan rohanó világukban. Mondjuk én ettől függetlenül is megtettem volna már... hiszen az itthoni erkély is virágba borultan árválkodik, mert hamarabb hörpintem fel a kávémat, mint hogy odakint ücsörögjek és nézzem a szemközti házat. Az ő panorámájuk pedig sokkal klasszabb. Mindenesetre máris megkezdem a párom felé az aknamunkámat egy tenyérnyi kis asztalkáért, mert az még nekem is hiányzik. Az az alacsony, ami van, reggelizésre alkalmatlan. Mert ugye hátha ... egyszer talán mi is kint fogunk megkenni egy szelet kenyeret J

Sharon honfitársaival találkozik, egyikük majd vacsorára is átjön; mi pedig a fiunkkal nyakunkba vesszük a várost. A program már megint meglepetés, de elég hamar kiderül, hogy ez alkalommal is anyának kedvez a gyermek. Először apa kérésére elsétálunk az Abbey Roadra, ami itt van nem is olyan messze. Készül rólunk néhány fotó, de mivel a gyerek telefonjával, fogalmam sincs, mikor tudom azokra rátenni a kezem. Még ki sem pihennek minket, amikor elutaznak Dániába túrázni, úgyhogy egy ideig még nyilván türelemmel kell lennem.

A St. John metróállomástól a Westminsterre megyünk, a hajóállomásra. Szitáló esőben szállunk hajóra (Yesss!), letörölgetünk néhány műanyag széket a fedélzeten, aztán már kattogtatunk is. Sok-sok „ismerős” van a Temze partján, ahogy hátunk mögött a parlamenttel, elindulunk Greenwichbe. Időközben eláll az eső, ettől viszont rögtön aktívabbak lesznek arab útitársaink gyerekei. Mire kikötünk, komolyan elgondolkozom rajta, hogy némelyiket a vízbe vágnám, csak hogy én is szórakozhassak valamivel. Ők ugyanis roppant jó játéknak érzik, hogy fotózás közben eléd ugráljanak, vagy a fedélzet két vége felől üvöltözve beszélgessenek egymással. Szülők persze a kanyarban sem, amit nem csodálok, mert kamasz-gyerekkel nem mindig felhőtlen az utazás.

Kiszállás után irány a Cutty Sark, a legendás teaszállító hajó, amely egykor azért versengett, hogy elsőként hozza el az új teát Kínából. Néhány éve készült el a felújítása, miután egy tűzvészben súlyosan megsérült. Irány a park, a múzeum és a planetárium. Apa egészen jól bírja a meglehetősen meredek utat. Odafönt rézcsík jelzi a határt a keleti és nyugati félteke között. A kis kiállítások fantasztikus fotókkal bizonyítják, hogy nem kell profinak lenned egy emlékezetes fotó elkészítéséhez, hiszen az „alkotók” között 14-15 éves gyerekek is vannak. Végigsétálunk a parkon, aztán visszafelé kedélyesen ballagunk le a most már kellemes lejtőn. Mókust is látunk, aki igazi modell-alkat, mert rezzenetlenül áll, miközben egyre közelebbről próbálják, próbáljuk lefotózni.

A városban belebotlunk egy bolhapiacba. A szívem vérzik, annyi mindent tudnék magammal hozni... kezdve a fantasztikus nyomda-készlettől, a velencei képen át, a bájos porcelán lámpatalpig, amit apró oldtimerek díszítenek. Továbbmegyünk a piacig. Nagy része felújítás alatt áll, így elég szűkösen bújnak meg egymás mellett a különböző nációk ételeit kínáló standok. Zavarba ejtő a sokszínűség. Végül argentin kolbász és kínai ... ööö... valamilyen sertéscsíkok mellett döntünk. Bármerre nézünk, körülöttünk mohón falatozó, elégedett arcok. Más körülmények között nyafognék, mert jobban érezném magam ülve egy padon a vízparton (ne adj isten, egy olcsó kis étkező teraszán, vagy akár a Burger Kingben is), de elég egy pillantást vetni a körülöttem csámcsogó embertömegre, ahol mindenki elégedett, hogy én se hiányoljam a kényelmet.

Még beszélünk egy kicsit a Temze alatt átfutó gyalogosátjáróról, amelynek kupolás bejárata mellett újra elmegyünk, aztán meg sem állunk a metróállomásig. 

London-ország 3.

június 13. (2.)

Gyerek végez, együtt megyünk át a gyalogos hídon a St. Paul katedrális felé. Nekem nagyon bejönnek ezek a gyalogos hidak. Ami a legérdekesebb, hogy bár a parton kellemetlenül fúj a szél, pont a víz felett mintha szélcsend lenne. A St.Paul most is csak kívülről varázsol el. Bemennék én, de a többiek láthatóan nem vágynak befelé, úgyhogy elballagunk előtte, aztán miután frászt kapunk a fejünk fölött elzúgó vadászrepülőktől, amelyeknek már csak a színes füstnyomait tudjuk megörökíteni, a Newgate streeten felszállunk a 46-os buszra. Bár jól esne a figyelem, ha London ezzel a dísz-repülőszázaddal fogadott volna, nagyobb a valószínűsége, hogy a királynőt ünneplik - bár ennek azóta sem olvastam utána. Jól esik már egy picit pihentetni a lábakat, bár leülni nem tudunk. Fel nem tudom fogni, Londonban miért működik ez a „Felszállás csak az első ajtónál”, itthon pedig tiszta csőd. Pedig a helyzetet ugye bonyolítják a busz emeletéről érkező leszállók is. Amúgy függetlenül a város ezerarcúságától és ezernyelvűségétől, itt valahogy arabok, afrikaiak, indiaiak, ázsiaiak, helyiek és kelet-európaiak is „angol hidegvérrel”, nyugodtan közlekednek. Senki nem rohan a botjával utat törve az ülések felé, nem lök ki a buszból csak azért, mert neki valamiért sürgős. Türelem van, udvariasság. Élvezem és kicsit irigykedek.  ...Jópofa dolog a „pedibus” – amiből kettővel is találkozunk. Olyan, mint egy ... na nem, hasonló igazából nincs is ... szóval a bringó hintónak egy megnagyobbított változata, amit általában valami „szakember” irányít, az utasok pedig tekernek ezerrel, hogy ne tartsák fel (nagyon) a forgalmat. Akár tízen is felférnek rá, a közepén „bárpult” van. Még alig múlt dél, de már bulizó fiatalok tekernek vele a buszsávban vígan koktélozva. Szombat van!

Ahova megyünk, az Camden. Azt mondják, egy fogalom, bár nekem még fogalmam sincs, mire számítsak. ...Mellbeverő, de tagadhatatlanul hangulatos. Egészen más, mint Notting Hill és a Portobello Market, és egyelőre nem is akarok sorrendet kialakítani köztük. Röviden leginkább az „őrültek háza” jellemezné. A meghökkentő portálok mögül a legkülönfélébb zenék dübörögnek ki, még kavargóbbá téve az amúgy is zajos utcai életet.

Van persze saját kis „őrültek házánk” is. Apuékat nem tudjuk már két napja elérni telefonon. Sem náluk, sem nálunk, sem mobilon. Szerencsém van, mert legalább az egyik szomszédunkat fel tudom hívni, ő mondja, hogy ma reggel is találkozott velük, ahogy a kutyával jöttek haza valahonnan. Ennyitől máris megnyugszom.

Kicsi fiam persze vásárol. Oké, munkába kell egy új cipő, mert a másik kicsit már kiment a formájából, meg állítólag szokott itt akkora eső is lenni, ami egy igazi Hunter csizmát indokol, de azért elnevetem magam, amikor az első megérzésem, hogy az én kisfiamnak hajkurászik egy eladó a szomszédoknál megfelelő méretet, beigazolódik. Fiatal raszta frizurás srác rohangál egy elegáns félcipővel a kezében, aztán hamarosan egy dobozzal bukkan fel. Naná, drága pöttyöm kinézte azt az egyetlen fazont, amiből nem volt méretük. Itthon is képes volt megfuttatni az eladókat, ha valamire szemet vetett. Engem bezzeg simán elhajtanának, neki pedig helybe hozzák, amire szüksége van. Rejtély, hogy csinálja.

Alaposan felpakolva keresünk egy helyet a piacon, ahol le tudunk ülni enni valamit. Én jó szokásomhoz híven, picit elveszek. Annyi történt csupán, hogy kicsinyke híd egyik végén apa fotózott, a közepén a gyerekek, a másik végén én. Aztán valahogy húsz méter távolságban sem láttuk meg egymást. Vicces, amikor olyan közelről hív fel a gyerek, hogy ha picit hangosabban szólnék, a készülék nélkül is simán meghallana. Megkapom a beosztásom, hogy „már megint csak abba a lyukba nézel, ahelyett, hogy...”, aztán kedélyek megnyugszanak, ahogy némi kaja-pia kerül a látóterünkbe. Köztünk legyen szólva, nem is értem, miért hiszik azt, hogy beszippantana a város. Aztán persze megtudom, azért volt az izgalom, nehogy lekéssük az indulást. Ugyanis miközben frissítőnket szopogatjuk, kiderül, hogy hajókirándulásra várunk, és a hajó csak óránként indul. Yesss... én, mint régi hajós dinasztia leszármazottja – végül is volt egy óriási gumicsónakunk valaha :P ,mindig is imádtam a kalózhajós filmeket, szeretem a D12-es dunai kishajót és a balatoni kompot, és Velencében is nap mint nap hajóra szálltam.

Ötven perces az út, ami alatt kis idegenvezetésben is részünk van. Az állatkertnél néhányan kiszállnak, engem nem hoz lázba, hogy lássak oroszlánt, beérem a hajóról látható hatalmas madárröptetővel. A hajót ki sem kötik, így aztán a személyzet egy része majdnem a parton ragad. Vidám a hangulat, rajtunk kívül egy főként angol nyugdíjasokból álló társaság vigadozik, időnként még énekelnek is. A gyerekek összebújva romantikáznak, mi apával lövünk mindenre, ami mellett elcsurog a hajó. Lehet, hogy mi vagyunk a nagyobb gyerekek? Hihetetlen gyorsan el tud telni 50 perc, ha jól érzed magad! Már ki is kötünk a kacsák szigete mellett, én majdnem beleejtem a gépemet a kissé zavaros vízbe, annyira szeretném a kis kacsabébiket megörökíteni, ahogy az anyjuk mögött evezgetnek. Ráadásul a kép sem lett nagy szám. De higgyétek el, tündériek voltak.

Hazafelé a fiatalok leválnak a piac felé, hogy az esti vacsorához még pár apróságot beszerezzenek. Mi apával visszük az összes csomagot és nagyon is értékeljük, hogy a busz szó szerint a kapu előtt tesz le bennünket. Amíg a gyerekek hazaérnek, lezuhanyozunk és kissé ernyedten kapcsolgatjuk a távirányítót. Még ahhoz is lusta (izé, ...fáradt) vagyok, hogy arra gondoljak, otthon Colin vajon mit csinálhat.

Vacsorára ismét a kölyök a chef. Előételként fehérboros fekete-kagylót kapunk. Ettem már paellát, ettem már tenger gyümölcsei-spagettit, sőt kagyló konzervet is, ez a fekete halom még kimaradt az életemből. Halvány idegenkedéssel kezdem, aztán úgy kell visszafognom magam. Ez jóóó!

Főételként tonhal steaket kapunk grillezett paradicsommal és spárgával. KO vagyok. Azt hiszem, még életemben nem éreztem úgy kisámfázva magam haltól, mint ettől a negyedkilós tonhal szelettől :)

Tekintettel vagyunk apára, aki nem nagyon ihat, így aztán vizet iszunk, had ússzon az a hal. :) Közben a saját számomra is meglepő módon nyomom az angolt, ami igazán szép teljesítmény ahhoz képest, hogy csak annyit tudok, amennyi a kosszal ragadt rám, ugyanis sosem tanultam. Ennek ellenére Sharonnak mesélek az Experidance-ról és az okos telefonok világában meg is mutatok neki egy jó kis videót is. Láthatóan élvezi a „műsort”. Ilyen teljesítményhez az ember azt gondolná, el kell néhány pohár bornyi segítség, de úgy tűnik, ahogy múlnak az évek, úgy veszítek a gátlásosságomból. Igaz, családi körben :)