Még mindig B.U.É.K!

Na, kellett nekem pár nappal megelőzni a mai hétországra szóló vigalmat, most próbálhatom úgy összeszedni a gondolataimat, hogy közben igyekszem nem plagizálni Alessiát. :)
Szóval, a számvetés jegyében... 2014. ...

Összességében jó év volt. Nem mondom, hogy nem voltak benne napok, hetek, amiket inkább kihagytam volna, de azokból a napokból is tanultam valamit. Magamról is, másról is... jó lecke volt.
Sok apró öröm ért, mert tudok örülni például olyan apróságoknak, mint hogy a kutya élvezi az úszást, még akkor is, ha ehhez hajnalok hajnalán kell kelni. Tudok örülni annak, hogy a párom annyi sok év után is tud kedveseket mondani, és tettekkel bizonyítani. Nem ajándékokkal, apró gesztusokkal, amiknek a fontosságát az ember évek során tanulja meg. Tudok örülni a gyerekeim sikereinek a magánéletükben és a szakmai életükben egyaránt. Tudok örülni a nagyszülőknek, akik velünk vannak még kisebb-nagyobb riadalmak ellenére. Szóval, összességében jó év volt. Ha a következő csak ennyire lesz jó, én már hálás leszek. Nem vagyok hajlandó a bosszúságokkal megkövesedetten együtt szomorkodni. Igyekszem letenni őket még mielőtt eluralkodnának rajtam. Vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni, azokat próbálom elfogadni, de legalábbis nem tulajdonítani nekik nagyobb fontosságot a ténylegesnél.
Nem fogadkozom!
Nem ígérem, hogy nyárra perfekt angol leszek, mert mitől lennék. Ha meglenne bennem a kellő szorgalom, már éppen elég időm lett volna eddig is.
Nem ígérem, hogy tíz kilóval kevesebbel fogom várni a fürdőruha szezont, mert önmagamhoz mérten már eddig is sokat tettem ennek érdekében, nem sok sikerrel. Az apró örömöket pedig megtartom magamnak akkor is, ha emiatt esélytelen, hogy a mérleg kevesebbet mutasson. Nem hagyom, hogy uralja az életem az a nyavalyás digitális vacak.
Nem ígérgetem, hogy kevesebb könyvet veszek, mert az ember ne kezdjen értelmetlen szélmalomharcba legbensőbb önmagával. A könyv nekem fizikailag fontos! Az e-book-ok korában nekem kell a papír érintése, illata, a lapok közé dugott könyvjelző.
Vannak persze titkos kis álmaim, amiknek a megvalósítása érdekében lehet, hogy nem ártana beváltható ígéreteket tennem, de nem teszem. Carpe diem! Ami meg akar találni, az meg fog találni, erőltetni ezt sem lehet.
Nem ígérem, hogy jobb barátnő leszek, mert ilyen vagyok. Aki így tud elfogadni, pontosan azt fogja kapni, amit nyújtani tudok. Képtelen vagyok az alakoskodásra, és időnként nehezen mozdulok, de a szívemben tisztán és őszintén őrzöm a barátságokat.
Nem ígérem, hogy írni fogok, és azt sem, hogy nem. Ahogy 2010-ben egy új élet kezdődött számomra a betűvetéssel, váratlanul és kiszámíthatatlanul hosszú ideig, úgy most sem gondolok arra, hogy vége lesz-e ennek valaha. Vannak még bennem megírandó történetek, úgyhogy remélem, lesz még kitartásom is a folytatáshoz. Mert ez nekem is öröm.

A búcsúztatásnak most se fogunk nagyobb feneket kerekíteni, mint tavaly. Kettesben leszünk a párommal, meg persze a kutyagyerek, aki hál Istennek, nem retteg a durrogtatástól, úgyhogy az ő félelme nem rontja el az estét. Nem lesz nagy zebe-zaba sem, mert három napja úgy sikerült dobnom egy leszúrt rittbergert a jeges járdán, hogy elharaptam a nyelvem és most az evés az utolsó, amire gondolni szeretnék. A mai este nem sokban fog különbözni a tegnapitól, a múlt hetitől, egy nyáritól, vagy éppen egy tavalyitól. De nekem ez a folyamatosság nem unalmas... sokkal inkább biztonságos. Szeretem.
Holnaptól 2015-öt írunk. Az élet megy tovább, és nem is nagyon bánom, hogy nem tudom, mit hoz. Azt hiszem, sokkal nehezebb lenne, ha tudnám, mit várjak. Igazából nem is akarok várni, várakozni! Mert ez a várakozás az, amitől rohannak a napok, hetek, hónapok, évek... és bár tudom, hogy képtelenség, de leginkább megállítani szeretném az időt.

Boldog Új Évet mindenkinek!

B.U.É.K!

Tudom, van még néhány nap, de az előző tíz is olyan gyorsan elillant, nem is értem... szóval, most kívánok Boldog Új Évet, teljesülő reményeket és jó egészséget, hogy élvezhessétek is! Vigyázzatok magatokra! Pusza!

Meghitt, békés karácsonyt!

Mikor kigyúlnak a fények, pajkos koboldok zenélnek. Huncut mosollyal egy rád kacsint és közben csillámport hint. Így adja át az üzenetet: Kellemes Ünnepeket!

Készülődés...

Egy régi karácsony(fa)... idén nem ilyen lesz ;)

Karácsonyi "ajándék"...

Nem tudom, hogy az érintett személy eljut-e erre az oldalra is. Egyrészt nem hiszem, másrészt miért ne, nem mindenki olyan béna, mint én, ha netes nyomozásról van szó. :) De tudjátok mit? Már az sem érdekel!

Szóval, az Orczakönyvön van egy oldal, ahol Velencével kapcsolatban osztunk meg mi rajongók írásokat, képeket. Mint sejthetitek, én is nyomom fel lelkesen az anyagot, és a minap valaki ezeket a reggeli kis szösszeneteket szerette volna meghálálni. A maga módján.
Privátban megkeresett és a címemet kérte, mert küldene egy apró, kereskedelmi értékét tekintve csekély értékű ajándékot, aminek azonban garantáltan nagyon fogok örülni. A közelgő ünnepektől jótékony hangulatára hivatkozott a kedves "rajongó", aki egyébiránt egy idősebb férfi. Már itt összekócoltam a hajam, mert ugye azért annyira már legyen paranoiás valaki az arctalan interneten, hogy übtre nem adja ki a lakáscímét. Nagyon furmányos voltam. Alig másfél órai kínlódás után megszületett egy ötsoros üzenet, amiben még én kértem elnézést, amiért nem adom a lakáscímem, de helyette felajánlottam a férjem munkahelyi címét.

Majdhogynem postafordultával meg is érkezett ma reggel a meglepetés a megadott címre. Egészen meghatódtam, amikor a férjem reggel felhívott, hogy egy postás/küldönc (ezt azóta sem sikerült tisztázni) már az ajtóban várta, és ismerek-e egy ilyen és ilyen nevű fickót, aki csomagot küldött nekem. Mondom, persze, tudok róla. Oké! Telefon kattan.

Egy óra múlva ott állok a férjem előtt és zavartan böngészek egy készpénzfizetési számlát, amelyen a kézbesítési díjat, 2.510 forintot perkált le szerencsétlen emberem. Na, ...erről viszont nem volt szó a karácsonyi hangulatú szívbéli meglepetés kapcsán... mármint, hogy én fogom fizetni a postaköltséget! És miért ennyit? A küldemény súlya az egy kilót sem érte el, levélként feladható. Az indító város Győr, mégsem Los Angeles.

A szám íze már elég kesernyés volt, de a java még ezután következett. Csomagocska kibont, benne Erdődy János. A Szárnyas Oroszlán című könyve. Már ami az idők során megmaradt belőle. És ezt kéretik szó szerint érteni. Egy ilyen állapotú könyv egyetlen könyvespolcnak sem éke, többnyire halk sóhajjal a kukában végzi, és ha a tulajdonosa nagyon kedvelte, hát beszerez az antikváriumban egy utódot. Nem voltam rest, megnéztem, egy kifogástalan állapotú példány 1.140,-Ft lett volna.
A már említett oldalon egyébként én magam is rendszeresen idéztem ebből a könyvből, úgyhogy ha csak egy kicsit figyel, rájöhetett volna, hogy nekem is van belőle egy kötetem. Oké, hogy ajándék lónak nem illik nézni a fogát, de micsoda ajándék már az, amit messze árán felül kifizettetnek velem?
Ezek után még képes voltam megköszönni a jószándékát és boldog karácsonyt kívánni, de ha tükörbe nézek, akkor azért látom a fejem fölött a szamárfüleket.

Még igazából le sem csengett bennem a keserűség, amiért pont a szeretet ünnepe előtt sikerült így felültetni, és még jóképet is illik vágnom hozzá, amikor az Orczakönyvön tudósítottak róla, hogy az Antikvárium.hu-n nyertem egy 15 könyvből összeállított csomagot. És ha már, akkor már Alessiának is. A dolog szépséghibája csak az, hogy ezt a 2x15 könyvet 100 db megadott kötet közül lehet kiválasztani. Ezek egy része megvan, a többiek meg nagyjából kivétel nélkül nem igazán érdekelnek, úgyhogy a nyeremény kicsit ... na, hogy is mondjam ...


Úgyhogy megint csak azt tudom mondani, nem az ajándék a fontos, az úgyis olyan kétesélyes dolog. Legyen béke, nyugalom, szeretet ... és tánc (ahogy egy ifjú értelmes fogalmazta meg a választások napján, hogy mit vár az újonnan felálló önkormányzattól). Pusza mindenkinek!

Golden

PS. ha valaki nem tudná,miről van szó https://www.youtube.com/watch?v=bsBxf8F-PFk&spfreload=10

December 11. Colin

Mikulás napján az egész család lógatta az orrát. Üres volt a ház, rettentően hiányzott Valaki, aki előtte tizenöt éven keresztül ott örült az ajtó nyílásakor, akivel bebarangoltuk az Őrséget, a Balaton felvidéket, a budai hegyeket, aki mellénk bújt a tv előtt, aki türelmesen várta, hogy a vacsorából neki is jusson pár finom falat. Morgan aznap reggel ment el az örök vadászmezőkre, és nem nagyon tudtunk mit kezdeni az űrrel, amit maga mögött hagyott a családban. Hiszen még itt voltak körülöttünk a dolgai, még nem volt szívünk elpakolni a tányérjait, a játékait, mintha sosem lett volna.

A ház ura a kissé komor hangulatú vacsora után tétovázva megköszörülte a torkát. -Az interneten láttam valamit... – kezdett bele és azonnal kétfelől hurrogtuk le: Nem! Némi feszült csend következett. Magamban én is háborogtam: Hogy tud máris erre gondolni? Hiszen még alig néhány órája volt, hogy ... Turkáltuk a vacsorát, aztán egy idő után újra próbálkozott: -Higgyétek el, a legjobb fájdalomcsillapító lenne! ...Nem hittük el. Egy fél óra múlva nemes egyszerűséggel nyitva hagyta a laptopot egy képnél, és ezzel megpecsételődött a sorsunk. 

Egy „édestündérgombócplüssmaci” szerepelt a képen ... pontosan úgy reagáltunk, ahogy számított is rá... nem lehetett nem imádni már az első pillantásra, ismeretlenül, a távolból. –Szombaton el kellene hozni, mert már majdnem tíz hetes – adta meg a kegyelemdöfést a családfő, hogy aztán az egész hét ennek a várakozásnak az izgalmával teljen. És persze némi lelkiismeret furdalással, amiért ilyen hamar képesek voltunk valaki mást is a szívünkbe zárni. 

Szombaton pedig megérkezve egy Ópusztaszerhez közeli tanyára, a villanypásztor mögött megpillantottuk a világ egyik legédesebb kis kölyökkutyáját. Hazafelé fogtam az ölemben és végre tudtunk beszélni olyan apróságokról, mint például a névadás, ami egész héten tabu-téma volt, mert még mindig ott volt bennünk az a furcsa érzés, hogy valamilyen módon hűtlenek vagyunk öreg barátunkhoz, aki most odaföntről biztos szemrehányóan néz le ránk. Szombat délre úgy döntöttünk, hogy ha két héttel ezelőtt találtuk volna ezt a kölyköt, akkor még ő is örülhetett volna neki. Szerelem volt első látásra ez a kis bolhás, és ez utóbbi jelzőt tessék szó szerint érteni.

Ma négy éve, hogy velünk van Colin, aki egy ideig úgy tűnt, a klasszikus „Gyereide-takarodj” nevet fogja kapni, ...amikor is a mamája törzskönyvén felfedeztem egy ismerős nevet, hogy úgy mondjam, egy közös őst Morgannal. Ő volt Királytelepi Arany Colin, és innentől már nem is volt kérdés, hogy a kis mafla is ezzel a névvel fog bemutatkozni a jövőben. 

Követve a régi hagyományokat, visszük magunkkal mindenhová, ahova csak lehet, bár olyan ragaszkodó, hogy ha akarnánk se tudnánk elhagyni. ...Azon a bizonyos egy héten, amíg a vele való találkozásra vártunk, én számtalanszor elszipogtam, hogy „Mi lesz,ha nem lesz olyan bújós, mint Morgan volt?”. Nos, ha lehetett ezt fokozni, Colin képes volt rá. Szelíd, báránylelkű, örök baba, labda-és vízmániás. Soha nem gondoltam volna, hogy kutyával ennyire egyszerű is lehet az élet, mint vele. Gyorsan feledve a kezdeti gyerekkori rosszalkodásait, amiknek néhány fülhallgató, sok-sok papír és más apróság vált az áldozatává, egy igazi angyalt kaptunk a személyében. Hihetetlen nyugodt, konfliktus-kerülő, a parkban is elhíresült a barátságosságáról. Ha olyan kutyus bukkan fel a gazdájával, akik még nem ismerik, a többiek kórusban nyugtatják, Colintól nem kell félteni.

Nyilván sokat jelent a tapasztalat, amire Morgan mellett tettünk szert, de Colin a maga módján egy őstehetség. Talán nem olyan ügyes fizikailag, mint az elődje volt, az agility nem lenne olyan egyértelműen neki való foglalkozás, de ugyanakkor természetes intelligenciájával elképzelhetetlenül könnyen tanítható. Itt nem mindenféle trükkökre gondolok, a mindennapi életben való alkalmazkodása fantasztikus. A póráz az esetében valójában csak látványos kiegészítő, alig használjuk, mert egész egyszerűen nincs rá szükség. Annyira a gazdára figyel, hogy ez a legszorosabb póráz, amit csak el lehet képzelni. 

Mint mondtam, ma négy éve van velünk... rengeteg idő áll még előttünk, közös kalandok, ...és a már mögöttünk lévő évek ismeretében bizton állíthatom, életünk egy különösen szép fejezetét köszönhetjük neki.

Morgan és a Mikulás ...

2010-ben a Mikulás fogta és a puttonyába rakta Morgant, lezárva, de nem elvéve az azt megelőző 15 évet. Morgan volt az én kutyám. Nem az első a családban, és hát nyilván nem is az utolsó, de ő az enyém volt.  Pedig ahogy az lenni szokott, nem én akartam, hanem a gyerekek. A férjem sem akarta, mert neki ott volt a tacskó, a családi hagyományos kurtalábú (bocs, tacsik, de hát ez az igazság!). 

Persze, ahogy az első kölyök goldeneket megláttam a Kutya újságban, már nem volt egészen kristálytiszta, hogy ki akarja jobban, hogy nekünk is legyen egy ilyen édestündérgombócplüssmaci. Egy szó mint száz, olyan erősen akartuk akkor már a gyerekekkel vállvetve, hogy meglett Morgan. 

Ő volt az első nagytestű kutya a családban, mi meg teljesen tapasztalatlanok voltunk, mert a tacsi más műfaj, ott csinálhatsz bármit, úgyis ő a főnök, szóval elég hamar megszületett a döntés, hogy egy ilyen nagy és erős kutyát nem hagyhatunk a fejükre nőni, irány az iskola. Igen ám, csak addigra hónapok teltek el és a tacsi addig is nevelgette. Sejthetitek. Felnőtt korára lett is Morganból egy majd negyven kilós „tacskó”. Mindenkinek nekiment, aki nála nagyobb kan volt, és persze a nevelőpapa is megtette, amit lehetett... megkeverte a krédót, aztán angolosan lelépett (német fajtája ellenére), ott hagyva ezt a papíron békés jószágot, hogy intézze el helyette a dolgot a nagyokkal. Már bérletünk volt az állatklinikára.

De a kutyaiskola egy más világ volt mindenféle értelemben. Morgan imádta, ha feladata volt, és amikor ott marasztaltak agilityzni, az maga volt a mámor. Ugrott, kúszott, nem érdekelték a mellette várakozó kanok, soha egy összemorgás nem volt a pályán. Oké, a parkolóban már figyelni kellett rájuk, de a pálya szent és sérthetetlen volt, ott egyszerűen nem volt helye verekedésnek, hiszen sokkal jobb móka volt az ügyeskedés. Az együtt töltött sportos évek kovácsolták talán olyan erőssé a kapcsolatunkat, talán ezért választott engem a családból, hogy egy fél lépcsőfokkal közelebb lehessek a többiekhez képest. Ennek az imádatnak tényleg csak minimális jele volt, mert a szívébe igen sokan belefértek... még az a másfél éves kisfiú is, akit életében először látott a Normafánál, és amikor a kicsi a szőrébe kapaszkodva lovagolni akart rajta, hát azt is békésen hagyta volna. Megtanultuk, hogy kiállításra nem viszünk kutyát, ha igazán szeretjük, mert az neki sem jó, a gazdának meg különösen nem az. Ráadásul nehéz elviselni a bírót, aki nem a Te kutyádat látja a legszebbnek. Hát, vak az az ember? 

Morgan a családunk tagja volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, sokat kirándultunk vele; ha nem volt velünk hiányzott nagyon. Aktív és teljes életet élt. Megadatott neki a kutya-család öröme is.

Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy megöregedett, akkor vált végképp harmonikussá vele az élet. Már ismerte a korlátait, nem akart nagyfiúskodni, barátságos lett minden kutyával, egy élmény volt vele kimenni a parkba. A parkba, ahol a kezdeti harciaskodás miatt eleinte páriák voltunk. Most barátokat gyűjtött, mint például a kölyök angol bulldogot, Winstont, akivel szinte elválaszthatatlan barátok lettek. De ahogy a hónapok múltak, fel kellett készüljünk a majdani elválásra, és akinek kutyája volt már valaha, az ismerheti az érzést... egyszerre keserűen gyomorszorító és ugyanakkor büszke és beletörődő. Nincs mit tenni, a természet úgy találta ki ezt a dolgot, hogy nem maradhat velünk örökké. El kell engedni, bármilyen nehéz is. Egy főpróbán is átestünk, amikor egy hajnalon agyvérzést kapott és mi már azt hittük, eljött a pillanat. De hála nagyszerű állatorvosunknak, a törökbálinti dr. Kiss Csabának, Morgan még jó másfél évet velünk volt erőben, egészségben. 

Az utolsó hónapok pedig tisztes öregségben teltek, lassú út vezetett a végelgyengüléshez. Az állapota egyik napról a másikra vált kritikussá, amikor – ha igazán szerettük – nekünk kellett kimondanunk: Eljött az idő! Ez a nap éppen december 6-ra esett. Ültünk mindannyian az állatorvosi rendelő padlóján, mert nem akartuk a hideg fémasztalra feltenni szegény elfáradt testét. Az otthon-illatú rongyszőnyegen hevert, amit magunkkal vittünk; és simogattuk, ahogy szép lassan, békésen elaludt. Az, hogy örökre, csak nekünk volt nehéz. Négy év telt el azóta, de mintha csak tegnap lett volna, és bár van egy utóda, soha nem fogjuk elfelejteni, hiszen családtag volt. 

Morgan, még mindig nagyon szeretünk! 

***  

Morgan soha nem halványuló mély nyomokat hagyott bennem. 2009-ban nekiveselkedtem és megírtam az együtt töltött évek történetét. Persze befejezetlenül maradt a történet, mert ő akkor még ott volt velünk. Aztán 2010 decemberében vettem egy mély levegőt és megírtam a történet befejező részét, mert aktualitása lett. Szomorú, elkerülhetetlen aktualitása. Amikor most újra olvasom ezeket a sorokat, szinte hallom a szuszogását, érzem a szőre selymességét, ahogy fejét a lábamon nyugtatva békésen alszik, amíg én a feje fölött a billentyűket kopogtatom. Mintha tudná, hogy az a kopogás egy-egy betű, mondat, illat és íz az ő emlékeiből, a mi közös emlékeinkből. Hiányzik. Még mindig. És valamiért úgy érzem, szeretné ő is az utódját, mert tudná, hogy bármennyire is ajnározzuk Colint, őt senki nem tudja kiszorítani a szívünkből.

Kutyálkodás...

Ma jól megmondtuk a magunkét egy taxi(s)nak... illetve hát Colin... mégiscsak ő a pasi a párosunkban.

Történt ugyanis, hogy dobáltuk a labdát a parkban, az eb futkosott lelkesen, amikor is megjelent egy sárga taxi ott, ahol neki semmi keresnivalója nem lett volna, és leparkolt.
Colin megszerezve a labdát felfedezte a betolakodót és eléje állva egy ideig szemezett vele, aztán megugatta. A sofőr erre rávillantotta a fényszórókat. Na, itt picit aggódtam, hogy esetleg felmászik a motorháztetőre, de nem... mert ő higgadt eb... csak kihúzta magát még jobban, farka zászlózott, feje tökéletes kockát alkotott figyelő füleivel. Még egyszer elmagyarázta, hogy ez itt, így nem helyes, aztán ezzel a büszke tartással megfordult és visszakocogott hozzám. Colin nem egy domináns kan, de a labda és a labdázó terület szent és sérthetetlen. Ezt most már a sárga taxi is tudja :)

(megjegyzés: a kép nem ma készült, ennél sokkal, de sokkal peckesebb volt és komoly, mint egy vakbélgyulladás :) )

Mielőtt lemaradnék ...

Persze, vicc... amit a címben "mondok", hiszen november 29. van... hogy is maradhatnék le. Nyilván még meg is előzöm a hagyományokat (én magam is hülyét kapok tőle, hogy már novemberben javában karácsonyi díszben és lázban ég a város), de ma egy barátnőmtől kaptam egy linket, amin adventi koszorúkat kínálnak... csodás, egyedi darabokat, és erről eszembe jutott, hogy ebben a témában még csak addig jutottam el, hogy megvettem a gyertyákat, úgyhogy talán, ha nekiveselkednék...
És ha már emiatt fel kellett másznom a gardrób plafonjára szinte, akkor persze lerántottam azokat a zacskókat is, amikben a karácsonyi dekorjaim dekkolnak két ünnep között. Aztán ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egyik dologból jött a másik, végül azon vettem észre magam, hogy lassan már a fát díszítem. Jó, azt azért nem, de már a bejárati ajtó kopogtatója is felkerült, bár azon még gondolkodom, hogy ez legyen-e a végleges változat, úgyhogy egyelőre kép még nincs róla. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy piromán hajlamom az idén is kielégítésre kerül. (Bár, nekem ehhez nem kell Karácsony, mert tökéletesen megfelel a Húsvét, a langyos nyári esték és úgy nagyjából az év 365 napja.)

Hirtelen döntés...

Történt vasárnap, hogy ismét kicipeltem a Zsibvásárba ezt-azt. Meg kell mondjam, meg vagyok elégedve, mert ugyan nem gazdagodtam meg ezekkel a kiruccanásokkal, de jópofa élmény volt, egy kis zsebpénz is származott belőle, és leginkább itthon mintha egy egészen kicsit több hely lenne a szekrényekben. Néha belegondolok, ha történne velem, velünk valami, a családom mi mindentől kényszerülne megválni, mert nyilvánvalóan senki nem akarna magához venni húsz fényképalbumot, teás készletek, bögrék sokaságát (hiába, na, nekem is meglehetnek a magam gyengéi), vagy akár a ház urának harminc évnyi National Geographic gyűjteményét. (ami mellesleg hinnétek, hogy eladhatatlan 30 ezer forintért??? Ez számonként még a száz forintot sem éri el! És még iskolai könyvtár sem tart rá igényt... Hihetetlen! No, mindegy, még nem adtam fel a reményt.)

Szóval, szisztematikus lomtalanításba kezdtem. Ami már legalább két éve nem volt a kezemben, az nyilván soha többé nem is lesz, alapon. Működni látszik a dolog. Apró szépséghiba, hogy még nem telt el vásározós nap anélkül, hogy valamit haza ne cipeltem volna az ott hagyottak árából. Ez pedig így ront a költséghatékonyságon, meg az itthoni helytakarékosságon. De a mostani vasárnapig azt hittem, uralom a helyzetet. Tényleg csak a szívemnek nagyon kedves és jutányos árú dolgokkal szemeztem, és még ezeken belül is igen visszafogottan. A húsz darab használt tenisz labdát most ne emlegessük, és különben is, azokat Colin idővel remekül hasznosítja majd, lévén a sportszer fogyóeszköz a mániákus labdázás közben.

De most vasárnap... a körülmények összejátszottak ellenem. A dolog régebben kezdődött, amikor egy árverező cégnél, ahol merőben más okból fordultam elő, láttam egy dobozt, hogy Bavaria kávés készlet velencei mintával... Mi vaaan??? Pont egy ilyen feliratnak kellett szemet szúrnia, amikor ezzel a Velencével én amúgy is el vagyok átkozva? Szombaton kalandoztam a netes adok-veszek oldalakon, keresve valami hasonlót, amikor is belefutottam egy készletbe, tizenezer forintért kanna, kiöntő, cukortartó és 6 kis mokkás csésze tányérokkal. Kicsit (nagyon!) barokkos aranyozás, velencei híres épületek az edények oldalán... ha az első őszinte reakciómat ide idézem, az kb. az volt: Jézusom, de giccses! Oké, mindenki megnyugszik, gép kikapcsol, vasárnap hajnalban korán kell kelni, és akkor még nem is sejtettem, hogy Colin miatt még korábban...

Vasárnap annak rendje és módja szerint a hűvös hajnalban kipakolászok az asztalon, indul a vásár. Hál Istennek, egyedül vagyok, így lehetőségem sincs körbefutkosni az árusok között, bár színezgetem a gondolatot, hogy majd 12-kor összepakolok és szétnézek. Hideg van. Mocorgok, forgolódok, eszembe jut a kocsiban lévő forró teás termosz és előre megyek a vezetőülés ajtajához. Mielőtt kinyitnám az ajtót, szemem a szemközt pakolászó árus portékáira esik. Lent a földön, egy lepedőn az a francos Bavaria készlet. Látom én, hogy nem igazán az én világom. Látom?  Kíváncsiság, Judit a te neved, vetek egy pillantást a magam portájára, senki nem akarja éppen felvásárolni, úgyhogy szólok a szomszédnak, hogy egy fél percre odalesek egy "kollégához", ha addig figyelné az asztalomat. Persze, menjek csak! Én marha meg megyek...

Mennyi az annyi? - persze, ez az első kérdés, ahelyett, hogy térdre esnék a hideg betonon és megnézném, hogy mire alkudozok. De ahogy később Alessia megfogalmazta, nyilván be voltam fagyva... beleértve a szemem nyílását is. Kár, hogy a szám nem fagyott be!
2.500 pénz a kanna, cukortartó, kiöntő és két kis tányér... még örülök is, hogy nem kell a használhatatlan kis csészékkel foglalkozni, mert nincsenek is. Nyilván az eszem itt csúszott végképp mellékvágányra. Mondom (mert piacon vagyunk, ugyebár): 1.500. Mire a fickó: Legyen fele úton: 2.000... Á, nem, legyen inkább 1.800... némi szipogás, bajusz rángatás, aztán rábólint. 1.800,-
Na, mondom, momento, hozok pénzt is, meg egy dobozt, amibe elpakolhatom. Tánclépésben megyek vissza, aztán ahogy rakom a dobozba a "kincseket", látom ám, hogy a kanna csőre törött, úgy van megragasztva... szívom a fogam, megérdemlem, néztem volna meg előbb, de nem én, Golden, született Csekonicslány, fizetek és gondolatban verem a fejem valami kemény felületbe... de barátunk roppant rendes ember... nyilván a szemétből kotorta, már így is nyerni fog rajta, ha nem marad a nyakán, aztán mondja, ő korrekt ember, ne legyen rossz a szájam íze, legyen ez csak 1.000. Na, hát ennyiért meg a hülyének (lásd ÉN) is megéri... valami majdcsak lesz vele, max. bazsalikomot ültetek a kannába és a kis tejkiöntővel fogom locsolgatni XD

És ha valaki azt meri rá mondani: giccses, az nem a barátom. Ezt ugyanis csak én mondhatom. Mert amúgy tényleg az!
P.S: a piacra meg már úgyis csak tavasszal megyek ki újra... ugyanis egész nap ott ácsorogni durva hideg van.

Ünnepnap

Ilyen volt

Ilyen lett

közte meg eltelt pár év *sóhajhegyek... Ma 29 ... el sem hiszem...

A fürdőszoba-hadművelet :)

Mindig fájdalmas helyzet, amikor egy várhatóan horribilis kiadás előtt áll a család. Mi húsz évvel ezelőtt nem sajnáltuk a pénzt a fürdőszoba felújításakor és egy kifejezetten idő- és ízlésálló csempe és szaniter-család mellett döntöttünk. A „jázmin” színvilág kellemes, könnyen tisztán tartható, jól dekorálható. A fürdőszoba ennyi éven át jól állta a család általi fokozott igénybevételt (beleértve a négylábú családtagot/tagokat), de az idén szó szerint is repedések támadtak a bombabiztosnak hitt csempén. Nevezetesen a kád oldalán és az egyik lerakó felületen. Egy csempényi területen konkrétan ki is potyogott a törmelék. 

Körbenézel, mindenütt hibátlan... biztosan lehetne mást, talán szebbet is, modernebbet is felrakatni, de három méter magasságig (fa álmennyezetig) kicsempéztünk anno egy kb. 15 nem-es fürdőszobában. Ezt leveretni és újraburkolni ... ehhez minimum egy harisnyaálarcos bankos kaland a beugró. Úgyhogy maradt az ötletelés, hogy mivel lehetne jóval olcsóbban álcázni a szépséghibákat. 

Első lépésben az ún. „kavics-mozaik” merült fel. Tervezgetjük a szabálytalan formában szinte a padlóról felkúszó mintát. Nem lesz kis munka, de eltökéltek vagyunk. A cég honlapján legalább tizenötféle színvariáció. Kitaláljuk, hogy melyik legyen... ki is megyek személyesen Világvége utca túlsóra, ahol ki is derül, hogy kétféle kapható, az is csak megrendelésre, a többit a gyártó tulajdonosváltás miatt kivonta a gyártásból. Na, remek. Választunk a kettőből. 2-3 hét a szállítási határidő. Kaptunk mintadarabokat (a nem kapható színekből is)... játszhat a gyerek és elvan...

A második lépés innentől szinte magától adódik. Verhetjük is a fejünket a falba, hogy nem ez jutott hamarabb az eszünkbe, mert akkor beljebb lennénk majd 30 ezer forintnyi feleslegesen megrendelt „kaviccsal”. Barátosnő kézműveskedik, jelesül tiffanyzik. És nemcsak lámpákat, gyertyatartókat, hanem helyes kis figurákat, méheket, darazsakat, katicákat, naplementét és pillangót. Évek óta gyűltek a kis figurák, most játékosan a repedések elé próbálgatjuk őket... és lőn... egy kis szilikonkaucsuk és ez lesz a megoldás. Nyilván nem tökéletes, de klasszisokkal jobb, mintha a repedéseket és kitört csempéket nézné az ember és összehasonlíthatatlanul kisebb felfordulással jár a munka, mintha fürdőszoba-felújításba kezdenénk. Egyelőre...

Ps. a legdurvább "sebekről" nem készült időben fotó sajnos... hiába na, apa keze mint a villám :) A gyöngyös üveg és mécses pedig végre megtalálta a helyét.