Morgan és a Mikulás ...

2010-ben a Mikulás fogta és a puttonyába rakta Morgant, lezárva, de nem elvéve az azt megelőző 15 évet. Morgan volt az én kutyám. Nem az első a családban, és hát nyilván nem is az utolsó, de ő az enyém volt.  Pedig ahogy az lenni szokott, nem én akartam, hanem a gyerekek. A férjem sem akarta, mert neki ott volt a tacskó, a családi hagyományos kurtalábú (bocs, tacsik, de hát ez az igazság!). 

Persze, ahogy az első kölyök goldeneket megláttam a Kutya újságban, már nem volt egészen kristálytiszta, hogy ki akarja jobban, hogy nekünk is legyen egy ilyen édestündérgombócplüssmaci. Egy szó mint száz, olyan erősen akartuk akkor már a gyerekekkel vállvetve, hogy meglett Morgan. 

Ő volt az első nagytestű kutya a családban, mi meg teljesen tapasztalatlanok voltunk, mert a tacsi más műfaj, ott csinálhatsz bármit, úgyis ő a főnök, szóval elég hamar megszületett a döntés, hogy egy ilyen nagy és erős kutyát nem hagyhatunk a fejükre nőni, irány az iskola. Igen ám, csak addigra hónapok teltek el és a tacsi addig is nevelgette. Sejthetitek. Felnőtt korára lett is Morganból egy majd negyven kilós „tacskó”. Mindenkinek nekiment, aki nála nagyobb kan volt, és persze a nevelőpapa is megtette, amit lehetett... megkeverte a krédót, aztán angolosan lelépett (német fajtája ellenére), ott hagyva ezt a papíron békés jószágot, hogy intézze el helyette a dolgot a nagyokkal. Már bérletünk volt az állatklinikára.

De a kutyaiskola egy más világ volt mindenféle értelemben. Morgan imádta, ha feladata volt, és amikor ott marasztaltak agilityzni, az maga volt a mámor. Ugrott, kúszott, nem érdekelték a mellette várakozó kanok, soha egy összemorgás nem volt a pályán. Oké, a parkolóban már figyelni kellett rájuk, de a pálya szent és sérthetetlen volt, ott egyszerűen nem volt helye verekedésnek, hiszen sokkal jobb móka volt az ügyeskedés. Az együtt töltött sportos évek kovácsolták talán olyan erőssé a kapcsolatunkat, talán ezért választott engem a családból, hogy egy fél lépcsőfokkal közelebb lehessek a többiekhez képest. Ennek az imádatnak tényleg csak minimális jele volt, mert a szívébe igen sokan belefértek... még az a másfél éves kisfiú is, akit életében először látott a Normafánál, és amikor a kicsi a szőrébe kapaszkodva lovagolni akart rajta, hát azt is békésen hagyta volna. Megtanultuk, hogy kiállításra nem viszünk kutyát, ha igazán szeretjük, mert az neki sem jó, a gazdának meg különösen nem az. Ráadásul nehéz elviselni a bírót, aki nem a Te kutyádat látja a legszebbnek. Hát, vak az az ember? 

Morgan a családunk tagja volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, sokat kirándultunk vele; ha nem volt velünk hiányzott nagyon. Aktív és teljes életet élt. Megadatott neki a kutya-család öröme is.

Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy megöregedett, akkor vált végképp harmonikussá vele az élet. Már ismerte a korlátait, nem akart nagyfiúskodni, barátságos lett minden kutyával, egy élmény volt vele kimenni a parkba. A parkba, ahol a kezdeti harciaskodás miatt eleinte páriák voltunk. Most barátokat gyűjtött, mint például a kölyök angol bulldogot, Winstont, akivel szinte elválaszthatatlan barátok lettek. De ahogy a hónapok múltak, fel kellett készüljünk a majdani elválásra, és akinek kutyája volt már valaha, az ismerheti az érzést... egyszerre keserűen gyomorszorító és ugyanakkor büszke és beletörődő. Nincs mit tenni, a természet úgy találta ki ezt a dolgot, hogy nem maradhat velünk örökké. El kell engedni, bármilyen nehéz is. Egy főpróbán is átestünk, amikor egy hajnalon agyvérzést kapott és mi már azt hittük, eljött a pillanat. De hála nagyszerű állatorvosunknak, a törökbálinti dr. Kiss Csabának, Morgan még jó másfél évet velünk volt erőben, egészségben. 

Az utolsó hónapok pedig tisztes öregségben teltek, lassú út vezetett a végelgyengüléshez. Az állapota egyik napról a másikra vált kritikussá, amikor – ha igazán szerettük – nekünk kellett kimondanunk: Eljött az idő! Ez a nap éppen december 6-ra esett. Ültünk mindannyian az állatorvosi rendelő padlóján, mert nem akartuk a hideg fémasztalra feltenni szegény elfáradt testét. Az otthon-illatú rongyszőnyegen hevert, amit magunkkal vittünk; és simogattuk, ahogy szép lassan, békésen elaludt. Az, hogy örökre, csak nekünk volt nehéz. Négy év telt el azóta, de mintha csak tegnap lett volna, és bár van egy utóda, soha nem fogjuk elfelejteni, hiszen családtag volt. 

Morgan, még mindig nagyon szeretünk! 

***  

Morgan soha nem halványuló mély nyomokat hagyott bennem. 2009-ban nekiveselkedtem és megírtam az együtt töltött évek történetét. Persze befejezetlenül maradt a történet, mert ő akkor még ott volt velünk. Aztán 2010 decemberében vettem egy mély levegőt és megírtam a történet befejező részét, mert aktualitása lett. Szomorú, elkerülhetetlen aktualitása. Amikor most újra olvasom ezeket a sorokat, szinte hallom a szuszogását, érzem a szőre selymességét, ahogy fejét a lábamon nyugtatva békésen alszik, amíg én a feje fölött a billentyűket kopogtatom. Mintha tudná, hogy az a kopogás egy-egy betű, mondat, illat és íz az ő emlékeiből, a mi közös emlékeinkből. Hiányzik. Még mindig. És valamiért úgy érzem, szeretné ő is az utódját, mert tudná, hogy bármennyire is ajnározzuk Colint, őt senki nem tudja kiszorítani a szívünkből.