London 5.nap / szerda /hazautazunk

Korán kelünk, mindenkiben ott mocorog az utazás miatt újraéledő kis izgalom. Lehúzom az ágyneműt, a gyerekkel együtt felhúzzuk az újat, pakolászunk, üldögélünk, kicsit ölelgetjük egymást. Reggelizünk, beszélgetünk és délelőtt ide vagy oda, de elfogy a tegnap esti pezsgő maradéka. Megállapítjuk, hogy a gyerek kedvenc színe lett a szürke (az ő akárhány árnyalatában), s nekem eszembe jut, hogy csak nem azért, mert a várost többnyire belengő borús időjárás következtében alakult ez így? De a szürkéskék szeméhez egyébként határozottan jól áll. Aztán az órára nézünk és meglepve állapítjuk meg, hogy idő van, lassan elsétálhatunk a buszhoz. 

A busz már beérkezett, búcsúzkodunk, mindenki egy kicsit zavart, mert mit lehet mondani, amikor legszívesebben vinnénk magunkkal haza, de közben tudjuk, hogy ott van jó helyen. Tudja ezt ő is, de máris hiányzunk neki, még a fülembe súgja, hogy így még betegnek is jobb volt lenni. Felszállunk, mielőtt valamelyikünk elbőgi magát. 

Az út a reptérre most valahogy hosszabbnak tűnik, mint idefelé jövet, de végre kint vagyunk, becsekkolunk, aztán eszünk pár falatot, majd nyílik a kapu és mi is beállunk a sorba. Kicsit szervezetlenebbnek tűnik a dolog, mint odahaza, de azért lassan elérkezik a pillanat, hogy elsétálhatunk a gépig és elfoglaljuk a helyünket. Rövidesen a gép hangtalanul tolatni kezd, miközben a stewardessek bemutatják a biztonsági tudnivalókat. Mire befejezik, a gép a kifutópályára állt és feldübörögnek a motorok, meglódul a vasmadár, aztán pár pillanat és máris a levegőbe emelkedünk. A parányi ablakon keresztül veszem videóra, hogy itthon a nagyszülők is átélhessék ezt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést. 

Aztán csak suhanunk a felhők felett és én próbálom összefoglalni magamban az elmúlt napokat.

London továbbra is a rendezett káoszt jelenti számomra. Mindenki hamisítatlan angol hidegvérrel éli a mindennapokat, de én még ma sem értem, hogy csinálják, hogy a piros lámpáknak fittyet hányva is nyugodtan, biztonságosan közlekednek, az autósok előzékenyek; ha egy gyalogos eléjük lép, nem szállnak ki, nem ordítanak ki az ablakon, hanem a fékre lépnek és legfeljebb megtörlik a homlokukat. A millió busz, amelyek a kiírás szerint addig mennek, de közben itt már kirak mindenkit, mert ma csak eddig. 

A mindent kártyával megoldó rendszerek, amikben követni sem tudom, vajon mire lesz még elég a Oyster kártyámon lévő összeg… nem szívlelem ezt a bizonytalanságot, de a gyerek szerint könnyen megszokható, és valószínűleg a közlekedési vállalatnak is így éri meg. A bérelhető biciglik, amikre most nem tudtak rábeszélni, de tudom, ha egyszer még visszajöhetek, biztosan ki fogom próbálni azt is, mert akkor már nem feltétlenül tekergetem a fejem mindenfelé. A legkevésbé a jobbra figyeléssel volt gondom. Egyrészt a gyengébbek kedvéért a zebra előtt ott a felfestés, melyik irányból várd a lóerőket, másrészt elég hamar automatikussá válik. Csak aztán otthon ne csapjon el senki az első napon, amikor nem a megfelelő irányba leselkedek.  

A hihetetlen nyugalom, amit a parkok biztosítanak az itt élőknek, legyenek akár őslakosok, akár néhány napig itt kóborlók. Erről aztán eszembe jut az is, hogy mennyi mindenre nem volt idő:

Mert eljutni a Regents parkba, a 101 kiskutya történetének helyszínére, ez is felkerül a listára. Mint ahogy a Wembley, Wimbledon és rengeteg hely itt a városon belül, múzeumok, sőt színház. Igen, egy színházi előadás mindenképpen, akkor is, ha egyetlen szavát sem értem, de látni Helen Mirrent vagy Rowan Atkinsont, esetleg Rupert Everettet vagy Judy Denchet élőben, a világot jelentő deszkákon… erre mindennél jobban vágyom. 

Rob hiányzott. Azt hittem, lépten-nyomon beleütközöm majd, de hát ilyen az én szerencsém, már éppen hetek, sőt hónapok óta önkéntes száműzetésben van Ausztráliában, a Rover forgatásán, így aztán a pletykalapok sem igen foglalkoznak vele, hiszen alig szivárog ki valami kis apró információ vagy kép a forgatásról. (A sors szeszélye, hogy itthon tudom meg, hogy éppen március 5-én új forgatási képek kerültek elő – ezuton is kösz a szülinapi ajándékot, Rob!)Szóval, az ajándék boltocskákban sem lelem fel sem naptáron, sem pólón, sem hűtőmágnesen… eltűnt, bár lehet, ő ennek örül a legjobban. Egyszer azt nyilatkozta, hogy Londonban az a jó, hogy itt még ő is el tud tűnni, elvegyülni. Tekintve, hogy állandóan a fejébe húzza azt a nyomorult gyerekcsináló sapkát vagy a cap-jét, hát most tuti szemet szúrt volna a tömegben, mert mindenki más hajadonfőtt közlekedett a tavaszi napsütésben. 

Kedden délután, amíg a gyerekre vártunk, egyébként az internetezésre is alkalmas tévén Robos videókat nézegethettem, hátha beindítja fizikailag és agyilag is lefáradt ihletemet; és még a párom is megjegyzi (aki mellesleg hihetetlen toleranciával kezeli megkésett bakfismániámat), hogy ez tulajdonképpen egy helyes, közvetlen kölyök. Pontosan. Hát, ezért is szeretjük. Többek között. És Londonhoz talán mégis csak hozzátartozott volna az is, hogy Barnesban sétálva… mit is… közös fotó?... á, nem hiszem, gyávább kukac vagyok én annál, meg különben is… de azért a remény hal meg utoljára… na ja, ha egyszer ő a gyilkos ;)