Tulajdonképpen ez
a születésnapom, de úgy tűnik, erről mindenki megfeledkezett. Oké, még én magam
is. Egészen addig, amíg menyem sms-e meg nem érkezik a jókívánságaival. Gyerek
munkába el. Úgy tervezi, hogy 4-kor hazaindul, de még beugrik egy fodrászhoz.
Ez várható volt, mert most a legjobb a haja, ez pedig rossz szokása a fiaimnak,
hogy az első dicséret után máris rohannak rövidebbre vágatni. A síelés alatt
növesztett kis szakáll is már a múlté, teljesen odavagyok. Odakint fantasztikus
idő van, ami annyira megzavar bennünket, hogy már 9 órakor nekiindulunk a
városnak.
Napközben aztán
érkeznek az sms-ek otthonról is. Én is írok a gyereknek, hogy a közérzetéről
érdeklődjek, de válasz nem érkezik, ez kicsit ront az amúgy felhőtlen
hangulaton. Estére kiderül, hogy bár
minden sms-em elment, a gyerek egyet sem kapott meg. A szolgáltatót ez ügyben
alighanem még megfenyítem – fogadkozom erősen.
A Victoria felé
indulunk, aztán végig a Buckingham Roadon a Buckingham Palotáig. Már ismerős az útvonal, nem is kell
figyelnünk, merre tovább, a láb ismeri már a járást, a szem pedig pásztázhatja
a felsőbb régiókat. A Palota előtt még egyszer megkukucskálom a medvesapkás
palotaőröket, aztán irány a teret uraló emlékmű, a jó öreg Viktória királynő szobra. Közben hintó érkezik a palotába, majd kis
idő múlva távozik is. És megőrülök, mert nem is figyeltem, milyen zászló leng a
palota tetején. Bár, ha Queen Elisabeth a városban van, de nem a palotában,
hanem kórházban… nos, őszintén szólva nem tudom, melyik lobogó volt fent,
ráadásul a szélcsendben úgy lóg az árbócon, hogy a fotókról sem tudom
beazonosítani.
Elindulunk a Mall-on a Piccadilly Circus irányába. Nem megyünk be a parkba, hiszen ott már
sétálgattunk, most a sugárút az érdekes. Több filmből is ismerős a környék, nem
utolsósorban a minap látott Johnny Englishből. Megfogadtam, hogy nem mondom
többé, de ez is nagyobbnak tűnt, bár a valóság sem rossz. Rendőrlányok érkeznek
lovon, rendőr fiúk BMW-motorokon. Na igen, a nemek a lóerőt is másképpen
képzelik el. Az út végén biciglis fekszik a földön, kedélyesen beszélget a
sofőrrel, aki elkaszálta és a rendőrökkel, mentősökkel, akik közben teszik a
dolgukat.
A Picadilly … már
szégyellem… ilyen kicsi? Eddig többnyire felülnézetből láttam, de sokkal
nagyobbnak tűnt a tér és nagyobbnak a tömeg a szobron lógva. Most majdnem
egyedül próbálok felkapaszkodni az egyik tükörfényesre kopott levélmintára,
aztán feladom és csak álldogálok a nyilas angyal, a keresztény felebaráti
szeretet jelképe előtt.
Aztán elindulunk a Trafalgar
Square felé. Az egyik kirakatban csodás torta-remekek hívogatnak eperrel
gazdagon díszítve. Szívem szerint a kisebb 8 szeletesből vinnénk is haza, ha…
ha még nem bolyonganánk fél napig a városban, és ha a gyerek gyomra nem
tiltakozna a krémes finomság ellen a tegnapi nap fényében. Na, majd ezt is
legközelebb!
A Trafalgar
Squere tulajdonképpen London központja. A Nelson oszlop, az oroszános szökőkút,
a Nemzeti Galéria… önmagában egésznapos program. A mögötte elterülő színházi
negyedben próbálom beazonosítani a BD2 londoni premierjén látott erkélyt,
sikertelenül. Ettől kicsit depis vagyok, és morózusan szopogatom el a Pret
teraszán a kapucsínómat, amíg apa be nem jelenti, hogy most jött el a pillanat,
amikor nekiindulunk a Borough Marketnek, mert ebédidő van. Ez megújítja az energiáimat
és a vasúti híd melletti gyalogos hídon átkelve követem a párom és a hasam hívó
szavát. Az a szendvics, igen, ma az lesz az ebéd. Belehaltam volna, ha aznap a
stand éppen zárva lett volna. De szerencsénk volt. Nem úgy a templomkertben,
ahol – úgy tűnt – fél London majszolgatta az ebédjét a ragyogó napsütésben.
Jóllakottan
ballagtunk újra lent a Temze parton, élvezve a napsütést, amikor hirtelen
földbe gyökerezett a lábam. Hiszen még nem is söröztünk! Az épületek között
megbújó kalózhajó melletti sörözőben én üres helyet keresek, párom a sört
szervírozza. Az egyetlen asztalnál, ahol látok még két üres helyett, korunkbeli
házaspár üldögél. Hanyag magabiztossággal – ami fogalmam sincs, honnan jött rám
– megkérdem, szabad-e a két hely, ők udvariasan hellyel kínálnak, aztán
mosolygunk egy kört, mire megjön Tibor a sörökkel, Guinness… ofkorsz XD – és
élénk beszélgetésbe elegyedünk hirtelen. Őladysége kicsit rámenősen kíváncsi,
honnan jöttünk, mit csinálunk. Tiszta M a James Bondéktól. Apa meg jó
hangulatában elmondja, hogy a gyereket látogatjuk meg, mert itt dolgozik. A
hölgyemény kemény beszélgetőfél, mindenre kíváncsi, ha nem érkezik meg időben a
fish and chipse, talán még mindig minket vallat.
A nap olyan
erősen süt, hogy nekivetkőzünk, de még így is melegünk van. Shakespeare Globe színháza olyan, mintha a mester
még mindig ott álmodná színpadra a műveit, pedig az eredeti épület leégett,
aztán a felújítottat meg lebontották, mígnem az 1990-es években az eredeti
tervek alapján újra felépítették. Megyünk tovább a London Eye felé, ahol a tömeg hirtelen besűrűsödik, mint a lekvár,
amit a tűzhelyen felejtettek. Aztán a tömeg szétválik, hogy kikerüljön egy
reklámtáblát, amin végre Roberttel szembesülnék, már ha rá lehetne ismerne a
Tussaud múzeumban kiállított viaszkorpuszára. Apa szerint az azért valami, ha
Beckham és Kate Winslet mellé pont őt választották, de én elégedetlen vagyok.
Egyrészt a bábu miatt (Kate-et miért lehetett olyan jól megcsinálni?), másrészt
a sehol se fellelhető Robos relikviák miatt. Már egy Cullen címeres
hűtőmágnessel is beérném. XD
Újra átballagunk
a Westminster bridge-n, dotálva a
hídon dudáját fújó skót dudást, ha már Loch Ness-nél a parkolóban annak idején
csak stikában csináltam róla felvételt; aztán el a Parlament mellett. A kőcsipke varázslatos, az óra durván magasan
van, de nekem tetszik az ebből a szögből meglőtt fénykép. Aztán végre ott állok
a Westminster Abbey mellett. Nos, ez
sem olyan magas, mint a hülye légifelvételek alapján gondoltam, de tetszik,
igazán tetszik a királyi család koronázási temploma. A templomban állítólag
3300 híres brit talált végső nyughelyére, köztük Isaak Newton, Charles Dickens,
de Charles Darwins, sőt Georg Friedrich Händel is (itt a miértnek azért illene
utána járnom). A Dean’s Yard feliraton diszkréten elmosolyodom, akármi is
található a gondosan őrzött falakon belül, nekem és még néhány barátomnak
egészen biztosan mást juttat majd eszünkbe.
Elfáradtunk.
Tudjuk mindketten, hogy még rengeteg mindent nem láttunk, elmentünk mellette
meg sem állva, kikerültük, el se indultunk feléje, de most úgy érezzük, ennél
többet egész egyszerűen képtelenség lenne ebbe a néhány napba sűríteni. Kis
vállrándítással elfogadjuk a tényt, hogy ide még vissza kell jönni! Erősen
reménykedünk is, hogy tényleg lesz rá lehetőségünk. Most mindenesetre hazafelé
vesszük az irányt, a kertek alatt levágva, olyan utcák során, amerre még talán
a gyerek se járt, pedig ő aztán elég sok zegét-zugát bejárta már a városnak.
Szinte pontban négy órakor lépjük át a lakás küszöbét, ami konkrétan 7 óra
sétálgatást jelent. Ennyi volt. Majdnem hat óra, mire a srác is hazaér, útba
ejtette a fodrászt, aki olcsón levágta a haját 10 fontért, ezt most inkább ne
számítsuk át forintra, mert akkor egészen más véleményünk lesz az árról.
Érkezéskor azonnal a nyakamba borul és boldog szülinapot kíván, miközben egy
Moet pezsgőt nyom diszkréten a kezembe. Vigyorgunk és nemsokára koccintunk is.
Nekem a legnagyobb ajándék, hogy mosolyogni látom és érzem a homlokán, hogy már
nem lázas. Aztán a férfiak felkerekednek és elindulnak vásárolni. Hoznak a
vacsorához salátát, az esti meccshez sört, nekem még egy kis pezsgőt és az első
napon megkívánt Ben & Jerryt.
Elmeséli, hogy a
főnöke kereste telefonon, hogy milyen volt a síelés. Elmesélte, hogy minden
remek volt, csak hazaérve itthon elkapta valami kis vírus. Ó igen, az sajnos
most gyakran támad, a királynő is emiatt került kórházba, és ő is majdnem
lemaradt a hivatalos útról, mert néhány napig megkínozták ugyanezek a tünetek. Szülők
megjöttek-e? Megjöttek, tetszik nekik a város, csak sajnos elszaladtak a napok,
holnap már indulnak is haza. Ó, akkor reggel be ne menjen, maradjon velük, amíg
csak lehet, aztán dolgozzon majd otthon egy kicsit. Legalább a vírust is jobban
kiheveri. Na, hát így megy ez ott a messzeségben. Azért jó tudni, hogy ilyen
családias a hangulat a cégen belül.
A meccs lassan
véget ér, mindenki pilledten pislog, elbújunk hát aludni.
1 megjegyzés:
Vártam minden pillanatban, mi lehet, amit még nagyobbnak képzeltél... XDDDDD pedig Velencéhez képest... ;)
Nagyon szerettem ezt az írásod is (ofkorsz :P ), örülök, hogy jól éreztétek magatokat!!!
Pusz
Megjegyzés küldése