A harmadik napra fizikai
fáradtság ide vagy oda, az alvási szokásaimon nem igen tudtam változtatni.
Irigykedve néztem a hajnali félhomályban, ahogy a párom édesdeden húzza a
lóbőrt, aztán jobb híján Lackfi János: Milyenek
a magyarok? c. könyvét lapozgattam. Tömény irónia, de az a szomorú, hogy
minden szava ütősen igaz. Egy mondatban összefoglalva: A forgóajtóban onnan tudod,
hogy az utánad belépő magyar, hogy előtted megy ki.
De aztán végre
mindenki magához tér és reggelizünk. Hétfőre a gyerek szabadságot vett ki,
úgyhogy ma is egymásba kapaszkodva rójuk az utcákat. Először metróra ülünk és a
Towerhez suhanunk. Tudom, hogy csak
ismétlem önmagam, de csalódás, hogy ilyen kicsi. Pedig biztosan nem, csak olyan
hatalmas modern épületek veszik körbe, hogy azok között eltörpül. Ráadásul
bennem valami olyasfajta kép élt, hogy ez a négy tornyos épület, melynek
udvarán VIII. Henrik feleségei fejvesztve menekültek a házasságból (oké, ez
rossz poén volt), valami kis dombon állt, kiemelkedve a környezetből, mondhatni
a város fölé magasodva; a valóságban pedig egyáltalán nem.
Aztán végre a
kedvencemhez érünk, a Tower bridge-hez,
ami nem tud annyira kommersz londoni látnivaló lenni, hogy ne akarná az ember
milliomodszor is lefotózni. Ott van minden londoni képeslapon, utikönyvben,
ajándéktárgyon, de mégis újra és újra meg kell örökíteni, mert London, egy
londoni élményelő csak emeletes busszal és Tower híddal együtt teljes. A szél
kíméletlenül madárfészket csinál a
hajamból, miközben átkelünk a hídon és a közeli Borough Market felé vesszük az irányt. A mellette lévő kávézóban
benyomunk egy talán túlontúl is édes mandulás croissant-ot és egy hatalmas
csésze kapucsínót, kihasználva a hely nyújtotta szélvédet zugot, aztán a piac
felé indulunk. Nagy kaland, átmegyünk a szűk utcácska túloldalára.
Tényleg csak mutatóban van nyitva néhány árus,
de a lényeg a sülő malac, az igen, az ott pironkodik, bár már elég jelentős
része hiányzik, köszönhetően a stand előtt türelmesen ácsorgó sornak. Pulled
porknak nevezzük, nem is figyelve, ők milyen névvel illetik ezt a fantasztikus
csemegét; a puha ciabattába pamacsolt
almaszószt és a ropogósra pirult bőrös husikat. Kölyök és én elég mafla módon
elteltünk a süteménnyel és a kávéval, így kicsit irigyen nézzük, ahogy apa
jóízűen tömi a fejét. Mindegy, gondolatban feljegyezve, hogy hazaindulás előtt
még teszünk erre egy görbe kitérőt.
A szendvicset a
park melletti kápolna kertjében fogyasztja el a szélcsendes napsütést élvező
közönség. Fejünk fölött nyílik a cseresznyevirág, a korhadt fakereszten színes
tollú énekesmadár köszönti trillával a vitathatatlanul próbálkozó tavaszt,
miközben a napsütötte kertben a nárciszok bontogatják szirmaikat. Napozunk és
jól érezzük magunkat. Egészen addig, amíg a fiam meg nem szólal, hogy neki már
nagyon nem kellett volna azt a kávét meginni, mert valahogy olyan furán érzi
magát, kissé émelyeg. Én hazafelé venném
az irányt, ő még erősködik, hogy semmi baj, talán a partmenti szél segít,
felkerekedünk hát, és meg sem állunk a Szt.
Pál katedrálishoz átvezető gyalogoshídig. A híd minden furcsasága ellenére
is tetszik nekem, mint ahogy az ötlet is, hogy több ilyen is található a Temzén.
Persze valószínűleg nem lennék ilyen lelkes, ha a nap nem sütne olyan erővel,
hogy hunyorognom kelljen az erős napfényben. Ez feledteti még a folyó felett
kifejezetten erős szelet is.
A katedrálishoz
érve kezdetét veszi a nyaktörő mutatvány, körbesétálni (közben nem hasra esni) és
folyamatosan az égre szegezett tekintettel a kőfaragásokat csodálni ezen az
építészeti remekművön, leginkább a felső régiókban persze, merthogy érdekes
módon ott a legdíszesebbek és legszebbek. Egyenruhás kisiskolások igyekeznek be
csoportszám, úgy látszik a mai művészettörténeti órának város iskoláiban a
katedrális lesz a témája. Valahogy mielőbb hazafelé kéne venni az irányt, ezért
buszra szállunk, ami az émelygő ifjúval nem biztos, hogy a legtutibb megoldás,
főleg, hogy az emeleten ülünk az első sorban. Ettől még a jó gyomrú turista is
kihívásokkal küzd, hát még akinek már amúgy is döntésképtelen a korábbi
eledele, hogy jöjjön vagy maradjon.
De baj nélkül elérjük a Marble Arch-ot, a Hyde park sarkánál. A
Pretben némi itókát veszünk magunkhoz és könnyű salátákat, aztán irány a
tóparton egy napos pad. Útközben futólépésben sietünk el a Szónokok sarkánál,
és ha a gyerek nem szól, észre sem vennénk, milyen jelentőségteljes pontjánál
járunk a parknak. Tulajdonképpen a jelzésen túl semmi nem utal a funkciójára,
ezt sem így képzeltem el, de ha őszinte akarok lenni, annyira ez a felfedezés
nem renget meg. Mélyeket lélegzünk a friss tavaszi levegőből, és úgy tűnik, nem
lesz gond.
Egyszercsak
pittyeg a gyerek telefonja, főnöke kéri, hogy ha alkalma lesz rá, egy anyagot
küldjön utána még ma. Így hát elindulunk hazafelé. Mire a lakásba érünk, a
gyerek már nincs topon, nagyon nincs. Elintézi a kért feladatot, aztán átadja
magát a láznak és a rátörő hányingernek. Anya-üzemmód bekapcs., gyógyszert
keresek, teát főzök, apát a boltba küldöm banánért, majd megfőzöm a vacsorát,
amiből végül csak a későn hazatérő szobatárs eszik. Korán lefekszünk. Én a
dunyhaszerű takarót félbehajtva azon szundítok a kanapén alvó gyerek mellett a
nappali szőnyegén, a takaró másik felével takarózom. Még kényelmesnek is
mondanám, ha az éjszaka nagy része nem azzal telne, hogy a borogatást
cserélgetem szegényen, vagy csak a kezét szorongatom bátorítóan. Reggelig
azonban úgy tűnik, a nagyján túl vagyunk, mert ha kis hőemelkedése van is, a
láz és a rossz közérzet már a múlté. Kicsit gyenge, de ismerve őt, ez nem lehet
akadálya annak, hogy munkába menjen.
1 megjegyzés:
Mert Anya csak egy van! ;)
(És szinte biztos vagyok benne, hogy ezt egyszer már ebben a formában hozzád-szóltam o.O )
Az Eye után valahogy éreztem, hogy a St.Paul tornyát is csak távolról csodálod ;) bár oda én is csak apát zavartam fel...
Mondtam már, hogy éhes vagyok?!?! A sült malacos-csoda nem sokat javított a helyzetemen....
Köszi-puszi
Megjegyzés küldése