Boldog Új Évet!

Na, ilyen kajahegyek bizti nem lesznek itthon! :) Pékné csülke esetleg meg egy kis virsli, pezsgő. De a legvalószínűbb, hogy átalusszuk magunkat az új évbe :) Főleg, ha ebgyerek még mindig nem fél a durrogtatástól... merthogy szegény Morgan is bírta eleinte az égi háborút... az igazit meg a műt is. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy már nem bírja. Colin augusztus 20-án még bírta. Reménykedjünk!
Mindenesetre kívánok mindenkinek boldog új esztendőt! Vigyázzatok az egészségetekre, mert ez a legfontosabb, minden mást (elvileg) meg lehet oldani. Én csak annyit kérek az illetékestől, hogy az ideinél rosszabb (sokkal rosszabb) NE legyen, akkor én már elégedett leszek. Pedig hát az idei év röviden összefoglalva már a túlélésről szólt, de mivel túléltük, én már sikeresnek könyveltem el. Kicsit félek, mit hoz az új év, de most még nagyon igyekszem optimistán várni. Hát, akkor ... Boldogot Mindenkinek!

Békés, boldog karácsonyi ünnepeket!

Bizsergés

Próbálom kikerülni a dugót, mellékutcákon kanyargok, már csak sejtem, hogy jó irányba tartok, de legalább megyek, nem állva pufogok.
Aztán vigyorogva tekergetem tovább a kormányt. Az út szélén reklámtábla:
Bizsergés - regeneráló stúdió
Ez tetszik és gondolatokat indít el, amiknek ugyan közük sincs a reggeli dugóhoz, de mosolyt csalnak az arcomra. És már az sem zavar, hogy az utca végén igazán nem sokat nyerve újra csatlakozom a dugulók táborához. Már megérte :)

Kinek mit hoz az ünnep...

Nem vagyunk egyformák. Az egyetemes érzéseket sem egyformán éljük meg. De akit elkapott már a szerelem bódulata, tudhatja, hogy előbb utóbb jön a kijózanodás. És akkor vagy már jóval korábban kell-e meghozni a döntést, hogy ezzel az emberrel akarom-e, tudom-e leélni az életemet? Egyáltalán, ezt a véglegességet akarom az élettől? Vagy tisztában vagyok a realitással és minden erőmmel azon vagyok, hogy egy döntésem következményeiből a legjobbat hozzam ki hosszú távon? Nemcsak magamnak a legjobbat, hanem kettőnknek, minden érintettnek.
Egy ideje nem hagy nyugodni az ismerősi körben bekövetkezett eset. Barátunk lánya egy új szerelemtől bódultan ott hagyott csapot-papot, jelen esetben egy férjet és két kisgyereket. Ők még nem értik, fel sem fogják a körülöttük zajló eseményeket. De idővel számon kérnek majd, ez olyan biztos, mint hogy nappalra az éjszaka jön.
Számomra feldolgozhatatlan, hogy egy anya így döntsön. Mit érezhet akkor a férj? Mit érezhet egy férfi? Tud-e, akar-e békülni? Tudna-e ezek után együtt élni egy nővel, aki nemcsak őt, de a gyerekeit is cserbenhagyta?
Hazudik, aki azt mondja, soha nem gondolt arra, milyen lehet egy másik test közelsége, milyen reakciókra lenne képes mással. De... Megér ennyit ez a tudás? Szabad-e veszni hagyni egykori szerelmet, szeretetet, bizalmat, tiszteletet ezért a tudásért?
Haj, Éva... az az almafa még mindig szedi az áldozatait...

Vagyogatunk...

Apa frappáns hasonlatot akar mondani, de... naná, nem jut eszébe a nagy pillanatban a ... és itt rám néz, mert mi ugye már félszavakból is értjük egymást, meg talán csak nem véletlenül költi arra a sok könyvre a lóvét, amit nem portörölgetek már időtlen idők óta... És nálam is teljes, tökéletes áramszünet. Nem jut eszembe az öreglány neve, aki végigráncigálja a kocsiját egy háborún. ...mama, de milyen...? Anyám, nem lehetek ilyen hülye, hogy nem ugrik be. Már Brecht is megvan, de milyen mama... Apa ötletel, ettől persze még jobban elveszek.
Életünk szerves része az internet, google-ban már ott virít a vezérfonal, aminek mentén fel kívánom gombolyítani a pillanatnyi sötétséget: színház, mama... (jellemző az elmezavarra, hogy Brecht-et már nem írom oda)
És lőn, az első sor máris köpi a választ: Kurázsi mama, te tyúkeszű!

És mivel van bennem is kurázsi, megnyitom a második hivatkozást is, mert kíváncsivá tett az a fél mondat, ami ott állt: A mama nem tudja, hogy milyen kurva nehéz/Háy János: Nehéz (Bárka Színház)

"A férfi egyetemi tanár, a kertészetin tanít, borászatot. Legalább húsz éve. Szereti az italt. És mi van akkor? Ez bárkivel megeshet. Csakhogy már a tanórákat is a szomszéd presszóban tartja meg. Hol máshol? Elvégre borászati óráról van szó. Van gyereke. Kettő. És felesége. EgyHaza csak akkor ér, amikor a gyerekek már alszanak. Hiába nyomja ki az egész tubus fogkrémet a fogkefére, a felesége akkor is tudja, hogy ivott. Akkor is érzi rajta, hogy büdös, eltolja magától. Kellemetlen az egész kipárolgása.

Odalesz azonban még ez is. Minden. Ugyanazon a napon. Hajdani egyetemi társa, későbbi tanszékvezetője létszámleépítésre hivatkozva kirúgja. Mikor hazaér, a felesége bejelenti, eddig tartott a türelmi időszak. Válni akar. A gyerekek sem akarják az apjukat.

Most meg ott ül a konyhában. A faluban. Ahol minden elindult. A tékozló fiú. Mert nem volt máshova mennie. Itt mégiscsak csend van. Nem az a nagy zaj, mint a városban. Abba bele kell őrülni. Itt jobban lehet gondolkodni. Meg van olyan, aki legalább még megérti. A haverok a kocsmában. Mert másnak ő már nem kell.

Az anya. Ő azért meghallgatja. A férfi pedig beszél. Magáról mesél. Hangosan és tagoltan. Mert a mama semmit sem tud. Mindig csak azt mondta neki, hogy el kell innen mennie. Tanulnia kell. Hogy legyen belőle valaki. De azt nem mondta, hogy ott egyedül lesz. A mama azt nem tudta, hogy milyen kurva nehéz ez az egész.

Ki készít fel minket erre? Először kezünkbe adják a homokozó lapátot meg a vödröt. Hadd maszatoljuk össze magunkat. Aztán jön a játékbaba vagy a kisautó. Milyen édesen eljátszik vele a gyerek. Később a bicikli, a könyvek. Tanul abból is. Aztán egyszer csak kilöknek a világba. Majd csak megleszel valahogy. De ez nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra megszokod. Minden segítség nélkül.

A Nehézben van egy elsődleges történet. A férfié. De a színdarab a drámai csúcsponton túlnő önmagán. Rólunk szól, emberi gyengeségeinkről, gyarlóságainkról, apró-cseprő vétkeinkről, félelmeinkről. Hiszen azért bukunk el, mert képtelenek vagyunk megragadni esélyeinket. Ha hibáztunk, nem ismerjük be. Ha be is látjuk, nincs bennünk kellő bátorság, hogy változtassunk.

Inkább hibáztatod a másikat. Az anyát, hogy mindig, minden körülmények között féltett téged. Az apát, hogy sosem mutatta, hogy elismeri, amit csinálsz. A feleséget, hogy sosem mondta: büszke vagyok rád. A gyereket, mert sosem volt képes megérteni téged. Hibás itt mindenki, csak te csináltad jól. Közben meg tudod, hogy éppen te vagy az oka mindennek. Na ez az, amit kurva nehéz elviselni. Ez rendesen beteszi nálad a kaput.
Bérczes László rendezésében a Nehéz két, élesen elkülönülő dramaturgiai egységre bontható, függetlenül attól, hogy szünet nélkül, egy felvonásban játsszák a darabot. A férfit megformáló Mucsi Zoltán monumentális monológja vezeti fel az előadást. Szenvedélyesen meséli el életének történetét a gyerekkortól a felnőtt éveken át egészen a bukás pillanatáig. Mindazt, amit a játék második felében a szereplők eljátszanak előttünk.

Az előadás legerősebb része ez a monológ. Mucsi és az anya szerepét alakító (de itt még csak hallgató) Lázár Kati kettőse betölti az egész teret. Mucsi az egész előadást elviszi a hátán. Lázár Kati jelenléte pedig égbekiáltó. Holott a fiú beszéde alatt egy szót sem szól. Már akkor a színpadon ül, amikor a nézők még csak befele szállingóznak a nézőtérre. Mint aki mindenhol jelen van. Tekintete, testtartása, mimikája beszél a szavak helyett. A mellékalakok megjelenése törést okoz, meglehet, jobb lett volna elhagyni őket, és végig csak a férfit beszéltetni. De ezt leszámítva is rendesen földhöz vágja az embert az előadás. Utána még ülnél a székedben egy darabig. Csak egy kicsit. Végiggondolni, veled hogyan is van ez. "
Írta: Jeges-Varga Ferenc 2011. június 11. szombat

Arra már nem emlékszem., mit akartunk a Kurázsi mamával, de ez a darab azóta sem hagy nyugodni...

Tanulni sosem késő...

A szürke egy alapszín, a beige pedig annak egy árnyalata.
Tudtátok? Hát, jó ha megtanuljátok!

Van egy golfunk, ami híven hozzám golden színű. De ilyet 2003-ban sem ismert a gépjármű-nyilvántartás, így aztán hivatalosan beige lett.
Mostanában vizsgáztatni kellett, a műszaki adatlapon már barna volt.
Aztán kiderült, hogy a forgalmi "betelt", újat kell csináltatni. Na, az okmányirodában az újra már szürke szín került.
Mondom, ez nem szürke, ez tulajdonképpen arany, de nekem jó a beige is.
De most új színbesorolások kerültek bevezetésre, a beige pedig a szürke alapszín alá tartozik. Állítólag ezt a rendőrök is tudják, és nem fognak meggyanúsítani, hogy bizti átfestettem az autót, és nem jelentettem be.
Elvagyunk. Ez is egy fontos újítás volt, remélem a kiötlője már bezsebelte a prémiumot. Fontos ügyekben, fontos döntések születnek. Ugyan ezt sem tartotta fontosnak megosztani velem időben az ügyintéző, így aztán én kis figyelmetlen (aki az első körben csak a rendszámra és alvázszámra figyeltem) mehettem vissza még egyszer három napi hideg élelemmel sorba állni. De legalább tanultam valamit. Ami miatt lehet, hogy kultúrkörökben majd egyszer jól hülyének néznek.

Mikulás és más dolgok...

Tavaly ilyenkor annyira fájt a szívem, nem is tudtam, hogy fogom december 6-ot a jövőben bármikor is újra kedvelni. Mert tavaly a jó öreg Mikulás nálunk nem hozott, hanem vitt. Öreg Morgan kutyám aznap kapta meg a megváltó injekcióját, és bár az eszünkkel el tudtunk búcsúzni tőle, de a szívünkkel nem. Amikor este a férjem azzal a hírrel jött haza, hogy ő bizony a neten kinézett egy fájdalomcsillapító kis kutyust, az első reakcióm a harag volt. Hogy tud erre egyáltalán gondolni? És miért nem várt legalább pár napot, miért kellett még ezen a szomorú napon fejbe vágnia a hírrel?
Aztán másnapra a kisördög nem hagyott nyugodni, megnyitottam a fájlt, ahol a kis kölyök képe rejtőzött. Tüneményes volt (milyen is lehetne egy 8 hetes golden bébi) és nem hasonlított Morgan kölyökkori képei közül egyre sem.

Napközben elpakoltam Morgan dolgait, felporszívóztam az utolsó szőrszálakat. Jártamban-keltemben megsimogattam az urnát, amely a hamvait rejti. Közben egyre többet gondoltam arra a kis fehér gombolyagra a képen. Talán igaza van a páromnak, ő kell nekünk, hogy ne a fájdalomra gondoljunk, hanem a jövő felé forduljunk, amiben aztán Morgan már mint szép emlék él majd tovább. Szombaton aztán kocsiba ültünk és hazahoztuk Colint. Akinek egészen hazáig nem is volt neve. Akkor vettem csak észre, hogy a felmenői között Morgan egyik őse is ott található. Róla neveztük el.

Az azóta eltelt egy év pedig bebizonyította, hogy (bármennyire is nem hiszek ezekben a dolgokban, de) van valami megmagyarázhatatlan folytonosság a két szőrös családtag között. Colin az első pillanattól úgy alkalmazkodott az életünkhöz, mintha már valamilyen régi kapocs lenne köztünk. Egy évesen egy tíz éves kutya okosságával, megfontoltságával éli mindennapjait. Mintha a gyors döntés, hogy nagy elődjének távozása egy napra esett az ő megtalálásával, és az utólag felfedezett családi kapocs valahol Morgant, a nyugodtságát, a határtalan szeretetét hozta volna vissza. Pedig nem, tudom én is. De jó hinni ebben egy kicsit. Colin egy önálló személyiség, egy hihetetlenül szeretetre méltó, ragaszkodó, okos kutyus. Akinek az egy éves évforduló alkalmából is köszönöm, hogy megtanított újra mosolyogni, ha négylábúra nézek. Aki segített, hogy a fájdalomból a szép emlékek felé megtaláljam a kiutat. Aki megtanított, hogy ő nem Morgan, ő Colin, akit legalább annyira tudok szeretni, mint a nagy elődöt (ha nem jobban).

Vasárnapi lázadós...

Egy hét múlva kerek egy éve van nálunk ebgyerek. Ez alatt az egy év alatt soha, egyetlen egyszer sem vitte le reggel családom férfi tagjai közül egyik sem. Mondjuk, este is talán 5-6szor összesen.
Ha a barátainkat hét végén telefonon akarom hívni, délelőtt 10 előtt meg se próbáljam, mert hétvége van, akkor alvás. Ez nekem olyan, mint a Grimm mesék... megfoghatatlan, megélhetetlen csoda. Tulajdonképpen már nem is emlékszem, milyen az, ha valaki reggel addig alhat, amíg az ágy ki nem dobja. Valamikor a távoli múltban kezdődött a gyerekekkel, aztán jöttek a kutyák sorban. Igazából mostanra bele szokhattam volna a rendszerbe.
És ma - miközben törődött korpuszomat próbáltam mozgásra bírni - felébredt bennem a lázadás apró kis manója. Ez így nem mehet tovább! Nem akarok én teljes pályás letámadásba kezdeni, nem, csak egy vasárnap reggelt szeretnék. Amikor nekem hozzák ágyba a kávét, megterítik az asztalt és nem utolsósorban lefárasztva, megetetve lerendezik ebgyereket. Lehet, hogy a második alkalmat már nem is várnám olyan lelkesen. De úgy szeretném megpróbálni!