Colin Tihanyban

Kompoltunk. Először. Őszintén szólva a hídra inkább nem másztunk fel. Gazdim akarta, de én kicsit betojtam a fémlépcsőktől, meg a meredek lépcső átlátszó korlátja mellett lötyögő Nagy Víztől. Így aztán csak a fedélzetről leskelődtünk.
Pasigazdimmal a templomhoz is felmásztunk. Ez ugyan nem látszik, de itt éppen két lábon pipiskedek, hogy kilássak a mellvéd mögül.
Na, ez sokkal alacsonyabb mellvéd, gazdi le is ült rá, ami szerintem egy kicsit merész dolog volt, mert elég nagyot eshetett volna onnan. De én vigyáztam rá. A kilátásra azt mondták, gyönyörű. Hát, nem tudom. Nekem az a nyuszis sokkal jobban tetszett.
Aztán sétálgattunk mindenfelé. Útközben gazdiék állandóan sóhajtoztak, hogy milyen szépségesek ezek a nádfedeles vityillók. Én csak simán örültem, hogy nem a tömegben mászkálunk a piacon, mert ott valami fenséges sültkolbász-illat lengedezett. Tiszta kínzás.
Akkor még nem tudtam, hogy hazafelé majd mi is veszünk, és nekem is jut majd belőle. Hát, mondhatták volna, akkor talán nem izgulok annyira.
Aztán pihengettünk is kicsit, mielőtt hazafelé indultunk volna. Megint kompoztunk. Ki is szálltam, de maradtunk megint a fedélzeten. Éppen elég idegesítő volt a pocakom alatt dübörgő motor, ráadásul olyan gyorsan átértünk a túlsó partra, hogy mire már éppen vettem volna a bátorságot, hogy legalább megszaglászom a lépcsőt, már be is kellett szállnom. Na, majd legközelebb.