Barátoktól úgy hallom, kevés olyan jó dolog van, mint a hétvégi lustálkodás. Amikor nincs ágyból kirántó kötelezettség, amikor a forró nyárban a hajnali még elviselhető hűs szellőben alhatok az előző késő esti ereszdelahajamat ellensúlyozásaként. Vagy az őszi/tavaszi szomorkás esőben, a téli hóesésben. Én már hosszú évek óta ezekben a hajnali órákban útra kelek. Kísérőm (vagy én vagyok Övé) egy szeretett négylábú. Akiért hajlandó vagyok az ünnepnapokat, hétvégéket is hétköznapokként kezelni.
De amikor ma reggel is... a vihar utáni kihalt Balaton parton nézem a víztől, pancsolástól, a határtalan tágas tértől megrészegült rohangálását, akkor egyáltalán nem érzem a korai kelést áldozatnak. Már nem is akarok visszabújni a meleg takaró alá (hanem a páromat húzom ki alóla, mert ez az élmény is a kétlábú társsal teljes. Momentán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebben a kérdésben most azonosan gondolkodunk. :) )
2 megjegyzés:
:-D
Én a ködös, szötymörgős idővel voltam így. De nem akarok kimenni! Bubi meg... Hát olyankor h*gyosra röhögtük magunkat rajta!
Koránkelőként csak álmodozhatok a tovább alvásról, de jók ezek a hajnali csendek még egyedül is...
teide
Megjegyzés küldése