Ketty...

Ma pénz állt a házhoz! Na, nem sok, de annyihoz elég, hogy potenciális vásárlóként lófráljak egy (két-há...) cipőboltban. Azt nem állíthatom, hogy volt konkrét elképzelésem, mit is szeretnék. Szerintem, ezt a nők általában nem tudják. Valami világosat akartam, kényelmeset, de nem nagyon laposat (mert abban mindig úgy érzem, hanyatt akarok esni), nem öreganyámosat, de olyat, amiben napi 10 óra járkálás meg se kottyan. Ami egy hűvösebb tavaszi napon is jó, de ha véletlenül kisütne a nap, akkor se durran le a lábamról. És ha nem világos, hanem sötét, esetleg vidám színe van, az se baj. Most mondja valaki, hogy igényes vagyok... Csak arra vártam, hogy meglássuk egymást, én felsóhajtsak, hogy igen, ez az. De sajnos sehol a sóhaj, hacsak azért nem, mert pillanatnyilag csak tízcentis sarkakon billegő körömcipőket és térdig érő szandálokat lehet kapni. Ez utóbbi is lehet tízcentis sarkú, esetleg tök lapos. Átmenet nem létezik. A térdig érő szandált meg úgy értem, hogy ami lent 2-3 pánt, az bokában csizma, feljebb esetleg még néhány pánt.. tiszta elmebaj, nő nem tesztelte, max. néhány bulizó tini. A következő őrület meg az volt, hogy amikor némi megalkuvással végre kézbevettem egy cipellőt, hogy talán ez... na, akkor az csak abban az egy méretben nem volt, ami nekem kellett volna. El is ment a kedvem az egésztől!