Az emberek túlnyomó többségében a temető amolyan szomorú és lehangoló hely, ahova a szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Nekem szeretem-helyek. Pedig vannak családtagjaim, barátaim, akik már ott nyugszanak, de néha tőlük függetlenül is kimegyek. Egyszerűen azért, mert szinte mindegyik helynek van valami különleges atmoszférája. Ősszel leginkább, mert az elmúlás amúgy is tagadhatatlanul passzol hozzá. Van benne valami végtelenül békés, ahogy a kocsiból kiszállva, vagy a buszról leszállva átlépsz a nyugalom és csend kapuján, kívül hagyva a hétköznapok őrült rohanását. Itt engedjetek meg egy apró kitérőt az elengedhetetlen kutyás irányvonal felé, mert régi fájdalmam, hogy őket nem lehet bevinni, mert az illetékesek nem tartanak elég felnőttnek és érzékenynek ahhoz, hogy láb mellett, pórázon besétálhass a családtagoddal, s képesek "közegészségügyi" okokra hivatkozva kitenni a tiltó táblát. Pedig küldtem már be én is például Farkasrétnek egy osztrák temető kapujának tábláját, amin csak annyit kérnek, hogy a látogatók tartsák pórázon a kedvencüket. Ott nem ördögtől való, hogy egy kellemes sétát összeköss azzal, hogy pár percig leülj a sírnál és az ott nyugvóval "beszélgess" kicsit, miközben a feszültséget a szőrös családtag is enyhíti benned. Na, de térjünk vissza a temetőkhöz...
Szóval, szeretem a temetőket. Leginkább azokat, amikben a történelem és kultúra is nyakon csíphető néhány elhanyagolt, vagy éppen szeretettel gondozott sírnál. És aztán ott vannak a fák... Egy meleg nyári napon, az enyhet adó lombok, ősszel a hulló levelek nesze, az avarban futkosó mókusok... Ennél megnyugtatóbb csak az lehet, ha ülsz egy tengerparton (vagy akár a Balaton partján) és hallgatod a partra szaladó hullámok locsogását. Én leginkább Farkasréthez kötődöm, de szerettem a Fiumei sírkertben is sétálni. A tágas tér, az árnyas sétányok, a hely nyugalma átjár, békével tölt el, bármennyire felhúzott rugóként léptél be a bejáratnál. A Fiumei egyébként a legrégebbi és már eleve az elnevezése szívhez szóló: sírkert... nem temető. Farkasrétet a gesztenyefák sokasága őrzi, s talán azért is kedvelem annyira, mert a lakáshoz közel ott a Gesztenyés park. Kötődöm a gesztenyéhez, már az érintése is megnyugtat, ahogy a kerek golyókat az öklömbe szorítom, majd ellazulok és ügyetlen zsonglőrködéssel forgatom a kezemben. A gesztenyefák óriásira nőnek, tudom, mert még a garázsunk melletti fa is van vagy huszonöt méter magas, pedig kőfalak közé szorult. És több száz évig is élnek, Kőszeg mellett vannak 5-600 éves példányok is. Ideális védelmet nyúkt a temetőknek is, bár a kertészeknek is jócskán ad munkát. Már megint elkalandoztam.
Szóval a temető... Más talán spirituálisnak mondaná, de igazság szerint én nem gondolok ilyen emelkedetten a dologra. Talán tényleg van itt valami felsőbb erő, de szerintem csak a nyugalom miatt akarok ebben hinni. Hiszen itt már nem rohan senki, nem tolakszik, nem elégedetlenkedik, nem hangoskodik. Amíg anyu nem lakott velünk, többször jöttem fel. Mindig az enyémeknek köszöntem először, aztán találomra barangoltam a sírok között, bejártam, fotóztam a szép régi és mohás sírköveket, a napfény játékát a lombok között. A fákon ugráló, az úton átfutó mókusok mintha a hely apró őrzői lennének. A régi síroknál az ember próbálja elképzelni az ott nyugvók életét és néha azt is, elmúlásuk után vajon meddig éltek még az emlékezetben. A legjobbak az öreg falusi temetők, ahol akár kétszáz évvel korábbi sírköveket is találni még, senki nem bolygatja őket, mert ahogy fogynak a lakosok, nem fenyeget a telítettség, őrzik a múltjukat.
És ott van San Michele, a velencei temetősziget. Már többször felkerestem, de ha eljutok még, biztosan megyek újra, hiszen még annyi minden nem láttam ott sem. Na, ilyen az, ha valakinek a temető a defektje, de persze mindig akad magyarázat is, hiszen Velencében például tudtam, hogy Brodsky sírja is ott van, akkor kötelező felkeresni, ha már olyan megkapóan fogalmazta meg Velence ködbe burkolózó rejtelmességét.
A lényeg, ne féljetek a temetőktől! A fájó emlékek elhalványulnak, marad a nyugalom, a csend és a kikapcsolódás. S mindez egy település szívében. Páratlan érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése