Az a nap, amikor úgy érzed, még valami jöhet, aztán felvágod az ereid

 Jó, persze, nem vágnám fel, annyira azért nem bírom a vért. De mondjuk itt lakik két ember dugig szívgyógyszerekkel. Az is egy opció. 

Délelőtt elmentem a FECS-be némi tanácsért. Hát, messzire nem mentem azokkal, amiket kaptam. Így majd három év elteltével is csak az ismerősöktől innen-onnan összekapirgált kis tudásmorzsák vannak, mert az ő tájékoztatásuk lényegében kimerül a jelentkezés folyamatában. De ha ott egyszer valami félrement, vagy a várakozás alatt, akkor arra nézve lényegében semmiféle megoldási javaslatuk nincs. Példának erejéül, ma meglepetésként megosztották az információt (mondom, lassan három éve állunk sorba), hogy évente le lehet (kell?) adni egy állapotromlásról szóló "jelentést". Amit ugye majd a körzeti orvos kiállít, aki egyébiránt egy barom. Ő lényegében ötven évesen annyit se tud a dologról, mint én, pedig nyilván nem anyám az első, akinek az otthonbeli elhelyezésénél az orvosa kell közreműködjön. 

Utána felhívtam az otthont magát, ott megtudtam, hogy tavaly november óta még mindig a hatodik helyen állunk, már az is jó hír, hogy nem mentünk hátrafelé a sorban, mert korábban erre is volt bőven példa. Adjak be új előresorolási kérelmet, de akkor anyámról a pszichiátrián mondassam ki, hogy súlyos demens. Oké, elindult ezen az úton, de hogy nem én leszek az, aki ezt végig játssza vele, az is biztos. És lehet, hogy ennek további hatásai is lennének, gondnokság, ilyenek, de ezekről persze előre megint nem tájékoztatnak, majd rájövök, ha egy papír már elkészült. 

Közben itt az idei november, repülőjegyek megvéve, unokák várnak, én meg azt sem tudom, van-e anyám olyan állapotban, hogy az ideiglenes helyre beveszik. Mert ha nem, akkor zsákutca, az biztos, hogy az unokákat lassan az érettségijük idején látom újra. (Már ha nem uzsonnázok azokból a bizonyos pirulákból). Hetek, hónapok óta jár az agyam, amikor éppen nincs valami más, hogy csak meg ne híusuljon  az utazás és mi lesz akkor, ha mégis ... mert ez ugye nemcsak az én bizniszem, hanem a férjemé, a fiamé, a családjáé, a barátainké, akik a kutyára vigyáznának vagy a napközié, ha mégis úgy alakulna, vagy a másik fiamé... a sor végtelen, és csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen ezen görcsölnöm már hónapokkal előtte. 

Közben a mama hol teljesen rendben van, hol teljesen ledobja a lácot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. Mostanában éppen az utóbbi. Végig csinálta a hőkupolákkal tűzdelt nyarat úgy, hogy nem nagyon mozog, nem iszik napi fél liternél többet, de köszöni, fizikailag minden oké. Most éppen nincs étvágya, máskor egy kőműves is elismerően csettintene, ahogy "csipeget". Tegnap és ma még felöltözni se akar, azt mondja, nincs jól. Mondom, akkor hívom a dokit. Ja, azt ne hívjam, nincs gond. 

A gyerekeim látják, hogy lassan, de biztosan szétesik az anyjuk, aki régen mindig mindenről tudott és elintézett, de most mintha falhoz lenne állítva, béna kacsaként lavírozik és sokszor kiborul. A férjem meg ... nos, hát ő a maga részéről megtette, amit képes volt megtenni és igazság szerint ez igenis nagy dolog, hogy a mama itt van velünk a nap 24 órájában. Hogy miatta három éve bezárva élünk egy olyan életbe, amit éltes korunk ellenére azért még nem értünk el. Megviseli ez a helyzet őt is? Naná, nem is lenne normális, ha nem. Csak hát ez már a házasságunkat is megterheli, nem kicsit. Hogy nyugdíjasként azt képzeltük, majd lesz néhány vidám évünk,, ami csak rólunk szól, nem a munkáról? Ja, hát mondják: álmodozás az élet megrontója, meg hogy a remény hal meg utoljára. Azt bezzeg sose mondják, hogy csak azért, mert ő a gyilkos. 

Nem baj, semmi se baj! Egyke gyerekként ezt a lapot húztam. És most már azt is tudom, hogy a régi nagy bölcsességek milyen időt állóak: Segíts magadon, mert ha Te nem teszed meg, hát más biztos, hogy nem fogja! Holnap térden csúszva járulok egy újabb intézmény elé, akikkel eddig mindig sikerült szót értenünk, roppant segítőkészek voltak, anélkül, hogy az örökségemet rájuk kellett volna íratnom. Aztán legfeljebb holnap is kiborulok. Már kezdem megszokni.

Ja, és más irányú ügyeim is ma kulmináltak, de azokról most nem ejtek szót, mert pillanatnyilag még keresem a diplomatikus szavakat, amikkel a ház urát fogadjam. 

Ragaszkodás és más...

 Tegnap felmentem anyuhoz az évek óta üres lakásba, hogy megnézzem, minden rendben van-e és elhozzam a postás értesítőjét. A múltkor azzal lepett meg, hogy a kis konyhai étkezőasztal üveglapja atomjaira robbanva borította be a padlót, most kicsit félve nyomtam le a kilincset, mi lesz a következő meglepetés, de szerencsére minden rendben volt. Körbejártam a szobákat, ahol felnőttem és mégis annyira idegenek, mintha sosem laktam volna abban a lakásban. Történt ugyanis, hogy apu halála után anyu a veszteséget úgy akarta feldolgozni, hogy kidobta az addigi életét jelképesen és kicsit konkrétan is. Hogy ez mindkettőnk múltja volt, azzal nem sokat foglalkozott. Ráadásul azzal indokolta, hogyha elmenne apu után, akkor nekem szépen rendben maradjon itt ez a kis lakás, ne kelljen költeni rá. Mély gyászában egy hét alatt kerített egy vállalkozót, aki éppen rá is ért (amíg én otthon nyugodtan somolyogtam az orrom alatt, hogy úgysem sikerül neki), és odahívott engem is, hogy mostantól velem tartsa a kapcsolatot, mert majd én mondom, hogy mit és hogyan. Elismerésre méltó teljesítmény, ha azt nézem, anyám nem használta az internetet, de még a telefont sem, csak előkapta a 11. kerületi Kisokost és rábökött az első névre a megfelelő címszó alatt. 

A lakás aztán szépen fel is lett újítva minden eresztékében, a megszokott bútorok, de még a bejárati ajtó is (ahol a vékony csuklóm éppen átfért a leselkedő nyíláson és ki tudtam nyitni a belülről bezárt ajtót) a vállalkozó nyaralójában landoltak a hűtőszekrénnyel, tűzhellyel együtt. Anyu az átalakítás utáni maradék pénzén fiatalos, világos bútorokat vett, új gépeket, aztán hátradőlt elégedetten és csak ritkán vallotta be nekem (talán magának sosem), hogy kissé idegenül érzi magát a lakásban, ahol leélt majd hatvan évet. Sosem volt az az igazán fészekrakó típus, nem bírta a cicomát, jelentsen az akár egy őszi dekorációt a kisasztal közepén. A sosem ismert nagyapám néhány festménye és egy-két vállalati emlékajándék képezte nála azt a "cicomát", amit még elbírt viselni. Én talán éppen ennek a hiányérzetnek engedelmeskedve lettem olyan, hogy egy üres lakás láttán előbb döntöm el, milyen díszpárnák legyenek, minthogy a bútorokat megvenném. Aztán történt, ami történt, többé nem maradhatott egyedül és azóta csak egy-két alkalommal vittem őt oda vissza nosztalgiázni, ami azt jelentette, hogy fél fenékkel üldögélt a kanapé szélén, mint aki vendégségben van és láthatóan idegenül érezte magát "otthon". Pedig korábban naponta, most már ritkábban hangoztatja, hogy vigyem őt oda vissza, mert ő nagyon jól ellenne egyedül is. Ez az ő olvasatában annyit jelent, hogy fel sem kelne, gyógyszerek se kellenek, majd szépen elalszik örökre. 

Na, szóval, ebben a lakásban jártam körbe tegnap és őszintén szólva én már nem siratom a régi berendezést. Ebben a friss látványban simán el tudom képzelni magam, tele lennék ötletekkel, amikkel személyesebbre szabnám a teret. Valahogy már nem a gyerekkorom színtere, hanem egy jövőjé, ami lehet, el sem jön soha, de szinte látom magam előtt. Tudom, hogy kiutálnám a kanapét, mert ugyan pont akkora, amekkora arra a helyre elfér, de kényelmetlen, kemény. Bezzeg a minap az Ikea piactéren olyan kétszemélyes puha darabot láttam, már hurcolnám is haza, a helyére. A kis fotelkák is új gazdát találnának, mert a jó öreg Poang kényelmét semmi sem múlja felül. A többi bútort - csak úgy a játék kedvéért - pedig máris áttologattam, ahogy szerintem jobban mutatnak. Végig simítottam az ágytakarón, amit én vettem és a Bubbles mosodába kellett mindig elcipeljem, mert anyunak csak kicsi mosógépe volt, nem fért bele. Morgolódok, hogy mit keres egy kerti szék a nappaliban, pedig talán én magam hoztam be, ne koszolódjon el az erkélyen. Látom, ahogy az étkező asztalt beviszem a nappaliba és a hallból könyvtárszobát csinálok kényelmes fotellel és a Singer varrógéptalpú kis íróasztalkámmal. Aztán becsukom magam mögött az ajtót az álmaimmal együtt és folytatom a jól megszokott életem. Mert olyan alapvető változásokkal járna mindez, amiket nem biztos, hogy akarnék vagy el tudnék viselni. 

A Temu "áldozata" lettem

 Szerintem nem kell bemutatni a kínai óriáscéget. Eleinte elég szkeptikus voltam velük kapcsolatban, aztán egyéletemegyhalálom, rendeltem tőlük. Mezítlábas cipőt, ami egy óriási találmány, a lábam imádja, van már belőle jó néhány pár. Ezen felbátorodva ruhaneműt is rendeltem, de azok inkább csalódást jelentettek egyetlen póló kivételével, amin egy szálkás tacskó rajz van és a kedvencem. Az anyaga is jó, a mérete is, a rajz meg tüneményes, szóval rendben van. Persze azért volt pár dolog, ami nem jött be, de a nagy számok törvénye alapján mégis csak pozitívan állt a mérleg. És akkor jött.... no, nem a Tenkes kapitánya, hanem a kis házi szökőkút, ami elvette a józan eszemet. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nekem KELL és a nyaralóban még remek szolgálatot is fog tenni. Na, ott kezdődött a kálváriám. Alapvetően azt reméltük, a nyári hőségben majd idevonzzuk a kis énekesmadarakat, hogy itt csillapítsák a szomjukat, helyettük azonban a varjak jöttek, akik ráadásul a mosómedvéktől leshették el a trükköt, de a kis medencében mosták a reggeli kiflijüket, én meg majd meghülyültem, mire a szökőkút szűrőjéből kibogarásztam az ázott morzsákat. 

De a kálvária... Megjött a szökőkút, de miben legyen a víz alatta... Elsőnek egy óriás kaspó alátétjébe öntöttünk vizet, de a szél kihordta belőle a permetet. Aztán egy régi grillállványra tettünk egy cseréplalátétet, abból még pláne melléhordta a vizet. Olyan kis fickósan szórta maga körül a permetet, hogy félóránként kellett utána töltögetni. Akkoriban kaptam Alessiától egy óriási műanyag kaspót. Azt hittem, az lesz a tökéletes megoldás. Olyan nagy, hogy abból csak nem locsol ki. Még borostyánnal is feldíszítettem, amikor kiderült, a hatalmas edény nem bírja a víz súlyát és deformálódik, ráadásul a víz még ebből  is mellészóródik. Itt már majdnem sírtam, mert az nem lehet, hogy a dolog ne működjön. A reklámban nyilván nem fújdogált a szellő, de igazság szerint ez még tökéletes szélcsendben is kiszórta a vizet. Na, akkor előkerült egy másik nagy kerámia kaspó. Alaposan feltöltöttük kővel, hogy ne kelljen bele annyi víz (innentől még egy földrengés sem mozdította volna meg), próbáltuk kavicsokkal fixálni a szökőkút helyzetét... és mellépisilt. Kicsit már a hajam téptem, a férjem viszont optimista volt, hogy jó ez... végülis a vízdíjat is ő fizeti majd (oké, ebben azért van egy kis túlzás). És ... rendeltünk még egy kis szökőkutat. 😎 Na, mint mondtam, a nagy számok törvénye... a cucc megérkezett, de egy nagyon fontos alkatrész hiányzott belőle. Kempingezős MacGyver család vagyunk, hamarosan egy jobb sorsra érdemes tollbetéttel megoldottam a problémát, bár, innentől nem pisilt olyan magasra, csak csobogott csendesen olyan kb. tíz centi magasan. Ez lett végül a megoldás minden problémánkra. Így már nem ment ki az edényből a víz, a hangulat azonban megmaradt. De... a nagy kerámiakaspó jól láthatóan kezdte rossz néven venni, hogy állandóan áztatja belülről a víz. Kipakoltam belőle a köveket és kavicsokat, a kaspóba virág került, a kis szökőkút pedig visszaköltözött egy cserépalátétbe. Most itt tartunk, de a nyárnak még nincs vége, akármi is történhet. 

Megsúgom, Alessia is vett egy ilyen kis ördögi szerkezetet, de ő egy idő után megunta, hogy hordja bele a vizet (az övé ugyanis továbbra is az egekbe spriccelt) és ahogy mondta, kivágta a francba a Trevi kutat. Mert ha már kínai cuccot veszünk, legalább elnevezésben legyünk stílusosak. 

A stációk (a teljesség igénye nélkül) ...

Menekülés a melegből

 Tulajdonképpen lehetetlen, de azért szép próbálkozás, ha például téli képeket, téli filmeket néz az ember lánya. Egy lavinás thriller maga a felüdülés. Volt néhány kemény nap, amikor konkrétan úgy éreztem, az agyam csorog ki a fülemen, de összességében túlélhető. Szerencsére a nyaraló nem melegszik annyira át, mint otthon a lakás és megtehetjük, hogy rendkívüli szabadságot vegyünk ki a dolgos nyugdíjas napok között. Az már egy másik kérdés, mennyire megyünk egymás agyára, mert azért őszintén szólva hiányoznak az agymunkával töltött órák. Anyu persze nem hajlandó inni, a melegben enni se nagyon, csak reggelenként. Én meg már elengedtem, hogy emiatt késhegyre menő vitákba bonyolódjak vele. A háziorvost csókoltatom, próbálja meg ő itatni, én hiába nyomom a kezébe a poharat, ha leteszi anélkül, hogy belekortyolna. Ehhez képest egyébként ő viseli a hőhullámot a legkönnyebben. 

Csóró kutya meg persze behúzta az idei toklászt is, volt aggódás, nyűglődés, megkönnyebbülés és amikor végre minden klappolt, akkor adtam neki egy húsos csontot, amivel sikeresen el is csaptam a hasát. De ha igaz, már ezen is túl vagyunk. Ő szó szerint túlél, egész nap alszik a hűvösben, cserébe hajnalban már útnak eredünk és este kétszer is elmegyünk sétálni. 

A legnagyobb hiba, amit elkövettem ezekben a forró napokban, hogy rendszeresen felkolbászoltam a Facera. Na, azt speciel nem kellene. Igyekszem is leszokni róla, de az az igazság, hogy ebben továbbra sem értem el nagy eredményeket. Ha meg már fent vagyok és híreket olvasok, akkor jön a Hiba.2

Igen, amikor  a kommentszekcióba is beleolvasok. Az maga a pokol. Mindkét oldal kitermeli a maga hülyéit, ezen nincs mit szépíteni és hiába próbál az ember amolyan népnevelői hangnemben, kultúráltan kommentelni, előbb-utóbb magára húz valaki eszelőst, aki lehülyepicsázza. Ehhez pedig igazság szerint nem vagyok elég erős lelki alkat. Pedig már odáig fajultam, hogy Stressz control névre hallgató kapszulát kapkodok naponta kétszer sok pénzért. (Nem feltétlenül a Face miatt, de ahhoz is jól jöhet) Eredmény? Néha szeretném azt hinni, hogy mostanra amolyan aszarislevanszarva hangulatba kerültem, de ez nem igaz. Mélységesen elkeserít, micsoda sötétség honol egyesek fejében és nehezen emésztem meg, hogy sokan a szemüknek sem hisznek, vagy éppenséggel valami extrém módon kifordítva látják a világot. 

Persze a Facenak van jó oldala is, például a vizes fiúk és lányok remek eredményei, amiket nem győzök újra és újra megnézni, mint ahogy bő egy hete az evezősökkel is ez volt. Teljes szívemből csodálom ezeket a fiatalokat, akik emberfeletti munkával és lemondással hozzák a jobbnál jobb eredményeket. Mint ahogy most éppen a vízügyeseket és a katonákat nézem elismerő tekintettel, mert politikától teljesen függetlenül ők csak teszik a dolgukat minden erejüket beleadva a feladat megoldásába. 

Persze vannak jó percek is a mindennapokban. Például a hajnali séták utáni üldögélés a teraszon a kutyával, amikor még éppen annyira van hűvös, hogy a reggeli kávé jólesően melengessen. Rövidke pillanatok ezek, hiszen hét óra után már érezhetően melegszik az idő. De amikor még a fedetlen vállamat megborzongatja a korai szellő, akkor apró sóhajjal nézem, hogy ugyanez a fuvallat mennyi elszáradt levelet sodor le a mogyoró bokor ágairól. Nyár elején őszi képet mutat a kert. A bokor tövében megfáradtan, szomjasan kókadozik a mahónia. Tavasszal gyönyörű sárga virágzata már rég a múltté, most lila bogyoktól roskadoznak az ágak, de mind víz után kiáltanak. A leylandi ciprus csak nő esze nélkül, erőnk sincs már kordában tartani a majd harminc méteres zöld falat, ami a kiégett füvet foglalja keretbe. Persze, megint nem hallgatott rám senki, amikor idejekorán szerettem volna visszametszeni. Most már ő az úr a kerítés mentén. Szerintem ha egyszer kénytelenek leszünk kivágni őket, mi lepődünk meg a legjobban mennyi helyet foglal el. A cseresznyefa is halálán van, bár a barátnőm azzal nyugtat, csak korán elkezdi a téli álmát, de szerintem ezek az ágak jövőre megint  a fűrész alatt végzik és lassan már a létráról sem lesz elérhető termésünk. Pedig nagy szükség van rá pusztán az árnyéka miatt is. Ami él és virul, a vitatható körülmények között a szomszédba került eperfánk, ami a termését bőven ontja a nyár elején, állandósítva a cefreszagot a hátsó kertben. Szomszédunk második éve nem teszi tiszteletét a telken, a legutóbbi próbálkozásnál nem sikerült együttműködésre bírni, hogy kicsit vágjuk vissza, mondván a kutyája és a madarak szeretik a termését. A madarak egészen biztosan. Néhány éve csináltam egy videót, amin olyan zengő madárdallal csipegették az erjedő gyümölcsöt, hogy biztosra vehettük, tök részeg mindahány. 

Na, hát forróság ide vagy oda, azért persze vannak a mindennapokban szép percek, pillanatok, még ha a helyi önkormányzat el is tiltott az esti kutyás sétáktól lent a parton. Úgyhogy az idén napkeltéket fotózok, nem naplementéket 😎 A tó... sokan siratják, rosszabb napokon talán én is, de igazság szerint volt már ilyen alacsony, sőt még alacsonyabb, aztán magához tért. Erősen remélem, most sem lesz másként. Az biztos, hogy egy tacskónak nincsenek hosszú lábai, de még neki is bokáig ér a part mentén és nagyon sokat kellene befelé mennünk, hogy egy picit úszni tudjon. Egyébként ez is olyan téma, ami megkeseríti az ember szája ízét, mert persze nem kell mindenkinek szeretnie a kutyákat, de ahogy egyes Face harcosok nyilatkoznak a kutyásokról, az egyenesen vérlázító. Biztosan vannak felelőtlen gazdák, az örök ellenség, a kutyakaka tagadhatatlanul található némelyek után, pedig én már másokét is felszedem, mert Murphy után szabadon mindenki rajtam akarja leverni a más kakáját is. De ennyi utálattal szembesülni, mint amikor egy kis megértést kérnénk a nemkutyásoktól, na,  az egészen elkeserítő.  

Mindenesetre lassan itt a nyár vége, kiürül az amúgy sem csúcsra járatott település, visszakapjuk a csendes, magányos sétákat és ha igaz, egy kicsit kevesebb tiltást. Még a Strand fesztivált kell a szó szoros értelmében is túlélni, aztán megint a mienk lesz itt a tér. Biztosan lesznek napok, amikor visszasírjuk majd a meleg reggeleket, a száraz napokat, de pillanatnyilag vágyódón gondolok egy kiadós esőre, húsz fok körüli hőmérsékletre. Csendes, szúnyogmentes estékre a tűzrakóhely körül egy pohár borral vagy akár illatos teával. Csendben abban bizakodom, hogy a hűvösebb napokkal visszatér majd a lendületem is, mert momentán a kutyához hasonlóan én is túlélő üzemmódban vagyok. Esőt!

Levegőt!

 Azt mondja nekem a minap a férjem, hogy ne nyafogjak már, hiszen nyár van. Mit mondjak, csattantam, mint a retesz, hogy NEM, nincs nyár! Ez más! Én még emlékszem azokra az évekre, amikor nyáron a napfényben fürdettem az arcom, nem rohantam zuhanyozni, ha kiemelkedtem a tengerből, mint Botticelli Vénusza (bocsánat, itt elszaladt velem a képzeletem), hanem azon viccelődtem, hogy sóban sülök, mint a csirke a TV Paprika receptjében. De komolyan, volt tavasz, nyár, ősz és tél. Most meg.... a tavasz azt hiszem egy szerda délutánra esett, s félek az ősszel is valami hasonló történik majd. 

A kisebbik fiam élete úgy alakult, hogy az Egyenlítő környékén éli az életét már vagy tíz éve és be kell valljam, minden látogatásunkat hatalmas kihívásként élem meg. Ott ugyanis egyetlen évszak létezik a maga 30 fok körüli hőmérsékletével. Pusztán az változik, hogy a páratartalom csak 60 %-os vagy akár 90 %. Amikor novemberben utazunk, a különbség szinte pofonvágja az embert, még akkor is, ha az idő legnagyobb részében klimatizált helyeken mozgunk. 

Az idén már másodszor tisztel meg minket ez a hőkupolának becézett rettenet, én bevallom, nem tudom tolerálni a jelenlétét. Ez a hőség a szó szoros értelmében az idegeimre megy. Ahogy már mondtam, én megéltem a régi nyarakat, amikor a vízparton esténként a lemenő nap sugarait és az enyhe szellőt élveztük. A nyári záport, amit nem éltem át már évek óta, de ami nélkül a nyár nem is nyár igazán. Régen négy után mentünk le a gyerekekkel a tóra, mert akkor már nem égetett a nap, most meg akkor éget a legjobban. A tengerparton déltájban elbújtunk a lakókocsiban vagy az elősátor alatt. A csendespihenőt kihasználtuk, társasoztunk vagy mesét olvastunk, aztán három felé irány a part, hogy folytassuk a sárvár csurgatását vagy a hullámlovaglást. Este még futotta egy kis biciklizésre, aztán fizikailag kimerülten dőltünk az ágyba. Manapság csak a hőség öli ki belőlünk az energiát. Tökéletes munkát végez, mert az agyam már kifolyik a fülemen, sem olvasni, de még filmet nézni sincs kedvem. Kókadozok egész nap, éjjel aztán persze rosszul alszom, Jamie pedig tesz róla, hogy a hajnali hűvösben ne lustálkodjak, hanem vele sétáljak. Napközben meg kiscsaládom gondoskodik róla, hogy a tűzhely mellett valamit kotyvasszak, mert magyar ember nem tud annyira izzadni, hogy egy meleg levest vagy főtt ételt ne tudna enni. Magyarságommal itt alighanem probléma van, mert én speciel ezekben a napokban simán ellennék a görögdinnyével. Esetleg néhány fagyi itt-ott. 

Jamie amúgy jól kiszúrt mindannyiunkkal, de elsősorban saját magával. Nem tudom hol, mert a környéken elvétve látni csak toklászt, de valamit csak sikerült begyűjtenie. Először csak nyalogatta, rágta a mancsát, majd alig állt rá, persze mentünk az állatorvoshoz. Ott jól megkotorták a nyílást, amit a doktornő talált a tappancsán, injekciókat kapott és dunszkötést meg egy szoros kötést a mancsára, mintha be lenne gipszelve. Itthon két napig még gyógyszereket szed, holnap pedig megyünk vissza kontrollra, mert fáj ugyan, de még mindig nem világos, hogy miért, mert annak a fránya toklásznak nyomát se találták. Mindezt ebben a hőségben. Nyilván az úszásnak is annyi, pedig csóró kutyának legalább ez a kis öröme megvolt a hajnali órákban, mert utána egész nap csak a túlélésért küzd a viszonylag "hűvösebb" lakásban is. 

Na, mendegélek, iszom valamit. Drága anyám persze nem hajlandó, mert akkor pisilni kell menni, ami egyébként nem igaz, mert mire menni kéne, már rég kiizzadtuk. Mindegy, vele sincs erőm vitatkozni. 

Vigyázzatok magatokra és ahogy Kovács Kati énekelte valaha: "Add már Uram az esőt!"

Éppen ráérek

Már nem siránkozom rajta, hogy a mi családunk még egy normális ünnepet sem tud megülni. Évek óta érzem ezt és már megkérdőjelezem a múltbelieket is, hiszen az nem lehet, hogy csak mostanában felejtettük el megadni egy Nagy Nap módját. Tegnap összejöttünk mi, akik még/már itthon vagyunk, de igazság szerint, bármilyen finomra sikerült a vacsora, édes volt a magnélküli dinnye és az ínynek kellemes a sós karamellás Vienetta, az egész egy kuka volt, ahonnan kétszer is felálltam, hogy a fürdőszobában elmorzsoljak néhány könnycseppet vagy csak beleordítsak némán a félhomályba. 

Nyilván nem vagyok jó passzban már hosszabb ideje, de erre a napra azért jó kedvvel készülődtem. Nem is a magam névnapja miatt, de a kis kilencéves golyófejű miatt, akit mostanában ritkábban látunk és ilyenkor is nehéz elszakadni a szánakozástól és csak örülni a pillanatnak. De nyilván nem segített az ünnepi hangulat megőrzésében az otthoni feszült helyzet és a minket körülvevő világ megannyi problémája sem. 

Aztán igen erősen ott munkál bennem az érzés, hogy április 12-én úgy éreztem, valami jó következik, valami, amitől nem szorul össze napi szinten a gyomrom a tehetetlenségtől és dühtől. Körülbelül egy hétig tartott az eufória, aztán visszajöttek a régi arcok és velük a napi hányinger. Én is a türelmetlenek táborát erősítem, akik szerint már tegnap is késő lett volna vezető száron látni néhányukat, de amit az elmúlt hónapokban műveltek, az csak felerősítette ezt az érzést. Leginkább azt nem értem, hogy lehet a  Főninek még mindig ekkora hatása a valamikori vazallusaira, mert ha nem ez történik, akkor a kép sokkal ijesztőbb, akkor itt nem egy ember végtelen romlottságáról van szó, hanem tömeges elmebajról. Tudom, sokan mondják is, hogy ne kövessem a mindennapokat az Interneten, de hát az embert mégis csak érdekli az ország, amelyben él. Az összkép végtelenül lehangoló, még ha szerencsére van is változás, de amennyi ellendrukker mondja a mantráját minden értelem nélkül, az egész egyszerűen rémisztő. Azt hittem, még megérem, hogy a dolgok jobbra fordulnak a hazámban, hogy lesznek még nyugodt éveim, amikor a barátnőmmel már nem a napi politikáról beszélünk elkeseredetten, hanem a kézműves munkájáról vagy az írásaimról. De ebben a közegben én képtelen vagyok visszatalálni valamikori önmagamhoz. Ő szerencsésebb alkat, mert - látszólag - lerázza magáról, mint kutya a vizet, teszi, amit kitalál, csak én dagonyázok ebben a ragacsos sárként rám tapadó rossz érzésben. Nézem a videóösszefoglalókat a parlamenti ülésekről és nem értem, felnőtt, tanult emberek hogyan mehetnek le ennyire a legaljára, megtagadva mindent, ami igazán fontos, valami kiforgatott nemzetieskedő maszlag mögé bújva. Milliókért óvodás gyermeket játszva a nemzet házában. Kifogásolják MP stílusát? Ja kérem, az igazság sokszor fájdalmas, igen. Főleg, ha valakiből hiányzik az önreflexió. Ez az ember sok más mellett éppen azt teszi, amire az ország nagyobbik része felhatalmazta, számonkér, elszámoltat és a fejükre olvassa, amit még önmaguknak is képtelenek bevallani. Kimondja helyettünk azokat a szavakat, amiket az elmúlt tizensok évben csak otthon a négy fal között mertünk kimondani. Nem volt diktatúra? Minek nevezed azt, ha a szabad véleményedet nem írod le nyilvánosan, mert abból esetleg egy barátodnak, rokonodnak, a gyermekednek lehet problémája, amikor egy hr-es rákeresgél az ismerőseire? Most leírhatom, de lassan megint nem teszem, mert aljas és nemtelen támadásoknak senki nem akarja önként kitenni magát. A Face egyik legnagyobb hibája, hogy szabadon eresztette a szellemet a palackból és ahogy azt sokan keresetlenül megfogalmazzák: "eddig csak a családod tudta, hogy hülye vagy, de most már mindenki". Ezt a "hülyét" pedig megkapja mindenki, válogatás nélkül, a szemben álló oldalak mindegyikén. Azt már nem is mondom, hogy lassan egy "hülyének" már örülni is lehet, mert válogatott mocsok dől a billenytűkön keresztül. 

Szóval, az annyira várt megnyugvás helyett most itt van ez az újfajta gyomorszorító érzés, a mocskolódások, hazugságok, emberi mívoltukból kivetkőzöttek mocsara. Ezen már nem segít a naplemente bája, a kutya bohóckodása, egy lebilincselő természetfilm, és sajnos nem segít már egy baráti beszélgetés sem, mert annak a témája is a napi taposómalom mellett éppen ez az érzés. Ez a nemzet, amely annyi kiművelt főt adott a világnak tudományban, művészetben most az influenszerek vadászterülete. A lájkokért mindent! A legalja stílusban. Egy nemzet, ahol a jóakarat nevetségessé válik, gúny tárgyává, a visszahúzás pedig követendő példává. Elkeserítő! 

No, de mint mondtam, most éppen ráérek. Kiírom magamból a keserűséget, miközben Golyó mellettem szuszog. Bízva bennem, hogy gazdája helyett is gondját viselem két napig. Mindkettőnknek kell ez a nyugalom! Talán nekem jobban, de ő ebben tökéletes partner. Most pedig bekapcsolom a tv-t, amire nagyfiam feltöltötte a filmeket, amiket kértem. Eszem-iszom, kikapcsolok. Mert most éppen ráérek.

Golyó ilyen, mindenki szereti

Nyilván nem vagyoMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege

Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasokMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege

Jobb és rosszabbMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasokek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasok napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasok

Nagymama

Nem könnyű nagymamának lenni, ha az unokáidtól egy fél világ választ el. Az évi egy alkalom, amikor találkoztok, nem sok mindenre elég, arra is csak éppen, hogy tudatosítsd bennük ki vagy és mi a szereped az életükben. Mostanra Levi 7 éves, Leia 5 és megszületett köztünk egyfajta kapocs, amitől nagymama és nagypapa lettünk, akikhez szívesen jönnek, akiknek örülnek, ha leszállunk a repülőről. A nyelvi nehézségek mellett óhatatlanul ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy a mindennapjaiknak csak évente néhány rövidke hétre vagyunk a részesei, így aztán a találkozásaink rendkívül intenzívek. Mit mondjak, tavaly itt voltak egy hónapig, utána hetek kellettek, hogy kipihenjük azt a kicsit görcsös figyelmet és rendelkezésre állást, amit ez az időszak jelentett. Főleg, hogy ebben volt egy majd tíz napos időszak, amikor a szüleik sem voltak itt. Ettől - előre - úgy féltem, mint ördög a tömjénfüsttől, aztán utólag kiderült, ez volt a könnyebbik része. Miután apukájuk születésük óta csak magyarul beszél velük, értenek ők mindent, de magukat kifejezni nyilván az anyanyelvükön az egyszerűbb. Éppen ezért óriási lépésnek éltük meg, hogy itt egyre többet szólaltak meg magyarul. Lassan megint eltelik egy év a legutóbbi találkozásunk óta és hiába a videókapcsolat, az azért nem olyan, mint amikor itt kavarnak körülöttünk. Ma reggel megint hívtak, mert a kedvenc magyar mesekönyvükből - Brúnó Budapesten - nagy ötletet merítettek. Bartos Erikát már Kovács András Péter humorista is a legmelegebb atyai szeretettel átkozta el, ma reggel megtettem én is. 

Az unokáimnak rengeteg magyar nyelvű mesekönyve van, de a kedvenc vitathatatlanul Bartos Erika. Bogyó és Babóca, no meg Brúnó. Nyilván tud valamit a nő, amit csak a gyermeklélek ért, a felnőtt meg csuklik tőle, de tagadhatatlan, hogy Jamie megtörtént és elképzelt történetei után Bartos Erika könyvei mindent visznek. Brúnó Budapesten és az ország különböző részeiben, a Balaton partján... csináljon bármit az esetlen kis figura, azt az én unokáim rajongva hallgatják, lapozgatják, aztán - mint jelen esetben - rám néznek és/vagy üzennek, hogy nagymama, varrj nekünk állatos foltpárnát. Melyik nagymama tud ellenállni az unokai kéréseknek? Még az sem, akinek a varrási tudománya nem nagyon haladja meg a függöny szélének beszegését. És nem, még véletlenül sem a tök egyszerű kutyás vagy cicás párna a cél, hanem egy pingvines és egy wombatos. Jézus ereje! Utóbbi egy ausztráliai erszényes jószág és amíg élek, nem értem, miért éppen ez lett Levi kedvence, kis bumfordi jószág, ami nagyon hasonlít a kapi barára, más néven vízidisznóra vagy éppen a hódpatkányra, de nem AZ, tehát nekem wombatos figurát kellene varrnom, mert a legényke azonnal kiszúrja, ha valamelyik másikat próbálom "eladni" neki wombatként. 

Hogy a varrógép jelenleg szétesve várja a szekrény mélyén, hogy szakértő kezek összerakják a fejét, másodlagos kérdés. Már úgyis egy ideje kampányoltam érte a nagypapánál, most az unokái miatt még meghallgatásra is került a dolog, remélhetőleg sikerrel veszi ő is a rá váró akadályt. Internet a barátunk, aki keres, talál, a leírás alapján, ha nagyon összeszedem magam, akkor a kezdőknek való wombatos foltot még össze is fogom tudni öltögetni. Valamiért ez tűnik a nagyobb kihívásnak, pedig nyilván egy pingvin sem sokkal egyszerűbb. És ha már az internettel barátkozom, akkor ott van az éppen megkavart kínai csomagküldő, akinél bármit kereshetsz, mert ha ott nincs, akkor sehol nincs és persze azonnal feldob néhány találatot fillérekért. Mondjuk velük vigyázni kell, mert sokszor a valóság köszönő viszonyban sincs a fotókkal, meg hát ugye itt elsősorban az az elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit a két kétbalkezes kezével. Azt meg nem is mondom, hogy az alig ezer forintos árra, majd másfél ezer forintnyi vámot nyomnak, bár ha minden kötel szakad, ez már nem sokat nyom a latba. Szerencsére a barátnőm az elmúlt egy évben igencsak beledolgozta magát a patchwork témába, erről árulkodnak a lakás különböző pontjain felbukkanó kis takarói, úgyhogy szakavatott segítség is rendelkezésre áll, ha végképp elakadnék, de mint mondtam, itt az alap elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit. Azért tulajdonképpen szeretnék légy lenni a falon Bartos Erikáéknál, hogy ő az ilyen ötleteit, meg a szilvásgombóc főzést, meg a ... sorolhatnám vég nélkül, mert a fantáziája kiapadhatatlan, olyan játszi könnyedséggel vezényli le egy falka gyerek mellett, mint ahogy a könyvek lapjain áll, mert akkor földig hajolok előtte. De ha nem... Ha csak amolyan közösségi izgatásnak talál ki ilyeneket, akkor megrángatnám a haját, de meg bizony. 😂 Tavaly például - ha már a Balatonon voltunk - Bartos Erika miatt vonatoztam el a két gyerekkel Balatonboglárra, hogy felmenjünk a gömbkilátóba. A mesében vidámabb volt a dolog, de a lapokon nem is volt olyan őrült meleg, bár, végül a fagylaltozás sokat dobott a programon, meg a hazafelé buszozás, ahol a sofőrnek tízperces pihenője volt Balatonlellén, amit nemcsak a gyerekek, de a nagymama sem értett 😂Na, mindegy is... a tervezési folyamat beindult, holnaptól nagypapa varrógépet szerel, én anyagok és hozzávalók után kajtatok, aztán ahogy a mondás tartja, majd csak lesz belőle valami, ha el nem bajszom, legfeljebb fogpiszkáló tartó 😎

https://youtu.be/J45PT-Prufo?si=KGWgMTorhHFcS4md