Hull a hó és hózik, Micijuci fázik

 Na, ezután a kissé megerőszakolt dalszöveg-részlet után egy vallomással tartozom. Én, aki világéletemben szerettem a telet, különösen a havat, nos, én mára be kell valljam, hogy már elegem van belőle így bő egy hónap után. 

Gyerekként nagy havakra emlékszem. Befagyott Balatonra, ahol a jégtáblákon egyensúlyoztam, szánkózásra a Feneketlen-tónál, korcsolyázásra ugyanott, a teniszpályán nyílt korcsolyapályán. Évekkel ezelőtt, amikor még a gyerekeink gyerekek voltak és mi gondoskodtunk róla, hogy igazi téli élményekben ne legyen hiány, évente rendszeresen síelni mentünk és ha véletlenül úgy alakult, hogy idehaza is leesett a hó, akkor együtt építettünk hóembert a kertben. Szerettük a havat, szomorúak voltunk, ha a karácsony feketén telt el, örültünk még a hólapátolásnak is, ha közben a másik nyakába is lehetett dobni egy adaggal. Az unokák még nem sokat tapasztalhattak meg belőle, de szerintem nekik is nagyon tetszene. Mára örülünk, hogy a hó és a kristálytiszta hideg szeretetét átadhattuk a fiainknak, innentől az ő feladatuk ezt továbbadni. De ennek az idei télnek legyen most már vége!

Olvasgatós

 Már korábban siránkoztam afelett, hogy egy ideje nem kötöttek le a betűk. Hál Istennek, ez mára megváltozott. Az idén máris több könyvet olvastam el, mint két évvel ezelőtt összesen egy év alatt. Tavaly már javulni kezdett a helyzet, de az áttörést a mostani január hozta el. Olyan könyvek kerültek a kezembe, amik már vagy három éve várják a polcon, hogy feltegyem a szemüvegem. Ilyen volt James Patterson és Bill Clinton (igen, az elnök) könyve, Az elnök lánya. Arra még emlékszem, hogy tőlük már korábban átverekedtem magam Az elnök eltűnt című íráson, de az nem hagyott bennem mély nyomokat, így egy kicsit csak a kötelesség vetette velem kézbe ezt a második könyvet, ha már megvettem - alapon. Meg kell mondjam, kellemesen csalódtam. Az  első oldaltól lekötött és bár nem vagyok abban a szerencsés helyezetben, hogy fittyet hányjak a környezetemre, ha beszippant egy történténet, de azért sikerült hamar a végére érnem. Egy jó értelemben vett akciófilm kockái peregtek a szemem előtt politikával, személyes érzelmekkel átitatva. 

Aztán sorra jöttek Szlavicsek Judit balatoni krimijei. A legfrissebbel kezdtem, a Halál Tihanyban cíművel, ami kissé el is bizonytalanított, mert már az első tíz oldalnál úgy éreztem, nem találjuk a közös hangot. De aztán nem adtam fel, és milyen jól tettem, mert a Végzetes kékszalag és a Hullámsír már kezdtek magyarázatot adni arra, hogy Zsófi miért ajánlgatta olyan lelkesen. Mi több, lendületből gyorsan megvettem az írónő első könyvét is, a Légyott-ot és az is nagyon tetszett. Azt gondolnád, hogy ennyi krimi után kicsit eleged van ebből a világból, de igazság szerint most filmen és könyvben is eléggé rá vagyok kattanva a hasonló történetekre. A férjem a megmondhatója, aki szerint az öreg Angliában mindenki aberrált gyilkos, hogy ennyi végeérhetetlen sorozatot képesek forgatni az ottani bűnesetekről (és akkor a skandinávokat már meg sem említem, de a spanyolok is jókat forgatnak). Jó, ez vicc volt, még ha nem is a legsikerültebbek közül való is. Másrészt elém került egy könyvtári statisztika, miszerint az elmúlt hónapokban Szlavicsek Judit könyvei vezetik a Top 10-es listát sok könyvtárban. Apró szépséghiba, hogy a Doszpot nyomoz című kötet bizonyult verhetetlennek, ami még nincs meg. És itt a Még-en van a hangsúly ezek után. 

És akkor jött Elizabeth Fremantle: Queen's gambit című könyve, ami nem keverendő össze a Vezércsel című remek sakkozós sorozattal, mert ez bizony a Tudor Angliában játszódik. VIII. Henrik udvara tele van cselszövéssel, intrikával, romantikával és senki sincs jobb helyzetben, hogy mindezt megértse, mint a középpontjában élő asszonyok. Jelesül éppen Catherine Parr, aki nem vágyott királynévá válni, de mégis az lett két eltemetett férj és egy éledező friss szerelem után. Világos, hogy a kor asszonyai egyszerű sakkfigurák a politika és a férfivágyak világában. Ennek a könyvnek még csak a felénél tartok, de nem is lehet vele rohanni, mert annyi érdekes részletet árul el a 16. századi életről (pl. a higiéniai szokásokról, hogy a legkézenfekvőbbet említsem). Ráadásul a főhősnőnek csak a neve volt ismerős, ezért persze utána néztem és örömmel láttam, hogy a király halála után hozzámehetett hőn szeretett Thomas Seymour-jához. A képet némileg árnyalja, hogy első gyermekük születése után aztán 36 évesen meg is halt gyermekágyi lázban. Az alatt a harminchat év alatt azonban annyit élt, ami több kötetet is megtölthetne tartalommal. 

Na, hát így alakul a januári nagy fogadkozás olvasás témában. Írásban még csak jegyzetek, ötletek készülődnek, de nem verseny, van idő, majd összeállnak ezek is. Viszont voltunk a barátnőmmel moziban... A tenger útja című film engem igazán jó lelki állapotban talált meg, azt hiszem, mert nagyon tetszett. Raynor és Moth Winn életének egy olyan szakaszáról szól, ami nagyon megindító. Amikor érett felnőttként szembesülsz a férjed elvesztésének közelgő rémével és ugyanakkor elveszted a fejed fölül az otthonod és megélhetésed is. Egy ilyen helyzet bárkit a földre vinne. De ez a két ember szó szerint nincstelenül nekivág életük egyik legnagyobb kihívásának, amely fizikailag és lelkileg is komoly próbatétel. Nyilván nem túl erős spoiler, ha azt mondom, helytállnak. Nem az összeomlást választják, hanem az építkezést egy reménytelennek tűnő helyzetből. Mindehhez a képi világ rengeteget tesz hozzá. A dél angliai partvidék vadsága, az elemek tombolása csak még inkább megerősít a hitben, hogy amúgy is olyan apró porszemek vagyunk a világban, az életünk alakítása nem függhet mástól, csak önmagunktól. Mondanom sem kell, hogy a moziból kilépve (oh, amúgy milyen csodálatos az Uránia mozi belsője!) megkerestem, hogy a Raynor által írt könyv, amely a film alapjául is szolgált, kapható-e magyar nyelven. Nos, kapható! Sőt, még a folytatása is, aminek Háborgó csend a címe. Khm, mostanra mindkettő már a könyvespolcon várja, hogy sorra kerüljön. És az érdeklődésem akkor is fenntartom, ha azóta - nyilván a rendkívüli siker egyik folyományaként - ordas nagy hazugsággal vádolják a szerzőt. Az Observer oknyomozó újságírója szerint az anyagi bukáshoz elsősorban az asszony sikkasztása, az azt hivatott kártalanításra felvett kölcsön meg nem térítése vezetett és egyáltalán nem kerültek utcára, hiszen Franciaországban is vásároltak egy házat, ami még most is az övék. Ráadásul kétségbe vonta, hogy a férj corticobasalis degeneráció nevű betegsége valós-e, mivel az ebben szenvedő betegek öt éven belül belehalnak, míg Moth már 18 éve él ezzel a betegséggel. Jó, elismerem, így utólag ez  nekem is elég kemény gyomros, mert szeretek hinni az önéletrajz-íróknak, de igazság szerint ettől a film még szép és hát valljuk be, a meséket is szeretem. Gillian Anderson és Jason Isaacs pedig olyan közel hozták hozzám a házaspárt, hogy bármikor megölelném őket. 

 

Nagyképűsködés

 A minap több romantikus történetet is abbahagytam, mert a tizedik-huszadik oldalnál már igazából nem érdekelt a folytatás. Ha a szerző azonos volt, még az az érzés is rám telepedett, mintha csak a helyszíneket és neveket változtatta volna meg, amúgy sértően egy kaptafára írta volna az újabb "regényt". Ahogy anno a barátnőm is mondta: "Te, ezeknél akkor is jobbat írnál, ha a fél kezedet a hátsódba - ezt közvetlenebbül fogalmazta meg - dugnád". És igen, ezt éreztem én is. Aztán csukott szemmel a könyvespolc elé álltam és találomra kihúztam egy könyvet, mert olvasni kell, mit ad isten, éppen egy sajátot. Ha már így alakult, hát beleolvastam. Lehet, hogy vannak benne mondatok, amiket ma már másképp fogalmaznék meg, de összességében tetszett, és bár emlékeztem, hogy mi lesz a vége, mégis örömmel olvastam el belőle jó néhány oldalt. Tíz évvel ezelőtti történetek ezek, akkoriban türelmetlenül toltam fel annak a kiadónak a programjába egymás után az írásaimat, amely ugyan kínált némi szerkesztést, de hát a borítóval, a szerkesztéssel nem igazán foglalkoztak, és úgy általánosságban is csak a lelkes amatőr írók kitárulkozását támogatták. Ennyi fért bele nekem és a családnak, néhány megengedhető kisebb kiadás, és ezzel egyidőben annak a tudomásul vétele, hogy ebből nem fogok meggazdagodni, ha ráadásul még a terjesztés is az én feladatom. Nem leszek ott a könyvesboltok polcain, a kirakatokban, csak az online térben, ami sokaknak talán még elérhetőbb és kedveltebb, mint az a bizonyos kirakat, de nekem az a fránya polc lett volna álmaim netovábbja. Igazából nem is tudom, miért, hiszen azokon a polcokon számtalan romantikus regény szerzője kínálta magát, profi háttérrel, a belbecset messze túlcsillogó külcsínnel. Na, mindegy is, megint belelovalltam magam ebbe, pedig ez már a múlt, hiába lapulnak még a laptop könyvtárában kiadásra kész regények. Én már nem bajlódom velük. 

Inkább előkotortam az úgynevezett "ötletbazárt" és onnan választottam ki két írást, ami 8-10 oldal után annak idején ide került be, mert sem időm, sem lelkesedésem nem volt a folytatásukra. Most ezekkel próbálom felpiszkálni a régi tüzet. Azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amikor csak a gondolatok számítottak, X és Y életének megannyi apró állomása, közös utazásuk története és a jövőbe vetett hitük. És a hála a középiskolának, hogy megtanítottak olyan gyorsan gépelni, hogy követni tudjam a szárnyalást. Lehet, hogy ezekből már nem lesznek kiadott könyvek, de újraélesztem a már öt évvel ezelőtt magára hagyott www.lassukeringo.blogspot.com-ot és ott felkerülnek majd részletekben. Már alig várom! Mert ahogy Toni Morrison, irodalmi Nobel-díjas amerikai írónő mondta: "Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod"

Alakul az év eleje

 Elsőnek az az e-mail érkezett, miszerint a kocsit, amit tavaly el akartunk adni, február elején vizsgáztatni kell. Heuréka! Úgy kellett ez, mint egy falat kenyér. De komolyan, itthon már nem is hozzuk szóba a garázs mellett ponyvával letakart huszonéves családtagot, mert abból (is) azonnal veszekedés lesz. Mert szerintem el kell engedni, a férjem meg pont ezen akarja demonstráűlni, milyen hűséges típus ő. Pár tízezer forinton ment a vita egy potenciális vevővel, aztán végül a járgány hazakerült és most fizethetjük a kötelezőt, a súlyadót, a vizsgáztatást (meg ami ilyenkor még kiderül) és majd az új autópálya matricákat is. De én vagyok az ufo, hogy szerintem ez így egy orbitális marhaság volt. 

Másodikként az az e-mail érkezett, miszerint márciusban mindkettőnk jogosítványa lejár. Ennek örömére írtam ma a háziorvosnak, hogy mi a teendő. Nos, nekem csak egy vizsgálat nála és egy labor. De a ház ura futhatja a köreit a mellkasröntgenen, szemészeten és a laborban is, mielőtt a rendelőben megjelenik. Gonosz vagyok, megérdemli 😜

Amúgy meg fogadkoztam, hogy a karácsonyfa marad, amíg a hó marad, de vasárnap délután hirtelen felindulásból azért csak leszedtem az ékességeit, végül őt magát is felpakoltam a gardróbbéli helyére. Nekem alapvetés (volt), hogy szeretem a havat. Sírni tudtam volna a korábbi hómentes telek okán, főleg karácsony táján. Na, most megkaptam a kárpótlást, és ezzel egyidőben a felismerést, hogy bizony már én sem kedvelem itt a városban annyira a hideget és a havat, mint az emlékeim szerint. Egyrészt nincsenek itt az unokák, akikkel ez vidám időszak lehetne. Másrészt a kutya így hat és fél évesen úgy döntött, hogy nem komfortos neki sem a mínusz 8-10 fokokban hordott kabátka, sem a latyakban rejtőző só és ez akkor is igaz, ha a kiscipőt hordani tudja ugyan, de ... de egész séta alatt pásztázom a területet, mint valami kétlábon járó radar, hogy éppen hol hagyta el a durván drága, de a célnak csak korlátozottan megfelelő lábbelik valamelyikét. Harmadrészben pedig magamról se feledkezzek meg, mert őszintén szólva - és stílszerűen - a hócipőm tele van már a réteges öltözködéssel, a bádogember szerű mozgással, a jelenlegi jeges területeken való óvatos egyensúlyozással. Ez utóbbi létszükséglet már csak azért is, mert ha egy rossz mozdulattal eltaknyolnék és lesérülnék, akkor drága anyám, aki a télről csak annyiban vesz tudomást, hogy a kezem a szokottnál hidegebb, amikor szúrni akarom -, szóval ő lényegében ellátatlan maradna. És erre egyelőre hiába hivatkoztam az előre sorolási kérelemben, a helyezésünk nem változott. 

Na, röviden... ez az év is jól kezdődik 😎

Filmek és olvasmányok

Az idei évben, ha tettem is némi fogadalmat, azt kifejezetten kulturálódási céllal tettem. Az elmúlt években ugyanis - az anyuval töltött időnek köszönhetően - fájdalmasan passzív voltam filmekben, olvasásban, színházban, kiállításokban. Ha mondhatom így, január elsején felálltam, leráztam magamról azt az "érdektelenséget", amit akaratlanul a magamévá tettem és megfogadtam, hogy nem múlhat el hónap, egy új film (hajlamos vagyok az ismétéseknél leragadni vagy csak ülni anyu mellett és a sorozatait bambulni), egy új könyv, egy színház- és egy kiállítás látogatás nélkül. Nyilván a filmes fogadalom a legkönnyebb, ha már ott a streaming előfizetés, amit hónapról hónapra tüntetnek fel a számlánkban. Könyvekben olyan elmaradásban vagyok, hogyha a karácsonyi ajándékokat és a hosszabb ideje parlagon heverőket összerakom, máris bőven akad minden hónapra egy-egy (vagy több). A színházat Al segítségével (és ez itt nem az A I, hanem Alessia) már holnap teljesítem. Majd írok is róla, de előre nem lövöm el a poént. Kiállítás ügyben pedig máris írok Zsónak, hogy az ő kiállításuk meddig tart még nyitva, mert nem szeretnék lemaradni róla. Na, ez így január 10-én elég biztatónak tűnik, nagyon remélem, hogy a lelkesedés töretlen lesz egész évben, bármi is következzen. 

Az olvasás az első körben kicsit "tematikus" lesz, hiszen még tavaly egy kedves barátom rávett, hogy olvassam el Karády Anna könyvét, A füredi lányt. Nem mondom, hogy életem könyvélménye, de annyira azért kíváncsivá tett, hogy A füredi földesúrt és A füredi gyermeket is ledaráljam a nyaralóban a délutáni szieszták idején. Zsófi pedig tihanyi nyaralóként nem állt meg itt, megkezdte hittérítését a Balatonhoz kötődő szerzők művei, leginkább balatoni krimik iránt. Így most Szlavicsek Judit, Zajácz D. Zoltán és további Karády Anna kötetek várnak sorukra. Meg aztán itt van az elmaradásom Frei Tamás könyveiben, és persze ne feledkezzünk meg Dan Brown új könyvéről sem. Az online letöltött mindenféle más komoly, krimi vagy éppen romantikus regényekről már szó se essék és még hol vannak azok, amik innentől kerülnek a látóterembe. Csoda, ha lesz időm színházba meg kiállításra járni 😄

Dühös

 Szeretem az internet adta lehetőségeket és az információk mérhetetlen tárházát? Természetesen. De rühellem a sok csalót és főleg a profi próbálkozókat, akik az egyszerű felhasználók szívatásából próbálnak mindenféle előnyhöz, néha pénzhez jutni. Amikor a Meta biztonsági ellenőrzésként ír rád a messengeren, szerintem alapvetés, hogy letojod a bokádat és igyekszel megfelelni. De ezen már túlléptem. Már nem tojom le a bokámat, hanem fogom a levelet és a küldőjét "korlátozom" vagy letiltom. A lényeg, hogy többé ne is kerüljön a szemem elé. Persze, közben ott mocorog a kisördög, hogy mi van, ha magát a Nagy Testvért küldtem el a Valhallába egy kattintással. Akkor szívni fogok. De igazság szerint már nem nagyon érdekel ez sem. Ha egyszer így járok, az lesz az a nap, amikor visszatérek az őskorba, amikor postán küldök majd levelet és üres óráimban nem húzom fel magam mindenféle fake news-okkal, hanem felrakott lábakkal elmerülök egy jó kis könyvben, és közben eszembe se fog jutni, hogy jaj, már félórája nem néztem rá, hátha van valami üzenet. Ha meg tudásra szomjazom, arra azért megmaradnak a felületek, no meg nem porosodna tovább a sok lexikon sem a polcokon. Ha meg a barátaimra leszek kíváncsi, szépen felhívom telefonon  vagy elballagok egy találkahelyre. Nem is olyan ijesztő ez a "jövőkép", nem? 

Visszatérve az üzenetre, ami ma csapta ki nálam a biztosítékot... lehet, hogy nem az alap profilomra gondolt, hanem olyan tematikus fiókokra, amiket évekkel ezelőtt készítettem utazásról, Velencéről, az akkoriban megjelent könyveimről. Ezekről jó ideje, évek óta levettem a kezem. Van nekem mostanában éppen elég elfoglaltságom, no meg egy adag sértődöttségem is, amiért igazi értékes tartalmakat tettem fel csekély érdeklődés mellett, mert persze kamu érdeklődőkért nem voltam hajlandó hirdetéseket finanszírozni. Ezekről nemrég kaptam értesítést, hogy "vállalkozásként" tartja nyilván a Nagy Testvér. Egészségére. A nyilvánvaló ténnyel ezek szerint nem foglalkozik, hogy még akkoriban sem volt közük vállalkozáshoz, mostanra meg már a kutya se foglalkozik vele. Ha ezekkel kapcsolatban képes olyan üzenetet küldeni, hogy "panaszokat kaptunk a fiókodban történt szokatlan tevékenységről, például zaklatásról vagy személyazonosság-lopásról, illetve olyan bejegyzésekről, amelyek szerzői jogi irányelveinket sértő tartalmat vagy képeket tartalmaznak", nos tegyék a dolgukat, tiltsák le a fiókot, nem fogom megsiratni. 

Mindenesetre ezt aztán kifejezetten utálom a közösségi hálóban, hogy egyeseknek nincs jobb dolguk, mint mások ártatlan bejegyzéseivel szórakozni, amelyek nem szolgálnak anyagi érdekeket, nem politikai jellegűek, láthatóan évek óta elhanyagolt oldalak. Ha meg a fő profilommal van bajuk, hát, én kérek elnézést a kutyámmal és kirándulásainkkkal teli posztjaimért, mert mást nem nagyon  találnak. 

Áh, az egész nem ér annyit, amennyit ennek a bejegyzésnek a megírásával töltöttem, de legalább kipufogtam magam. Megyek is az említett négylábúhoz, mert a vele töltött percek sokkal értékesebbek.

Csapongok

 A barátnőm feltett egy posztot, ahol arra a kérdésre válaszolt, hogyha most újra 1981-ben ébredne, mivel töltené a napját. Nincs wifi, nincs mobiltelefon, csendes kis életünk van. Mi lenne az első dolog, amit ébredés után teszünk? 

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy én a magam múltjáról írnék vagy egy vágyálomról, a "milettvolnaha" kérdésre válaszolva. Nehéz ez az utóbbi annak fényében, hogy tudom, mi történt azóta. Mit tenne az a nő, aki ma vagyok, ha újra abban az évben ébredne? Vagy mit tenne az a huszonegy éves, aki már látta a rá váró negyvenöt évet? 

Ami biztos, ha az akkori huszonegyéves ébredne mondjuk egy hétfői napon januárban, akkor egyrészt készülődne az érdekes munkájára (az Ibusz kiutazási referatúráján dolgoztam akkoriban), másrészt tervezgetném a találkozást a Nagy Ővel, akivel már a második évfordulónkra készülődnénk. Klassz időszak volt. Ha azt nézem, milyenné vált a világ azóta, nem biztos, hogy a nyári németországi nyaralásnál bőgve ismételgetném, hogy én haza akarok menni. Ez a mi lett volna, ha ... ha a nagyapám lendkerekes autó lett volna. Nincs értelme.

Mint ahogy nagyon sok dolognak nincs értelme. Nincs értelme a templomban fohászkodni valakihez, aki képes hosszú szenvedés után elvenni egy négyéves gyerek életét. Egy felnőtt sem érdemli meg ezt a sorsot, de egy négyéves gyerek ugyan miért ítéltetett erre a szenvedésre és halálra? És miért érdemelték ezt a szülei, akik szerették, óvták, gondoskodtak róla a szavak legjobb értelmében? Akiknek rövidke élete és a halála összetörte a szívét, lelkét, s akiknek az időközben megszületett kistestvér sem hozza el a megnyugvást a történtek után. 

Mit gondolok a szívem mélyén, amikor a napokban a nagyobbik unokám megkezdte az általános iskolai tanulmányait egy katolikus fiúiskolában? Kihez fohászkodjak, hogy ne érje őt bántás se a tanárai, se a diáktársai részéről? Mert abban a közösségben ő más. A mi nem kicsit elferdült európai normáink szerint mindenképpen. Az óvodában ez nem volt probléma, ott másfél éves koruktól együtt vannak, egy ilyen pici gyereket nem érdekel a különbség. De az évek múlásával hatni kezd rájuk a világ. Egy olyan világ, amit egyre kevésbé irigylek a fiataloktól. Jó, hát nyilván nem kellett volna felidézni a nagyobbik fiamat ért zaklatásokat a gimnázium első évéből és talán nem kellett volna ennek az iskolának a volt diákjai által megfogalmazott fórum-bejegyzéseket sem olvasgatni. Akkor csak örülnék egy kisgyerek életében egy fontos állomásnak. Első osztály! Hűha!

Más. Karácsonyra megleptem magam néhány könyvvel. Nem én fizettem, csak én válogattam és amilyen felületes voltam, becsúszott egy baki, Frei Tamás Bábel című könyve is a csomagba került, pedig az már jó ideje itt csücsül a polcon. Azóta más lett a borító, talán ezért kattintottam mellé. Na, ma fogtam a számlát és a könyvet, hogy becserélem valami másra. Meglepett, hogy erre a Bookline-nál nincs lehetőség. Visszautalják a pénzt, de csere nincs. Nyilván pillanatnyi rövidzárlat okozhatta, hogy az előzőleg kinézett Szlavicsek kötetet ezek után megvettem. Teljes áron. Ha már Szlavicsek Judit... az első kötet a legutolsó írása, a Halál Tihanyban volt, amit elolvastam. Hogy is fogalmazzak finoman egy írónővel kapcsolatban, aki kifejezetten sikeres, hatalmas rajongói tábora van. Nos, engem nem fogott meg. A stílusa nem tetszik, a történet, a rengeteg szereplő és még több szálon és időben futó cselekmény bonyolítása helyenként zavaróan kusza volt. Pedig akartam szeretni, már csak azért is, mert egy kedves ismerős lelkesen ajánlotta, de nem sikerült. Hogy ezek után mégis miért választottam egy korábbi regényét? Mazochista vagyok? Nem. Mindenki megérdemel egy második esélyt. 

A végére hagytam azt, ami a legjobban nyomaszt. Az ünnepek táján próbáltam nem gondolni rá, de ma mindenképpen írok az otthonnak, hogy mostanra hányadik helyen állunk. Egyszerre várom reménykedve és egyszerre rettegek a válaszuktól. Tavaly februárban már kaptunk egy helyet, amit hagytam, hogy anyu megtorpedózzon. Ezt a hibát nem követhetem el újra, még ha a  beköltözése napján az én lelkem egy darabja is belehal majd. Azt hiszem, a Frei könyv címe jelen esetben kissé beszédes. Bábel. Na, az van bennem is, bábeli zűrzavar.