Sóhajtozós

 A barátnőmnek csütörtökön volt a születésnapja. Kicsit előre ünnepeltünk - egy jó kis kínai kifőzdében 😜 (mit csináljak, ha éppen ehhez volt gusztusa), kapott papírkönyvet, ami manapság lassan már luxus, de aztán a nagy napon felült a repülőre és elment a kedvenc városunkba. Mondjuk, neki sokkal kedvencebb, amit az is bizonyít, hogy kihulló nevek és helyek lehet megviccelhetik a szürkeállományunkat, de nála az hótziher, hogy nem Velencével kapcsolatban. Ezzel szemben nekem ma pisztolyt tarthattak volna a fejemhez, akkor se ugrott volna be egy ottani sütemény neve, így aztán telefonos segítséget kértem és kaptam postafordultával, pedig az információ sokaknak semmit nem segített volna: "tudod, az a krémes istenkirályság, amit a Giudeccán ettünk a Majernél és Aperollal öblítettük le". Már vágta is rá, hogy fritelle. Én meg csendben elástam magam a kert végében gondolatban, hogyha már a kedvenc seggnövesztő neve is kihullik a memóriámból. Az sem mentség, hogy régen volt már ez a hedonista dőzsölés, hiszen az íze azért még itt bizsereg a nyelvemen.

Fura dolog ez a kötődés egy városhoz, még ha amúgy az egyik legnépszerűbb turista célpont is. Jó tíz évvel ezelőtt voltam a topon, írtam róla, kutattam róla, de a gyökerek valahol a gyerekkoromban lettek elültetve. Már nem esküdnék meg a pontos időpontra, 1970 vagy 1972 volt-e, de a háromévenként lehetséges nyugati utazással élve két egész napot eltöltöttünk Velencében is. Tíz-tizenkét éves voltam. Mestrében kempingeztünk, hogy aztán végig járjuk a várost, sőt motorcsónakkal még Muránóra is eljussunk. Anyám a híd alatt elfutó patkányt látta, apum a könnyű és ízes olasz Rufinót dicsérte, én meg gyerekként szinte alig kaptam levegőt, annyira a hatása alá vont Serenissima. Legközelebb "felnőttként" jutottam el oda majd anyaként, huszas éveim végefelé, két higanymódra futkosó fiú gyerekkel látogattunk be a jesolói félsziget egyik kempingjéből. Mivel kisebbik fiunk kruppos köhögésére jó gyógymódnak tűnt a tengeri levegő, mi már minden évben visszatértünk és ha már a közelben töltöttünk két hetet, hát a városhoz se lehettünk hűtlenek. Voltunk ott durcás tizennyolcévessel, aki legközelebb már inkább Görögország felé vette az irányt a barátaival, meg főiskolással, aki a  barátnőjét is hozzácsapta a családi karavánhoz. Kérdezték, hogy "nem unod még?" Naná, hogy nem! De azért jöttek velünk, hogy lépésről lépésre észrevétlenül magával ragadja őket is a hely szelleme. Aztán eljött a pillanat, amikor barátnőkkel, végül A barátnővel látogathassam meg újra. Na, ez volt az a pillanat, amikor - ha lehet - végképp rabul ejtett. (Jó is az, ha a barátnődet ugyanazzal a defekttel verte - áldotta - meg az élet) Akkoriban hagytam szárnyalni a fantáziám a kedves kopott köveken, a huzatos sikátorokban, forró napsütésben, tavaszi fények közt vagy téli misztikumát kutatva. 

Jártam a világnak más gyönyörű tájain vagy városaiban, de egyik sem volt rám ennyire erőteljes hatással. Velence örök szerelem marad, mostanra talán éppen azzal a nyugodt szeretetteljes szemlélődéssel, mint ahogy egy hosszú házasságban változnak az érzések. 

Jó lenne már kiengedni

 Annyi feszültség van bennem, hogy tulajdonképpen simán elláthatnám a lakás energiaszükségletét, pedig van fogyasztónk bőven. Anyuval a dolgok - ha egészen őszinte akarok lenni - egyszerűek. Talán éppen az a baj, hogy igazából csak bébiszitterkedem mellette, mert képtelenség normális interakcióba bonyolódni. Mindegy, ezt most már elengedem, nem tudok változtatni rajta, hogy saját döntése okán nem hall, nem lát, zárt buborékban éli az életét és kényszerít minket is erre a buborékra. Ez van, ha szeretem, ha nem. Az otthon nem jelentkezik, már nem is érdeklődöm, amiből nyilván arra következtetnek, hogy nekünk biztosan megfelel ez a jelenlegi állapot. De igazság szerint legalább annyira rettegek tőle, hogy jelentkeznek, mint attól, hogy nem. Most már inkább azon parázok, hogy a novemberi ideiglenes elhelyezéséig már ne romoljon mentálisan jobban, mert aztán majd köszönik, ők se segítenek. Olyan pedig nem létezik, hogy ne láthassam az unokáimat bő egy év elteltével!

Tegnap tévéztünk, aztán átkapcsoltam a Netflixre, amikor pedig vissza, akkor már nem volt tv adásunk. Hagytam a fenébe, este volt, ki-ki nyugalomba, már én is bólogattam, mentem aludni. Reggelre a helyzet - magától - nem oldódott meg, de hagytam, majd ha délben hazajövök, intézem. Ha nem is egyszerűen, de megoldottuk Vandával és egy kedves női hanggal közösen. Alig fél óra kellett hozzá. A sikeren felbuzdulva gondoltam elintézni az aktuális átutalásainkat. Na, ott újfent elborult az agyam, mert a laptopom és a telefonom egyik napról a másikra megharagudtak egymásra, mire a békülést kigépészkedtem, már közel álltam hozzá, hogy mindkettőjüket kivágom a - csukott - ablakon. Közben életem párja is vicceskedni vágyott a telefonban, nem mondom, hogy értékeltem a humorát. 

Jöttömben-mentemben meg - én hülye - be-benézek a Facera, hogy kövessen az országos híreket. Na, ezt végképp nem kellene! Az emberek olyan szintén vannak meghülyülve, hogy a harmadik kommentnél már kivándorolni lenne kedvem, de legalábbis elbújni egy kerekerdő mélyén és embert nem látni néhány hétig. Lezajlott a választás, lassan elcsitulhatnának a végletekig felajzott indulatok, de nem, mert még a szimpatizánsok is marják már egymást, hogy ha egy döntés születik, az jó lesz-e, ha egy kinevezés megvan, az mégis miért, mert az illető szerint biztos nem. Mert ő maga Nostradamus, aki látja a jövőt és előre tele van mindenféle prekoncepcióval. Emberek! Még fel sem állt az új kormány, a dolgok még csak most indulnak be, lesz szíves ez a sok önjelölt miniszterelnök kicsit visszavenni. Mert "nem ezért választottuk meg, hogy ezt nevezze ki vagy amazt". Nem, azért választottunk, hogy változás legyen. Az a változás meg majd bebizonyítja, hogy jó döntés volt-e. De az hétszentség, hogy nem akkor, amikor még a régi garnitúra ül a székekben. 16 évig mindenki csendben volt, most meg tegnapelőttre miért nincs minden megoldva. Normááális, Margit? 

Új időszámítás

 Nem tegnap óta, de már hosszú évek, talán évtizedek óta gyűlt bennem a feszültség a mindennapoktól. Talán anyu állandó jelenlétével is azért nem tudok megbékélni, mert már amúgy is pattanásig feszült bennem minden. Hogy mégis mitől? Hiszen van hol laknom, van egy nyaralónk, s mindezeket sikerült megőrizni évtizedek óta, van mit ennem, s azon ritka alkalmakkor, amikor láthatom őket, kényeztethetem az unokáimat, van annyim, hogy szemrebbenés nélkül merjek bevállalni egy kutyát, aki minden szeretete mellett azért óriási kiadás. Most más aspektusait hagyjuk. Van autónk és megengedhetem, hogy 34 évesen is a magunkénak tudhassuk a kedvencet és van mellette egy fiatal, éppen hatéves. Micsoda luxus! Van, akinek tényleg az. Hogy akkor mégis mi a fenétől feszengek? Attól a nyilvánvaló hazudozástól, ami napról napra körülvett, az óriásplakátoktól és a filmeket/ zenéket/ meséket is megszakító politikai reklámoktól (most nem is térek ki azok minőségére és tartalmára, mert az az, ami végképp kiborító). 

Négy éve betege voltam a kormánypárti újabb kétharmadnak és már letettem róla, hogy az én életemben itt még normalizálódhatnak a dolgok. De aztán  2024-ben történt valami, ami eleinte halványan, végül már minden gondolatomat megülően reményre késztetett. Rettenetesen féltem az újabb csalódástól. Alapvetően nem vagyok egy pozitív alkat, akinél a pohár mindig félig tele van. Nálam félig üres, így aztán nehéz volt hinni, bízni, de mégis képtelenség lett volna nem reménykedni. És tegnap este ez a remény a változás valóságában öltött testet. Még mindig alig bírom elhinni. Tisztában vagyok vele, hogy amilyen állapotban a gazdaságunk, a bel- és külpolitikánk és nem utolsósorban az ország mentális egészsége pillanatnyilag leledzik, a változás lassú és fájdalmas lesz. Másként nem megy, mert a csodatétel valaki másnak a reszortja, nem az újonnan megválasztott miniszterelnöké. 

Mégis, hosszú évek után először a korán reggel beköszönő szorongás elmaradt. Rendszerváltó kutyás-barátnős kávézás után elkezdődött a nap és bár minden ízemben fáradtnak érzem magam, én már tudom, hogy innentől jobb lesz. Főleg, ha az oszlopokról, hirdető táblákról is eltűnnek a vizuálisan szennyező politikai reklámok és soha többé nem is kerülnek elő. Én a magam részéről be is tiltanám ezt az abszolút pénzrabló reklámműfajt, mert aki egy sokszorosított fotó alapján dönt, az azt jelenti, hogy magát az embert sose látta, sose hallotta, fogalma sincs az általa elvégzett munkáról. Akkor meg milyen választás ez? 

Tavaszi szél vízet áraszt, virágom, virágom... 

A költészet napja - kicsit másként

 Mint általában, a cím csak áttételesen utal a későbbi tartalomra, előre is bocsánat érte. Kutyás család vagyunk már jó ideje, tacskóval kezdtük, most megint tacskónál tartunk, köztük volt még másik tacsi és két golden is. 
Az első Buksi volt, a simaszőrű tacskó, aki nevelt nekünk egy részben tacskó lelkületű goldent, Morgant. Kettejükről - igazából elsősorban Morganról - írtam egy könyvet: Morgan - mindent kutyámról, ami leginkább egy személyes főhajtás volt egy négylábú előtt, akiről sokáig úgy gondoltam pótolhatatlan, de mára tudom, hogy inkább "csak" az életem egy nagyon fontos szereplője. Buksi volt az első családi kutyánk, de Morgan volt az, aki megtanított igazi kutyásnak lenni. 

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pados_Judit_MORGAN_Mindent_kutyamrol&type=250&id=21004

Előbb Buksi ment el, Morgan évekkel később. És azon a napon biztossá vált, hogy a mi családunk nem teljesen boldog négylábú családtag nélkül. Túlságosan nagy űrt hagynak maguk után. Így aztán hamarosan megérkezett Colin. Colin egy bűbáj volt és olyan szinten nyugodt, hogy az már idegesítő - mondta a fiam, aki aztán maga is gondoskodott róla, hogy felnőtt életében legyen egy kis nyüzsgő szőrös a közelében. Ezért egy társat szereztünk Colinnak, Jacket, a kis szálkás tacskót, aki egyszerre volt egy égedelem és ugyanakkor az ő nagy puha mackójának a hűséges társa. Kettejük idilli barátsága annyira megkapó volt, hogy egy mesekönyv írására ihletett, Az öreg szekrény meséjére - Zsemle és Kócos kalandjára. 

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pados_Judit_Az_oreg_szekreny_meseje_Z&type=250&id=29471

Nem tudhattuk még, hogy ez a barátság milyen rövid időre szól, Jacket egy váratlanul érkező betegség idejekorán elragadta tőlünk és hogy nagy barátja ne essen búskomorságba, kapott egy kistesót, egy újabb szálkás gyereket, Jamiet. Aki azóta már elvesztette öreg tanítómesterét és valószínűleg vele le is zárul kutyás életünk. Nem könnyű eset, de szívében azért sokaknak jut határtalan és feltétel nélküli szeretetéből. Így aztán őt is "megénekeltem", kivételesen egy versike formájában, amivel közelgő hetedik születésnapjára készülök. Mivel ez május 10-én esedékes, nem lövöm le előre a poént, de ígérem, hogy a nagy napon kuncoghattok majd a talán kissé erőltetett kínrímeken. Nekem tetszik annyira, hogy ki merjem rakni, és ha van köztetek önjelölt kritikus, óva inteném, hogy nyilvánosan a földbe döngöljön, hiszen a versike szeretetből született. Az ünnepelt is hallotta már és nem futott világgá a hallatán. 

Addig is nézegessétek a nagy elődökről készült írásokat 😘

Szimbiózis

 A sym és bios szavak honnan is jönnének, görög eredetűek és együttélést jelentenek, de persze van ennek egy átvitt értelmű jelentése is, jelesül, ha kapcsolatokban egymásra rezonál két ember, legyen ez akár egy barátság vagy művészet. 

Ebben a barátsági esetben alkottam meg a szót: CIMBIózis, amiben mi a barátnőnkkel egészen biztosan együtt rezonálunk, hiszen számtalan alkalommal érezzük szükségét valamivel kapcsolatban megnyilvánulni, természetesen egymástól teljesen függetlenül. Mint most a "slowliving" kapcsán. Éppen felmondtam neki az aktuális messenger üzenetemet, majd bekapcsoltam a gépemet és rákerestem a blogjára, hogy mostanában miket írt és ott futottam össze vele, ahogy leírja azt a kegyelmi állapotot, amikor fekszel egy nyugágyon, vagy csak egy kissé hátradöntött kerti széken, felrakod a lábaid és hagyod, hogy az a kevéske természet, ami részedül jutott a parányi kertben, körbeöleljen, áthullámozzon rajtad, magával ragadjon egy olyan állapotba, ahol kimossa belőled az elmúlt napok minden feszültségét. Olyan ismerősen írta le a jelenetet, mintha ott kukucskált volna a kerítés rései közt a hétvégén és rólam írta volna a bejegyzését. Itt most idézet következik, de velem is éppen ez történt a húsvéti napokban és ezt az érzést igyekeztem volna betűkbe önteni, de megelőzött: "...éreztem, ahogyan a felhők jönnek-mennek a nap előtt ... nem tudom, megvan-e az az érzés hogy szinte már majdnem fázol, amikor a gomolyag megint arrébb húzódik, és érzed, ahogyan a testedet fokozatosan elönti a napfény, ami mintha még a sejtjeidbe is azonnal beszivárogna." 

Ezek után úgyszólván felesleges lett volna bepötyögnöm ide az érzést, ami ott a kertben elfogott, vagy azt, ami az iménti kutyasétáltatásból hazatérve a kanapén elöntött. A nap besüt a nappaliba, még a kutya is örömmel találja meg a "helyét" a kanapén végén, hogy megfürödjön a meleg napsugarakban, én meg mély sóhajjal pakolom fel a lábaimat, hogy egy röpke ejtőzésből merítsek erőt a délutánhoz. Ami nyilván nem kőtörés lesz, de a hajnali ébredés óta eltelt idő már megköveteli a testemnek a rövidke pihenőt. Ugyan szeretem hallani (igazából nem), hogy a hatvan az új negyven, de a valóságban a hatvan (meg még egy kevés) az pontosan annyi amennyi. És ilyenkor már tényleg megérdemli (megérdemelné) a test és a szellem a slowliving-et. A kutyák piszkosul értenek hozzá, érdemes tanulni tőlük. 

Húsvét

 Őszinte leszek... Mivel az unokák távol vannak, a gyerekeink távol vannak, kicsit fényét vesztette ez az ünnep. Is. Nem tudom kellő áhítattal megélni. Nyilván korábban sem feltétlenül a vallási oldalával azonosultunk elsősorban, hanem az örömmel, hogy együtt vagyunk, a gyerekek vidáman keresgélik a kertben a színes tojásokat és a nehezen  betartott nagypénteki böjt után farkaséhesen ültük körül az asztalt. Gyerekként emlékszem, húsvétkor ettünk kötözött sokát, most akár augusztusban vagy decemberben is vehetek, és ez valahol még inkább elvesz ezeknek a napoknak a megéléséből. A dekoráció és a terített asztal lett az ünnep fénypontja. De dekorációban sem az, amikor még kifújtam néhány tojást és azokat pingáltam  a tojásfára, aztán sütöttem a sok tojásból egy szerencsétlen piskótatortát. Nem, a színes tojásokat készen vettem már évekkel ezelőtt, a tortát készen veszem. A kertben a mogyoróbokor ágaira már két héttel előbb felkerültek a tojások, az eddigi viharos szélben nem győztem visszaakasztgatni őket. Ami az idei ünnepet feldobja majd, hogy a barátainkkal együtt töltünk két napot. Így talán az étel is jobban esik majd, kicsit más lesz, mint a szokásos reggeli-ebéd-vacsora. 

De beszéljünk kicsit a Húsvétról, arról az igaziról, amiben lelkiségében él meg az ember. Már akinek van erre szabad kapacitása fejben és lélekben egyaránt. Mert mi is az a Húsvét?

Egy keresztény ünnep. A Krisztus-központú kalendárium központi főünnepel. Jézus megfeszítése és feltámadása. Kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A valláson túl pedig a tavasz eljövetelének ünnepe is.

A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában "húshagyó" táplálkozási időszak - negyven nap - után ezen a napon szabad először húst enni. Erre utal a magyar húsvét szó: a hús magunkhoz vételének első napja. A böjt utolsó hetének neve: nagyhét. A Virágvasárnappal kezdődik, amely mintegy bevezeti az ünnepet. 

A Nagycsütörtöki misén szól utoljára harang és csengő egészen a húsvéti vigiliáig. Ez jelképezi, hogy senki sem szólt Jézus mellett. Az utolsó vacsora napja. Nagypénteken nincs mise, Igeliturgia van, áldoztatással. Nagyszombaton tartják a körmenteket. Húsvétvasárnap délelőtt szentmisét tartanak. Ehhez kötődik az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, melyben bárányhús, kalács, sonka, tojás és bor volt. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás pedig az újjászületés jelképe. 

Húsvéthétfőt leginkább a népszokások szövik át. Ilyen a locsolkodás vagy a hímes tojás ajándékozása. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja, melyben a vödörrel öntött vizet idővel kölnire változtatták. A legenda szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. 

Más vélekedések szerint a húsvét a termékenység ünnepe, amely segítségével szerették volna az emberek a bő termést és a háziuállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz, mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. A locsolkodás pedig az öntözés utánzásával a bő termést hivatott jelképezni.

Nos, büdöskölnimentes, gyomorrontásmentes meghitt ünnepeket!

Felpörgött a hétfő

 Hát igen, a múlt héten kellett volna otthon csücsülnöm, mert a futárok egymásnak adták a kilincset, én meg nem voltam otthon, mert éppen a Balatonon fagytunk kockára, de sikerült mindegyiket hétfőre visszahívni. Futárok... az egyik a temus futár, aki istenbizony utoljára jött, többet nem rendelek, nincs az a praktikus bizbasz, ami elvenné a józan eszem. Ha igaz, hogy júliustól még majd vámot is kell fizetni a cuccokért, akkor éppen időben jön meg az eszem. Muszáj meghúzni egy ésszerű határt, mert már megint ruhaneműt is rendeltem (xar is) és ilyenkor mindig magamba nézek, hogy te Juci, nem szaladt el veled a ló? De, elszaladt. Rohadtul elszaladt, mert egy másik cégnél meg berendeltem egy fogyasztó gyűrűt. Naná, kettőt adtak egy áráért, a hülyének is megéri, hát még nekem, amikor tulajdonképpen egyre sincs szükségem, mert aligha a gyűrű tehet róla, hogy baromi nagy sóhajtással, de határozott léptekkel haladtam el a kínai kisbolt mellett, ahol a kedvenc cukorkámat árulják. Elvileg a gyűrűnek tulajdonítják a hatást, hogy majd nem kívánom az édeset, de az az igazság, hogy kívánom, csak próbálok erős lenni. Ha ehhez ki kellett dobni egy rakat pénzt az ablakon, hogy végre erős legyek, akkor azért csak megérte, nem? Na, ez volt a második futár. Harmadiknak meg megérkezett a kerti garnitúra, amiből az idén már vettünk egyet. Két fotellel. De mi van, ha vendég is jön, akkor mi majd ülünk a kerti stokin? Szóval kellett még egy garnitúra. Igazság szerint ez véletlenül nem is az én ötletem volt, hanem a páromé, de hát én se próbáltam meggyőzni, hogy nem kell. Mert tényleg jöhet az a vendég, aki a kertben szeretne üldölgélni, a jó húsz éves nyugágyak meg már mégse olyan praktikusak egy baráti beszélgetésnél, hiszen alig bírunk kikászálódni belőlük. 

Mindezek mellett anyum nyugdíjáért és az esetleges levelekért kellett eliszkolnom, persze a postára is és a szintén múlt hétre megérkezett gyógyszereiért. Nem mellesleg meg kisfiam ajándékát kellett elhozni a Bortársaságtól, amivel apukáját lepte meg a szülinapja alkalmából. Mindezek után meg futás haza, mert anyunak ebéd és kutyasétáltatás, majd az otthonból előgondozásra érkező szakember izgatott várása. Na, hát a vizsgálat nem lett valami fényes, bár a kishölgy lelkesen gratulált minden jó válaszért, én azért láttam, hogy az eltelt félévben mennyit romlott anyu állapota. Ebben valószínűleg közrejátszhatott a hétvégi kis zavara is. Ami amúgy kísértetiesen hasonlított a férjem sztrókjára, mert arra a kérdésre, hogy "mama, mi volt az orvosnál?" egy összefüggéstelen betűhalmaz érkezett meglepő folyékonysággal. Éppen úgy, mint a férjemnél annak idején. És ugyanolyan gyorsan ki is tisztult. Ott álltunk talpig bizonytalanságban pénteken este, hogy akkor most mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Vigyük be a kórházba, amikor láthatóan más baja nincs, mint hogy pár percig nem értettük a beszédét, még ő maga sem szembesült a dologgal igazán? Nyolcvankilenc éves. Mit tesznek vele? Jobb esetben bekötnek egy infúziót, talán kicsit be is kábítják. És lehet, hogy többet haza se tudom hozni. Ezzel szemben itthon elment aludni, másnap pedig mintha nem történt volna semmi, a dolgok mentek tovább a szokottak szerint. De ez a hétfői tesztelés azért árulkodó volt. A féléve könnyedén visszafelé is betűzött "világ" szó most nem akart összejönni, a három megjegyzendő szóból csak egy maradt meg biztosan, a műszaki rajznak becézett egymást fedő két ötszög pedig majdnem kifogott rajta. A napi dolgokkal persze tisztában van, bár kellett kis segítség, hogy éppen a hét melyik napját éljük, de hát ki nincs ezzel így, ha nincs rákényszerítve, hogy tudja, milyen nap van éppen. 

A múlt héten lekoccoltam egy fémalkatrészt, a karom bánta, aztán lekoccoltam a régi ebédlőasztalt a nyaralóban, a combom bánta (csúnyán!), az állandó viharos széltől majd szétmegy az agyam, nem vagyok hajlandó elővenni a télikabátot, ezért aztán borzongok és ettől minden izmom befeszül és ráadásnak úgy fáj a jobb bokám, mintha kifordult volna, pedig nem. Két napja csak bokamerevítővel tudok közlekedni, de az sem esik jól. 

Hétfő este aztán szomorúan konstatáltam, hogy az éjszaka nem lesz olyan pihentető, mint az előző, mert egy ilyen pörgős nap után az agyam se bírt lelassulni és egymást kergették a gondolatok. Mit mondjak, hogy a híreket és posztokat olvasgattam, az se segített. Legyen már május!!!!!