Kisgyerekek magas elvárások

 Ezügyben otthon is igen megosztottak a vélemények, hogy egy óvodás korú gyermek terhelhetőségének hol a felső határa és van-e értelme, szabad-e tudással tömni a kis buksikat, vagy csak az iskolában kezdjenek ennek neki, addig hagyják meg őket gyereknek. És itt nyilván mindenki a maga gyerekkorára gondol, ami azonban nem tegnap volt, nagyot változott azóta a világ és talán tényleg nem elég már a labdát kergetni naphosszat vagy az építőkockát nap nap után felépíteni. Itt sincs ez másként, mert tavaly már az itteni óvodában is voltak szülők, akik nehezményezték, hogy írni-olvasni tanulnak a kicsik és kevés idő jut a játékra. Mondjuk, egy nyílt napon láthatták volna, hogy a tanulás igenis játékba oltva jut el a gyerekkhez és talán mégsem olyan ördögtől való. Én amondó vagyok, hogy ez gyerekfüggő, és az sajnos csak egy képzeletbeli világban van, hogy erre az illetékesek figyelemmel lennének, hiszen ennek akkora anyagi és személyi hátteret kellene biztosítani, ami nyilván még egy gazdagabb társadalomnak is erős érvágás. Pedig hát megérné! A szülő pedig azért szülő, hogy ő maga is szakítson időt akár a játékra, akár egy kis gyakorlásra. Na, akkor nézzük, honnan indultak a mieink és hol is tartanak mára...

Hogy a legelején kezdjem. Itt másfél éves korukban kerülnek be az óvodába a gyerekek. Addig vagy a családtagok oldják meg a velük való foglalkozást, vagy szittert fogadnak a picihez, vagy az amúgy is alkalmazott helperek feladatköre bővül ki a gyerekfelügyelettel, lévén a gyerekgondozási idő szülés után csak négy hónap, és sokan még ezt sem biztos, hogy otthon töltik. 

A másfél éves apróság még amolyan előkészítőbe kerül, ahol játék, játék, játék van egész nap, bár, ezek egy része is már a tanulás része, kb mint amikor mi a hároméves gyes alatt mondókákat tanítunk játék közben, megismertetjük őket az állatkertek lakóival, az őket körülvevő világ tagjaival és tárgyaival. Nem utolsósorban pedig az önállóságra nevelik őket korán. Öltözködés, evés-ivás nem jelenthet gondot egy ovisnak. Azt azért megjegyezném, hogy itt nem kell bonyolult öltözködésre gondolni, hiszen egy kisnadrág vagy szoknya és egy póló a mindennapi ruházatuk, többnyire mezítláb vagy könnyű kis cipőben. Ez az első év, aztán a foglalkozások egyre összetettebbek lesznek. Még az oviban is sütnek főznek egyszerűbb ételeket, amiket nagy örömmel fogyasztanak el, növényeket nevelnek és kis farmokat keresnek fel, hogy a háziállatokat is megismerjék. A kirándulások során üzletekben, járműveken tanulják meg, hogy hogyan illik viselkedni a felnőttek világában. Nem mondom, hogy egy-egy éttermi vacsoránál én magam nem fogtam volna vissza jobban a saját csemetéinket, de azért az alapokkal tisztában vannak, onnantól pedig azt teszik, amit megtehetnek. A szülők felelőssége ez. Mivel az éghajlat lényegében egész évben a nyárról szól, itt úszni, pancsolni a lehető legjobb időtöltés, nagyon  népszerűek az úszásoktatással foglalkozó vállalkozások. Erre még az óvoda keretein belül is igyekeznek lehetőséget találni. Persze, nem feltétlenül az állami intézményekben, de a népszerű magánóvodákban mindenképpen. A mieink is egy olyan oviba jártak, ami egy helyi klubházban volt, és annak a medencéit az ovisok is használhatták a tetőteraszon. Erről a csodás épületről korábban már írtam, azt is, hogy sajnos eljárt felette az idő és az ovi is kiköltözött új helyre, az épületre pedig a lebontás vár. Mivel itt van a közelben, látom, hogy még áll, de már nincs benne élet. Hiányozni fog, ha eltűnik a sziluettje. Na, de elkalandoztam. 

Ha a kicsi bármiben érdeklődést mutat, legyen az rajz, zene, hangszerek, torna, vagy bármilyen más sport, akkor a szülők találnak rá módot és nem kevés pénzt, hogy hétvégenként ilyen csoportokba vigyék őket. Én magam is azt gondoltam először, hogy talán nem kellene még a hétvégék napjait is betáblázni, de a gyerekek láthatóan élvezik és szívesen járnak, akkor pedig miért ne. Egész plázák épültek ilyen gyerek programok helyszínéül. De vissza az oviba...

Mire hatévesek lesznek, a gyerekek játékosan és mégis komolyan megtanulnak angolul írni és olvasni is. Rengeteg ismeretet szereznek a világról, sokszor a gyakorlatba is átültetve az óvodai foglalkozásokat. Például elmennek egy boltba, vásárolnak, fizetnek. Ehhez ismerniük kell a pénzt és valamennyi matematikai tudással is bírnak. Itt is bevezették a visszaváltható csomagoló anyagokat, Levi nagyon lelkesen viszi a közeli boltba és már azt is megtanulta, hogy a kis bankkártyájára, hogyan tudja jóváíratni a darabonkénti 10 centes összeget. Ezt aztán a suli büféjében gyümölcsre vagy más tízóraira költheti. Az angol a hivatalos nyelv, tehát elsősorban ezt tanulják, de ... a lakosság legnagyobb része szingapúri kínai, tehát adódik a cél, ennek a nyelvnek a megismertetése mesékkel, dalokkal, aztán az írásjelekkel és máris ott tartunk, hogy a hatéves két nyelven kommunikál és sok esetben ír és olvas is. Az óvoda utolsó évében még a kínai vasárnapi iskola is belép a programokba, mert az iskolában már komolyabban foglalkoznak a nyelvvel és ahhoz azért biztos alapnak kell lennie. Ha ráadásul vegyes családból származik, akkor ott még egy nyelv beköszön, így aztán a mieink is mindent értenek magyarul (mivel a fiam születésük óta csak magyarul beszél velük),  de a beszédben a srácok egyelőre még csak a magyarországi utazásokra korlátozzák magukat, itt a sírba visznek, hogy angolul hadarnak mindent. Ha a tizedét sikerül kihámoznom, már boldog vagyok. 

Az iskola első éve, de sokszor még a második is amolyan azonos szintre jutást hivatott elérni a gyerekeknél, akik ugyebár nem feltétlenül azonos előképzettséggel érkeznek. Azt hihetnénk, hogy ezzel kárbavész az óvodai előképzettség, de nem, csak még biztosabb alappá lesz. A komolyabb munka a harmadik évben indul el, de azért az sem semmi, amit addig csinálnak. Nálunk a két gyerek erős alappal lép majd az oktatásba és nem is nemzetközi iskolába mennek (szinte megfizethetetlenül drága és nem nyújt annyit, mint amit azért a pénzért el lehetne várni), hanem az általános iskolát Levi egy állami katolikus fiúiskolában végzi, Leia pedig egy állami kínai lányiskolába megy majd. Ez az első hat év, utána következik a hatéves középiskola, ami már koedukált lesz, és nagy valószínűséggel az is állami iskola lesz. Mivel a szingapúri állami egyetem, a NUS a világelsők között van, úgy gondolom, hogy bízhatunk a közoktatásban. Konkrétan a tizedik helyen áll, ami elég szép teljesítmény, ha azt nézzük, hogy a Szegedi Tudományegyetem, amely sorra a világ legjobb iskolái között szerepel, a rangos 633. helyet szerezte meg. 😎

Most pár példa, amit az óvodai szint jelent egy magánóvodát végezve. Ma reggel Leia hozta az óvodai foglalkoztató füzetét, amiben mesék, dalok szerepelnek, hétvégi "leckék", néhány soros írások, matematikai feladványok vagy csak rejtvények megfejtése, színezések. Az idei évben ez már a nyolcadik füzete, amit kivégez és akkor még ott vannak a hétvégére hazaküldött mesekönyvek, amiket a szülőkkel kell elolvasni és megbeszélni, aztán majd téma lesz az oviban a csoportban is. Tegnap meg Levi  matekkönyvébe lapoztam bele és elkerekedett szemekkel néztem, hogy olyan szöveges példák vannak benne, mint pl: Van két doboznyi csokid, az egyikben kettővel több van, mint a másikban. Összesen 14 csokid van, akkor mennyi van az egyik dobozban és mennyi a másikban? Sharon szerint is ez kb kilencéves korában volt feladat az iskolában. Levi most elsős, hétéves. Elképedek, valahányszor látom, hogy csücsörítve elolvassa a példát, aztán kis fejvakarás után írja a helyes megoldásokat. A könyv és a hozzá tartozó munkafüzet ilyen példák sokaságával van tele. Láthatóan nem elég az 1x1 elsajátítása, sokkal mélyebben mennek bele a logikus gondolkodás felépítésébe, mint tettük mi ezt annak idején. Speciel nagyon utáltam a szöveges példákat, én a matekban a robotolós típus voltam, aki összeadni-kivonni, szorozni-osztani tudott gyorsan és megbízhatóan. Levinél az oviban még azon csodálkoztam, amikor egy A5 papíron hemzsegő betűhalmazból kiválogatta a megfelelő szavakat a felettük levő ábráknak megfelelően. És ez persze már némi helyesírást is feltételez. És nem, a táblagépek, telefonok, ha nem is tiltottak otthon, de szinte nem is kerülnek kézbe. Hétvégeken van családi mozizás a hatalmas tv előtt. A digitalizált világ helyett legózás, babaház, rengeteg ceruza és gyurma segít az időtöltésben, kikapcsolódásban. És mese, sok mese, minden este apával vagy a mamával, de ha itt a nagyi, akkor vele. Egy mese Levinek, egy Leiának, aztán lámpa lekapcs és jöhet a harmadik közös mese fejből, többnyire Jamieről vagy a papa gyerekkoráról. Utána már nem is nagyon kell őket kapacitálni az elalvásra, tudják, hogy itt a nap vége és most a pihenés jön. Ők is érzik, hogy szükségük van rá. 

Levi amúgy egy ideje sakkozik és tegnap a nagypapát verte rommá, igaz, szegény még alig heverte ki az utazás fáradalmait, de sejthetően egy hét múlva is ez lesz a helyzet. Félelmetes, ahogy már előre gondolkodik 3-4 lépést. Leiát ma a tornadedzésére vittük el, ahol nyilvánvaló volt, hogy a lányoknál ez nagyon  népszerű sport, hiszen a hatalmas tornacsarnok dugig volt. Leia mindig is jó mozgású volt, itt pedig láthattuk, hogy milyen kedvvel "kínozza" magát. Korábban a balettel próbálkozott, mert nyilván a tüll szoknyácska vonzotta, de annyira nem, hogy a katonás fegyelmet válassza, így aztán átnyergelt a szertornára, ami sokkal inkább neki való. Április óta jár jár, de az edző nagyon sokszor őt állította ki bemutatni a többieknek, hogy mi a feladat, olyan ügyes. Két óra kemény munka után is mosolyogva jött le a tatamiról, hazáig be nem állt a szája, aztán egy zuhany, és máris ott akarta folytatni velem a tornát, ahol abbahagyta. Meg is dolgozott rendesen, aztán ebéd és máris irány az úszásóra, amit imádnak, pedig az sem a pancsolásról szól. 

Levi ma kihagyta a dzsúdó edzést és az úszást, mert a papával az iskolai apa-fia napon vannak. Holnap neki a művészeti óra is kimarad ezért, de Leia már arról csacsogott, hogy a rajz után mit kell majd vennünk, mert egy szülinapi bulira megy délután. Egyszerűen fáradhatatlanok, mi már attól kipurcanunk, hogy nézzük őket. Mondjuk, ez így azért nem egészen igaz, mert például tegnap este - egy sűrű nap után, amiben volt iskola, óvoda is - fiunk születésnapi sütögetése (bárányborda és steak) végére a szomszéd gyerekhad is megjelent, hogy marshmelont süssenek, aztán még egy kis játék, torta,  ráadásul még a Szingapúr-Paraguay focimeccs a tv-ben, amit persze nézni kellett. A végére Levi hullafáradt volt és a hulla Levi elég hisztis Levit jelent, nem volt egyszerű a lefekvés. 

Mindenesetre november 20-ig még könnyű napjaink vannak, mert addig tart az iskola és az óvoda.  Utána még tíz napig leszünk itt, és akkor már ők is itthon lesznek napközben, ami kemény felkészülést jelent a hazautazásra a két gyerekkel, valamint az otthoni húsz napra a szülők nélkül. Azt hiszem, nem ez lesz az az időszak, amikor stresszmentesen, magammal foglalkozva próbálok rájönni, hogy a jövőben hogyan fogok együttélni ezzel a fránya pikkelysömörrel, aminek az itteni meleg és pára láthatóan nem tesz jót, mert egyre nagyobb területet támad be annak ellenére, hogy a szteroidos krémmel minden reggel és este leápolom. 

Van új a nap alatt...

 Immár sokadik alkalommal töltünk itt három hetet, úgyhogy igazából nagyon sok mindent láttunk Szingapúrból, amit egy átlag utazó egyáltalán nem vagy csak véletlenül szokott felfedezni. A mai sétánk egy olyan helyen esett meg, amit még sosem láttunk, pedig ki sem kell menni miatta a városból. 

A Woodland Rainforest Trail egy fantasztikus kis időkapszula abból az időből, amikor Szingapúr még a mai formájában nem hogy nem létezett, de még el sem indult a fejlődés útján. A mintegy 6,2 hektáros ősi trópusi esőerdő-maradvány a metropolisz szívében nyújt vadregényes környezetet. Ez a kis erdőfolt régebbi, mint az 1859-ben alapított Singapore Botanikus Kert. Mindamellett, hogy kellemes séta- és bicikliútvonal, kulcsfontosságú a ritka és helyileg veszélyeztetett növényfajok megmentésében. 

A természet által visszahódított területen találhatók a már elfeledett vasútvonalak maradványai, a Rail Corridor (Bukit Timah állomás) és a vadregényes Old Jurong Railway Line (Clementi és Maju erdein át). Északkeletre húzódik az egykori Maláj Államvasutak (Keretapi Tanah Melayu) 24 kilométeres nyomvonala, amely 1932 és 2011 között kötötte össze Szingapúrt Malajziával. Ma ez a Rail Corridor nevű zöld túraútvonal. 

A Bukit Timah Railway Station 1932-ben épült, gyarmati stílusú épület, Szingapúr egyik utolsó fennmaradt vasútállomása, amelyet műemlékként helyreállítottak. Megmaradtak az eredeti acélsínek, a peron, a váltókarok, a jegypénztár és a régi jelzőberendezések is. Az állomás közelében ível át a soksávos út felett az ikonikus, festére festett acél rácsos vasúti híd, amelyen a mai napig láthatóak a talpfák és a sínszálak. A Clementi Forestben és  a Maju Forestben az esőerdő már teljesen visszafoglalta a vasúti pályát. A Clementi Road RailwayTunnel a túrázók egyik kedvelt célpontja. A sötét, növényekkel benőtt alagút bejáratát liánok és gyökerek rejtik. 

A terep teljesen sima és hosszú, Levi a papájával szívesen biciklizik erre, hiszen nem kell megküzdenie az emelkedőkkel. Így aztán van, hogy akár harminc kilométert is teker ez a kicsi fiú. Meg tudom érteni, hiszen még sétálni is remek hely. Ugyan a közelben építkezés zajlik (a növények mögül kimagaslik egy égig érő daru alakja), a híres kacskaringós erdei sétányt éppen karbantartják, de a dzsungelen átvezető aszfaltozott keskeny úton is ízelítőt kapunk az esőerdő hangulatából. 

A kellemes séta után jött a feketeleves. Legalábbis nekem. Elmentünk a Leedon házakhoz, ahol annak idején béreltek lakást és ahol medencék sora gondoskodik a lakók mindennapi úszásáról. Vendégként is felkereshető, bár a pontos megoldás nem egészen világos előttem, eddig azonban a fürdés lehetősége elnyomta a kíváncsiságot. Most azonban csak a fiúk úsztak, én bánatosan követtem őket a partról, mivel ezzel a fránya psoriázissal meg sem mertem próbálkozni a klóros vízben való pancsolással, arról nem is beszélve, hogy a kevésszámú látogatót sem akartam sokkolni a látvánnyal. Sajnos a párás meleg nincs jó hatással rá, mert máris több helyen vélem felfedezni, nemcsak a lábam szárán, de hát ez ellen nem sok mindent tudok tenni, max. ha lemondok az ilyen remek időtöltésekről, de láthatóan ez sem segít. 

Ma van a gyerekünk születésnapja, le sem írom, hányadik, mert egész egyszerűen hihetetlen, hogy a kistesó is már átlépte egy kevéssel a bűvös negyvenet. Ez egyszersmind eszünkbe juttatja azt is, hogy mi magunk se fiatalodtunk az évek során. Este majd grillezünk a nagy nap tiszteletére, amit természetesen az ünnepelt vezényel le.

Röpke pihenő után, metróval mentünk el Leviért az iskolába, hogy lássuk,milyen útvonalon kell majd a következő hetekben hazahoznunk.. Leiáért "iskolabusz" jön, pedig az ovi itt van a közelben, ezért aztán csak az utcasarokig kell kikísérni és oda lehet értemenni is. A sofőrnek bemutattak, úgyhogy oda is fogja adni az unokánkat. 😉😀Levi alaposan meg is lepődött, amikor nem a papája magasodott ki a várakozó szülők és helperek közül, hanem én és kicsit távolabb a nagypapa, de aztán meglett apa is és onnantól virgonc lelkesedéssel mutatta a hazafelé vezető utat. Közel az idő, amikor már egyedül is nekiindulhat, mert teljes magabiztossággal veszi a közlekedési akadályokat, úgyis két metróvonalon jut el a célig. 

Ott vagyunk már?

Biztos sokaknak ismerős kérdés, főleg, ha gyerekkel utaznak. Most ránk, gyerekkorból jócskán kinőtt felnőttekre is érvényes ez a türelmetlen várakozás. Itthon a legfontosabbak elintézve, mama biztos helyen az otthonban, kutya a barátoknál, bőröndök összecsomagolva, már csak indulni kell. Nos, ezek az indulás előtti utolsó órák a legnehezebbek. Már vinne a lábad, de az eszed még otthon tart, mert minek üldögélj a reptéren a szükségesnél is hosszabb órákat, de igazság szerint ez a márseholsejó állapot. 

Végre eldördül a startpisztoly, bezárjuk az ajtót, zörgünk a bőrönd kerekeivel a járóköves utcán a buszig. Igazság szerint nem, nem jobb taxival menni. Ebben a Deák térig tartó zörgésben ott a valahonnan valahova tartó utazás ígérete, mindennél jobban. Persze, hazafelé, az unokákkal már a minél könnyebben érjünk a biztos menedék lakásba elve érvényesül majd, de most ez még az utazás kalandjának része. 

Reptér. Máris lehet az utasfelvételhez menni, ó, hát haladunk, mint kés a vajban - lelkesedek, de aztán az útlevél átnyújtása után már nem vagyok olyan felszabadult. Szingapúrban kell egy belépési kártyát kitölteni, amin szerepel, hogy hol laksz majd, meddig maradsz, ilyenek. Még az első alkalommal a repülőgépen töltögettük a kis papírlapot, amit az Immigration Hallban kellett a szigorú tekintetű alkalmazottnak leadni. Hát, azóta már a digitalizáció, az online világ itt is belépett  az ügyintézés menetébe. A fiunk már előre online kitölti, nekünk csak az útlevelet kell beszkennelni, egy pillantás az arcfelismerőbe és már bent is vagyunk ebben a különös világban. Na, otthon nem éppen így sikerült kilépnünk az otthoni világból. 

Átadom az útlevelet abban a biztos tudatban, hogy a gyerek már becsekkolt minket és a bőröndöt se pakoltam túl, aztán az ügyintéző következő kérdése lehervasztja a mosolyt az arcomról. És a QR kód? Tessék, ki halt meg? Milyen QR kód? Hát, a szingapúri belépéshez. Ahhoz sose volt. De. Ijedtemben hívom a gyereket, aki már alszik, lévén köztünk hét óra időeltolódás, de szerencsére felveszi és ő is közli, hogy QR kód nincs. Mert az a közúti átkelősöknek van, a reptérieknek csak az e-mailes visszaigazolás. Ezt elküldi, bár az elmúlt években ezt se kérte a kutya se. Ügyintéző boldog, hogy nem ragadunk végleg a pultjánál, elfogadja az e-mailt és megemlíti, hogy ezt majd remélhetőleg elfogadják Frankfurtban és Szingapúrban is. Sejthetitek, a lőtéri kutyát se érdekelte a továbbiakban. Szingapúrban az útlevél beszkennelésével szerintem többet tudnak rólunk, mint itthon és ennyi nekik elég is, nem kérnek mindenféle igazolásokat.

A vámon átmenni nincs okunk aggódni, hiszen nincs nálunk semmi, amibe beleköthetnének. A nadrágomon nincs öv, a cipőm olyan lapos, mintha mezítláb lennék. Aham... Nem tudom, miért, talán valami korábbi műtétnél felejtették bennem a kisollót, de nálam mindig bejelez az a fránya kapu. A cipőmet is le kell vennem, köszi Rieker, aztán a testszkennerbe is be kell állnom, mire mindenki megnyugszik, hogy nem én vagyok az emberük. Időközben a tálcából elkóborol az egyik beszállókártyám, de végülé az is meglesz.

Némiképpen megnyugodva üldögélünk a tranzitban, szíverősítőként lecsúszik egy korty Baileys, aztén lehet is menni a kapuhoz. Ahol újabb nem várt meglepetéssel "örvendeztetnek" meg minket. Kabinbőröndünket, bele kellene tenni egy állványba, de mivel dundibb, nem jöhet velünk a fedélzetre. Igazából csak annyi a gond, hogy a gép fullra eladva és félnek, hogy a fedélzeti csomagtartókba nem férnek be a népek, így a kicsit nagyobb csomagokat a csomagtérbe rakják. Hiába mondom, hogy korábbi rossz tapasztalatok miatt abban van például kétnapi  ruhánk is, hogy ne meleg holmiban szenvedjünk a harminc plusszos, 90 százalékos páratartalomban, amíg előkerül az elkószált bőröndünk, hajthatatlanok, a bőröndnek a gép hasába kell mennie, rajta a longflight jelzéssel, azaz Szingapúrnál előbb nem találkozunk vele. Ne stresszeljen, hallom fejemben a bőrgyógyász sporiázisos lelete feletti ajánlását, és próbálkozom is keményen. A  beszállásnál mérgesen nézem az enyémnél is nagyobb csomagokat, de hát nincs mit tenni, korán jöttem vissza a mellékhelyiségből, engem levadásztak, mások, akik az utolsó pillanatig húzták, megúszták. 

Ilyen se volt még, a gyerek biztos későn csekkolt be, de nem ülünk egymás mellett. Tiborom öt sorral előttem. A kétórás repülőutat persze kibírjuk egymás nélkül, de azért furcsa érzés. A pilóta turbulenciára figyelmeztet, akkor azért szívesen fognám a párom kezét. .Ilyen rövid úton persze nincs étkezés, csak vizet és csokit kapunk.

Frankfurtban aztán kicsit megbolondulunk, pedig ez nem sűrűn fordul elő velünk. Tiborom az A kapukra esküszik, én vetek egy pillantást egy menetrendi táblára, ott a B45-ös kaput látom Szingapúrhoz rendelve, aztán később rájövök, miután sétáltunk vagy egy kilométert, hogy az nem a mi járatunk. Akkor már a jegyen is észreveszem, hogy Z kapukat kell keresni, de ki a fene gondolta, hogy egy ilyen abc végén álló betű is kaput jelezhet. Végül visszagyalogoljuk azt az egy kilométert, megyünk lifttel fel és le, aztán már ott is vagyunk a Z25-ös kapunál. Mondatjuk, hogy kimozogtuk az ülés okozta elgémberesedést. 

Na,  ez nem egy kis Airbus, hanem egy púpos óriás, Boing 747-400-as óriásmadár. Odabent a 45. sorig araszolunk,  hogy megtaláljuk a helyünket. Ki se merem számolni, hány ember lehet a fedélzeten. Az igazi különbséget akkor érzed, amikor a négy hatalmas motor felpörög a szárnyak alatt és az óriás nekilódul a betonon. Beleszorulsz az ülésbe és megkönnyebbülve sóhajtasz fel, amikor megszűnik a rázkódás és a levegőben kisimul az égi aszfalt. Szerencsénk van, mert a középső négyes ülésben nincs mellettünk senki. Odébb is rakom a fenekem eggyel, mert nincs annál rosszabb, mint amikor az oldaladhoz szorított karokkal ügyeskedsz a vacsorád fölött. Vacsorára három főétel közül lehetett választani, de azzal, hogy odébb ültem, már másik stewardesshez tartoztam, és nála pont elfogyott a gulash, helyette pastát kaptam, ami finom volt, csak hát... Közben a mellettünk levő hármas ülésből is elköltözik a család, nekik túl hangos a közeli motorok zaja. Amikor a vacsora után a gép elcsendesedik és mindenki aludni tér, Tiborom át is költözik a helyükre és lefekszik, én ugyanezt teszem a saját széksorunkon. Oh, álom, álom, édes álom, ennyit repülőn én még egyvégtében nem aludtam, mint most, talán csak a pandémia utáni első utunkon, amikor a gépen nem voltunk talán harmincan sem, úgyhogy akkor is ott aludt mindenki, ahol akart. 

Ébredés után már a következő étkezés ígéretével számoljunk az időt, de az csak nem érkezik. Helyette a pilóta szabadkozása, hogy sajnos az időjárási viszonyok miatt most nem lesz felszolgálás. És a viszonyok nem vicceltek, dobált egy hangyányit ez a monstrum, és az azért elég ijesztő érzés, amikor szinte elemelkedsz az ülésről, aztán mintha egy lejtőn száguldanál lefelé. Nem is figyeltük, mennyi idő telt el, de a második étkezés ezek után már ki is maradt teljesen, így aztán megnyugodva bár, de éhesen kopogó szemekkel vártuk a leszállást. A pilóta úgy tette le a hatalmas gépmadarat, mintha valami pihét, aztán hosszasan kanyarogtunk a betonon, mire végre egy torokhoz értünk. Búcsúzóul sok-sok mosolyt és csokit kaptunk, de momentán annak az omlettnek, amit a menü ígért, jobban örültem volna. 

Megérkeztünk. A gépből kilépve még nem érezni a kinti párás meleget, a hatalmas épület légkondicionálása még megkímél a mellbeverő élménytől. Hosszú séta után az Immigration Hallban egy pillanat a belépés, hiszen az útlevélen és a fáradt mosolyomon kívül nem is kell más. Tibi azonnal egy shop felé veszi a kanyart, hiszen a gyerekeknek - mármint a felnőtt gyerekeknek - most volt és lesz a születésnapja, egy jófajta pezsgőt mindketten megérdemelnek díszcsomagolásban. Én addig a futószalagon érkező bőröndöket lesem. A hatalmas üvegtáblákon túl már látom a két gyereket, Leia még az óvodai egyenruhájában, nyilván onnan jöttek egyenesen a reptérre. Integetek, mire hangos kiabálás, nagymama, nagymama! Könnybelábadós élmény. Érkeznek az első csomagok. Első megkönnyebbülés, a kék bőrönd. Aztán sokáig semmi, kicsit aggódom, de végül megjelenik a kis táska, amit elkoboztak. Oké, akkor a lecsópaprika is megérkezett és nagyon remélem, hogy a 11 ezer méter magasságban levő külső mínusz 62 fokban a raktérben nem fagyott meg. A bordó bőrönd még várat magára, de végül az utolsók között az is felbukkan, szóval, lesz ruhatárunk is. Nagypapa is előkerül és a két gyerek boldog viháncolása közepette végre összeölelkezhetünk. Apukájuk is előkerült időközben, aki a kocsit rakta le, bízva benne, hogy a gyerekei nem bontják le időközben a repteret. Az az igazság, ez a két kicsi már annyit repkedett a világban, hogy egy menő külkeres nem járta ennyit a felhőket. Olyan otthonosan mozognak ebben a világban, ami sok felnőttnek is szorongást okoz. 

Hazaúton Leia szája be nem áll, Levi inkább csak az új autó napfénytetőjével büszkélkedik, otthon pedig már vacsorával várják az éhes nagyszülőket. Az esti mesét persze már nekem kell mondanom és azolvasott 1-1 mese után jár még a lámpaoltási utolsó fejből és leginkább Jamieről szóló mese is, aztán már le is csukódtak a gyerekszemek. Meg a mieink is. Ott vagyunk már!

Ez a nap is eljött...

 Ma bevittem az anyut az otthonba! Na, nem a véglegesbe, onnan továbbra sem érkeznek biztató hírek, hanem az ideiglenesbe, amiért naponta mondok hálaimát, mert elképesztően kevés ilyen hely van, pedig igény az aztán lenne rá. Az Újbudai Idősek Háza egy fantasztikus hely, akkor is, ha egy otthon. Ezt meg az "olcsó" helyekről ritkán lehet elmondani. Néhány éve, amikor az unokázós hetekre kerestünk lehetőséget anyu elhelyezésére, már olyanba is belefutottam, hogy persze, hozza csak a nénit, naponta 55 ezer forintért. Nem tévedés! Utána szerencsére megérkezett ennek az otthonnak a visszajelzése, hogy fogadnak, mert az előbbit aligha tudtuk volna kifizetni három hétre. 

Ma az idő is szép volt és ahogy a kapun belép az ember, a napsütötte világos fal, az erkélyeken még meglévő virágok, a gondozott kert (amit az előző években az egyik lakó gondozott, nem tudom, él-e még a bácsi) nem riasztják vissza az érkezőt, szinte hívogatnak. Odabent lift a két emeletes épületben az időseknek, rámpa a kerekesszékeseknek. Világos és meleg. Ez utóbbi pedig nyilvánvalóan fontos a lakóknak, bár én az első félórában legszívesebben bugyira vetkőztem volna, anyu viszont aki éjszakára képes melegítőben lefeküdni otthon, láthatóan komfortosan (komfortosabban) érezte magát. A faliújságon programok hirdetik magukat, úgyhogy a kicsit hosszúra nyúlt bejelentkezés után igazán lesz mivel eltölteni az időt. Ami nagyon tetszik, hogy készpénz nem lehet az időseknél. Viszont a pénztárban letétbe lehet helyezni bárm ilyen összeget, aztán a lakó mehet fodrászhoz, pedikűröshöz, akár manikűröshöz is, a szakember majd a pénztárban nyújtja be a számlát, onnan fizetik ki. Kell ez, mert drága anyám se érzékeli már a pénzösszegek nagyságát, a pénzjegyek összegét, így aztán a havi nyugdíját akarta magával vinni, hogy a pedikűröshöz menjen. 

Visszatérve az otthon dolgozóira. Nem tudom, más helyeken mik a tapasztalatok, az itt dolgozók kedvesek, empatikusak és végtelenül segítőkészek a hozzátartozók felé is. A szobák? Hát, azok nem nagyok, de kellőképpen felszereltek, minden, az idős ember mindennapjait segítő eszközökkel ellátottak. A gyógyszereket nővér osztja, baj esetén van orvosi felügyelet, keddenként még "rendelés" is, és nem elhanyagolható a tény, hogy a Szt. Imre kórház is néhány száz méterre van. Programokat pedig rengeteget szerveznek, bár sajnos a korábbi tapasztalatok alapján anyu ezeket nem nagyon veszi igénybe. Például hiába van segítő kutyás program, anyu nem hajlandó még azon sem részt ven,köket majd megtanítjuk a családi kedvencnek, de ezzel sem tudtam rávenni a részvételre, sajnos. 

Hát, az viszont egy merőben új helyzet, hogy Jamie egyedül lesz így délelőttönként az utazás előtti néhány napban. Ma nem kezelte túl jól ezt a helyzetet. Mondjuk, szokás szerint mi voltunk a hibásak abban, hogy ő rosszul reagálta le. Ugyanis a reggeli után nem bajlódtunk a rendcsinálással, mondván, majd ha hazajöttem... Még egy darabka szalámi is az asztalon  maradt. Ezt érzékelte zergeősökkel rendelkező hősünk, aki előbb az étkező egyik székére, majd onnan az asztalra helyezte át a házőrzési pozícióját. És ha már ott volt, felfedezte a szalámit (félek, erről már a konyhakő magasságában is tudomása volt), megkóstolta, majd vagy a hazaérkező gazdi zavarta meg a kóstolási folyamatot, vagy egyszerűen a Pick márka nem az ő kedvence, de kissé megcsócsálva az asztal alatt helyezte el. Mit tehet ilyenkor egy gazdi, főleg, ha az a bármiben szolidarító szakállas gazdi... nyilván megpróbált erélyes lenni, de látva az őt boldogan fogadó kutyát, leginkább simogatásban és kuncogásban merülhetett ki a számonkérés. A későbbi élménybeszámoló már bőven tartalmazott mosolygós, kuncogós elemeket. 

Fura most a lakás, hogy anyu nem szöszmötöl körülöttem, nem fintorog, amikor enni hívom, nem kérdez vissza bármilyen kérdésre, vagy szólásra, hogy "mit csinálsz?", nem kell a nyomában kapcsolgatni a lámpákat még napsütésben is vagy rendesen elzárni a csapot. A veje "ünnepi" vacsorával készül, ami végre az ő szája íze szerint lesz és talán nem menekül be a hálószobába már este hétkor. Én meg kedvemra pakolászhatok, nem kell minden tettemről magyarázattal szolgálni. Úgyhogy megyek is... lassan ki kell találni, a karácsonyfa hol fér majd el úgy, hogy azért a két unokával legyen elég tér játszani is.

(A képet nem én készítettem, mert akkor sokkal jobb lenne 😎 és nem utolsósorban most a kertje is varázslatos a sárga lombszőnyeggel, de valamennyit talán visszaad belőle, hogy ez az otthon végtelenül barátságos hely)

SzezOFF

Mennyivel jobb volt márciusban leírni, hogy SzezOn ... Ülök az apránként kiürülő teraszon és máris hiányzik a kis kiülős szett, ahol kora reggelenként, visszatérve a hajnali sétából, a kávém mellett bambultam a zöld sövényt, hallgattam a madarak énekét és simogattam a szomszédos fotelbe felkuporodott, elégedetten szuszogó kiskutyámat. Ahol a hűvös estéken tüzet gyújtottunk a tűztálban és a tűz fényében forgattuk a poharunkat, hogy a benne lötyögő testes vörösbor színét "feltüzeljük". Ahol a halat sütöttük, hogy ne büdösítsük be a lakást, ahol napernyőkkel bástyáztuk körbe magunkat, hogy az égető napsugaraktól védjük magunkat. Ahol a barátokkal kártyaparti zajlott, a várva vagy váratlanul beállító vendégekkel ropogtattuk a kissé megkapott pogácsákat, amiket két jó téma között elfelejtettem időben  kivenni a sütőből. Ahol terveket szőttem a terasz átalakítására, amiket aztán  a férjem, de még a barátnőm is megtorpedózott a saját tapasztalatai alapján. És amiktől azóta se tudok tágítani 😜 Máris hiányoznak ezek a reggelek és esték meg a köztes órák, amik édes semmittevéssel teltek, mert a hőkupola alatt, mégoly védett helyen is kiolvadtak az agysejtjeim. Az olaszoknak van erre egy gyönyörű kifejezésük: dolce far niente. Nem vagyok az olasz nyelv ismerője, de ezek a szavak úgy gördülnek a nyelvemen, akár a könnyű olasz asztali bor. Már a kiejtésük is jólesik. 

Amikor bezárjuk a házat télire, újabban mindig van bennem egyfajta szomorúság. Még a vízóra aknában olvassuk le az adatokat, de máris hiányzik az érkezés, az ajtók kitárása, a séta alatt szedett tarka csokor látványa, a cappuccino édes íze, ami otthon közel sem esik olyan jól, mint itt. Az apró temus kerti szökőkút és a levendula körül repdeső méhek és fehér pillangók, a mezítlábas és rövidnadrágos napok, a dinnye édes leve, a barackok zamata. De hiányoznak a ritka ködös, hűvös séták, a rozsdabarna, vörös és sárga hulló levelek, az egész perzselő nyár után újra kibukkanó zöldellő fűcsomók, a mogyoróbokrok ágain futkosó mókusok. 

Szóval most SzezOFF, de már csak öt hónap és jöhet a SzezON!

Nincsenek véletlenek

 Nincsenek bizony. Most éppen azért ért el a felismerés, mert a barátnőm posztját olvastam a blogjában életről és halálról, leginkább arról, hogy ünnepelnünk kell-e a gyászos eseményt vagy magunkba roskadva gyászolni. És mint annyi mindenben, ebben is teljesen egy rugóra jár az agyunk. 2019 volt az az év, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből, de persze aztán  jöttek benne események, amiktől az év mégis pozitív mérleggel zárt. Apu májusban halt meg és a lelkem egy darabja vele ment, már csak azért is, mert hosszas betegeskedés után, kicsit elvesztve már őt, mégis fájdalommal teli heteket dobott neki a gép és ezt borzasztó volt végig asszisztálni. Néhány hét elteltével pedig brutális váratlansággal és hirtelenséggel elment a kiskutyánk, akinek még annyi dolga lett volna a világban, aki bár sokak által "csak egy kutya" volt, mégis vigasztalhatatlan voltam a veszteség miatt. Egyiküket sem volt módom úgy meggyászolni, ahogy a kép élt bennem, lassú napok fényképekkel, emlékekkel körülvéve, felemlegetve a közös pillanatokat. A következő az anyósom volt, akin nyáron már érezhető volt, hogy elindult valahova, ahova mi már nem követhetjük, de végül is meglepő gyorsasággal vesztettük el őt, igaz, ennek a gyorsvonatnak minden közösen megélt pillanata olyan volt, mintha szöges bakanccsal járkálnának az ember lelkén. 

Sokaknak megbocsáthatatlan, hogy két idős ember közé betettem a felsorolásba egy majd négyéves kiskutyát, de nálunk ő teljes jogú családtag volt, így engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy fájjon, mintha kétlábú rokon lett volna. A két idős ember, bármilyen közel is álltak hozzám, megélték az életüket, ennyi év alatt a huszadik század legnagyobb pillanatait, rengeteg gyászt és örömet, álmot és rémálmot, élményt és dolgos hétköznapokat, sikert és sikertelenséget, 89 és 88 évesen már szabad itt hagyni az árnyékvilágot, megnyugodva, hogy mi minden adatott meg ennyi év alatt. Mi több, már szabad azért imádkozni, hogy ez minél gyorsabban és könnyebben sikerüljön nekik, megkímélve őket fájdalomtól és emberi méltóságuk elvesztésétől. 

A minap a középiskolai osztálytársak megemlékeztek azokról a társainkról, akik már sosem jöhetnek el a találkozóinkra. Meglepően  sokan vannak, pedig még olyan "fiatalok" vagyunk. De vajon akarták volna, hogy még kapjanak ebből az élet-nek nevezett szenvedésből, amiben addig részesültek? A halál megnyugvás, megkönnyebbülés, a fájdalom azoké, akik itt maradnak gyászolni. Ez már a mi döntésünk. Gyászolni a veszteséget vagy ünnepelni a közösen megélt időket. 

Nos, sok beszédnek sok az alja, tartja a mondás, így aztán inkább próbálom összefoglalni, ami eszembe jutott Halottak napja alkalmából. Elvesztettük őket, mint ahogy már sok kedves rokont, barátot, ismerőst. A veszteség mellett azonban mienk az emlékezés is, sok kedves pillanatkép. Ezekben a napokban nem siratjuk őket, hanem ünnepeljük a velük töltött időt. Mert nincs örökélet, bárhogy is igyekszenek sokan eszerint élni. A halál az élet természetes állomása, ha előtte volt időnk megélni a maga teljességében az életet. Ennél többet senki nem remélhet. 

Pozitív poszt

 Ülök a buszon, mögöttem egy házaspár beszélget. A busz éppen lekanyarodik az Erzsébet hídról és a férfi megjegyzi, milyen csodás a gellérthegyi vízesés a körülötte ezer színben tobzódó természettel. Azt mondja, olyan, mint a vörösboros marhapörkölt. Nagyot nyelek és elismerően biccentek, ez egy remek hasonlat. Aztán eljátszom a gondolattal, hogy ott a vörösesbarna levelek mellett az az aranyszínben játszó bokor meg maga a sütőtökkrémleves pirított tökmagokkal. Az ősznek tényleg csodás színei és ízei vannak!