Fogorvosnál

 Az egész úgy kezdődött, hogy éreztem, mintha kiesett volna egy tömés a jobb alsó oldal leghátsó fogából. Halogattam a fogorvost, míg egy napon a férjem isteni pörcöt sütött a Ninja névre hallgató csoda masinájában, amit meg kellett kóstolni a családi béke kedvéért. Na sejtheted, le is törött egy fogam fele az élvezkedés büntetéseképpen. Ez már nem az a kategória, amit halogatsz, hívtam is legott a fogorvost, hogy mutatnék neki valami csodásat. Tele volt, mint a déli busz, úgyhogy majd egy hétig kellett vigyáznom mindennel, nehogy a maradék is megadja magát. 

Eljött a nagy nap, beültem a székbe és elhangzott a mondat, amit nem szeretsz hallani: Hajjajj! Egyrészt a fél fog újra építése is kérdéses volt, mindenféle variációkat felvázolt, amitől nekem  Donald bácsisan kattogni kezdtek a szemem előtt a bankjegyek egyre nagyobb mennyiségben, aztán áttért a lyukasra. Kicsit megkotorászta, figyelve a reakciómat, végül hümmögve azt mondta: "Ha az enyém lenne, inkább kihúzatnám. Mondom is miért... a felső párja hiányzik, így rágó funkciója nincs. Benne van még egy régi amalgám tömés, meg egy frissebbnek a darabja és alatta még egy kis szuvasodás is látszik. Ha jól kitisztítom, valószínűleg még gyökeret is kezelni kell, aztán a végén még mindig húzás lehet a vége, csak sokkal drágábban." Mit mondjak, a képzeletbeli összeg szembeállítva egy húzással döntött. "Igen ám, de ez a hatos okozhat meglepetéseket, úgyhogy inkább a szájsebész kollégát boldogítsuk vele." - javasolta a doki. Legyen. Meg is beszéltük a randevú időpontját, miközben megkaptam az injekciókat és kezdődött az építkezés. Az érzéstelenítésnek hála nem sokat éreztem belőle, úgyhogy meglepetésként ért, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy "ez a vártnál jobban ment, nem kell ide korona sem, bár, a további pörcöket inkább ne kockáztassam, mert akkor... " és itt egy jelentőségteljes hatásszünet következett. És igen, a felépített fog csodás, fájdalom nélkül született és jól is funkcionál, ez azóta már kiderült.

Aztán eljött a Nagy Nap és újfent a székben ültem, csak most a szájsebész magasodott fölöttem. Kaptam egy injekciót, aztán később még egyet, mert az ajkam nem volt hajlandó zsibbadni, aztán kicsit kotorászott, mire felszisszentem, és akkor kaptam egy harmadikat is. Mire dolgozni kezdett, lényegében az egyik fülemtől majdnem a másikig elzsibbadtam, beleértve minden köztes testrészemet, ajkat, orrot meg talán a jobb szememet is. Próbálkozott becsülettel, gyöngyözött a homloka, mormolt az orra alatt kelta varázsszavakat (remélem), de az a nyomorult fog jobban ragaszkodott hozzám, mint én őhozzá. Akkor kezdték kipakolni a tálcára a különböző steril orvosi szetteket. Mondtam is, hogy annak idején a császármetszésemnél nem volt ennyi műszer a tálcán. Mire ő: "Nem fogom ám én ezeket mind felhasználni.... Remélem" Sejthetitek, zabszem a fenekemben. Akkor már egy órája tátogtam. Próbálta elvágni a fogat, hátha jobban rá tud fogni, de csak törtek le a kisebb darabok, a nagyja meg nem mozdult. "Fel kell tárnunk, nem ússzuk meg" - sóhajtott a doktor és további műszerek érkeztek. Nem mondom, volt ideje ennek a medvefognak úgy rendesen belecsontosodni az álkapocsba, itt kicsit már kételkedtem a döntésemben, de már nem volt visszaút. További ügyködés, összességében másfél órás küzdelem után csak azt hallottam a várt recsegés-ropogás helyett: "Te kis mocsok, jól megdolgoztattál, erre a végén csak úgy kijössz?" És mutatja diadalittasan a véres fogat, ami nem is volt olyan hatalmas, mint amilyennek képzeltem. De a lyuk mögötte nyilván az volt, mert jó néhány öltés kellett hozzá, hogy bezárja. Felírtak fájdalomcsillapítót és antibiotikumot, megnyugtattak, hogy ez hosszabb ideig is fájdogálhat majd és bedagad, talán véraláfutásos is lesz, aztán már csak a piszkos anyagiakat rendeztük és mentem is haza. A villamoson diszkréten maszk mögé bujtattam a véres nyálas szám szélét, mert a zsibbadástól nem tudtam, mennyire látványos a dolog, aztán otthon kezdődött a jegelés. Másnap reggel a fürdőszoba tükörben egy ijesztő kép fogadott, mint akinek jókorát behúztak az állára, hatalmas lila folt éktelenkedett a kissé dagadt képemen. Jegelés folytatódott, fekete nadálytő krém dolgozni kezdett, aztán vártam a másnapot. Mit mondjak, most már a zsibbadást kezdte követni a folt is, mert lassan az egyik fülemtől a másikig ért a véraláfutás. A férjem reggel a közértben odatuszkolt egy sálas gondola elé, hogy válasszak, mert így nem lehet emberek közé menni, még azt hiszik, megvert. Hát, így... Mostanra a hatodik napot élem, a véraláfutás már kezd diszkrét sárgás zöldes szinezetet kapni, a duzzanat is sokkal kisebb, az antibiotikum holnap elfogy, a Cataflamból egyre kevesebb kell. Holnapután még varratszedés, aztán remélem, az egész csak egy rossz álommá silányul az emlékezetben. A rossz hír? Az étvágyam a megpróbáltatások ellenére sem csökkent, úgy eszem, mint egy nyuszi, mindent elöl rágva meg, de éhen halni biztosan nem fogok. 

A képen nem a saját dokim van, de neki is szép szeme volt. Meg fúrója 😎

Kilók

 A negyvenedik születésnapomon anyám a gratulációja mellé felhívta a figyelmem, hogy innentől évente egy kilót biztos felszedek majd. Már csak azért is, mert én állítólag az apai nagyanyámra ütöttem, aki idős korára kb ugyanígy járt. Idős korára? 63 évesen halt meg. Nem volt ez jó hír, már csak azért sem, mert eleve úgy éreztem, van rajtam 5-10 kiló, ami már addig is szinte észrevétlenül kúszott fel rám. A jóslat azonban bevált, úgyhogy mostanra majd harminc kilóval léptem túl a "versenysúlyomat". Ezt pedig bármilyen test megérezné. Ízületek, tüdő néha sikítva kérik maguknak az inzultust.

Nem tettem én ezért olyan sokat, egyszerűen nem tudok lemondani a kenyérről, tejről, magyaros ételekről, a jó falatok élvezetéről, az édes gyümölcsök zamatáról. Akkoriban csak reggeliztem-vacsoráztam. Aztán beköltözött az anyu és innentől az ebéd is bekerült a képbe. Meg persze az idegeskedés, a stresszevés, amikor aztán már szinte mindegy is, mi jön szembe, csak az emésztés is kössön le néhány agysejtet. Apró adalék... még az anyunak hozott sütemények nagy része is az én gyomromban landol, mert ő fintorogva utasítja el. 1987 óta kutyázom, korábban kifejezetten sok energiát igényelt, hiszen még sportolni is jártunk, de igazság szerint az utolsó négylábúnk is megfuttat rendesen, ha valamiért sietős a dolga. Bele sem merek gondolni, ha még ez a mozgás sem lenne, pedig a munkám jelentős részében is a várost járom, leginkább gyalog. A fogyás iránti vágyam persze töretlen, de ennek ellenére vannak lehetőségek, amiket szinte gondolkodás nélkül utasítok el. Ilyen a futás, amit sosem fogok megérteni, mi élvezetet lehet lelni benne. Aztán sokan ajánlják az ökölvívást, de ahogy Hadházi Laci is mondta: 50 felett elkezdeni a bokszot csak arra jó, hogy másnap legalább biztos lehetsz benne, azért fáj mindened, mert megvertek. A szétválasztó diéta nem vált be, mert az első hónap hősies próbálkozása után már megingott a kitartásom a második hónapra, a harmadikra meg... hagyjuk is. Alessia barátnőm a 16/8-as diéta esküszik, de én inkább fel sem kelek (erre esélyem sincs), ha nem ehetek valamit reggelire. Egyszerűen muszáj valami reggelivel kezdenem a napom, és az egészen biztosan nem zabkása lesz. 

Ilyen helyzetben az ember mindenben hinni akar. A Face pedig lelkesen ontja eléd a kínálatot. Utólag már szégyellem, de én be is dőltem már többnek is. Elsőként a mágneses gyűrűnek, ami mégcsak nem is mutatott olyan jól, mint a reklámban, a hatása pedig - nyilván - nulla. Aztán következett a mikrotűs tapasz, ami megintcsak nem volt köszönő viszonyban a reklámbeli képekkel, de legalább nem is használt. Most éppen a gombakávénak szavaztam bizalmat. Már az is eredmény, hogy legalább meg tudtam inni, nem volt olyan penetráns íze, mint sok készítménynek. De még annyit sem értem el vele, hogy meghajtson és így dobjak le 1-2 kilót. Viszont sikerült egy vagyont elszórnom ezekre a felesleges próbálkozásokra, amikről szerintem már a legelején is tudtam, hogy hiábavalóak. Ahogy mondani szokás, a Remény hal meg utoljára. Amit soha nem tesznek hozzá, hogy azért, mert ő a gyilkos. 

Azt hiszem, nincs más esélyem, mint megbarátkozni a 46-osról lassan 48-asra változó méretemmel és max azzal próbálkoznom, hogy legalább ne növekedjen tovább. A nagyobbik baj az, hogy például ruhavásárlásnál fejben még 42-nél tartok, aztán a meglepetés erejével hat rám, hogy a nagyobb méretben még a fazon sem úgy áll, mint annak idején. Mindenesetre a dolog inkább fizikálisan visel meg (ennek éppen eléggé ijesztőnek kellene lennie), mentálisan nem annyira. A tükörből egy telt nő néz vissza, továbbra sem vagyok hajlandó ijesztően kövérnek látni magamat. Mondjuk, a fotókat utálom magamról. Ráadásul 20 évvel ezelőtt sem voltam túlságosan elégedett a tükörképemmel, akkoriban egészen más miatt, úgyhogy ebben úgyszólván nincs változás. Az önértékelésem nem rosszabbodott a kilók gyarapodásával. Nem fogadkozom a kötelező alkalmakkor, január elsején vagy a nyár előtt a fürdőruhára hivatkozva. Eleve vesztett ügyekre nem pazarolom az energiáimat. Viszont remélem, nem ugrálnak le rólam nagy tételben a kilók a jövőben, mert az valószínűleg nagy bajt jelezne. Kerek a világ, kerek vagyok magam is!

 

Elszaladt a nyár

 A nyaraló nekünk létszükséglet ezzel a kis lütyő négylábúval, aki egész egyszerűen nem tud uralkodni magán és olyan szinten védi a területet az otthoni társasház kertjében, amivel lehetetlenné teszi, hogy élvezzük annak adottságait. Alattunk egy építésziroda van, ahova ráadásul néha vadidegen ügyfelek érkeznek, de a lányokkal sem hajlandó megbarátkozni, pedig egyikük egy szálkás tacskó gazdája, s mint ilyen jó eséllyel indulhatna a barátkozás útján. Nem tudhatta, hogy Jamienek a kutyás gazdi lét még nem biztos belépő a barátkozáshoz. De nem hajlandó megbarátkozni a másik lenti lakó unokáival sem. Még így sem, hogy a sajátjainkkal nincs problémája. Szóval, kimondhatjuk róla, hogy teljesen antiszoc, úgyhogy mindenkinek jobb, ha mi a nyaralóban töltjük az időnk nagy részét. Itt sem egyszerű a képlet, mert szomszédok itt is vannak telken belül, de ezt már évekkel ezelőtt orvosoltuk két kis kerítéssel, már csak nem szabad megfeledkeznünk annak zárásáról sem. Ettől függetlenül ez egy remek hely, őrült boldogsággal várja, hogy kiszállhasson. Már ahogy az M7-esről lekanyarodunk és lassul a kocsi, tudja, hogy hamarosan birtokba veheti a kertet és lesznek majd izgalmas séták a tóparton, ahol lehet pancsolni, döglött halban henteregni, mindenféle fura állatokat találni, de akkor is partner, ha csak ülünk a stégen és nézzük a végtelen vizet. Március elejétől lejárunk és október végéig biztosan megtartjuk ezt a jó szokásunkat. Ez az évből nyolc hónap. Akár elég is lehetne, de igazság szerint mindig marad bennünk hiányérzet és vágyakozás, amikor le kell zárni a házat. 

A címben azt írtam, elszaladt a nyár. Nos, a hőkupolás része hál istennek, tényleg elszaladt. (Istenem, lassabban futott, mint én Jamie után) A jó idő most jön, ahogy elmarad a forróság, néha esik egy kis eső, nem olyan megerőltető a séta és esténként lehet a tűz mellett melegedni akár. Szeretjük az őszt, mint ahogy szerettük a tavaszt is. Vicc, hogy egy nyaralóban pont a nyarat nem szeretjük annyira. Az idén a helyi önkormányzat se segített azzal, hogy kitiltotta a kutyásokat a tóparti sétányról a főszezon idejére. De most újra miénk itt a tér, élünk is a lehetőséggel és nagyokat sétálunk. Évezzük a látvány látványát (Hadházi után szabadon), a költöző madarak készülődését, a felhők játékát, még a lócitrommal bőven megajándékozó fogathajtó versenyt is. Szeptembert írunk, papíron elszaladt a nyár. De most jön az az időszak, amikor legjobban élvezzük a "birtokot". 

Na, egy lélekbúvár is tudna mit kezdeni velünk

 Ma van a 44. házassági évfordulónk. Szép szám, apró szépséghiba, hogy ebből talán kettőt-hármat jutott eszünkbe megünnepelni. Magyarázhatnám a dolgot, hogy szerelmesek ne szeptember első napjaiban házasodjanak, hiszen később a gyerekek a tanévkezdéssel úgyis kiverik a fejükből a jeles napot, de éltesebb korunkban már végképp nincs erre mentségünk. Ma is a nagyfiam első exapósa (basszus, hogy már ilyen is van) köszöntött fel minket, mire észbe kaptunk, hogy tényleg, jééé. Gáborra minden évben számítani lehet, hogy nem feledkezik meg születésnapokról, névnapokról és még a házassági évfordulónkról sem. Csak azért érzem magam ezügyben kényelmetlenül, mert én bizony nem tartom számon az ilyesmit a nagyon közeli családtagokat kivéve, és hát az egy igencsak szűk kör, még az unokatestvérek sem férnek bele. 

Az a nap, amikor úgy érzed, még valami jöhet, aztán felvágod az ereid

 Jó, persze, nem vágnám fel, annyira azért nem bírom a vért. De mondjuk itt lakik két ember dugig szívgyógyszerekkel. Az is egy opció. 

Délelőtt elmentem a FECS-be némi tanácsért. Hát, messzire nem mentem azokkal, amiket kaptam. Így majd három év elteltével is csak az ismerősöktől innen-onnan összekapirgált kis tudásmorzsák vannak, mert az ő tájékoztatásuk lényegében kimerül a jelentkezés folyamatában. De ha ott egyszer valami félrement, vagy a várakozás alatt, akkor arra nézve lényegében semmiféle megoldási javaslatuk nincs. Példának erejéül, ma meglepetésként megosztották az információt (mondom, lassan három éve állunk sorba), hogy évente le lehet (kell?) adni egy állapotromlásról szóló "jelentést". Amit ugye majd a körzeti orvos kiállít, aki egyébiránt egy barom. Ő lényegében ötven évesen annyit se tud a dologról, mint én, pedig nyilván nem anyám az első, akinek az otthonbeli elhelyezésénél az orvosa kell közreműködjön. 

Utána felhívtam az otthont magát, ott megtudtam, hogy tavaly november óta még mindig a hatodik helyen állunk, már az is jó hír, hogy nem mentünk hátrafelé a sorban, mert korábban erre is volt bőven példa. Adjak be új előresorolási kérelmet, de akkor anyámról a pszichiátrián mondassam ki, hogy súlyos demens. Oké, elindult ezen az úton, de hogy nem én leszek az, aki ezt végig játssza vele, az is biztos. És lehet, hogy ennek további hatásai is lennének, gondnokság, ilyenek, de ezekről persze előre megint nem tájékoztatnak, majd rájövök, ha egy papír már elkészült. 

Közben itt az idei november, repülőjegyek megvéve, unokák várnak, én meg azt sem tudom, van-e anyám olyan állapotban, hogy az ideiglenes helyre beveszik. Mert ha nem, akkor zsákutca, az biztos, hogy az unokákat lassan az érettségijük idején látom újra. (Már ha nem uzsonnázok azokból a bizonyos pirulákból). Hetek, hónapok óta jár az agyam, amikor éppen nincs valami más, hogy csak meg ne híusuljon  az utazás és mi lesz akkor, ha mégis ... mert ez ugye nemcsak az én bizniszem, hanem a férjemé, a fiamé, a családjáé, a barátainké, akik a kutyára vigyáznának vagy a napközié, ha mégis úgy alakulna, vagy a másik fiamé... a sor végtelen, és csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen ezen görcsölnöm már hónapokkal előtte. 

Közben a mama hol teljesen rendben van, hol teljesen ledobja a lácot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. Mostanában éppen az utóbbi. Végig csinálta a hőkupolákkal tűzdelt nyarat úgy, hogy nem nagyon mozog, nem iszik napi fél liternél többet, de köszöni, fizikailag minden oké. Most éppen nincs étvágya, máskor egy kőműves is elismerően csettintene, ahogy "csipeget". Tegnap és ma még felöltözni se akar, azt mondja, nincs jól. Mondom, akkor hívom a dokit. Ja, azt ne hívjam, nincs gond. 

A gyerekeim látják, hogy lassan, de biztosan szétesik az anyjuk, aki régen mindig mindenről tudott és elintézett, de most mintha falhoz lenne állítva, béna kacsaként lavírozik és sokszor kiborul. A férjem meg ... nos, hát ő a maga részéről megtette, amit képes volt megtenni és igazság szerint ez igenis nagy dolog, hogy a mama itt van velünk a nap 24 órájában. Hogy miatta három éve bezárva élünk egy olyan életbe, amit éltes korunk ellenére azért még nem értünk el. Megviseli ez a helyzet őt is? Naná, nem is lenne normális, ha nem. Csak hát ez már a házasságunkat is megterheli, nem kicsit. Hogy nyugdíjasként azt képzeltük, majd lesz néhány vidám évünk,, ami csak rólunk szól, nem a munkáról? Ja, hát mondják: álmodozás az élet megrontója, meg hogy a remény hal meg utoljára. Azt bezzeg sose mondják, hogy csak azért, mert ő a gyilkos. 

Nem baj, semmi se baj! Egyke gyerekként ezt a lapot húztam. És most már azt is tudom, hogy a régi nagy bölcsességek milyen időt állóak: Segíts magadon, mert ha Te nem teszed meg, hát más biztos, hogy nem fogja! Holnap térden csúszva járulok egy újabb intézmény elé, akikkel eddig mindig sikerült szót értenünk, roppant segítőkészek voltak, anélkül, hogy az örökségemet rájuk kellett volna íratnom. Aztán legfeljebb holnap is kiborulok. Már kezdem megszokni.

Ja, és más irányú ügyeim is ma kulmináltak, de azokról most nem ejtek szót, mert pillanatnyilag még keresem a diplomatikus szavakat, amikkel a ház urát fogadjam. 

Ragaszkodás és más...

 Tegnap felmentem anyuhoz az évek óta üres lakásba, hogy megnézzem, minden rendben van-e és elhozzam a postás értesítőjét. A múltkor azzal lepett meg, hogy a kis konyhai étkezőasztal üveglapja atomjaira robbanva borította be a padlót, most kicsit félve nyomtam le a kilincset, mi lesz a következő meglepetés, de szerencsére minden rendben volt. Körbejártam a szobákat, ahol felnőttem és mégis annyira idegenek, mintha sosem laktam volna abban a lakásban. Történt ugyanis, hogy apu halála után anyu a veszteséget úgy akarta feldolgozni, hogy kidobta az addigi életét jelképesen és kicsit konkrétan is. Hogy ez mindkettőnk múltja volt, azzal nem sokat foglalkozott. Ráadásul azzal indokolta, hogyha elmenne apu után, akkor nekem szépen rendben maradjon itt ez a kis lakás, ne kelljen költeni rá. Mély gyászában egy hét alatt kerített egy vállalkozót, aki éppen rá is ért (amíg én otthon nyugodtan somolyogtam az orrom alatt, hogy úgysem sikerül neki), és odahívott engem is, hogy mostantól velem tartsa a kapcsolatot, mert majd én mondom, hogy mit és hogyan. Elismerésre méltó teljesítmény, ha azt nézem, anyám nem használta az internetet, de még a telefont sem, csak előkapta a 11. kerületi Kisokost és rábökött az első névre a megfelelő címszó alatt. 

A lakás aztán szépen fel is lett újítva minden eresztékében, a megszokott bútorok, de még a bejárati ajtó is (ahol a vékony csuklóm éppen átfért a leselkedő nyíláson és ki tudtam nyitni a belülről bezárt ajtót) a vállalkozó nyaralójában landoltak a hűtőszekrénnyel, tűzhellyel együtt. Anyu az átalakítás utáni maradék pénzén fiatalos, világos bútorokat vett, új gépeket, aztán hátradőlt elégedetten és csak ritkán vallotta be nekem (talán magának sosem), hogy kissé idegenül érzi magát a lakásban, ahol leélt majd hatvan évet. Sosem volt az az igazán fészekrakó típus, nem bírta a cicomát, jelentsen az akár egy őszi dekorációt a kisasztal közepén. A sosem ismert nagyapám néhány festménye és egy-két vállalati emlékajándék képezte nála azt a "cicomát", amit még elbírt viselni. Én talán éppen ennek a hiányérzetnek engedelmeskedve lettem olyan, hogy egy üres lakás láttán előbb döntöm el, milyen díszpárnák legyenek, minthogy a bútorokat megvenném. Aztán történt, ami történt, többé nem maradhatott egyedül és azóta csak egy-két alkalommal vittem őt oda vissza nosztalgiázni, ami azt jelentette, hogy fél fenékkel üldögélt a kanapé szélén, mint aki vendégségben van és láthatóan idegenül érezte magát "otthon". Pedig korábban naponta, most már ritkábban hangoztatja, hogy vigyem őt oda vissza, mert ő nagyon jól ellenne egyedül is. Ez az ő olvasatában annyit jelent, hogy fel sem kelne, gyógyszerek se kellenek, majd szépen elalszik örökre. 

Na, szóval, ebben a lakásban jártam körbe tegnap és őszintén szólva én már nem siratom a régi berendezést. Ebben a friss látványban simán el tudom képzelni magam, tele lennék ötletekkel, amikkel személyesebbre szabnám a teret. Valahogy már nem a gyerekkorom színtere, hanem egy jövőjé, ami lehet, el sem jön soha, de szinte látom magam előtt. Tudom, hogy kiutálnám a kanapét, mert ugyan pont akkora, amekkora arra a helyre elfér, de kényelmetlen, kemény. Bezzeg a minap az Ikea piactéren olyan kétszemélyes puha darabot láttam, már hurcolnám is haza, a helyére. A kis fotelkák is új gazdát találnának, mert a jó öreg Poang kényelmét semmi sem múlja felül. A többi bútort - csak úgy a játék kedvéért - pedig máris áttologattam, ahogy szerintem jobban mutatnak. Végig simítottam az ágytakarón, amit én vettem és a Bubbles mosodába kellett mindig elcipeljem, mert anyunak csak kicsi mosógépe volt, nem fért bele. Morgolódok, hogy mit keres egy kerti szék a nappaliban, pedig talán én magam hoztam be, ne koszolódjon el az erkélyen. Látom, ahogy az étkező asztalt beviszem a nappaliba és a hallból könyvtárszobát csinálok kényelmes fotellel és a Singer varrógéptalpú kis íróasztalkámmal. Aztán becsukom magam mögött az ajtót az álmaimmal együtt és folytatom a jól megszokott életem. Mert olyan alapvető változásokkal járna mindez, amiket nem biztos, hogy akarnék vagy el tudnék viselni. 

A Temu "áldozata" lettem

 Szerintem nem kell bemutatni a kínai óriáscéget. Eleinte elég szkeptikus voltam velük kapcsolatban, aztán egyéletemegyhalálom, rendeltem tőlük. Mezítlábas cipőt, ami egy óriási találmány, a lábam imádja, van már belőle jó néhány pár. Ezen felbátorodva ruhaneműt is rendeltem, de azok inkább csalódást jelentettek egyetlen póló kivételével, amin egy szálkás tacskó rajz van és a kedvencem. Az anyaga is jó, a mérete is, a rajz meg tüneményes, szóval rendben van. Persze azért volt pár dolog, ami nem jött be, de a nagy számok törvénye alapján mégis csak pozitívan állt a mérleg. És akkor jött.... no, nem a Tenkes kapitánya, hanem a kis házi szökőkút, ami elvette a józan eszemet. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nekem KELL és a nyaralóban még remek szolgálatot is fog tenni. Na, ott kezdődött a kálváriám. Alapvetően azt reméltük, a nyári hőségben majd idevonzzuk a kis énekesmadarakat, hogy itt csillapítsák a szomjukat, helyettük azonban a varjak jöttek, akik ráadásul a mosómedvéktől leshették el a trükköt, de a kis medencében mosták a reggeli kiflijüket, én meg majd meghülyültem, mire a szökőkút szűrőjéből kibogarásztam az ázott morzsákat. 

De a kálvária... Megjött a szökőkút, de miben legyen a víz alatta... Elsőnek egy óriás kaspó alátétjébe öntöttünk vizet, de a szél kihordta belőle a permetet. Aztán egy régi grillállványra tettünk egy cseréplalátétet, abból még pláne melléhordta a vizet. Olyan kis fickósan szórta maga körül a permetet, hogy félóránként kellett utána töltögetni. Akkoriban kaptam Alessiától egy óriási műanyag kaspót. Azt hittem, az lesz a tökéletes megoldás. Olyan nagy, hogy abból csak nem locsol ki. Még borostyánnal is feldíszítettem, amikor kiderült, a hatalmas edény nem bírja a víz súlyát és deformálódik, ráadásul a víz még ebből  is mellészóródik. Itt már majdnem sírtam, mert az nem lehet, hogy a dolog ne működjön. A reklámban nyilván nem fújdogált a szellő, de igazság szerint ez még tökéletes szélcsendben is kiszórta a vizet. Na, akkor előkerült egy másik nagy kerámia kaspó. Alaposan feltöltöttük kővel, hogy ne kelljen bele annyi víz (innentől még egy földrengés sem mozdította volna meg), próbáltuk kavicsokkal fixálni a szökőkút helyzetét... és mellépisilt. Kicsit már a hajam téptem, a férjem viszont optimista volt, hogy jó ez... végülis a vízdíjat is ő fizeti majd (oké, ebben azért van egy kis túlzás). És ... rendeltünk még egy kis szökőkutat. 😎 Na, mint mondtam, a nagy számok törvénye... a cucc megérkezett, de egy nagyon fontos alkatrész hiányzott belőle. Kempingezős MacGyver család vagyunk, hamarosan egy jobb sorsra érdemes tollbetéttel megoldottam a problémát, bár, innentől nem pisilt olyan magasra, csak csobogott csendesen olyan kb. tíz centi magasan. Ez lett végül a megoldás minden problémánkra. Így már nem ment ki az edényből a víz, a hangulat azonban megmaradt. De... a nagy kerámiakaspó jól láthatóan kezdte rossz néven venni, hogy állandóan áztatja belülről a víz. Kipakoltam belőle a köveket és kavicsokat, a kaspóba virág került, a kis szökőkút pedig visszaköltözött egy cserépalátétbe. Most itt tartunk, de a nyárnak még nincs vége, akármi is történhet. 

Megsúgom, Alessia is vett egy ilyen kis ördögi szerkezetet, de ő egy idő után megunta, hogy hordja bele a vizet (az övé ugyanis továbbra is az egekbe spriccelt) és ahogy mondta, kivágta a francba a Trevi kutat. Mert ha már kínai cuccot veszünk, legalább elnevezésben legyünk stílusosak. 

A stációk (a teljesség igénye nélkül) ...