Olvasós...

 Talán úgy tűnik, miden szabad percemben olvasok vagy tv-t nézek, de az az igazság, hogy ezek a könyvek azért nem olyan Háború és béke (a fiatalabbaknak legyen Outlander regényfolyam) hosszúságúak. 350 oldal egy nap alatt lemegy, ha nem tudom letenni, ha meg muszáj, akkor is két nap bőven elég rá. 

Freida McFadden: A tanár című könyve is könnyen olvasható. A tőle már megszokott minőségben. Hivatalos fülszöveg pedig itt: 

"Eve-nek jó élete van. Mindennap csókkal ébreszti a férjét, Nathanielt, és elindul matematikát tanítani a helyi középiskolába. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Leszámítva azt, hogy…

Tavaly a Caseham Gimnáziumban botrány tört ki, miután elterjedt a híre annak, hogy egy tanár és egy diák között viszony alakult ki. Állítólag Addie Severson ez a tanuló. Eve azonban tudja, hogy a pletykák mögött sokkal több van, mint amennyi látszik.
Addie-ben nem lehet megbízni. Hazudik. Bántja az embereket. Életeket tesz tönkre. Legalábbis mindenki ezt állítja róla.
De senki sem ismeri az igazi Addie-t. Senki sem ismeri a titkokat, amelyekkel tönkre lehetne őt tenni. És azt sem tudják, bármit képes lenne megtenni azért, hogy ezeket a titkokat örökre megőrizze magának…"

Temetős defekt

 Az emberek túlnyomó többségében a temető amolyan szomorú és lehangoló hely, ahova a szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Nekem szeretem-helyek. Pedig vannak családtagjaim, barátaim, akik már ott nyugszanak, de néha tőlük függetlenül is kimegyek. Egyszerűen azért, mert szinte mindegyik helynek van valami különleges atmoszférája. Ősszel leginkább, mert az elmúlás amúgy is tagadhatatlanul passzol hozzá. Van benne valami végtelenül békés, ahogy a kocsiból kiszállva, vagy a buszról leszállva átlépsz a nyugalom és csend kapuján, kívül hagyva a hétköznapok őrült rohanását. Itt engedjetek meg egy apró kitérőt az elengedhetetlen kutyás irányvonal felé, mert régi fájdalmam, hogy őket nem lehet bevinni, mert az illetékesek nem tartanak elég felnőttnek és érzékenynek ahhoz, hogy láb mellett, pórázon besétálhass a családtagoddal, s képesek "közegészségügyi" okokra hivatkozva kitenni a tiltó táblát. Pedig küldtem már be én is például Farkasrétnek egy osztrák temető kapujának tábláját, amin csak annyit kérnek, hogy a látogatók tartsák pórázon a kedvencüket. Ott nem ördögtől való, hogy egy kellemes sétát összeköss azzal, hogy pár percig leülj a sírnál és az ott nyugvóval "beszélgess" kicsit, miközben a feszültséget a szőrös családtag is enyhíti benned. Na, de térjünk vissza a temetőkhöz...

Szóval, szeretem a temetőket. Leginkább azokat, amikben a történelem és kultúra is nyakon csíphető néhány elhanyagolt, vagy éppen szeretettel gondozott sírnál. És aztán ott vannak a fák... Egy meleg nyári napon, az enyhet adó lombok, ősszel a hulló levelek nesze, az avarban futkosó mókusok... Ennél megnyugtatóbb csak az lehet, ha ülsz egy tengerparton (vagy akár a Balaton partján) és hallgatod a partra szaladó hullámok locsogását. Én leginkább Farkasréthez kötődöm, de szerettem a Fiumei sírkertben is sétálni. A tágas tér, az árnyas sétányok, a hely nyugalma átjár, békével tölt el, bármennyire felhúzott rugóként léptél be a bejáratnál. A Fiumei egyébként a legrégebbi és már eleve az elnevezése szívhez szóló: sírkert... nem temető. Farkasrétet a gesztenyefák sokasága őrzi, s talán azért is kedvelem annyira, mert a lakáshoz közel ott a Gesztenyés park. Kötődöm a gesztenyéhez, már az érintése is megnyugtat, ahogy a kerek golyókat az öklömbe szorítom, majd ellazulok és ügyetlen zsonglőrködéssel forgatom a kezemben. A gesztenyefák óriásira nőnek, tudom, mert még a garázsunk melletti fa is van vagy huszonöt méter magas, pedig kőfalak közé szorult. És több száz évig is élnek, Kőszeg mellett vannak 5-600 éves példányok is. Ideális védelmet nyúkt a temetőknek is, bár a kertészeknek is jócskán ad munkát. Már megint elkalandoztam.

Szóval a temető... Más talán spirituálisnak mondaná, de igazság szerint én nem gondolok ilyen emelkedetten a dologra. Talán tényleg van itt valami felsőbb erő, de szerintem csak a nyugalom miatt akarok ebben hinni. Hiszen itt már nem rohan senki, nem tolakszik, nem elégedetlenkedik, nem hangoskodik. Amíg anyu nem lakott velünk, többször jöttem fel. Mindig az enyémeknek köszöntem először, aztán találomra barangoltam a sírok között, bejártam, fotóztam a szép régi és mohás sírköveket, a napfény játékát a lombok között. A fákon ugráló, az úton átfutó mókusok mintha a hely apró őrzői lennének. A régi síroknál az ember próbálja elképzelni az ott nyugvók életét és néha azt is, elmúlásuk után vajon meddig éltek még az emlékezetben. A legjobbak az öreg falusi temetők, ahol akár kétszáz évvel korábbi sírköveket is találni még, senki nem bolygatja őket, mert ahogy fogynak a lakosok, nem fenyeget a telítettség, őrzik a múltjukat. 

És ott van San Michele, a velencei temetősziget. Már többször felkerestem, de ha eljutok még, biztosan megyek újra, hiszen még annyi minden nem láttam ott sem. Na, ilyen az, ha valakinek a temető a defektje, de persze mindig akad magyarázat is, hiszen Velencében például tudtam, hogy Brodsky sírja is ott van, akkor kötelező felkeresni, ha már olyan megkapóan fogalmazta meg Velence ködbe burkolózó rejtelmességét. 

A lényeg, ne féljetek a temetőktől! A fájó emlékek elhalványulnak, marad a nyugalom, a csend és a kikapcsolódás. S mindez egy település szívében. Páratlan érzés.

Jogsi és más

 Na, hát lejárt a jogsim. Meg a férjemé is. Még szerencse, hogy a Nagy Testvér mindent lát, úgyhogy szólt is, hogy ideje az orvoslátogatásnak. Én szerencsére tényleg csak ritka esetekben fordulok elő az egészségügyben, mert ha odamegyek, úgy járok, mint amit Hadházi Laci mond: az orvos talál valamit és a végén elkapom.  

Nem vagyok mai csirke, nem vehetem rossz néven, hogy nem adnak csak úgy üptre jogosítványt, bár, hogy a nyakam körméretét miért mérték meg, azt még mindig nem értem. A lényeg, eddig nem kellett gyógyszert szednem. Jó, talán kellett volna, de az egyik eset nálam tök homályban van, nem is értem, hogy 2023-ban ki és miért írt volna fel nekem koleszterincsökkentőt, a másik pedig egy diszkrét iszkémiás roham után az ASA-protect, amit a lakosság nagy része már úgyis savanyú cukor helyett szed, én abbahagytam fél év után. 

Na de... első nekifutásra vérnyomásmérés. Mit mondjak, nekem világéletemben alacsony volt, olyan 90/60. Hát, én is érzem mostanában az otthoni feszkótól, hogy ez alighanem kicsit feljebb ment, ráadásul most futólépésben mentünk a rendelőig, mert Jamie diktálta a tempót. (Ilyen az, ha az ember össze akarja kötni a kellemetlent a hasznossal) Mértek is hirtelen 152/100-at, úgyhogy egy hétig naplózni kell a vérnyomást, holott eddig csak évente 2-3-szor mértem, ha valaki nagyon felhúzott, ezzel akartam demonstrálni. 

Mondtak kedves szavakat a testtömegindexemmel kapcsolatban, de szerencsére nem vagyok sértődös típus. Jó, hogy egész délelőtt megyek, meg a kutyával is rendszeresen, de azért még tegyek rá egy lapáttal, és hagyjam azt a stresszevést, tudják, hogy van ilyen, klassz, hogy be is ismerem, de nem kell az. Csináljak egy ótvar fotót magamról és ragasszam be a frigóba, ha kinyitom, menjen el a kedvem a kajától. De én cseles vagyok, mert ritkán nassolok a frigóból. Olyan isten meg nincs, hogy ne igyak többé tejet. Akkor már minek élni? 

És hát, nincs ezen mit szépíteni, a koleszterin is magas, gyógyszert kell rá szednem. Lehet, hogy fájni fognak tőle az ízületeim. Oh, mondom, azok már néha most is. Oké, de ezt biztosan észre fogom venni, mert más lesz. Na, akkor nem lehetne rögtön olyat adni, amitől nem kell tartanom? Miután  a felhőbe került a cucc, nem tudom, végül melyik győzött, de félek, nem a Rosuvastatin Sandoz, amit itt a családtagok kapkodnak. Másfél hónap múlva pedig ellenőrző labor, úgyhogy nem is nagyon tudom elsunnyogni. 

Aztán az is ott van feketén-fehéren, hogy 2017-ben volt az a kis iszkémiás roham, ami után az Asa -protectet szedni kellett. Khm, nem szedem. Oh, dehogynem, mától azt is. 

A szemem, mint a sasé. Távolba. De az orvosi rendelőben valahogy nem volt elég távol a tábla, ha nem is sokat, tévesztettem azért, pedig ez eddig tényleg nem volt szokásom. Hát, márciusban úgyis kell szemészet-kontrollra mennem, majd megnézik. 

Szoktam-e horkolni, piros lámpánál elaludni. Szerintem nem, és biztos nem. Igaz, nem is vezetek, mert állandóan tömegközlekedek, sokszor még akkor is, ha mehetnék kocsival is. Viszont kora délután  tényleg elbóbiskolok néha, ez van. Viszont korán kelek és sokszor nem alszom jól. 

Összességében lehet jogsim, úgyhogy a jövő héten mehetek intézni azt is, meg a betelt forgalmit is cserélni (ez a múlt heti vizsgán derült ki). Ennek örömére úúúúgy ennék egy gesztenyepürét, de nincs itthon. Úgyhogy máris diétázom, viszont ettől rosszkedvű leszek. Hogy nekem semmise jó!

Hadházi: az orvosnál

Most erre mit mondjak...

 Elég volt csak néhány sort írni a terveinkről és máris szembe jött ez a fotó a családi archívomból, még csak keresgélni sem kellett. Ausztria, Lachtal, Bauerndorf Schönleitn. Nem is tudom, hányszor voltunk itt a gyerekekkel, 15-20-szor is talán. A recepciós évről évre mosolyogva fogadott: Oh, Frau Pados, sind Sie wider da! Herzlich wilkommen! A kicsiről korábban kiderült, hogy kruppos köhögése van, jó lenne sós levegőre vagy magashegyi levegőre vinni minél többet - javasolta a doki. Mi pedig vittük. Nyáron a tengerpartra, télen ide. És néhány év alatt a fulladozás megszűnt, úgyhogy az ötlet jónak bizonyult. Ezen  a képen apuék is velünk voltak. A fiaimban pedig ezek a telek mély nyomot hagytak. A mostani kemény télben ezen nosztalgiázni viccesnek hat, de hát lássuk be, az elmúlt években leginkább csak a tvben láttunk igazi hóesést, jégcsapokat. Szóval, ide vágyik vissza a kisfiam, aki itt tanult meg síelni, itt siklott óriási traktorgumin, itt gyűjtötte a báránybogyókat a házak előtti mezőn, itt látott először közelről gyönyörű lovakat, és itt tanult korcsolyázni a befagyott Faakersee-n. Csoda, ha szeretné megmutatni a gyerekeinek, akik az Egyenlítőhöz közel nőnek fel? 

Agyalós nap

 Előre is bocsánat, ha kissé csapongok és egymáshoz nem mérhető dolgokat hozok itt fel, de hát egy agyalós nap pont ilyen. Az embernek eszébe jut ez is, az is, amik tényleg csak áttételesen kapcsolódnak, de mivel én vagyok a közös pont, ez a kapcsolódás vitathatatlan. Már nem is tudom, mi volt előbb: a tojás avagy a kiscsirke, azaz a korán reggel felugró kutyás emlék miatt kezdtem bele, vagy a sima, minden reggeli rutinról való ingerült beszámoló Alessiának. Ez utóbbi az, ami évek óta ilyen és valahogy egyre elviselhetetlenebb, pedig hát én is tisztában vagyok vele, hogy a gödör alja még fényévekre van, más ezeknek az ökölbeszorításoknak a duplájáért is elcserélné a maga kis házi poklát. Mindegy, nekem ez is sok, és hát legyek már annyira "önző", hogy nekem ez legyen az, ami levisz az életről. Másnak más, én sem ítélkezem. 

Érdekes dolog ez az ítélkezés egyébként, mert amiről a továbbiakban szó lesz, amiatt nyilván sokan, ismeretlenül majd rosszallóan csóválják is a fejüket, mert azt a klaviatúra felett baromi könnyű. Benne élni a mindennapokban már korántsem az. Anyu hetedik éve él egyedül és kis megszakításokkal velünk, majd az utolsó három évben konkrétan is. 89 éves lesz február végén és sajnos ő nem az a gyöngysoros, szájfényes, dauer-nagymama, akit a tv-reklámokból ismerünk. Nem mesél érdekes sztorikat a gyerekkoráról, a fiatalságáról, élete szerelméről sem. Igazából ez is rosszul esik, mert apám volt a mindenem és anyunak is, de mintha a mentális állapota már nem hiányolná őt sem annyira. Másokról meg kizárólag negatív emlékei vannak, szerintem fele sem igaz, csak az idő ferdítette el a dolgokat, legalábbis azok esetében, akiket nekem is volt/van szerencsém ismerni. 

Szóval, hét éve figyelem, ahogy egyre inkább elhagyja magát. Hibáztam, amikor elesettségében magunkhoz vettem? Talán kevésbé romlott volna az állapota, ha hagyom, hogy a maga környezetében boldoguljon? Talán önállóbb maradt volna otthon? De talán nem szedte volna a gyógyszereit, nem evett volna... most már sosem fog kiderülni, mert mostanra olyan az állapota, amilyen. Nem maradhat már egyedül. A kérelmünk bent figyel évek óta az otthonban, hónapok óta nem haladunk előre és én egyszerre vagyok ettől ideges és beletörődő. Miközben tudom, hogy az életvitele, amit láthatóan nem nagyon tudunk befolyásolni, minket is levisz az életről. Bezártságunkban időnként az ideiglenes elhelyezés segít, ilyenkor tölthetünk egy kis minőségi időt az unokákkal. De mi lesz, ha ezek a találkozások olyankorra esnek, amikor elvileg a családnak "illik" együtt ünnepelni, mint például a Karácsony. Most éppen ez a Damoklész kardja lebeg a fejem felett. A fiam és a férjem már a téli találkozást tervezgetik, külföldön és éppen ebben az időszakban. Nekem meg ott a szorító érzés a gyomromban anyu miatt. Egyedül hagyjuk az otthonban éppen ezekben a napokban? Közben felsejlik az utolsó ünnep, amikor már a felöltözésre is alig tudtam rávenni, azt is csak a macinaci stílusban. Amikor nem érdekli a dekoráció, az ajándék, az ünnepi terített asztal sem. Amikor ez az önkéntelen közöny számunkra is elszürkíti az ünnepet s csak eggyé teszi az év 365 napja közül. Önző dög vagyok, ha azt mondom, elég volt, az unokáimmal akarok lenni, nevetni, hógolyózni, látni, ahogy habzsolják a főztöm és csillog a szemük a számukra szokatlan környezetben? Nevetséges, hogy már februárban beszerzem magamnak a görcsöt, hogy hogyan oldjam meg az évvégét. Akkor is, annyi év után végre egy igazi karácsonyt akarok a kicsikkel! De ahhoz őt el kell engedjem. És a ragozás nem véletlen. Senki, de tényleg senki nem partner ezekben a döntésekben. A véleményformálásokban nyilván annál inkább. Talán nem is szembe, talán nem is, de hát azért van az embernek lelkiismerete, hogy vizionálja magának, mert a lelke mélyén érzi, hogy ennek nem így kellene lennie. 

Alessia azt mondja, a világ összes agyalni valóját, megfelelési kényszerét magamra veszem és nem nagyon tudok vele ebben vitázni. Mind a két gyerekem külföldön él és bár az eszemmel értem, miért, de a szívem mélyén azért a kis ördög is ott sugdolózik, hogy hol van ebben az én felelősségem, hol az országé, hol az ő kalandvágyuk? Na, és itt jön az, amitől sokan eldobják a kanalat, amikor jövök a kutyákkal... 

Volt már négy közös kis családi társunk. Az elsőt elütöttem. Igen, én. Nem direkt, de szinte sorsszerűen, írni sem akarok róla, mert a mai napig kísért. Kettőt a mi/az én döntésem küldött az örök vadászmezőkre. Volt persze magyarázat, szép kort megértek, látszott is a fény az alagút végén (és sajnos nem a megoldás, hanem az elmúlás fénye) és hát szeretni kell annyira, hogy el tudjuk engedni méltósággal, szeretettel ölelve, és igen  ... sok feladattól megszabadulva. A negyedik "természetes" halált halt, de hol természetes az, ha egy kutyus még nincs négy éves és egy nap alatt itt hagy bennünket? Hibáztam, talán korábban kellett volna az orvoshoz vinnem, talán nem ahhoz, akihez vittem, talán már jóval korábban is komolyabb kivizsgálásra kellett volna vinnem, hátha kiderül valami, ami miatt ez az egész bekövetkezett, talán... ? 

Szóval, igen. Hozol egy döntést. És senki nem ítélhet meg érte, mert ahogy Alessia is mondta: "Annak a döntése, akié a feladat." 

Nem könnyű...

 Nem könnyű megszólalni  most hogy Colleen Hoover: Emlékek róla című regényének a végére értem. Oké, hogy már nem akartam véres történetet és nem akartam cukormázas romantikát sem, de ez a könyv sem volt könnyű. Annak ellenére nem volt könnyű, hogy nem voltam, nem vagyok és most már nagy valószínűséggel nem is leszek olyan helyzetben, mint ez a huszonéves nő, Kenna, a főszereplő. Nehéz sorsú fiatal lányként találkozik Scottyval, aki érti őt, védelmezi és szereti. Lánynak nem lehet nagyobb szerencséje fiúval. De akkor egy végzetes estén a két fiatal hoz egy rossz döntést, kocsiba ülnek, amikor nem kellene. És a Sors éppen ezt a pillanatot választja, hogy kihívás elé állítsa a lányt, aki elbukik ezen a vizsgán. Túlságosan fiatal, tapasztalatlan és halálosan rémült, így aztán a hatalmas sokkhatás alatt nem is tudatosul benne, hogy élete szerelme nem halt meg, de haldoklik. Ő azt hiszi, magára maradt és hagyja, hogy a sokk maga alá gyűrje. Ezért aztán másnap reggel a rendőrség töri rá az ajtót, ő pedig börtönbe kerül cserbenhagyásért. A börtönben derül ki, hogy gyermeket vár, aki koraszülöttként jön a világra, így aztán azonnal el is veszik tőle. Szerelme szüleihez kerül, akik a büntetése ideje alatt csak abban reménykednek, hogy soha többé nem látják viszont azt a lányt, aki miatt az egyetlen fiúk meghalt. Elérik, hogy megvonják tőle a felügyeleti jogot, de még a láthatást is. Ő azonban nem tiltakozik, úgy érzi, megérdemli a világ összes büntetését. 

De... nem tud ellenállni a kísértésnek és szabadulása után visszatér a városba, ahol életében először volt boldog és rövid idő múltán a legboldogtalanabb. Egyetlen vágya van, csak egyszer látni a lányát, hisz többet úgysem remélhet.

Az első ember, akivel összefut, nem más, mint volt szerelme legjobb barátja. A vonzódás tagadhatatlan közöttük, de akkor még egyikük sem tudja, ki az, akit a karja ölel. Az ébredés több, mint keserves. Az éledező szerelem a fiúban, Ledgerben azonnal hamvába hol, amikor rájön, ki van a karjai között. Öt éven át táplálta magában a haragot az ismeretlen lány iránt, akit a barátja nem tudott már bemutatni neki, csak a tárgyaláson látott egy lélektelen arcot a távolból. És öt éve ő az, aki apja helyett apja a kislánynak. Hogyan védje meg a nőtől, aki megölte az apját? 

Kenna évek óta naplószerű leveleket ír halott szerelmének, melyekben az érzéseiről, gyászáról, gyötrődéséről, bűntudatáról, mindarról amiket kimondani soha nem volt képes, és arról a végzetes éjszakáról is ír. Scotty szülei látni sem akarják, de Ledger napról napra fedezi fel azt az embert, aki öt évvel ezelőtt óriási hibát vétett, aki mellett nem volt senki, mégis minden erejével a talpra álláson dolgozott. Lehet-e lezárni a múltat és létezik-e megbocsátás? A vége? Sírós, megható. Még jó, hogy a férjem ma a barátaival koncertre ment, így aztán nyugodtan trombitálhatom tele a zsebkendőket. 

Még jó, hogy tegnap este egy akció-vígjátékkal zártam a napot. George Clooney és Brad Pitt főszereplésével a Két magányos farkas című filmmel. Könnyed szórakozás, folyamatos kuncogás. Egy takarító, akiről kiderül, van konkurenciája. Egy hulla, aki nagyon is eleven. Négy csomag drog, és sok rosszfiú, akik nyugodtabbak lennének, ha a takarítókat is eltakarítaná valaki. Két főhősünk nehéz éjszaka elé néz, pedig csak egy egy sima melónak indult. 

https://youtu.be/IhuvSxRJi3o

Nem tudom, mit mondjak...

 Nem tudom, mit mondjak, mert a magyar írónő könyveit éppen én magam dicsértem ezeken a "lapokon", de közben mégsem tudok elmenni a dolog mellett. Van egy csomó megvett és letöltött könyvem, köztük Patricia Gibney regényei és itt vannak Szlavicsek Judit könyvei. A borítók itt is, ott is egyediek... csak mintha..., de ezt ugye ne én mondjam ki. 

Megjegyzés: Gibney 2018-ban jött ki az első regényével, Judit 2020-ban... Csak az időrend miatt. 

Tényleg nem értem. A Magyarországon megjelentetett külhoni krimik szerzőit, könyveiket nem figyelik a grafikusok, akik a hazai szerzőknek készítenek borítót? Vagy éppenséggel igen és onnan jött a Nagy Ötlet? Értem én, hogy Kardos Júlia nyomozó karakterének ül ez a fajta képi világ, de azért ez így szerintem, ahogy pestiesen mondják: vérciki. Ha már krimi, ugyebár...