A mai sem egy jó nap... de egyáltalán, mikor volt utoljára olyan?

 A Face - bármennyire is szeretnék én magam is leszakadni róla, mert érzem, hogy a jelenlét többet árt, mint használ - rendre az arcomba tol mindenféle "kéretlen" tartalmat. Áprilisban azt hittem, legalább a politikai posztok és reakciók visszaszelidülnek, észérvek csapnak majd vitába, de sajnos szó sincs róla. Legtöbbször a vesztes fél gyászfolyamatának stációjával magyarázzák azt a töméntelen gúnyt, átkozódást és trágárságot, amit a nagy Manitu sem tud kordában tartani. Én meg - bár, tízből kilencszer lefogom a kezem, mert voltam már én is ribanctól, hülye vénasszonytól qváig minden, és hát lássuk be, kinek hiányzik ez a reggeli kávéja mellé, hogy aztán koffein nélkül is magas vérnyomással csináljam végig a napot, mert igenis hatnak rám is a bértrollok, végtelenül primitív emberek sorai - szóval, azért néha oda kommentelek. Például ilyen stílusban.... Már előre félek a reakcióktól, de hát néha képtelen vagyok befogni, pedig tudom, hogy úgyis csak magamra húzok néhány eszementet.

"Hagyjuk ezt a gyászfolyamatot! Ez egy ország mentális állapotának lenyomata, aminek semmi köze a gyászhoz, sokkal inkább az évek óta hergelt indulathoz. Mert itt utálni kellett bárkit, mindenkit, aki másként gondolkodott, mint amit az állami propaganda minden ingyen elérhető helyről, illetve a jól megfizetett bértollnokok által napi 24 órában tolt. Ez a zsigerekbe ivódott utálkozás minden iránt, ami más, mint amit sokan napi mantraként hallgattak. Hozzájuk nem jut el érvelés, tényfeltárás, nekik hitük van. És a hitüket támadja a rögvalóság, ettől pedig még dühösebbek. Aki pedig ezért az egészért felelős, az köszöni, nem foglalkozik a szellemmel, amit kiszabadított a palackból."

A "kéretlen" tartalmak másik formája az emlékezés. Olyan emlékeké is, amik máig fájnak. Sebeké, amik sosem heggednek be. Mint aminek holnap már a hetedik évfordulója lesz... Ez az írás öt éve született. De ma is pontosan így hasogat Jack hiánya, aki a "mesében" Kócos nevét kapta. 

"2019. július 17-e emlékére

Zsemle és Morzsa

Zsemle türelmesen tűrte, hogy a kis szőrmók a pofáját kapdossa. Mostanra már igazán megszokhatta volna, de még mindig bujkált benne valami halvány rossz érzés, amikor ez a kajla kölyök a kegyeit kereste. Mintha cserben hagyta volna a régi barátját, Kócost. Még mindig nem értette, miért jött ez a kis mitugrász és ugyanakkor miért tűnt el az életéből olyan hirtelen Kócos. Már nem is emlékezett azokra az időkre, amikor a göndör bundás nem volt mellette. Annyi kalandon át elkísérte a kis kurtalábú, ő volt a Barát, de hát milyen barát az, aki csak úgy eltűnik egyik napról a másikra, el sem búcsúzik.

Ha rosszat álmodott, még eszébe jutott az a furcsa nap. Zajos volt és szagos, fura, ismeretlen neszek, szagok maradtak emlékként róla. Az biztos, hogy semmi sem készítette fel rá, hogy az élet oly hirtelen megváltozik. Előző este a park szélén elolvastak minden friss üzenetet, jóízűen ették meg az egyébként nem túl izgalmas vacsorát, kikönyörögtek néhány falatot a gazdiék vacsorájából is, aztán éjjel összebújva aludtak, mint minden éjszaka. Reggel már korán indultak a parkba, hogy a nagy meleget elkerüljék. Várta őket a labdázás, a barátok. Nagyszerű napnak ígérkezett. De Kócos - tőle szokatlanul - csak ballagott ráérősen. Aztán megállt és öklendezni kezdett. Gazdi még szemrehányóan csóválta is a fejét, hogy „te rosszaság, már megint felnyaltál valamit”, aztán hazamentek és megreggeliztek. Kócos is evett, a szokott jó étvágyával, mintha félórával korábban nem dobta volna ki a taccsot. Minden olyan volt, mint máskor. Egy ideig. Kócos pocakja tovább rendetlenkedett, ezért elvitték Csaba dokihoz. Ő nem ment, de nem is bánta. Mostanában Kócos úgyis többet járt oda, mint normális lett volna. Mert mindig „felnyalt valamit”. Amitől a pocakja rendetlenkedett, de egy-egy szuri hamar rendbe tette. Amikor végre megállt a kocsi a ház előtt, megnyugodott, végre hazaértek. De Kócos csak feküdt a gazdi lábánál elgyengülve. Amikor felállt, furcsa szagú folt maradt utána a kövön. Vér! – ismerte fel a szagot, de nem tudta, nem tudhatta, hogy ez bajt jelent-e. Bezzeg a gazdiék ijedten kapták fel Kócost és már ott sem voltak. Ő csak nézte értetlenül a mögöttük újra becsukódó kaput, végül Nagyi lába mellé feküdt és várt. Ha várt, akkor mindig hazajöttek, és a világ dolgai rendben mentek tovább. Most is így kellett lennie. Így kellett volna lennie! Hiszen még olyan fiatal volt!

Amikor végre hazaértek, Kócost csendesen az ágyába fektették. Zsemle még mindig nem érezte, hogy olyan nagy baj lenne, hiszen a gazdiék mintha nyugodtabbak lettek volna, mint korábban, amikor olyan hirtelen elfutottak. Hagyta, a barátja had pihenjen, majd másnap elmondja, mi a baj. Talán még játszanak is, komótosan, öregesen, ahogy mostanában szoktak, pedig Kócos még egyáltalán nem volt öreg, de hozzá lassult az ő tempójához, mint egy rendes baráthoz illik. Végül ő is lepihent, már éppen megnyugodva lehunyta a szemét, hogy vége az őrült futkosásnak, amikor Gazdi kiabálni kezdett. Sírt, zokogott, szorította magához Kócos kis testét, aztán a pizsamájában már rohant is újra a doktorhoz. A nagyi fel sem ébredt a zajongásra, így aztán Zsemle csak ijedten ült a becsapódó ajtó előtt, semmit sem értett.

Végre hallotta, hogy az autó újra megáll az udvaron. Léptek közeledtek, nagyon lassú léptek. És Gazdi csak zokogott, mint akinek nagy bánata van. Kócos nem jött. És azóta az este óta nem is látta. Azt mondták: elment. De hát még Kócos sem volt olyan bolond, hogy elszökjön és itt hagyja őt egyedül a valaha közös vacokban. Hiszen itt mindig volt étel, játék és szeretet. Mi más kellhetett még neki? Még sokáig érezte a lakásban a szagát, a sétánál szimatolva kereste a park bokrai alatt, de Kócos nem került elő.

Itt volt helyette Golyó, aki nem hagyta, hogy hiábavaló kérdéseken törje a fejét. Ő sem értette, hová tűnt a barátja, de hát őt sosem az eszéért szerették. Most – mintha ebben a hiányérzetben támogatni próbálta volna – bújt hozzá. Korábban nem merészkedett ilyen bizalmas közelségbe, de most mintha egymásból merítettek volna erőt.

Néhány nappal később gazdiékkal beültek a zörgő négykerekűbe és őt felhőtlen öröm töltötte el a napok óta lassan rátelepedő szomorúság helyett. Végre megint kirándulni indulnak! Talán az út végén előkerül Kócos is. Sokáig suhantak, közben kis megállókkal, hogy elgémberedett lábait megmozgathassa, végül megálltak egy ház előtt, melynek kerítésén túlról hangos kutyaugatás fogadta őket. Jött egy asszony, aki örömmel tárta ki előttük a kaput, mint valami régi ismerősnek. Gazdi a pórázt szorongatva bevezette Zsemlét is az udvarba. Meglepetten torpant meg, ahogy a fészekaljnyi kölyköt megpillantotta. Külsőre olyanok voltak, mint a régi babaKócos, akire már alig emlékezett, akit évekkel ezelőtt hoztak neki, hogy ne legyen magányos. Ezek is még kicsik és hangosak voltak, játékosak és szemtelenek. Nemsokára az egyiket kiemelték a többiek közül. A kis maflának első dolga volt, hogy őt közelebbről szemügyre vegye. Ennek nem igazán örült. Neki sok ismerőse volt, de azok mind felnőtt kutyák voltak, akik értékelték az erejét és békés természetét. Nem bosszantották feleslegesen. És volt Kócos, aki mellette nőtt fel, megtanulta a szabályait és az együtt töltött néhány év alatt igaz barátja lett. Ez a kis rosszcsont pedig azt hitte, valami plüsskutya ő, akit tépdesni lehet. Rámordult, mire a kicsi inkább a virágágyást vette szemügyre. Kapott egy nagy tál vizet, de mire szomjasan beleivott volna, apró tappancsok borították ki a kövezetre a hűsítő vizet. Zsemle azonnal távolabb is helyezkedett, nehogy bárki azt gondolja, ő volt olyan ügyetlen, hogy felborította a tálat. Az elázott kis rosszcsont pedig boldogan dagonyázott a sárban. Zsemle még nézni sem akarta. A kétlábúak azonban nevettek, beszélgettek, papírokat lapozgattak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Zsemle megkönnyebbülten ugrott talpra. Azt ugyan nem értette, miért kellett ilyen sokat utazniuk egy kis beszélgetésért, hiszen ezt az emberek máskor meg tudták oldani azokkal a kis berregő vacakokkal, amikből egyet még Kócos is megrágcsált kölyökként. Akkor igazán haragudtak rá, igaz, nem sokáig.

Hallotta a hangokból, hogy hamarosan útnak indulnak és ő meg is indult a kapu felé. Valami halvány rossz érzés arra késztette, hogy forduljon vissza, és azt kellett látnia, hogy Gazdi éppen felemeli a földről a koszos kis kölyköt és puszit nyom az apró buksira. Jó, hát mindig tudta róla, hogy egy kölyökkutya könnyen leveszi a lábáról, történt ilyen már a parkban is, de Gazdi most kitartóan szorongatta az apróságot és az ajtót kitárva nemcsak Zsemlét szólította fel, hogy üljön a helyére, de hamarosan őmaga is beült, ölében a kicsivel. Olyan apró, mint a morzsa – kócolta össze kedveskedve Gazdi a kölyök fejét, és Zsemle beletörődően szusszantott. Régi emlékképek bukkantak elő, ahogy Kócossal összebújva aludtak egy hosszú út végéig a Gazdin. Már tudta..., ez a prücsök most hazajön velük. Apa pedig felnevetett a kormánykerék mögött: Zsemle és Morzsa! Öregfiú, te még nem biztos, hogy tudod, de ti összetartoztok, mint a zsemlemorzsa minden falatkája. Zsemle nem egészen értette, mi a vicces, de a falatkák kifejezés jó emlékekkel társult, úgyhogy megnyugodott. 

Ennek már két éve. A kis Morzsa alaposan rácáfolt az akkori méretére. Mostanra már erős volt és Zsemle szerint némiképp beképzelt is. Azt gondolta magáról, hogy ő a főnök otthon, a kertben és úgy általában mindenhol. Eleinte próbálta elmagyarázni neki, hogy ez nem így van, de olyankor a kis szélvész lebirkózta Golyót, így bizonyítva, hogy Zsemle rangját csak a korának tisztelegve hagyja meg, mert amúgy ő a király. De őt tényleg tisztelte, így aztán elnéző türelemmel figyelte a tobzódását. Már nem gondolt Kócosra, az idő szövetében elmosódottá váltak a róla szóló emlékei. Számára csak a Ma volt és a mát Morzsa jelentette. De voltak napok, amikor a Gazdi egy ma már csak halványan ismerős nevet emlegetett, miközben szemét újra elöntötték a sós cseppek. Zsemle érezte, hogy fájdalmasak a kétlábúak gondolatai, és mivel Gazdinak fájtak, hát fájtak neki is. Fejét az ölébe hajtva kerestek egymásban vigaszt. Aztán Morzsára néztek, ahogy lábait az égnek meresztve aludt a nagy melegben, Gazdi elmosolyodott, Zsemle pedig megnyugodott. A világ rendben van! A jövő rájuk vár, új kalandokban Morzsával az oldalán."

Szóval, ez az írás öt évvel ezelőtt emlékezett Kcosra, azaz Jackre, akinek rövidke életét sosem feledjük. Mára már Zsemle, azaz Colin is vele kergeti a lepkéket a Nagy Szivárványon túl, ettől az emlékezés még sírósabbra sikerült. Igaz, Morzsa, azaz Jamie még itt van velünk, de már sosem lesz semmi olyan, mint azokban a boldog években, amikor még a nagy csapat együtt volt. 

Fellélegezve

 Mit mondjak, embert próbáló napokon vagyunk túl és nem győzök elég hálás lenni a Nagy Manitunak, amiért végre rendesen kapok levegőt. Már évek óta azt vettem észre, hogy a nyári hőség roppant módon felerősízi és sajnos ki is hozza a legrosszabb énemet, agresszív leszek, apróságokon felcsattanó, nem mellesleg pedig a szokásosnál is jobban dolgaimat elodázó. Nem akarok hosszasan panaszkodni, hiszen nemcsak nekem volt melegem az országban, de az biztos, hogy már önmagamat utáltam, miközben szabályosan éreztem, ahogy az agysejtjeim olvadnak ki a fülemen, végtagjaimat mázsás súlyok húzzák, aludni tudnék a nap bármelyik időszakában, de legkevésbé éjszaka. 

Ezek után nem is csoda, hogy az elmúlt időszak két legszuperebb napját akkor éltem meg, amikor a nagyfiam betegecske kutyájára kellett vigyáznom. Most mondjam azt, hogy "szerencsére" nem lehet összeengedni a mi kutyánkkal, mert azon drágaságom annyira felpörgeti magát, hogy utána napokig kellemetlen fizikai tüneteket produkál, így tehát adódott a feladat, hogy két napig a lehető legnagyobb nyugalomban szitteljem csórikámat a saját otthonában, szigorúan a rövid sétákra és viszonylag elviselhetőre szellőztetett lakásra koncentrálva. Minden másra ott volt a napi 20 óra alvás. Úgy terveztem, hogy nekem is, de végül én maratoni netflixezésbe kezdtem (és nem is bántam meg). Vittem magammal laptopot, könyvet, amiket végül ki sem nyitottam. Vagy a New Amsterdam első évadának részeit bambultam (itt-ott kicsit beleszunyókálva, igaz) vagy tényleg aludtam. Nem voltam időhöz kötve, akkor keltem-mentem-ettem-ittam, amikor úri kedvem úgy tartotta, nem kellett alkalmazkodnom, tekintettel lennem, kiszolgálnom, észben tartanom, figyelnem senkire és semmire. Carlos ebben tökéletes társ volt, a hőségben minimálisra vett életfunkcióival. Két teljes napig magunk voltunk a Zen. Aztán ő is visszakapta a gazdiját, aki szerintem egy pöppet túlfélti ezt a jószágot, meg én is a családom, jelesül a férjem és a mamám, Jamieről már nem is beszélve. Akik viszont felpörögve várták, hogy újra rám szálljanak. Pedig amikor a második nap reggelén a tükörbe néztem, szerintem látványosan kisimultabb volt az orcám, mint amikor megérkeztem. Mostanra már ugyanolyan nyúzott, nem is értem. 

A hőség nekem nem barátom. Éppen ezért nagy volt az öröm, amikor tegnap este előbb a szél jelezte érkezését, később nagy cseppekben az eső is. Nyitott erkélyajtónál aludtunk, úgyhogy nem tudom, az eső meddig áztatta a hetek, hónapok óta kiszáradt anyaföldet, mert én végre úgy aludtam, mint a tej. Ennek ellenére reggel fél hatkor (ez máris majd egy órás késés az előző napokhoz képest) már úton voltam Jamievel. Lementünk a partra is, ahol széttárt karokkal öleltem magamhoz a szelet, hagytam, hogy szinte átfújjon rajtam. Eskü, már-már fáztam, de nagyon  jó érzés volt. Utána hazasétáltunk, csináltam kávét, majd visszadőltem az ágyba, és ez már-már mennyei érzés volt. 

Ahogy közelgett az ebédkészítés ideje (na, ez sem hiányzott ott a kutyaszittelés idején), rutinosan pakolgattam ki a hűtőből a hozzávalókat. Hogy az elmúlt napok hősége ölte ki az ide vonatkozó agysejtjeimet vagy amúgy is pusztulóban vannak már, nem tudom, de sikerült kolbászzsír helyett sárgabarackpürét tennem a tört krumpli hagymás alapja alá. Ki a franc emlékezett rá, hogy jó másfél hete egy kaiserschmarn miatt turmixoltam össze néhány szem sárgabarackot? Tulajdonképpen nem lett rossz. Anyu például mintha észre sem vette volna, jó étvággyal evett belőle, én a becsület kedvéért toltam be az adagomat, de a férjem kikérte magának a hirtelenjében sárgabarackos chatney-re keresztelt hozzávalónak a befogadását. Az ő része bizony - ezt kár is lenne tagadni - ment a kukába és ami a rosszabb, hosszas fejtegetésbe kezdett, amiben a korom és az agyműködésem közti anomáliákat kezdte sorba szedni a rá váró vészterhes évek vizionálásával. Na, hát ha a fellélegzés ilyen következményekkel jár, elképzelni sem merem, mi lesz itt, ha újra bedurvul a nyári időjárás. 

Nem vagyok túl jól a bőrömben

 Több oka is van ennek. Részben olyan magánéleti, amiben csak áttételesen vagyok érintett. Mondjuk, anyaként - lehet - még rosszabb ezt megélnem. Mindegy, ez az ő dolguk, nem teregetem, csak a saját szennyest. 

Aztán a múltkor megfogalmazott rossz érzésem a napi politikával kapcsolatban egy cseppet sem javult, köszönhetően egy olyan elvakult rétegnek, akiket nem tudok, és már nem is akarok megérteni. Most éppen nagy fogadkozást tettem a Nagy Manitu előtt, hogy többet a hírek alatti kommentmezőre Nem Kattintok Rá! Ugyanis ez olyan szinten megvisel, hogy lassan fizikai tüneteket is produkálok egyes trolloktól. Az etetőjüket meg érje utól a vudum!

Eskü, már csak egy "kicsit" sírok anyám miatt, de az az igazság, hogy ezt néha muszáj, mert ez amolyan szelep a fejem búbján, mint a Szaffiban a lovag úrnak. Ahogy a barátnőmnek mesélem néha a "napi anyám"-at, sokszor teszem fel a Teremtőnek a kérdést, hogy Mivel érdemelte ezt ki Ő vagy éppenséggel Én? A jelenlegi helyzet nem jó neki, de nincs mód arra, hogy visszaforgassuk az időt, tehát nyomjuk a verklit tovább. És nem jó nekem se, aki az idegszálaim maradékát tépdesem. Tulajdonképpen ne szóljak egy rossz szót sem, hiszen a múltkori diarrhoea-eset kivételével egy csomó kellemetlen feladattól mentes vagyok, gyógyszerezek, kiszolgálok. De ... hogy egy jó szava nincs hozzám, vagy hogy a velem való kommunikációja ilyen kiszólásokban nyilvánul meg, az azért tagadhatatlanul megvisel:

-terítem a reggelijét, várom a teájához a forró vizet, kiskanál már a csésze mellett, ő közben a gyümölcsjoghurtot kívánja meg kenyérrel, ezért odaszól: "kiskanalat!", "vizet!". Soha egy "kérem", se egy köszönöm". Tudom, nem kellene ilyesmivel törődnöm, de hát na...

-Amúgy ilyenekből van egy nap tucatnyi. Hogy a tűző napsütésben a lakás fényárban úszik, amerre jár, hogy emiatt pl a hétvégére a fürdőszobában végig égve maradt a lámpa. Hogy a kikészített víz estére is érintetlen. Az orvos meg tanácsolja, naponta többször itassam, mert vészesen keveset iszik. Aham, azt a felcsattanást nem ő hallja, amit kapok: "Jaj, hagyjál már ezzel a marhasággal!" Hogy a barátoktól kapott cseresznye xar, mert puha (bár, mézédes), a saját cseresznye féléretten savanyú, aztán éretten meg kukacos. A magyar eper (aranyárban" xar, az aldis szintén, az almát reszeljem le, de csak a felét. A szőlő kemény, vastag a héja. A sárgabarack akkor is jó, ha a kés lepattan róla. Dinnyét látott a reklámban, miért nem veszek, de magozzam ki és vágjam fel. Az áfonyából csak pár szem kell, de az is savanyú. Paradicsom, paprika nem kell. Mert csak. Hagymát szeleteljek. De ne ezt, mert ez csípős. Uborkát szeleteljem fel... a sor végtelen. Meg se próbál egy banánt egyedül meghámozni, de azért ő qvára önállóan tudna otthon élni. És kizárólag a fele kell annak is. Sonka, felvágott nem kell, de nyissam ki. Aztán látom, hogy a kutyának dugdossa az asztal alá. A levesből, főételből a hús szintén így végzi.

Ha azt kérem, ne etesse, mert lassan már gurul, akkor jön a "mindig rám szólsz". Hát, a postás nem jár ide etetni a jószágot, őrá nem szólhatok. A minap vacsorázni nem akart, mert hat órakor már le akart feküdni aludni. A vita végén tagdhatatlanul már kiabáltam, bár a süketsége miatt alapjáraton is zeng tőlünk a ház, mert ugye a hallókészülék nem kell. Mire ő: "a végén meg is fogsz ütni?" - kérdezi gúnyosan. Mit mondjak, abban a percben volt rá némi késztetésem. 

Vidám az élet mifelénk. Ha rendbe teszik a pszichiátriai rendeléseket, alighanem kérek is időpontot "szép öregkor" jeligére. Ja, magamnak. 

Mind Full or Mindful

Üröm az örömben

 Jamie ivaros kan, aki jól bírja a fajtatársak társaságát, nem kötözködik. Persze, ha kerítés mögött van, az egy másik helyzet, ott megy az arcoskodás. És valahogy ezt látom most a FB népében is, hogy a kerítés mögött, ami  jelen esetben a facebook, rengeteg ember tépi a száját, trágárkodik, "nemzethy kereszténység' jelszava alatt azt kívánja egy tiszás képviselőnőnek, aki a szombati eufórikus hangulatban tánc közben kificamította a térdét, hogy törte volna el rögtön mind a kettőt. Meg az összes többi is, aki ott járt. Nem mondom azt, hogy emberek, olyanok vagytok, mint az állatok, mert ez sértés lenne az állatokkal szemben. Volt egy öreg, beteg kutyám, mellette egy fiatal fajtatársa, aki mint mondtam, sosem konfrontálódik másokkal, ha nem muszáj, de amikor az öreg társát fellökték, úgy ment neki a támadójának, mint egy kis fúria, mert elesettet, gyengét nem bántunk. Ez még a kutyáknál is alapvetés. 

Kétségbeejtő az a morális, mentális állapot, amiben ez az ország van. Egy hónappal a választások után, az országgyűlés megalakulása után, habzó szájjal hirdetnek tovább hazugságot, gyűlölködést. Azt fröcsögve, hogy a másik oldal gyűlölködik. És képesek Esterházytól idézni, hogy "bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá". Ők? Azt kell mondjam, a béka segge az a szint, ami fölött ti nem akartok az alá menni, miközben folyamatosan ott vagytok. Anyákat, gyerekeket, idős embereket mocskoltok és sajnos teszik ezt ők is a facebook kerítése mögé bújva. Mert a gyarló ember nem tartja oda a másik orcáját is, hanem visszaszól, sokszor bizony abban a stílusban, ahogyan a sértés őt magát érte. És lehet, hogy ez az ember másnap a közértben előre enged a pénztárnál, mert nálad csak egy kiló kenyér van és neki teli a kosara, megkímél a várakozástól. Persze van, aki a hétköznapokban sem hazudtolja meg zsigeri gyűlöletét és a nyílt utcán is megmutatja azt, amit sokan csak a billentyűk felett. 

Na, csak oda akarok kilyukadni, hogy nem akarom elhinni, hogy ilyenek vagyunk, amit a facebook mutat rólunk. Mert ha igen, akkor itt teljesen mindegy, hogy volt-e rendszerváltás vagy nem volt, ez az ország pusztulásra van ítélve. Ha nem tudjuk tisztelni a másikban az embert, tekintet nélkül arra, hogy miben hisz, hogyan szeret, hogy a szeme kék vagy barna, vagy a bőre sárga, barna vagy fehér, akkor itt olyan alapvető bajok vannak, amik már az én eletemben nem orvosolhatóak, ez valószínű, de félek, hogy már örökre ilyenek maradunk. És a nagyobbik baj az, hogy ezeket a zsigeri indulatokat mások hogyan és hány féleképpen használják fel a maguk kis pecsenyéjének sütögetésére. Végtelenül elkeserítő helyzet. S bár hangoztatjuk, hogy az elmúlt rendszernek történelmi bűne az ország lakosságának ilyen szintű megosztása, de ha erre nem lett volna fogadó készség, akkor nem tartanánk itt. Hiába az öröm a változás felett, ha ilyen alapvető dologban képtelennek mutatkozunk a változásra.

Ünnepnapok gyors egymásutánban

 Május 9. nekem sokáig a Győzelem napját jelentette. Abban a korban voltam gyerek, amikor a történelmet a győztesek írták (mikor nem volt így?) és a keleti blokkban a második világháborút lezáró dátumot a Szovjetunió és szövetségesei óriási katonai parádékkal ünnepelték. Aztán változott a világ, nálunk legalábbis ez a nap újra egy lett a sok közül, míg tegnap újra piros betűs ünneppé vált, újra egy korszak lezárását, a nép ünnepét lett hivatott hirdetni. A Győzelem napja volt ez újra, csak a tartalom változott menetközben.

Május 9. egy másik nagy mérföldkő is, hiszen ezen a napon mondta ki nagyfiunk és szerelme a boldogító igent. Furcsa, a hagyományainktól eltérő esküvő volt, de ami fontos, az Ő nagy napjuk és a boldogságuk. Nekünk is ez a legfontosabb. 

Május 11. hetedik éve ünnep a családban, akkor született az Erdei Kergető alomban egy kócos kislegény, Apor, aki nyolchetes korában nálunk lelt otthonra és aki folyamatosan tanít minket elfogadásra, kitartásra és a végtelen szeretet megoszthatóságára. Ritka kincsre leltünk benne. Kicsit amolyan győzelem volt az ő születése is a veszteség felett, amit drága Jackünk hirtelen távozása jelentett, még ha mi ezen a napon nem is tudtuk, hogy a gyógyír már keresi az utat hozzánk. 

Május 10. pedig egy újabb csoda, lányunokánk születése napja. Egy fiús családban egy kislány érkezése már önmagában óriási kihívás, én magam legalábbis kicsit félve vártam, hogy mit kezdhetünk majd egymással. Nem kevés előítélettel vártam a rózsaszín barbieszörnyet és akit kaptam, az egy életvidám, nagyon okos és ügyes kislány. Akik imádja a rózsaszínt és megszerettette velem is 😄 Akaratos? Igen, hiszen kiköpött apja lánya és sokan még azt is meg merik kockáztatni, hogy tiszta nagyanyja 😄 De amikor az angol anyanyelvű unokám - ki tudja honnan halva - "nagymaminak" szólít, hát az szavakban kifejezethetetlen érzés és alapjaiban mossa el a szorongásaimat és csak a vegytiszta szeretetteljes várakozás tölt el a jövőt illetően. 

Úgyhogy ünnepeljünk!!!

Erdei Kergető Apor, akarom mondani Jamie, hétéves lett

(2019. 05. 11.)

Hétéves lettem én, s nekem íródott ez a kis költemény. 

Ennyi év alatt tettem ezt-azt, dolgokat

Megihlettem gazdám, hogy írjon rólam jó sokat.

Hétéves lettem én, s talán igaz, hogy engem szeretnek legjobban e földtekén. 

De nem volt ez mindig így, néha magam is könnyezek kicsit.

Hisz voltak elődök, nagyok és kicsik.

Közülük Colint ismertem én, gyógyír voltam sebzett szívén.

Ha van sors, mely nekem rendeltetett,

A gyógyítás és öröm, mely lelkeket melengetett. 

Ebből részesültem én is magam, S még nem is ősz a bundám avagy hajam.

De jó volt ez a hét év!

Volt benne nyűg, s hév, de nem cserélném el semmiért.

Voltak itt vadász ősök, belőlük lettek a hősök.

Én vadat már nem kajtatok, kicsit irigykedem is rajtatok.

Hogy hogyan lettem nyíri Aporból skót rőtszakállú Jamie boy?

Rejtély, mely gazdám lelkéből tört elő, midőn a kanapén a tv-t leste ő.

Az évek során sokat tanultam, barátokra leltem és sokat javultam.

Már gyerekbarát vagyok, ha kell, s nem riogatom őket, az apró tipegőket.

Vannak rigolyáim is, kinek nincsenek?

Ha házat őrzök, az érkezők esélytelenek. 

Hangos vagyok és vad, jutifalatért sem megalkuvó,

De ha a barátom leszel, öledben boldogan megbújó. 

Számon tartom családom érdekeit, Futtatom őket, ha kell, az életükig.

S cserébe ők is vigyáznak reám:

Orvos, vitamin, puha ágy, programok, s a kocsiban rajtam a hám.

A telek az én birodalmam, megénekelném, ha lenne irodalmam.

De most búcsúzom, ezernyi móka vár

A csatornaásásnál is nagyobb homokvár,

S a víz, a Balaton selymes víze, melybe ugrani jó hajnalonként izibe. 

A fűben henteregni csodás, a pattanó labda utáni iramodás...

Mondom én, mennyi móka, de hallga csak: reggeli tálam telik a jóra.

Mancsos ölelés, Jamie 

Anyák napjára...

 Ma elmentünk vásárolni és a boltok nemcsak azért voltak dugig, mert tegnap zárva tartottak és ma mindenki igyekezett behozni az egynapos nemköltekezést. Ma a vásárlók többsége már az Anyák napjára vásárolt. Ki étellel készült, ki édességekkel, mások előre megkötött hatalmas virágcsokrokkal. Erről eszembe jutott, hogy mi lesz nálunk... Anyu már rég nincs ünnepi hangulatban. Őt nem lehet kizökkenteni sem karácsonnyal, sem születésnappal, sem az Anyák napjával. Ugyanazzal a keserű arckifejezéssel várja, hogy teljen már le az ideje. Ettől persze az ünnepi hangulat alapjai megroggyannak. Ma örülhetnék, hogy legalább a nagyobbik fiam itt lesz és megölelhetem oly sok idő után, de az örömben üröm is van, így aztán ettől sem lesz olyan nagyon ünnepi hangulat. 

Néha állok a nagy lakás közepén, átkozva a négyzetmétert és a belmagasságot, amit egyre kevésbé vagyok képes rendben tartani. Nézem a nagy étkezőasztalt, ami körül elférne a népes család, de csak egy kerülgetni való bútordarab az is a sok székkel, hiszen még ünnepeken is az étkező kerek asztalánál ülünk le mi hárman, amíg még hárman vagyunk. Amikor a babaillatú tappancskákra cuppantjuk a puszit, eszünkbe se jut, hogy nem lesz ez mindig így; és hogy mekkora űrt hagy maga után ez a gyorsan elillanó korszak. Apró morzsák még leesnek majd, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez fájni fog. Ahogy az amputált végtanál is létezik a fantomfájdalom, valami olyasmi lehet ez is. Az Anyák napja már rég nem ünnep csak egy keserédes visszaemlékezés.

De most valami perverz akaratossággal meg akarom élni a napot, ami anyákra, nagymamákra, az én anyámra, rám mint anyára és nagymamára emlékezik. Néhány régi kép segít felidézni a valaha volt szebb napokat.

anyuval a Feneketlen tónál

srácokkal egy laza délutánon

unokákkal tavaly kompolva