Nyafogós velencei karneválos

 Először is... jól beharangoztam ezt az Andrea di Robiland könyvet. Hát, nem varázsolt el, pedig ami Velencével kapcsolatos, az azért nálam az elhülyülésig esélyes a varázslatra. Ugyan még a századik oldalig sem jutottam el, de csak a kötelesség visz előre, nem az élvezet. Az első három oldalnál még roppant lelkes voltam, Alessiának még be is fotóztam a lapokat, hogy lám, ír a moretáról és a bautáról, amiről ő is a napokban posztolt, de aztán szép lassan laposodott el az egész, már az sem bírta fellelkesíteni az érdeklődésem, hogy mégiscsak bekukucskálhatunk a 18. századi Velence életébe. Ráadásul a főszereplő, Andrea Memmo - számomra - már néhány oldal után sem egy szimpatikus figura, nem értem annak a kis csitrinek a rajongását. Pedig akartam szeretni! Hogyne akartam volna, amikor olyan helyekről ír, amelyek emlékezésem fiókjából előkereshetőek. Nem tudom, hogy a szerző, vagy a fordító: Sümegi Balázs a hibás, de nem tudták elérni, hogy kíváncsi legyek ennek a két embernek a titkokkal terhelt kapcsolatára. Nem tudok drukkolni nekik és ez Velencével kapcsolatban még nagyobb bűn, mintha egy bármilyen romantikus történet hőseiről lenne szó. Hagyjuk is ...

A Nagy Manitu ilyenkor persze eláraszt mindenféle velencei videókkal, hogy még nagyobb legyen a kontraszt a mesevilág és a város mai arca között. De ... mondom, hogy elvetemült vagyok, még így a város nyer. Pedig éppen zajlik a Karnevál és a videók láttán egyre biztosabb vagyok abban, hogy soha a büdös életben nem akarnék Karnevál idején a városban tartózkodni. Már belefáradtam, hogy keressem, mi az igazi és mit generált az AI, így aztán csak remélem, nem írok nagy marhaságot, ha megemlítem, hogy az idei Karneválon az angol arisztokrácia is tiszteletét teszi - jelképesen és a Bridgerton című nagysikerű sorozat eleganciájával. Én igazán kedvelem Londont, de jól áll nekik Velence is. Én magam évekkel ezelőtt írtam egy kis szösszenetet, ami éppen ezekre a napokra illik, úgyhogy (mivel egy csecsemőnek minden vicc új, és talán lesz itt valaki, aki még nem olvasta) megosztom itt az akkori irományt. 

Velencei karnevál

 Jacob Angiolini hunyorogva nézett ki a British Airways velencei járatának ovális ablakán. Odalent világosan kirajzolódott a hal alakú város, bár a nyüzsgését ebből a magasságból képtelenség lett volna meglátni, mégis mintha még idefent is észlelhető lett volna a városban uralkodó hangulat. Február vége volt, a Karnevál ideje. Talán a legalkalmasabb időpont egy kis időutazásra. Nagyon régi, mondhatni ősi gyökerekkel kapaszkodott ebbe a városba, ahol ennek ellenére még sosem járt. Szerteágazó családja azonban éppen elég információval szolgált ahhoz, hogy most itt legyen és izgatott várakozással tekintsen az előtte álló napokra.

 A hosszú combú szőke stewardess már elvitte a pezsgős poharat, miközben diszkréten a lehajtott asztalkán hagyott egy névjegykártyát mobiltelefonjának számával és egy velencei szálloda nevével. Régi játék volt ez, csak a nők és a helyszínek változtak. Egy héttel ezelőtt Jacob talán élt volna a nyílt felajánlkozással. Most azonban valami furcsa hangulat uralkodott el rajta, ahogy ősei gyökereihez visszatérve némi önmérsékletre intette magát. Nem hirtelen ötlettől vezérelve indult útnak, ó nem. Egy régi tervét váltotta most valóra. Esélye sem lett volna a csordultig telt városban szállást találni, ha csak úgy hirtelen elhatározásból indul útnak, nemhogy luxus szállodában, de még az utolsó kis vendégházban sem valamelyik eldugott kis sikátor mélyén. Egy évvel ezelőtt foglalta le a négy csillagos Hotel Concordia egyik szobáját, az egyetlen szállodáét a városban, amelynek homlokzata a San Marcon nyüzsgő karneválozókra néz. Itt léte minden percében részese akart lenni a forgatagnak, akár elvegyülve, akár szobájának rejtekében.

 Híres rokona, a déd-déd-dédapa Casanova tavaly áprilisban ünnepelte volna 300. születésnapját, ő pedig néhány nappal korábban a 30.-at. Mi ez, ha nem égi útmutatás, hogy egy perccel sem halogathatja tovább az utazását. Valami belső kényszertől hajtva úgy döntött, itt kellett lennie a Karnevál idején. Önmagát lepte meg ezzel az utazással a munkával és szórakozással egyformán kitöltött gyorsan suhanó hétköznapokban. Az öreg Giacomo... – merengett jellegzetes félmosolyával - ...nyilván hatással volt a szüleire is, amikor a keresztségben a Jacob nevet adták neki, ily módon tisztelegve az emléke előtt...

 Nem ez volt az egyetlen hasonlóság közöttük. Jacob éppen úgy élvezte az életét, mint a hírneves ős. Külsejében megörökölte a kreol bőrt, a magas, vonzó alakot, megnyerő arcot és azt a híresen bűvölő kék szemet, melynek mélységében, mint a Mariana-árokban vesztek el a meghódított lányok és asszonyok. Ugyanaz a mágneses vonzerő áradt belőle is, az életigenlés, a játékos flörtölés művészete, a szexben való jártassága, amely az önzés teljes hiányával párosulva a legfőbb fegyvere volt. Szerette a nőket, nem használta őket, mint ahogy sokan férfitársai közül dicsekedtek hódításaikkal, de mit tudtak ők... Soha nem érezte szükségét, hogy megalázzon egy nőt. Hódolt előttük, amiért az örömét keresték és nem hagyta viszonzatlanul fáradhatatlan adakozásukat. Hányszor hallgatta a teniszmeccsek után a férfiöltözőben a pökhendi dicsekvéseket, szerencsétlen nők kibeszélését, gúnyolását. Megvetette férfitársait, ő nem volt ilyen.

 Szeretett úgy gondolni magára, mint egy modernkori Casanovára, bár soha senkinek nem említette a halvány, múltban fogant rokoni szálat. Hozzá hasonlóan minden érzékszervét az örömszerzés szolgálatába állította, szeretkezett és nem kefélt, még ha sokan – a szakítást követő napokban, hetekben - ezt gondolták is róla. Szívesen hallgatta a régi klasszikusokat, köztük is elsősorban a jó öreg Vivaldit, aki felpezsdítette a vérét időtlen dallamaival. Ahogy benyitott a lakásába, a háttérben halkan csendültek fel a középkort idéző dallamok. A vendégei talán meglepődtek rajta, hogy nem könnyűzenével, jazz-el fogadja őket, de egy idő után élvezettel adták át magukat a különleges hangulatnak. Remek vendéglátó volt, aki nem az ágyban kezdte az estét, partnereit jobbnál jobb éttermekben finom falatokkal kényeztette, hogy cserébe szeme élvezhesse az elégedett nő látványát, s végül az este - otthon pezsgőt bontva - eljusson oda, ami talán mindkettejük korábbi nem titkolt reménye volt, a hatalmas, selyemágyneművel borított baldachinos ágyba, melyet talán pont egy velencei palota berendezése ihletett. Amikor pedig eljutottak az első csókig, már szaglása, nyelve és bőre is megkapta jussát. Az illatos női testek, a bársonyos bőrök és szenvedélyes szájak pontosan azt nyújtották, amiben néhai ősének is része lehetett.

 Nem volt válogatós, amióta tizennégy évesen a szomszédban lakó egyetemista lány  kezdeményezésére elvesztette a szüzességét. Magasabb és érettebb volt a kortársainál, így aztán tanulékonyabb is, és a titokzatos mosolyú Sophia nem csalódott benne. Titkos viszonyuk során többet tanult tőle az aktus naturalitásánál. A lány megértette vele, hogy micsoda különbség van dugás és szeretkezés között, ő pedig jó tanítványnak bizonyult. Mint ahogy nem okozott csalódást később sem senki másnak. Nem volt ez tudatos döntés, hogy a jó Giacomo életstílusát kövesse. Egyszerűen csak így alakult. Talán a vér szava volt. De sokkal óvatosabb volt. Szexuálisan aktív életének tizenöt esztendeje alatt elővigyázatosan óvta önmagát és a nőket, akikkel kapcsolatba került. A kor pestisét, a HIV-et kivédeni ilyen életforma mellett életbiztosításnak számított. Hiába került alkalomadtán olyan helyzetbe, ahol éppen beérett volna a hódítása, ha nem volt felkészülve, inkább passzolta a légyottot. Nem akarta elkövetni őse hibáját, aki életének jelentős részében vérbajban szenvedett és csak érettebb fejjel fedezte fel a védekezés megannyi lehetőségét, az „angol lovaglókabátot”, a bőrből, halhólyagból, bársonyból vagy éppen juhbélből készült kondomot.

 Modellek, táncosnők, kezdő színésznők éppúgy voltak a hódításai között, mint unatkozó diplomata feleségek, elhanyagolt háziasszonyok és szerelemre áhítozó, érintetlen kékharisnyák. Utóbbiakat az egyetemen sikerült begyűjtenie, amikor jól menő számítástechnikai cége kapta a campus műszaki fejlesztésének megbízását. Ha volt is határ, melyet sosem lépett át, az csak az alsó korhatár volt. Kiskorúakkal akkor sem kezdett, ha korukat meghazudtolóan érettnek bizonyultak, mindenféle tekintetben. Casanova életfilozófiáját vallotta: „Hagytam sodortatni magam, amerre a szél vitt.” És a szelek szárnyán most ő maga is megérkezett Velencébe, oda, ahol minden, amihez különös kötődés alakult ki benne, elkezdődött.

 Mielőtt repülőre ült, átnyálazta a családi könyvtárat, melynek legrégebbi és legdrágább darabjait éppen ő maga vásárolta vissza több évszázados tekergésük után. Köztük a híres rokon emlékiratait, igaz azoknak csak későbbi kiadását. De birtokába került egy régi könyv, amely állítólag magáé Casanováé volt, Pietro Aretino erotikus szonettje, mely a szeretkezési testhelyzeteket taglalta rézkarc mellékletekkel, naturális őszinteséggel. A fickó kora pornográf irodalmának klasszikusa volt, így már csak ezzel is jogot szerzett arra, hogy műve az ő könyvtárának egyik becses darabja lehessen. Egy könyvaukción sikerült becserkésznie, és ironikus módon egy hatalmas ágyban lett végül a tulajdonosa, amikor a korábbi tulajdonos, egy negyvenes éveiben járó német arisztokrata hölgy kedvére tett. Nem érezte bűnnek, hogy egyetlen szenvedélyes éjszakával fizetett az értékes könyvritkaságért, hiszen valaha a családjáé volt, amíg egy elszegényedett rokon pénzzé nem tette a könyvtár sok más értékes darabjával együtt. Valóságos csoda számba ment, hogy megtalálta, és isteni igazságszolgáltatásnak, ahogy végül a birtokába került.

 A pilóta megdöntötte a gépet, az utolsó kanyar következett leszállás előtt és megkezdték az ereszkedést a Velencétől nyolc kilométerre lévő Marco Polo repülőtér felé. Nagyon remélte, hogy a vízitaxi, amit potom száz euróért rendelt, ott fogja várni. Egy pillanatra elmerengett a  világ változásán és változatlanságán. Ha Casanova visszatért a városba, azt nyilván lóháton tette, aztán beült egy gondolába; ő repülővel érkezik, de végül csak a vízen halad majd a szállása felé. Igaz, már nem egy izmos gondoliere lapátol majd a háta mögött, hanem valószínűleg nagy teljesítményű Yamaha motor hajtja előre.

 A kerekek döccenve kapaszkodtak meg a betonban, amikor már azt hitte, a vízre fognak leszállni. A hideg február végi napsütésben most feketén csillogott alatta az Adria víze, az Azurro, melyhez szeme színét hasonlították romantikus lelkű partnerei. Az elsők között szállt ki, barátságos, semmitmondó mosolyt villantva a kissé csalódott utaskísérőre, aztán kilépett a gépből és egy pillanatra megállt, hogy tüdejét megtöltse a sós levegő. Olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az utazás monotonitása lehullott róla és szokatlan energikussággal nézett szét. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Még igazából el sem érte a várost, amelyet csak fotókról, filmekből ismert, mégis úgy érezte, hazaérkezett.

 A taxis egy táblát szorongatva várakozott rá a kijáratnál, melyre a nevét firkálta fel nagy, gyerekes, kusza betűkkel. Olaszul szólította meg, és hirtelen elöntötte a szégyen, amiért a pergő üdvözlésből talán csak minden ötödik szót értett meg. Hogy tudta ennyire elfeledni a gyökereit, a származását, amelyre pedig büszke lehetne? Büszkének kellene lennie! De a lelke mélyén nem volt az. A családjában nem volt semmi, amire igazán jó szívvel gondolt volna. Casanova is hazudott magának egy előkelő családfát, hiszen színésznő-kurtizán anyjára és spanyol származású, örömlányokat futtató apjára aligha lehetett büszke azokban a körökben, ahová – ha az asszonyok ágyain is át, de befurakodott. Jacob családja nem sokban különbözött. Anyja unatkozó feleségként bárkit hajlandó volt kitüntetni a figyelmével, aki erre kaphatónak mutatkozott, legyen az a kábelszerelő vagy a zöldséges futár, aki hétvégenként ládaszámra hordta a vitamint a házba. Apja pedig, a nagyétkű ügyvéd úr, aki sokkal inkább mellbőségük, mint szakmai rátermettségük alapján választotta ki a titkárnőit. Csoda volt hát, hogy ő maga is a könnyű, semmire sem kötelező kapcsolatok szorgalmazója lett?

 Összekaparta szegényes nyelvtudásának javát és néhány egyszerű mondattal megpróbálta kifejezni az örömét, amiért megérkezett, és ejtett néhány igazán angolosan merevre sikeredett mondatot az időjárásról is. Közben a csónakhoz értek, ahol a farába állva bólintott, indulhatnak. Felkészült rá, hogy a víz az arcába csap majd menetközben, apró jeges szilánkoknak érezve minden cseppjét; hogy a hideg megdermeszti, mire elérik a védett lagúnát, de nem akart a kabin védelmében érkezni a városba. Látni akarta, ahogy lassan, lépésről, lépésre, helyesebben csónak-hosszonként felfedi magát előtte, és magához engedi, mint egy szemérmes szerető. 

 A város már ünnepelt. Máris ezrek, talán tízezrek tolongtak az utcákon és tereken, hangoskodva, álarcok mögé bújva, vagy egyszerű, hétköznapi ruhájukban nyíltan bámulva és fotózva a szerencséseket, akik a pénzt nem sajnálva, szebbnél szebb, vagy éppenséggel meghökkentően fantáziadús ruhákban vettek részt az időutazáson. Nem volt itt a nyitóeseményen, mert legutóbbi kedvese, Maria lelke fontosabb volt a galambröptetésnél, vagy a Campanile és a Doge palota közti kötéltáncos mutatványánál. Talán Maria volt az első, aki szenvedni akart, amikor szakított vele, és ezt nem hagyhatta. Muszáj volt megértetnie a lánnyal, hogy ő ilyen és ennyit nyújthat. A többiek ezt többnyire már az első estén elfogadták, és ő elkövette a hibát, amikor látta a lány szemében megcsillanó reménykedést és nem állította le. Nehéz találkozás volt, mert a könnyben úszó csokoládé barna szemek egyszerre kívánták és vádolták, ezért életében először úgy tett, ahogy sosem akart. Olyan oldalát mutatta meg, amilyen korábban sosem volt. Remélte, hogy soha nem is válik olyanná. Önző, érzéketlen és közömbös... Az az este színtiszta szex volt, érzelemmentes dugás, amivel a fiatal nő vonzódását akarta kiölni, és amikor elment, látta a csalódást a szomorú szemekben. De nem bánta, inkább érezzen így iránta, mint kergessen egy álmot, amely sosem teljesülhet be.

 De most végre megérkezett. A taxi halkan koccant a San Marco szélénél sorakozó famólók cölöpjeihez. Fizetett és ruganyosan ugrott ki a lágyan ringó hajóból. Drága, méretre szabott öltönynadrágjára sós víz freccsent, de nem érdekelte. Ugyan mikor nézett le Casanova, amikor gyapjúharisnyája, vagy selyemnadrágja szenvedte el ugyanezt a sérelmet? Konfettis víz örvénylett a móló előtt, rátapadva a közelben ringatózó gondolák sötét oldalára, álarc gyanánt, hisz oly régen kénytelenek feketében járni.

 Utazó táskáját markolva sietősen vágott át a forgatagon, mint egy vendég, aki elkésett a díszbemutatóról, nem törődve a mindenhonnan feléje szálló felháborodott kiabálásokkal, amikor figyelmetlenül belegyalogolt a gondosan beállított fotókba. A Calle Larga-n megtorpant a belső luxusról legkevésbé sem árulkodó egyszerű bejárat előtt. Összehúzott szemekkel nézett fel a homlokzatra. A magasban jól láthatóak voltak a térre nyíló erkélyek. Nem hagyta becsapni magát az első elbizonytalanító benyomás alapján… nem… a belső terek és a berendezés majd visszaadják az időutazás illúzióját.

A szállodaportás úgy festett, mint egy angol komornyik valamelyik elcsépelt vidám sorozatból a BBC csatornán. Középen elválasztott gyér haját két oldalra nyalta, a libériaszerű egyenruha pedig megfeszült testes alakján. Kissé fásult arcára azonnal a vendégnek kijáró udvarias mosoly kúszott, ahogy belépett és ő önkéntelenül kihúzta magát, mintha a férfi felismerhetné.

 -Uram! Örülünk, hogy ha kissé késve is, de mégis vendégünkként üdvözölhetjük. A szobáját természetesen fenntartottuk – hajbókolt előtte a nálánál idősebb férfi, és ő képes volt olyan gőggel biccenteni, amit sosem képzelt volna magáról. Uram Jézus, még épp csak megérkezett, de a város máris megkezdte az átformálását?

-A jelmezem? – kérdezte, miközben az iratait tolta a férfi elé, hogy a gépbe bevihesse az adatait.

-Megérkezett. Signora Antonia saját küldönce hozta el. A szobájába készítettük – adta meg a felvilágosítást a férfi. Antonia Sautter velencei maszk- és jelmezkészítő művész volt, aki hosszú évek óta gondozta az eseményt, amelyre csak a kiváltságosok juthattak be, a Velencei Dózse Bált, a bálok bálját, melyen a részvevők a művésznő által megálmodott ruhákban jelentek meg. A szálloda ajánlotta a figyelmébe, mert a remek marketingérzékkel megáldott Antonia azokra bízta a vendégkör összeállítását, akik mindenkinél jobban ismerték a város vendégeit. Nyilván felfigyeltek olaszul csengő nevére és összekötötték a ténnyel, hogy megengedheti magának a luxust, ami itt körülvette. Horribilis volt a meghívó ára, de nem tudott ellenállni a XV. századi palotában megrendezésre kerülő eseménynek. Amikor rákeresett az interneten, a 100 dolog, amit látnod kell, mielőtt meghalsz elnevezésű nemzetközi lista élmezőnyében talált rá. Nem volt kérdés, hogy ez az ő számára kihagyhatatlan! Jacob ledobta a tollat, felmarkolta az igazolványát és a hagyományos szobakulcsot, amilyen talán már sehol a világon nem létezik, csak itt. A londíner a táskájával a kezében már a liftnél várta.

A szobaajtó lassan nyílt ki, mintha azon keresztül egy másik világba készülne lépni, s hogy ez mennyire így volt, azt akkor még csak nem is sejtette. Öt eurót nyomott a nyálasszájú kölyök kezébe, aztán becsukta kíváncsi szeme előtt az ajtót. Tisztában volt vele, hogy a nap folyamán még jó néhányszor lesz alkalma honorálni ilyen-olyan szolgálatait és némi ironiával gondolt rá, hogy a kölyök egész szép summára tesz majd szert, mire ő elutazik. Az ágyon fekvő kiterített ruhára nézett és elismeréssel siklott végig a szeme a hajmeresztően korhű munkán. A fürdőszobaajtón ott fityegett a ruhazsák, amelyben hozhatták, de nyilván megvolt az értelme a szándéknak, hogy a szobába lépve teljes pompájában azonnal megmutassa magát. Arra a másikra gondolt, amit a ma délutánra csináltatott még otthon, Londonban, kedvenc szabójával. A merev angolja! Feszengett a szokatlan feladattól, de átkozottul jó munkát végzett. Mégis, az egyszerű fekete kabát és nadrág, az ezüst sújtásokkal még csak köszönő viszonyban sem volt ezzel a páratlan műalkotással.

 Elszakította a szemét a ragyogó darabról és a hatalmas ágy túloldalán kinyitotta a táskáját. Kikészítette a ruháját, aztán bevette magát a modern kor luxusával felszerelt, mégis patinásnak ható fürdőszobába. Nem sokkal később megkezdte átváltozását, hogy minden egyes felvett darabbal közelebb kerüljön egy korhoz, amelyről nem sokat tudott, de valahol a zsigerei szintjén mégis úgy érezte, hogy otthonként tudná magába fogadni.

 A délutáni karneváli forgatagba kilépve egy utolsót igazított bautáján, az arcát teljesen elfedő álarcon. A San Marco hatalmas bálteremként zsongott az utcai zenészektől, a vidám turistahadaktól, akik irigykedve próbálták ellopni maguknak a mulatság fényét a jelmezesekkel készített fotókkal. Ő is megállt és merev arccal hagyta, hogy hozzábújjon egy valószínűleg szláv szépség, amíg a barátja elkattintja a fényképezőgépét, és ellenállt a kísértésnek, hogy kipróbálja, mit szólna a tornacipős fiú, ha régi jó szokásként most szájon csókolná a barátnőjét. Casanova valószínűleg így tett volna, de ő most még nem érezte magát késznek a teljes átváltozásra. Még csak ismerkedett a várossal, az érzésekkel, amik elárasztották utcakövenként, ahogy haladt előre a sokaságon át. A Harris és Fia által szabott öltözék valódi műalkotás volt, mely kisebb vagyonba került, de nem sajnálta magától a különös születésnapi ajándékot. Remekül állt rajta, de mégsem ez volt, ami szinte ráirányította a figyelmet. Magabiztos, már-már pökhendi járása, amivel átvágott a téren, arra késztetve másokat, hogy elkotródjanak az útjából, mintha maga a Karnevál Hercege lépdelne közöttük. Nem kívánta ezt a szerepet betölteni, mert a herceg uralkodása a karnevál utolsó napján, Húshagyó kedden máglyahalállal úgyis véget ér, jelképezve ezzel a város megtisztulását. Érezte, amint kevéssel azután, hogy magára öltötte a jelmezt és az álarcot, lassan már nem Jacob Angiolini volt Londonból, hanem Giacomo Angiolini, velencei nemes.

Harsogó volt a közeg, amely körülvette, ugyanakkor volt benne valami arisztokratikus emelkedettség. Tudta, hogy ez majd az esti bálon érvényesül igazán, de magába szívta az érzést, hogy segítségével addigra valaki mássá  váljon. Nem volt határozott célja, hiszen nem ismerte a várost. A könyvekből tudta ugyan, hogy Cannareggioban az ízlelésnek hódolnak most leginkább, Dorsoduro-ban a zenének, Castello-n az érintésnek, de igazából fogalma sem volt róla, merre tart. Megkóstolt mindent, ami az útjába akadt, letudva ezzel egy korai vacsorát, a klasszikus karneváli falatot, a fritellét, a csicseriborsóból és lisztből készült, olajban sült párnácskát, melyet a fánkhoz hasonlóan krémmel töltöttek. Hamar rájött, hogy a sós változat inkább ínyére van, mint az édes. Bekapott néhány tramezzinit, forró, rákkal töltött falatkákat. Amott egy galanit, porhanyós, mázzal bevont aprósüteményt. A kis angyalszárnyakat sgroppino-val öblítette le. A citromsörbetből, vodkából és prosecco-ból kevert ital titka egyike volt a helyiek hét lakat alatt őrzött titkainak. Dőzsölt és közben érezte, hogy évtizedeket, lassan évszázadokat csurog vissza az időben. A bauta takarásában talán egy cseppet gátlástalanabbnak érezte magát, mint a hétköznapokban, melyek most fényévnyi távolságra kerültek tőle..

 Játékosan bókolt a nők előtt, nem törődve vele, hogy álarcuk kit takarhat. Flörtölt,de igazából nem akart hódítani. Úgy látszik, mégiscsak örökölt valamit a kiváló őstől, mert bár az angolon kívül nem beszélt jól egyetlen nyelvet sem, de konyhanyelvi olaszával és franciájával mégis megértett minden kacér mondatot. Arra gondolt, hogy mennyi mindenben hasonlítanak, miközben különbözőbbek nem is lehetnének. Casanova kiváló matematikus volt és ő maga is meglehetősen konyított hozzá. Sőt, éppen a matematika volt az, amelynek segítségével túl is szárnyalta a kétes hírű rokont, akit a rendőrség megfigyelésekre és jelentések írására kényszerített. Ő ezzel szemben a latrokat fülelte le saját készítésű programjával, melyet Las Vegastól kezdve a világ számtalan pontján használtak a kaszinóbeli csalások leleplezésére. Míg Casanova soha senkit nem juttatott a hatóságok kezére, ő maga a számítógépes programjának hála, rendszeresen tiltatott ki szerencsevadászokat a kaszinókból. A szerencsejáték őt magát hidegen hagyta, hacsak a tőzsdét nem tekintette annak.

 Egy pillanatra megállt és levette fehér tollakkal díszített fekete kalapját. Sötét, már-már fekete haján megcsillant az este közeledtére felkapcsolt kandeláberek fénye. Körülnézett. A maszkok mögé rejtőzve sokan bújtak ezen a napon új szerepbe. Talán ő volt az egyetlen, aki önmagát adta, és ez, úgy érezte, föléjük helyezte. Már-már gőgösen gondolt rá, milyen lesz a pillanat, amikor Casanova életre kel és átlépi Antonia Sautter báljának ajtaját. Megborzongva jutott eszébe az Oscar Wilde-tól olvasott röpke mondat, amit talán meg sem jegyzett volna, ha nem az utazás előtt kerül a kezébe: „Az ember akkor fedi fel magát igazán, ha maszkot ölt.”  Pontosan ezt érezte most, egy 18. századot idéző város közepén, magányosan elvegyülve a sok titkolózó között. Talán ez a sok vidám, életigenlő ember is ezekben az órákban adja lénye lényegét, és a sok orvos, mérnök, titkárnő, kereskedő és gyári munkás hazatérve, ledobva farsangi álarcát, éli tovább rákényszerített hamis életét.

 Az óratorony bronz mórjai elkalapálták a kilenc órát. Ideje, hogy visszatérjen a szobájába és készülődni kezdjen a Bálok báljára.

 -Dio mio! – nézett fel bénultan a szobafoglalási táblázatból Signor Andretti, amikor az olasz nevű elegáns angol vendég megjelent a lépcső tetején. Nem kellett táblát akasztania a nyakába, hogy bárki rájöjjön, Giacomo Casanova lépdel lefelé a királykék

szőnyeggel borított lépcsőkön. A vendégek nagy része beérte erre az estére egy álarccal a legjobb maszkkészítő műhelyek valamelyikéből, ez a férfi azonban a valaha látott egyik legpompásabb jelmezben a Dózse Bálba igyekezett. Nem, nem igyekezett. Éjfélig már csak tíz perc volt hátra és ugyan a gondolás ott várt rá a mólónál, de az út odáig is több, mint öt percig tart. El fog késni, de láthatóan ez nem aggasztotta. Mint aki nélkül el sem kezdik az igazi mulatságot. Signor Andretti azt is sejtette, miért. Ebben a ruhában, ezzel a megjelenéssel, kicsit elkésve …tökéletes lesz a bevonulása; és ez éppen elég önbizalmat adhatott neki. Feljegyezte a tennivalói közé, hogy a szobalányt felrendelje a vendég szobájába, aki nyilván nem pakolt össze a távozása előtt. Biztos volt benne, hogy ma éjjel vendéggel tér majd haza, a szobának tehát teljes pompájában kell fogadnia.

 Jacob úgy vonult el a porta mellett, hogy oda sem pillantott. Szeme előtt már az este izgalma lebegett. Öltözködés közben szinte átlényegült. A jelmez annyira korhű volt, hogy meglepetten forgatott egy darabot, majd vigyorogva letolta a boxerét és felkötötte a gatyapőcöt, aztán sorban magára öltötte a többi darabot is. Fehér gyapjúharisnyája térd fölött végződött, a fekete selyem térdnadrág akadályozta meg, hogy tánc közben majd a bokájára harmonikázzon. A nadrágba fehér selyeminget tűrt, melynek nyakfodra és kézelőinek csipkéje valóságos remekmű volt. Hajlott rá, hogy úgy képzelje, a közeli Burano ügyeskezű asszonyainak munkája lehet. Krémszínű selyem mellényét aranygombok díszítették; borvörös, arannyal hímzett, brokát kabátja pedig teljessé tette az összképet. Belebújt a puha fekete papucscipőkbe, kicsit fintorogva, amiért a csizma nem illett akkoriban a díszöltözékhez. Fodros nyakravalóját csillogó hegyikristály díszítette tűvel rögzítette. Már majdnem elkészült, csak az utolsó apró részlet hiányzott, hogy a 18. századi külső tökéletes legyen. Kinyitotta az éjjeli szekrényen álló kis dobozt és kiemelte belőle a rizsporos parókát, hogy elrejtse alatta sötét haját, majd magára illesztette a fél arcát elfedő álarcot.

 A férfi, aki visszanézett rá a tükörből, szinte szólt hozzá: Ne hozz szégyent rám ma este! Hallott már olyat, hogy a maszk lelke a tükörből jön elő, de ez a lélek ma egy hazatérő lélek volt a múltból.

 Elegáns könnyedséggel telepedett le a rá várakozó gondola ülésére. Feje fölött a fiatal férfi arcán gúnyos mosoly játszott, amely a betolakodónak szólt, aki az ő városában maszk mögé bújva velenceit játszott. Nem tudhatta, hogy a lábainál ülő férfi sokszorosan is az volt. Származásánál, életvitelénél, de leginkább életfelfogásánál fogva. Jacob ebben a percben velenceibb volt a gondolierenél, aki itt született.

A gyertyafénybe borított palota úgy bukkant fel a kanyar mögött, mint egy vízen úszó, mécsesekkel teli üvegkalitka. Jacob ma este csábítani akart, de a látvány nem hagyta érintetlenül. Elsőként a város csábította el őt. A felcicomázott ázott falak, gyertyafénybe bújtatott kopottságukkal aranyos ragyogásban álltak, ahogy egy álarcosbál idején annak lennie kell. A karnevál nemcsak vendégeit öltöztette jelmezekbe, de magát a vendéglátót is.

 A gondoliere ügyességének köszönhetően, Jacob abban a pillanatban lépett a palota kikötőjének pallójára, amikor a távolból a Campanile harangja tudatta a várossal, hogy elérkezett az éjfél csodákat életrehívó pillanata. Egy pillantást vetett még a csillogó fényekkel teli Canal Grande szemközti partjára, ahol a kisebb palotákban már javában mulattak a vendégek. Szeme megállapodott egy pillanatra a kék-fehér csíkozású cölöpökön, amelyekhez az előbb az ő gondolája is koccant, aztán a tárva nyitva álló kapu felé fordult, ahol egy libériás inas nyújtotta kezét a meghívójáért. Ahogy belépett, még fel sem mérte a pezsgőző társaságot, amikor a kapu döngve becsapódott mögötte, mintha huzat csapta volna be. Nők és férfiak egy emberként fordultak feléje, aztán előbbiek bókolva, utóbbiak férfias rosszallással biccentettek neki. A sokaság egy emberként üdvözölte a társaságban Giacomo Casanovát. Rajta kívül senki más nem feszített hasonló öltözékben, a férfiak szinte elszürkültek eleganciája mellett, talán csak a dózse rítt ki közülük. Senki más nem lépdelt hanyag nemtörődömséggel a párok között, magára vonva a nők figyelmét, senki másról nem hihették, hogy a Nagy Nőfaló vadászni indult.

 A következő pillanatban enyhe francia akcentussal olaszul szólt hozzá egy szőke fürtökbe rendezett parókájú szépség. Legnagyobb megdöbbenésére minden szavát kristálytisztán értette, még a nyelvtani hibákat is felismerni vélte, ami teljes képtelenség lehetett csupán, hiszen nem egészen egy nappal korábban még a barátságos üdvözlő mondatok megértése is gondot okozott neki.

 -Signor Casanova, annyira örülök, hogy megérkezett! Már azt hittem, el sem jön, és én hiába szöktem ki a zárda szigorúan őrzött falai közül.

-No de kedves Signorina Deveroux, ez kedves túlzás, hiszen mindketten tudjuk, hogy az ön szerint szigorúan őrzött zárda milyen huncut légyottoknak helyszíne – mosolygott vissza, énjének egy részével értetlenül, szinte kívülről figyelve önmagát, ahogy a nyilvánvalóan ismerős lánnyal évődik. Hirtelen mindennél jobban biztos volt benne, hogy az a férfi, aki az ő testét használja szószólójául, nagyon is közelről ismeri a bájos hölgyet.

-Apám ma aláírta Signor Salviatival a házassági szerződést és én már nem tehetek semmit, hamarosan nőül kell mennem hozzá, hacsak… - harapta el a mondat végét a lány, miközben legyezője hevesen verdesett.

-Hacsak…? – zengett a hang Jacob fejében, és nyilván hangosan is kiejtette a szavakat, mert a lány közelhajolva a fülébe suttogott.

-Hacsak, meg nem szökünk még ma éjjel.

-Drága gyermekem,… - emelte meg a hamvas bőrű, szinte még gyermeki arcot a férfi, és énjének egy része utálkozva gondolt arra, mit akarhatott Casanova egy gyereklánytól, amikor is rádöbbent, akkoriban más mércével mértek kort és érettséget is. –Nem szökünk meg ma éjjel. Sőt, ami azt illeti, soha nem szöknék meg ebből a városból, amely oly kedves nekem, hogy azt szavakba sem tudom önteni.

-Kedvesebb, mint én? – görbült le durcásan a csöpp rózsaszáj.

-Másként, de kedvesebb – vette el a visszautasítás élét a férfi.

 Henrietta Deveroux sértett csalódottsággal fordított hátat, még a látszatát is kerülve egy közömbös beszélgetésnek, de Casanova nem foglalkozott többé vele. A kislánynak meg kell tanulnia elfogadni, amit rámér az élet! Szemét végigjártatta a díszes vendégseregen és pillantása megakadt egy barna parókán. Egyáltalán nem volt divatos a kor ízlésével mérve ez a gyönyörű hajtömeg, amelyhez egyre közelebb araszolva felismerte, hogy a törékeny szépség saját becses hajkoronája. Oly ritkaság volt ez, ami azonnal érdekessé tette bájos tulajdonosát. A közeledő pincér tálcájáról leemelt két pohár pezsgőt és becserkészte a félszegen álldogáló ismeretlent.

-Megkínálhatom? – kínálta felé a csillogó kristályt, amelyből a felszálló apró buborékok miniatűr szökőkút permetét szórták a mohón belekortyoló lány arcára. Egy pillanatig sem tétovázott elfogadni a hűs italt egy ismeretlentől, nem borult pírba az arca, és ez a merészség – ha lehet – még jobban felcsigázta a férfi érdeklődését.

-Köszönöm! Ez életmentő volt – sóhajtott elégedetten az ifjú hölgy, aki a férfiéhez hasonló, feltűnő, arannyal átszőtt borvörös ruhában tette közszemlére tenyérbe illő melleinek édes ívét. Közelről már látszott, hogy túl van huszas évei elején. Talán egy ifjú özvegy – merengett el a férfi, magában összegezve az apró információkat. Mindenesetre elég bátor, hogy egyedül jelenjen meg a társaságban és már-már kihívó ruhájában nélkülözze a bakfislányokra jellemző tétova álszemérmet. Az este határozottan érdekes irányba tartott.

 A következő menüett hangjaira a férfi a karját nyújtotta és tekintetében ott csillogott a kihívás: mer-e velem tartani kisasszony, hogy felhívjuk magunkra a sok szájtáti figyelmét? Nem is a mozdulat, amivel a férfi kezébe helyezte a magáét, sokkal inkább a mindent értő tekintet válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

Az első táncot még sok másik követte. Jacob tisztában volt vele, hogy lábai olyan lépéseket követnek, amelyeket sosem tanult, mégis biztosan vezette partnernőjét a zene dallamára. Nem törődve a rájuk irányuló leplezetlen érdeklődéssel, nem tágított a lány mellől, aki láthatóan élvezte a kitüntető figyelmet. A társalgás is furcsa volt, a kis semmiségek, mint megannyi édes, apró falatka morzsolódtak el nyelvük hegyén, s sodorták őket valami mélyről éledező éhség felé, melynek enyhülését nem a hamarosan kezdődő vacsorától várták. Hogy Jacob, vagy a benne életre kelt másik férfi volt-e kíváncsibb, nem is volt érdekes. Mindketten kívánták a lányt körüllengő titok megfejtését. Hannah-ként mutatkozott be. A név idegen volt, nem Velencébe illő, Jacob örömére és Casanova halvány csalódottságára. Története már-már szokványos volt. A gazdag család már döntött a sorsáról, egy közelgő nemkívánatos esküvő előtti utolsó kis lázadásként szökött el a bálba. Mégis… a férfi – és itt egyikük sem kutatta, hogy Jacobban vagy Casanovában ébredt-e fel az érzés – sajnálta volna boldogtalannak látni ezt a gyöngyszemet egy hozzá nem való férj oldalán. Erre azonban nem lehetett gyógyír egyetlen éjszaka, amelynek öröme csak ideig-óráig kárpótolná a lányt a rá váró hosszú rabigáért. Nem! A vonzódás, mely az első pillanatban felé húzta, mostanra féltésnek adta át a helyét. Csak sajnálod! – győzködte magát a férfi, miközben a benne élő csábító lemondóan sóhajtott. Ez egy vesztes csata. Elbuktunk barátom! A hölgy megmentésre vár, és ezt én már nem adhatom meg neki, de te, te még a kezedet nyújthatod, elragadhatod. Hidd el, nem kívánnál mást sosem! – zakatolt az agyában a csendes beismerés.

 A menüett dallamaira lépegetve a fiatal nő izmai pattanásig feszültek. Ha még egyszer közelebb lép hozzá a férfi – megőrül. Már délután látta őt a San Marcon átvágni. A tarka sokaságban egyszerűen magára vonta a tekintetét, mivel talán egyedül ő volt feketében. Világ életében utálta a feketét, a gyász színét, de ez a férfi úgy viselte ezüsttel hímzett jelmezét, hogy színesebb egyéniségnek érezte, mint a tömegből bárki mást. El sem akart jönni, hiszen ez a velencei utazás nem a vigasságról szólt a számára, végül nem tudott ellenállni az ágyára terített csodás ruhának, és most, hogy annak az idegennek a karjában forgolódott a zene ütemére, akit képes volt több ezer ember között megtalálni újra, már nem is akarta, hogy a tánc véget érjen. A nyakravaló fodra felett a férfi állának határozott íve tartotta fogva a tekintetét, mintha félt volna az álarc alól kicsillanó szemekbe nézni, mert tisztában volt vele, örökre el tudna veszni abban a pillantásban. Hagyta magát vezetni a lantjátékkal kísért muzsikára, hogy egy-egy forgás közben Bellini vagy éppen Tintoretto képei előtt suhanjon el. Nem volt ez valóság! Nem lehetett az! A valóság nem ilyen színes pezsdítő izgalom, a valóság kegyetlen és sötét jövő. Felemelte a tekintetét. Ha ez úgysem a valóság, akkor legalább kiélvezi az utolsó cseppjéig.

 Az nem lehet! – rebbent meg Jacob szeme, ahogy Hannah kíváncsi, a bőre alá néző pillantásával nézett farkasszemet. Ez azt jelentené, hogy szerelmes lettem? Életemben először és talán utoljára? … és ha most elszalasztom, bánni fogom egész életemben? De hisz ez képtelenség! Ez az egész szituáció a képzelet játéka csupán, Casanova nem nősült meg soha!

Nem vagy Casanova! Én vagyok az, és sosem adtam meg magam ilyen gyengéd érzelmeknek – tiltakozott fejében az a másik. De ha én találkoztam volna vele, amikor még megtehettem volna, megragadtam volna a lehetőséget, hogy kétes dicsőségemet igazi boldogságra cseréljem. Hidd el fiam, te vagy a szerencsésebb!

A lány nyilván megunta hirtelen a maga gondolataiba mélyedt táncosát, apró pukedlivel elnézést kért, hogy magára hagyja. Jacob tétován, még a fejében zajló beszélgetésen merengve engedte el a kezét. Helyes! Menjen csak! Nem ezért jött ide. Még nem készült fel rá, hogy az érzelmei szolgája legyen, az érzékei ura helyett. Utána sem nézett, merre tűnt el a lány a teremből. Arra rezzent össze, hogy egy páros tánc közben neki koccant és elnézést kérve kikerüli. Az éjszaka számára véget ért. A vadászat izgalma elmúlt, csak valami meghatározhatatlan furcsa üresség telepedett rá, aminek az okát egyelőre nem is akarta kutatni, csak a sürgetést érezte, hogy elhagyja a báltermet és magára maradjon a selymes, olajos éjszakában, a halkan locsogó vízzel, a csillagokkal borított égbolttal és a város árnyaival.

 Ahogy kilépett a palota ajtaján, megtorpant, nem is figyelt, hogy merre indult a teremben örvénylő sokaságban, és most a kikötői stég helyett itt állt egy kis sikátorban, a sötétben, ahol talán zsebmetszők lesnek áldozatukra. Gondolával kellene mennie! Végül mégis megindult, épp olyan céltalan határozottsággal, ahogy órákkal korábban a terembe lépett. Ment előre a számára ismeretlen városban, elveszve, lába mégis valami ismerős nyomvonalon haladt és hamarosan kibukkant a San Marco még mindig zajos terére. Ezek sosem fáradnak bele a mulatozásba? – nézett már-már mérgesen a hangosan éneklő társaság felé, akiket nem nyomasztott megválaszolhatatlan kérdések tömege, aztán a hirtelen rátörő kedvetlenségtől mélabúsan belépett a szálloda halljába. A portás meglepve nézett rá. Egyedül érkezett! Az évszázadok úgy tűnik megfakították a Csábító vonzerejét. Szótlanul nyújtotta feléje a kulcsot, megérezve az igényt, hogy ne tegyen fel nyilvánvalóan bosszantó kérdéseket. Ahogy a vendég belépett a liftbe, a portás a bejárat felé kapta a tekintetét. Ó igen! Itt a másik kivételes vendégük.

 A fiatal nő káprázatos volt a korhű ruhában, mely méltó párja volt az előbbi Casanova jelmeznek. Ugyanarra a bálra szóltak a meghívóik, ám úgy tűnik, mégsem találtak egymásra a forgatagban. Hát, igen. Sosem lehet előre megjósolni, mit hoz a Karnevál a résztvevőinek. Az egyiknek szerelmet, a másiknak szakítást, a harmadiknak helyet a mestrei disznóólban – vonta össze szemöldökét a téren magukból kikelten ordítozó karneválozók hangoskodásán. Átnyújtotta a nőnek a kulcsot, aki ugyanúgy, némán, elgondolkodva tűnt el a felvonóban, mint az előbb a férfi.

 Jacob Angiolini úgy döntött, a szálloda éttermében reggelizik, nem kéreti a szobájába. Emberek között akart lenni, akik talán elvonják majd a figyelmét a furcsa éjszakáról, melynek emléke alig hagyta nyugodni a hajnali órákban. Nem így tervezgette annyi álmodozással töltött éjszakán, mégis, nem tudta volna megmondani, hogy elégedett avagy csalódott. A gondolatai Hannah körül jártak, és ősének felzaklató jótanácsa körül. Hát, az alkalmat ő is elszalasztotta. Úgy tűnik ez lehet a Casanova átok, mely a családban mindig is megtalált egy arra érdemes, de a boldogságra nyilván érdemtelen férfiút. Most éppen őt. A gondolat nem hagyta nyugodni. Amíg a városba nem érkezett, megesküdött volna rá, hogy boldog. A maga módján, igaz, de ez a mód neki történetesen tökéletesen megfelelt. Mi történt vele azóta, hogy a repülőgépről leszállt? Mi ez a megmagyarázhatatlan hiányérzet, amely nem ereszti? Mi ez a tűz, mely a szépséges ismeretlen nyomába hajtaná, elkésve ugyan, de annál nagyobb erővel?

Belépett a barokkos díszektől hemzsegő étterembe és a pillantása egy ismerős hajkoronán állapodott meg. Ez ő! – döbbent meg a felismeréstől, és az örömtől egyaránt, amit a váratlan viszontlátás felett érzett.

 -Hanna! – állt meg a lány asztalánál, mire az felnézett és kíváncsian elmosolyodott.

-Ismerjük egymást?

Jacob zavarodottan hallgatott. Tévedett volna? Kizárt! Hiszen érzi a vonzását, éppen úgy, mint tegnap éjjel a bálteremben.

-Jacob vagyok, Jacob Angiolini, éjjel a Dózse bálban táncoltunk.

-Tudom – érkezett a halk beismerés. –Csak nem voltam benne biztos, hogy most melyikük áll az asztalom mellett, Casanova vagy Ön.

Jacob nem is próbált úgy tenni, mintha nem értené a csendes vallomást. Hiszen ő maga is érezte az éjjel azt a kettősséget, amely végül összezavarta. A zavara akkor nyilván kiült az arcára és a lány azért menekült el előle. De miért, amikor ő maga is tisztában volt vele, kivel, kikkel áll szemben?

-Biztos vagyok benne, hogy Jacob Angiolini áll kegyed előtt – hajtotta meg magát mókázva, mire a lány a mellette lévő székre mutatott.

-Akkor foglaljon helyet!

-Casanovát nem hívta volna meg? – kérdezte évődve, mire a lány arca elborult, és ő azonnal meg is bánta a viccelődő szavakat.

-Azt hiszem, ma reggel bárkit szívesebben látnék ennél az asztalnál, mint a hamarosan érkező családomat. Bocsásson meg, ez nem hangzott túlságosan udvariasan! – kért azonnal elnézést, ahogy a férfi szemöldöke felszaladt. A kedves meghívást a lány  mostanra ledegradálta egy szimpla menekülésre.

-Mi a baj a családdal? – kérdezte óvatosan, nem tudva, mennyire érzékeny téma ez.

-Megtudták hol vagyok és jönnek meggyőzni, hogy elvesztettem a józan eszem. Bárcsak elvesztettem volna! – tört ki a keserű sóhaj a lányból, és Jacob újra érezte az esti gyengédséget, amivel óvni akarta ezt a lányt mindenki mástól.

-Az a házasság, amiről az éjjel beszélt, csak nem egy valóságos csapdahelyzet? – kérdezte óvatosan, hátha csak bolonddá teszi magát, amiért komolyan vett egy múltidéző bálban, tánc közben elmormolt vallomást.

-Ó, de még mennyire komoly! – sóhajtott Hannah. –Ugye maga is azt hiszi, ilyen csak a 18. században fordulhatott elő? De nem, az én apám és James Silvestri két meglehetősen nagy cég tulajdonosai, akik eldöntötték, hogy fúzióra lépnek. Hogy a helyzetüket bebiztosítsák, na, ehhez kellek én, mint feleség Silvestri mellé. Ha a fiához kéne hozzámennem, az is éppen elég megalázó lenne, de az az ember az apám lehetne. Maga mit érezne a helyemben?

-De nem kényszeríthetik! Ez már nem a középkor, hanem a 21.század – tette szét a kezét a férfi, miközben érezte, hogy minden sejtje sikoltva tiltakozik még az elképzelés ellen is.

-Nem, valóban nem. De mást sem hallok hónapok óta, mint hogy hány család kerülne az utcára, ha ez az üzlet meghiúsulna. Ki veheti magára ennek a terhét?

-Én! – jelentette ki hirtelen a férfi. –Ha James Silvestri és a maga apja társulni akarnak, akkor maga nem lehet más, mint Jerome Duvall lánya, igaz?

-Hanna kezéből kiesett a vajazókés, ahogy megdöbbent tekintettel a férfit nézte.

-Ki maga? Honnan tudja a nevemet? Hiszen még a portán is a barátnőm papírjaival jelentkeztem be – suttogta megtörten.

-Én a maga vőlegénye vagyok – jelentette be mosolyogva a férfi, miközben várta, hogy az agya ájultan omoljon össze a váratlan kijelentéstől, de az említett szerve csak csendes egyetértéssel pörgött tovább.

-A vőlegényem? – csuklott a lány óriásira tágult szemekkel.

-Hozzám jön? – kérdezte Jacob, mintha ez egy olyan hétköznapi kérdés lenne, amit az ember a reggeli mellett csak úgy mellékesen megemlít. Mintha csak arról érdeklődött volna, hogy a narancs vagy az eperlekvárt kedveli-e jobban, esetleg vele tart-e egy délelőtti városnézésre.

-Megbolondult? Azt sem tudom, ki maga – húzódott el a lány.

-Jacob vagyok, egészséges és független. Ennyi nem elég? – nézett kutatva Hannah-ra, aki boldogtalanul megrántotta a vállát.

-Ha csak rólam lenne szó, azt hiszem, elég is lenne. Az éjjel egyetlen szavába került volna, hogy magával tartsak – motyogta halkan, bíborszínre vált arccal. –De ez még mindig nem oldaná meg annak a rengeteg családnak a helyzetét, akik miattam vesztenék el a megélhetésüket, csak mert én megfutamodtam.

-Nem vesztenék el … - dünnyögte a férfi, és hogy nyugtalan kezét lefoglalja, elvett az asztal közepéről néhány szál grissinit. A ropogós pálcikák halk roppanással törtek ketté az ujjai között. A megoldás olyan magától értetődően adódott. Duvall cége már korábban szemet szúrt neki a szerencsejáték piacon. Hallotta a hírt, hogy valakivel fuzionálni akar, de miért ne lehetne ez ő maga? Nem Hannah-t akarta megmenteni, ennyire azért nem lett volna nagylelkű. Magának akarta megszerezni a lányt, mert ahogy Casanova suttogta a fülébe éjjel: Ha én találkoztam volna vele, amikor még megtehettem, megragadtam volna a lehetőséget, hogy kétes dicsőségemet igazi boldogságra cseréljem. Hidd el fiam, te vagy a szerencsésebb!

 -Csak arra válaszoljon Hannah, ha megesküszöm rá, hogy megvédem azokat a családokat, elgondolkozik az ajánlatomon? – kérdezte komolyan, szinte már ünnepélyesen, ugyanakkor hevesen dobogó szívvel.

A lány csak a szemét kereste, ott próbálta megtalálni a válaszokat a benne háborgó kérdésekre, és úgy tűnt, megkapta, mert a férfi kezéért nyúlt és megragadta: -Igen, nagyon szívesen élnék az ajánlatával.

Jacob magához húzta és megcsókolta. A Casanova-átok megtört, mert a vén csábító elismerte, hogy bármiről is írt dicsekvéssel teli emlékirataiban, a legfontosabbat elszalasztotta egész életében. Jacob pedig kitört az árnyékából, mert képes volt önmagán kívül végre valakit igazán, szívből szeretni.

 VÉGE

Venice Carnival 2026

https://www.youtube.com/watch?v=4pKXLGTxCRI

Olvasgatós.2

 Houston, baj van! Még épp csak "kivégeztem" szerencsétlen Catherine Parr életének regényét, amikor a Face máris elém dobálta Alison Weir: Hat Tudor királyné című regényfolyamát... még szerencse, hogy letölthető formában megtaláltam, mert a családi kassza nem bír ennyi könyvet. De most a királynék beálltak a sorba, mert a következő könyv, amibe az Alessiától kapott kedvenc könyvjelzőmet beletettem: Andrea di Robilant: Szerelem Velencében munkája. Hiába na, már régen voltam Velencében, ha csak képletesen is. A valóságban meg még régebben, de ez pillanatnyilag csak vágyálom, maradnak a betűk.

Fülszöveg: A Canal Grandén álló ősi családi palazzo padlásáról több mint kétszáz éves levelek kerültek elő, amelyeket Andrea Memmo és szerelme, a félig angol Giustiniana Wynne írtak egymásnak. Andrea Memmo egy ősi patrícius család sarjaként az egyik utolsó nagy velencei államférfi volt, mielőtt a Köztársaság behódolt volna Napóleonnak. Giustiniana Wynne törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot. A levelek egy része titkosírással készült, de a kódot megfejtették, így lehullt a lepel a titkos szerelmi viszony legapróbb részleteiről is. Giustiniana nem tartozott az elit uralkodó osztályhoz, ezért nem léphetett házasságra Andreával. Szenvedélyes kapcsolatuk azonban sokak életét felforgatta: álházasságokat terveltek ki, futárként használt szolgák kerültek bajba és még a hírhedt Casanova segítségét is igénybe vették. A 18. századi Velencében játszódó regényben a szerző Jane Austenhez méltó stílusban tárja elénk a szerelmi intrikák sorát, életre keltve közben Velence, Párizs és London izgalmas és színes társadalmi képét. 

Na, ahogy a puding próbája az evés, úgy ennek a történetnek a próbája a minél hamarabb elkezdett olvasás. (kép a netről)

Hull a hó és hózik, Micijuci fázik

 Na, ezután a kissé megerőszakolt dalszöveg-részlet után egy vallomással tartozom. Én, aki világéletemben szerettem a telet, különösen a havat, nos, én mára be kell valljam, hogy már elegem van belőle így bő egy hónap után. 

Gyerekként nagy havakra emlékszem. Befagyott Balatonra, ahol a jégtáblákon egyensúlyoztam, szánkózásra a Feneketlen-tónál, korcsolyázásra ugyanott, a teniszpályán nyílt korcsolyapályán. Évekkel ezelőtt, amikor még a gyerekeink gyerekek voltak és mi gondoskodtunk róla, hogy igazi téli élményekben ne legyen hiány, évente rendszeresen síelni mentünk és ha véletlenül úgy alakult, hogy idehaza is leesett a hó, akkor együtt építettünk hóembert a kertben. Szerettük a havat, szomorúak voltunk, ha a karácsony feketén telt el, örültünk még a hólapátolásnak is, ha közben a másik nyakába is lehetett dobni egy adaggal. Az unokák még nem sokat tapasztalhattak meg belőle, de szerintem nekik is nagyon tetszene. Mára örülünk, hogy a hó és a kristálytiszta hideg szeretetét átadhattuk a fiainknak, innentől az ő feladatuk ezt továbbadni. De ennek az idei télnek legyen most már vége!

Olvasgatós

 Már korábban siránkoztam afelett, hogy egy ideje nem kötöttek le a betűk. Hál Istennek, ez mára megváltozott. Az idén máris több könyvet olvastam el, mint két évvel ezelőtt összesen egy év alatt. Tavaly már javulni kezdett a helyzet, de az áttörést a mostani január hozta el. Olyan könyvek kerültek a kezembe, amik már vagy három éve várják a polcon, hogy feltegyem a szemüvegem. Ilyen volt James Patterson és Bill Clinton (igen, az elnök) könyve, Az elnök lánya. Arra még emlékszem, hogy tőlük már korábban átverekedtem magam Az elnök eltűnt című íráson, de az nem hagyott bennem mély nyomokat, így egy kicsit csak a kötelesség vetette velem kézbe ezt a második könyvet, ha már megvettem - alapon. Meg kell mondjam, kellemesen csalódtam. Az  első oldaltól lekötött és bár nem vagyok abban a szerencsés helyezetben, hogy fittyet hányjak a környezetemre, ha beszippant egy történténet, de azért sikerült hamar a végére érnem. Egy jó értelemben vett akciófilm kockái peregtek a szemem előtt politikával, személyes érzelmekkel átitatva. 

Aztán sorra jöttek Szlavicsek Judit balatoni krimijei. A legfrissebbel kezdtem, a Halál Tihanyban cíművel, ami kissé el is bizonytalanított, mert már az első tíz oldalnál úgy éreztem, nem találjuk a közös hangot. De aztán nem adtam fel, és milyen jól tettem, mert a Végzetes kékszalag és a Hullámsír már kezdtek magyarázatot adni arra, hogy Zsófi miért ajánlgatta olyan lelkesen. Mi több, lendületből gyorsan megvettem az írónő első könyvét is, a Légyott-ot és az is nagyon tetszett. Azt gondolnád, hogy ennyi krimi után kicsit eleged van ebből a világból, de igazság szerint most filmen és könyvben is eléggé rá vagyok kattanva a hasonló történetekre. A férjem a megmondhatója, aki szerint az öreg Angliában mindenki aberrált gyilkos, hogy ennyi végeérhetetlen sorozatot képesek forgatni az ottani bűnesetekről (és akkor a skandinávokat már meg sem említem, de a spanyolok is jókat forgatnak). Jó, ez vicc volt, még ha nem is a legsikerültebbek közül való is. Másrészt elém került egy könyvtári statisztika, miszerint az elmúlt hónapokban Szlavicsek Judit könyvei vezetik a Top 10-es listát sok könyvtárban. Apró szépséghiba, hogy a Doszpot nyomoz című kötet bizonyult verhetetlennek, ami még nincs meg. És itt a Még-en van a hangsúly ezek után. 

És akkor jött Elizabeth Fremantle: Queen's gambit című könyve, ami nem keverendő össze a Vezércsel című remek sakkozós sorozattal, mert ez bizony a Tudor Angliában játszódik. VIII. Henrik udvara tele van cselszövéssel, intrikával, romantikával és senki sincs jobb helyzetben, hogy mindezt megértse, mint a középpontjában élő asszonyok. Jelesül éppen Catherine Parr, aki nem vágyott királynévá válni, de mégis az lett két eltemetett férj és egy éledező friss szerelem után. Világos, hogy a kor asszonyai egyszerű sakkfigurák a politika és a férfivágyak világában. Ennek a könyvnek még csak a felénél tartok, de nem is lehet vele rohanni, mert annyi érdekes részletet árul el a 16. századi életről (pl. a higiéniai szokásokról, hogy a legkézenfekvőbbet említsem). Ráadásul a főhősnőnek csak a neve volt ismerős, ezért persze utána néztem és örömmel láttam, hogy a király halála után hozzámehetett hőn szeretett Thomas Seymour-jához. A képet némileg árnyalja, hogy első gyermekük születése után aztán 36 évesen meg is halt gyermekágyi lázban. Az alatt a harminchat év alatt azonban annyit élt, ami több kötetet is megtölthetne tartalommal. 

Na, hát így alakul a januári nagy fogadkozás olvasás témában. Írásban még csak jegyzetek, ötletek készülődnek, de nem verseny, van idő, majd összeállnak ezek is. Viszont voltunk a barátnőmmel moziban... A tenger útja című film engem igazán jó lelki állapotban talált meg, azt hiszem, mert nagyon tetszett. Raynor és Moth Winn életének egy olyan szakaszáról szól, ami nagyon megindító. Amikor érett felnőttként szembesülsz a férjed elvesztésének közelgő rémével és ugyanakkor elveszted a fejed fölül az otthonod és megélhetésed is. Egy ilyen helyzet bárkit a földre vinne. De ez a két ember szó szerint nincstelenül nekivág életük egyik legnagyobb kihívásának, amely fizikailag és lelkileg is komoly próbatétel. Nyilván nem túl erős spoiler, ha azt mondom, helytállnak. Nem az összeomlást választják, hanem az építkezést egy reménytelennek tűnő helyzetből. Mindehhez a képi világ rengeteget tesz hozzá. A dél angliai partvidék vadsága, az elemek tombolása csak még inkább megerősít a hitben, hogy amúgy is olyan apró porszemek vagyunk a világban, az életünk alakítása nem függhet mástól, csak önmagunktól. Mondanom sem kell, hogy a moziból kilépve (oh, amúgy milyen csodálatos az Uránia mozi belsője!) megkerestem, hogy a Raynor által írt könyv, amely a film alapjául is szolgált, kapható-e magyar nyelven. Nos, kapható! Sőt, még a folytatása is, aminek Háborgó csend a címe. Khm, mostanra mindkettő már a könyvespolcon várja, hogy sorra kerüljön. És az érdeklődésem akkor is fenntartom, ha azóta - nyilván a rendkívüli siker egyik folyományaként - ordas nagy hazugsággal vádolják a szerzőt. Az Observer oknyomozó újságírója szerint az anyagi bukáshoz elsősorban az asszony sikkasztása, az azt hivatott kártalanításra felvett kölcsön meg nem térítése vezetett és egyáltalán nem kerültek utcára, hiszen Franciaországban is vásároltak egy házat, ami még most is az övék. Ráadásul kétségbe vonta, hogy a férj corticobasalis degeneráció nevű betegsége valós-e, mivel az ebben szenvedő betegek öt éven belül belehalnak, míg Moth már 18 éve él ezzel a betegséggel. Jó, elismerem, így utólag ez  nekem is elég kemény gyomros, mert szeretek hinni az önéletrajz-íróknak, de igazság szerint ettől a film még szép és hát valljuk be, a meséket is szeretem. Gillian Anderson és Jason Isaacs pedig olyan közel hozták hozzám a házaspárt, hogy bármikor megölelném őket. 

 

Nagyképűsködés

 A minap több romantikus történetet is abbahagytam, mert a tizedik-huszadik oldalnál már igazából nem érdekelt a folytatás. Ha a szerző azonos volt, még az az érzés is rám telepedett, mintha csak a helyszíneket és neveket változtatta volna meg, amúgy sértően egy kaptafára írta volna az újabb "regényt". Ahogy anno a barátnőm is mondta: "Te, ezeknél akkor is jobbat írnál, ha a fél kezedet a hátsódba - ezt közvetlenebbül fogalmazta meg - dugnád". És igen, ezt éreztem én is. Aztán csukott szemmel a könyvespolc elé álltam és találomra kihúztam egy könyvet, mert olvasni kell, mit ad isten, éppen egy sajátot. Ha már így alakult, hát beleolvastam. Lehet, hogy vannak benne mondatok, amiket ma már másképp fogalmaznék meg, de összességében tetszett, és bár emlékeztem, hogy mi lesz a vége, mégis örömmel olvastam el belőle jó néhány oldalt. Tíz évvel ezelőtti történetek ezek, akkoriban türelmetlenül toltam fel annak a kiadónak a programjába egymás után az írásaimat, amely ugyan kínált némi szerkesztést, de hát a borítóval, a szerkesztéssel nem igazán foglalkoztak, és úgy általánosságban is csak a lelkes amatőr írók kitárulkozását támogatták. Ennyi fért bele nekem és a családnak, néhány megengedhető kisebb kiadás, és ezzel egyidőben annak a tudomásul vétele, hogy ebből nem fogok meggazdagodni, ha ráadásul még a terjesztés is az én feladatom. Nem leszek ott a könyvesboltok polcain, a kirakatokban, csak az online térben, ami sokaknak talán még elérhetőbb és kedveltebb, mint az a bizonyos kirakat, de nekem az a fránya polc lett volna álmaim netovábbja. Igazából nem is tudom, miért, hiszen azokon a polcokon számtalan romantikus regény szerzője kínálta magát, profi háttérrel, a belbecset messze túlcsillogó külcsínnel. Na, mindegy is, megint belelovalltam magam ebbe, pedig ez már a múlt, hiába lapulnak még a laptop könyvtárában kiadásra kész regények. Én már nem bajlódom velük. 

Inkább előkotortam az úgynevezett "ötletbazárt" és onnan választottam ki két írást, ami 8-10 oldal után annak idején ide került be, mert sem időm, sem lelkesedésem nem volt a folytatásukra. Most ezekkel próbálom felpiszkálni a régi tüzet. Azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amikor csak a gondolatok számítottak, X és Y életének megannyi apró állomása, közös utazásuk története és a jövőbe vetett hitük. És a hála a középiskolának, hogy megtanítottak olyan gyorsan gépelni, hogy követni tudjam a szárnyalást. Lehet, hogy ezekből már nem lesznek kiadott könyvek, de újraélesztem a már öt évvel ezelőtt magára hagyott www.lassukeringo.blogspot.com-ot és ott felkerülnek majd részletekben. Már alig várom! Mert ahogy Toni Morrison, irodalmi Nobel-díjas amerikai írónő mondta: "Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod"

Alakul az év eleje

 Elsőnek az az e-mail érkezett, miszerint a kocsit, amit tavaly el akartunk adni, február elején vizsgáztatni kell. Heuréka! Úgy kellett ez, mint egy falat kenyér. De komolyan, itthon már nem is hozzuk szóba a garázs mellett ponyvával letakart huszonéves családtagot, mert abból (is) azonnal veszekedés lesz. Mert szerintem el kell engedni, a férjem meg pont ezen akarja demonstráűlni, milyen hűséges típus ő. Pár tízezer forinton ment a vita egy potenciális vevővel, aztán végül a járgány hazakerült és most fizethetjük a kötelezőt, a súlyadót, a vizsgáztatást (meg ami ilyenkor még kiderül) és majd az új autópálya matricákat is. De én vagyok az ufo, hogy szerintem ez így egy orbitális marhaság volt. 

Másodikként az az e-mail érkezett, miszerint márciusban mindkettőnk jogosítványa lejár. Ennek örömére írtam ma a háziorvosnak, hogy mi a teendő. Nos, nekem csak egy vizsgálat nála és egy labor. De a ház ura futhatja a köreit a mellkasröntgenen, szemészeten és a laborban is, mielőtt a rendelőben megjelenik. Gonosz vagyok, megérdemli 😜

Amúgy meg fogadkoztam, hogy a karácsonyfa marad, amíg a hó marad, de vasárnap délután hirtelen felindulásból azért csak leszedtem az ékességeit, végül őt magát is felpakoltam a gardróbbéli helyére. Nekem alapvetés (volt), hogy szeretem a havat. Sírni tudtam volna a korábbi hómentes telek okán, főleg karácsony táján. Na, most megkaptam a kárpótlást, és ezzel egyidőben a felismerést, hogy bizony már én sem kedvelem itt a városban annyira a hideget és a havat, mint az emlékeim szerint. Egyrészt nincsenek itt az unokák, akikkel ez vidám időszak lehetne. Másrészt a kutya így hat és fél évesen úgy döntött, hogy nem komfortos neki sem a mínusz 8-10 fokokban hordott kabátka, sem a latyakban rejtőző só és ez akkor is igaz, ha a kiscipőt hordani tudja ugyan, de ... de egész séta alatt pásztázom a területet, mint valami kétlábon járó radar, hogy éppen hol hagyta el a durván drága, de a célnak csak korlátozottan megfelelő lábbelik valamelyikét. Harmadrészben pedig magamról se feledkezzek meg, mert őszintén szólva - és stílszerűen - a hócipőm tele van már a réteges öltözködéssel, a bádogember szerű mozgással, a jelenlegi jeges területeken való óvatos egyensúlyozással. Ez utóbbi létszükséglet már csak azért is, mert ha egy rossz mozdulattal eltaknyolnék és lesérülnék, akkor drága anyám, aki a télről csak annyiban vesz tudomást, hogy a kezem a szokottnál hidegebb, amikor szúrni akarom -, szóval ő lényegében ellátatlan maradna. És erre egyelőre hiába hivatkoztam az előre sorolási kérelemben, a helyezésünk nem változott. 

Na, röviden... ez az év is jól kezdődik 😎

Filmek és olvasmányok

Az idei évben, ha tettem is némi fogadalmat, azt kifejezetten kulturálódási céllal tettem. Az elmúlt években ugyanis - az anyuval töltött időnek köszönhetően - fájdalmasan passzív voltam filmekben, olvasásban, színházban, kiállításokban. Ha mondhatom így, január elsején felálltam, leráztam magamról azt az "érdektelenséget", amit akaratlanul a magamévá tettem és megfogadtam, hogy nem múlhat el hónap, egy új film (hajlamos vagyok az ismétéseknél leragadni vagy csak ülni anyu mellett és a sorozatait bambulni), egy új könyv, egy színház- és egy kiállítás látogatás nélkül. Nyilván a filmes fogadalom a legkönnyebb, ha már ott a streaming előfizetés, amit hónapról hónapra tüntetnek fel a számlánkban. Könyvekben olyan elmaradásban vagyok, hogyha a karácsonyi ajándékokat és a hosszabb ideje parlagon heverőket összerakom, máris bőven akad minden hónapra egy-egy (vagy több). A színházat Al segítségével (és ez itt nem az A I, hanem Alessia) már holnap teljesítem. Majd írok is róla, de előre nem lövöm el a poént. Kiállítás ügyben pedig máris írok Zsónak, hogy az ő kiállításuk meddig tart még nyitva, mert nem szeretnék lemaradni róla. Na, ez így január 10-én elég biztatónak tűnik, nagyon remélem, hogy a lelkesedés töretlen lesz egész évben, bármi is következzen. 

Az olvasás az első körben kicsit "tematikus" lesz, hiszen még tavaly egy kedves barátom rávett, hogy olvassam el Karády Anna könyvét, A füredi lányt. Nem mondom, hogy életem könyvélménye, de annyira azért kíváncsivá tett, hogy A füredi földesúrt és A füredi gyermeket is ledaráljam a nyaralóban a délutáni szieszták idején. Zsófi pedig tihanyi nyaralóként nem állt meg itt, megkezdte hittérítését a Balatonhoz kötődő szerzők művei, leginkább balatoni krimik iránt. Így most Szlavicsek Judit, Zajácz D. Zoltán és további Karády Anna kötetek várnak sorukra. Meg aztán itt van az elmaradásom Frei Tamás könyveiben, és persze ne feledkezzünk meg Dan Brown új könyvéről sem. Az online letöltött mindenféle más komoly, krimi vagy éppen romantikus regényekről már szó se essék és még hol vannak azok, amik innentől kerülnek a látóterembe. Csoda, ha lesz időm színházba meg kiállításra járni 😄