Hangulatban

 Hogy milyenben, azt ne is feszegessük... Van az örök téma, anyu és vele a bezártság, ami így a tavasz közeledtével - még ha csak nagyon lábujjhegyen araszol is - azért valós probléma. Nekem is persze, de én már úgy vagyok vele, hogy az a bizonyos kisrakás is le van kisrakásozva. De hát van nekem egy párom is, aki még lázad, szeretne a napfényre kimenni, kapirgálni a kertben, fúrni-faragni, amit kell, esténként meg leülni a kedvenc csapatát nézni a nagy tv-n, nem a hálószobai kicsin. De hát... a mama szerint hideg van még a lakásban is, hát még a nyaralóban. Ülj ki a napra! - javasoljuk neki mindketten, erre felcsattan, hogy milyen napra, mert még kinézni se hajlandó, nemhogy kimenni, holott a ház tényleg hűvös, hiszen egész télen bezárva várta, hogy újra birtokba vegyük. Fűtünk is, direkt miatta, de ott persze "meg kell fagyni". Szerinte. Minket feldob a madárcsicsergés, neki ez már kimarad, hiszen nem hallja. Feldob a kutya vidámsága, ahogy ő is élvezni képes a szabadságot, a természetet a négy fal helyett. Anyunak ez is csak fintorgásra ad okot, mert mitől van megbolondulva a kutya. A napjait kitölti a létezés, a tv bambulása és szunyókálás felváltva. 

Az otthonba bekerülését lényegében esélytelennek érzem. Nyolcvankilenc éves, alapvetően jó állapotban, de süketen, rossz látással és egy végtelenül negatív életérzéssel. Mit mondjak, arra büszke, hogy 55 évet élt egy társasházban, de nem barátkozott össze senkivel. Hatodik helyen vagyunk jó féléve, nyilván nála rosszabb állapotúak kerülnek be minket megelőzve. A cél érdekében nyilván nem fogom demensnek nyilváníttatni, akkor sem, ha néha meglepő dolgokat mond vagy cselekszik. Harmadik éve nyúzzuk egymás idegeit, én olvasgatom a témában a sok széplelkű kommentjét, akiknek láthatóan fogalmuk sincs, milyen egy nyolcvanplusszos életet élni idejekorán. De örüljünk, hogy ez megadatott nekünk, ő a fél karját odaadná, ha a mamája még élne. Csak ne betegen, elveszetten és ne éppen vele, bezárva az egész családot a lakásba. Hogy a férjem lassan három éve este héttől külön életet él? Hogy a házasságunk ennek mennyire látja kárát? Kit érdekel? A mama egyébként is úgy látja, ő aztán nem sok vizet zavar. Még ennyi idő után is rá tudok csodálkozni, egy idős ember mennyire nem tudja felmérni reálisan a helyzetét. Különben is, ne nyafogjunk, hiszen annyiféle segítség létezik! Létezik a 🌳-szt! Amikor három hetet szerettem volna megoldani, elég világossá vált, hogy mennyire nincs. Amit kaphatok: hétfőtől péntekig - jó esetben - napi 1 óra, amikor az a kevés ember éppen hadra fogható, tehát szó sincs róla, hogy naponta 1-2-szer ránéznek, gyógyszert beadnak, ételt melegítenek, hétvégén is. Bevásárolnak talán, de aztán azzal mit kezd az anyám, aki a frigóból sem hajlandó kivenni valamit, ha éhes. Ami előtte van, az az étel létezik. 

Magánban persze megoldható, árak a csillagos égben, nincs az a nyugdíj, de még megtakarítás sem, hogy abból kigazdálkodja egy egyszerű rászoruló. Egy nagy család talán összedobja a rávalót, de az egyszem nyugdíjas gyerek? Hívtam én olyan otthont, akik azt mondták, már holnap hozhatom, napi 55 ezer forint. Három hétre 1,2 millió? Nos, ez - nekünk - nem megoldás. 

Ezért aztán várunk türelmesen (türelmetlenül) azon a bizonyos hatodik helyen. Közben intézni kezdtem az idei ideiglenes elhelyezést, mert ugyan csak az év végén lesz aktuális, de időben jelentkezni kell, ha nem akarok fejét vesztett tyúkként rohangálni a különböző intézetekhez, mint tavaly, amikor azt hittem, három hónappal korábban időben vagyok. És ezért az ideiglenesért is ugyanúgy végig kell játszani a műsort, orvosi vizsgálatokat, mentális szakember felmérését etc. Most jöttem a háziorvostól, akinek a papírja is kell. Ennek kapcsán eszébe jutott, hogy régen látta, vigyem már oda egy vizsgálatra, egy laborra. Addig meg mérjem a vérnyomását, cukrát naponta többször és persze a tiltakozása ellenére. Mert őt már mindenki hagyja békén! Én az ivásra buzdítással aztán végképp. Ami nélkül meg elég tré lesz az a labor. Hogy közben magamnak is szeretnék orvosi időpontot, netán egy rég esedékes vizsgálatot beiktatni? Majd, ráér az még, hiszen most a mama a fontos. Hazafelé a buszon eszembe jutott, hogyha a cukor értékek vagy a vérnyomás nem lesznek rendben (annak ellenére, hogy amúgy a világon semmi baja), akkor majd további vizsgálatok lesznek (a diabetikus szakorvosi is lejár hamarosan, éves kontrollra oda is el kell majd juttatni), új gyógyszer, további labor? Azt hiszem, kivételesen anyámmal értek egyet: Nyolcvankilenc éves. Hagyják már békén őt! Legalább, amíg jól érzi magát. És eszembe jut szegény Karcsi bácsi, aki életének utolsó heteit felváltva töltötte az otthonban és a kórházban, lényegében öntudatlan állapotban. Az otthonban rosszul volt, bekerült a kórházba, ott "életre" lehelték, visszavitték, aztán egy hét múlva kezdték elölről. Kinek volt ez jó? Ha nincs remény a jobbulásra, minek kínozni még szerencsétlen testet? Mert a lélek már egész biztosan nem volt jelen ebben a tortúrában. Ha létezik ilyesmi, én egészen biztosan rendelkezni fogok egy közjegyzőnél, hogy hasonló esetben hagyjanak békében elaludni.

Na, elkalandoztam. De már előre görcsölök a holnapon, amikor anyámmal meg kell értetnem, hogy most egy hétig vegzálnom kell újra az étkezések előtti és utáni cukorméréssel és a napi háromszori vérnyomásméréssel. Amúgy se volt más dolgom nekem sem. Meg aztán nem véletlenül nem mentem nővérnek annak idején. 

Elcsendesedés

 Ma meghalt a barátnőm apukája. Talán nem volt édesapa, de Apa volt a szó legjobb és legteljesebb értelmében. Megszenvedett a megkönnyebbülésért. Egy ideje már szemrehányást tettünk az angyaloknak, amiért ilyen kemény próbatétel elé állították Karcsi bácsit. Most már nem fáj semmi. Nyugodjon békében, emlékét sokan megőrizzük. 

Régen minden jobb volt (!?)

 Mostanában gyakran előfordul, hogy olyanok, akik akkortájt még erotikus gondolatok sem voltak, kinyilatkoztatnak a hetvenes évekről, hogy a "kommunizmusban micsoda szörnyű életünk volt". Nem tudom, honnan szerzik az információikat, mert nyilván akkor is, ahogy előtte és azóta is, voltak jobb körülmények között élők és hátrányos helyzetűek. De a Nagy Átlagnak - és a mi családunk bizony ide tartozott - voltak lehetőségei. Igaz, hogy a kék útlevelet csak három évente adták, de közte várt a román vagy bolgár tengerpart, a szocialista országok megannyi látnivalója, és ha valaki anyagilag megengedhette magának, akkor pedig az Ibusz úgynevezett "sportútjaival" akár egy évben többször is kijuthatott nyugatra. 

Azt meg a legelvetemültebb múlttagadók sem tagadhatják, hogy volt nívós oktatás, elérhető egészségügy, szociális háló és megfizethető kultúra. Ha kibicsaklott a bokám, nem kellett beutalót kérnem az ortopédiára, nem kellett háziorvosi irányítás, magamtól is tudtam, hogy nem a fülészetre kell mennem, hanem oda. Talán decemberben nem vehettünk  friss paprikát és epret, de nyáron a csodás zöldségekből főztünk lecsót, amihez jó volt nyúlni a téli hónapokban. Májusban epret, cseresznyét ettünk, nyáron dinnyét és barackot, ősszel szőlőt-almát-körtét-szilvát. És igen, télen déli gyümölcsöket. Citromot és narancsot. Nem volt ilyen árubőség, nem tagadom, de valahogy értékesebb volt, amit megszereztünk. Ma meg, abban a pillanatban lelohad a lelkesedésünk, ahogy a futár meghozza a hőn áhított vackot. Abnormális összegeket költünk olyasmikre, amikre Nincs Is Igazán Szükségünk! Mi nők gondoljunk csak a roskadásig teli szekrényeinkre, amikben úgy "mennek össze" a ruháink, hogy évekig a kezünk ügyébe sem kerültek. A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Nem jobban éltünk, bár, nem is rosszabbul. Egyszerűen ésszerűbben. 

A képen az unokatestvéreimmel vagyunk Németországban. A nyugati felén, igaz. De én soha nem kaptam tőlük semmit, legfeljebb az élményeket, amikor néhány alkalommal meglátogattuk őket és körbekalauzoltak a környéken. Mégis, nem hiszem, hogy ordítana a különbség, melyikünk él a vasfüggönyön innen és túl. 

Indulat

 Sok mindenről akartam írni, pl. arról is, hogy miért múlt el az éhség belőlem Velence kapcsán. Mert ugye rajongok érte meg vágyakozom, mert önmagam megtagadni nem tudom, de már nem kutatom a titkait, már nem nézegetem a fotóit, hogy megihlessen akár olyan írásra, mint amit a Ca d'Ororól és Antonio mesterről vagy Marináról és a muránói tükörről írtam. 

https://lassukeringo.blogspot.com/2014/09/a-muranoi-tukor-1-resz.html

Aztán akartam elmélkedni róla, hogy van egy kis köpésnyi erkélyünk és azon valaha egy kis oázist teremtettem, ma meg lassan a lábam sem teszem ki. Muskátlit már rég nem ültetek, hagytam a kb harminc tövet tönkremenni, a napernyőt elrongyolódni az égető napon és a téli fagyban. Az idén már a leandert sem ráncigáltam be a lépcsőházba és láss csodát, az utóbbi évek legkeményebb telét is vígan átvészelte. Oké,  nyaranta alig töltök itt időt, hiszen ott a telek és egyébként is ki bír 35 fokban a tűző napon üldögélni? Pláne úgy, hogy a szomszédot és a garázssorát bámulja.

Akartam írni arról, hogy milyen volt az anyámnak anyának lenni és milyen a menyemnek ott a messzeségben és egy más kultúrában, na meg persze milyen volt nekem, aki végül harmincöt évig voltam "gyesen", bár ebből állambácsi persze nem támogatott ennyit. 

De aztán minden elszállt a szélbe, amikor hazaérve kaptam egy levelet....

A levél az otthontól jött, akiknél előresorolási kérelemmel éltem - leginkább az ő javaslatukra. Így három évnyi együttélés után ez azért nem annyira ördögtől való, írtam is erről korábban, hogy ez a dolog bár elsősorban engem érint, de aztán ott van a férjem nem elhanyagolható személye is. És persze, aki a leginkább érintett, az édesanyám. Nos, az otthon azt kérte, egy - akár hosszabb - levélben írjam le az indokaimat. Na, hát én megírtam az őszintét. Erre érkezett majd egy hónapnyi szünet után egy levél, melyben azt kérik egy pszichiáter szakorvossal mondassam ki anyuról a demens voltát, akkor majd elgondolkodnak a dolgon. 

Én nem vagyok szakember, de azért nem vagyok teljesen hülye sem. Tudom, hogy az anyám már rálépett a demenciához vezető útra, amire akár a 89 éve is késztetheti, de leginkább a mindig is jellemző csökönyössége, hogy most éppen nem hajlandó inni és mára már enni is csak ötletszerűen. Semmit nem kíván. Az agya szép lassan kiszárad és hamarabb vesztem el őt, mint ő a különböző szervei egészségét. Ha azt nézem, hogy apám hét éve ment el és anyu rögtön utána remélt halni, az azóta eltelt hét év jócskán elvette az életkedvét. Neki mindig is az apu volt az első, ami nem baj, hiszen leéltek hatvan évet és az az időszak kivételesen harmonikus volt. Szóval, süket, vaksi és nem hajlandó mozogni, csendes kornyadozó szobanövényként tölti a mindennapjait és ebből az állapotból nem is hagyja kizökkenteni magát. Megkockáztatom, ő már az elmúlásán dolgozik és nem nagyon tudok ez ellen tenni, hiába mondogatja mindenki, hogy "itasd, mert ott borul fel minden". Hát, próbáld megitatni, ha nem hajlandó! De ehhez az életformához asszisztálni rohadtul nem könnyű. És nem könnyű azt látni, hogy ahogy él, ahhoz már egy zártabb intézményt látnak indokoltnak. Miközben azért ő mégiscsak a jelenben van, csak gondoskodni kell róla, mert nem tesz magáért semmit. És most még én legyek az, aki pszichiáterhez vigye, aki kimondja róla a közkeletű "bolond öregasszony" véleményt. Csak azt mondja el nekem valaki, hogy hogyan mondjam el neki, hogy ez vár rá, hogyan kérjek időpontot egy olyan rendelésre (azt már nem is kérdezem, mikorra), ahol azért annyira még itt van, hogy megalázónak érezze. Ha kimondják róla, hogy demens, csak mert nem hajlandó (vagy képes) magáról gondoskodni, zárassam olyanok közé, akik már teljesen elvesztették a kapcsolatot a világgal, a szeretteikkel? Már a tavalyi ideiglenes elhelyezésnél is az borította ki legjobban, hogy egy ilyen bolond nénivel került egy szobába, pedig az még csak nem is demens osztály volt. Rohadtul csapdában érzem magam, magunkat. Ennek az egésznek egész egyszerűen nem így kellene működnie!

szüli-Nap

 Az utóbbi években úgy múltak el születésem ünneplésének napjai, hogy észre sem vettem. Tavaly legalább lelkesen vártam, hogy az előző nap lejárt bérletem után "ingyen" ülhessek fel a buszra, ez volt a nap híre. De mivel a gyerekek külhonban, az anyu korpusza velünk, de a lelke valahol máshol, mi éppen hol fasírtban, hol nem, nem volt különösebben emlékezetes nap. Csináltam egy vacsorát, mert a beígért éttermi vacsorához asztalt kellett volna foglalni. A kutyás farmeremben és a hűvös lakásban kellemes bolyhos pulcsimban elmosogattam, anyuval bambultam a Hegyi doktor ki tudja, hányadik ismétlése előtt, a párom és a kutya már a hálószobában szuszogtak, irigylésre méltó ünnepi hangulat. Ezek után az idei évtől se vártam sokat, hiszen az alapállás mostanra is ugyanaz. 

Ezzel szemben korán reggel ágyba kaptam az első tejeskávét, kutyás barátainkkal a korán nyitó kis kávézóban szürcsöltük a lattét két labdázás között, aztán találkoztam a barátnőmmel, akitől a csodás kis patchwork takaró mellé megkaptam a tegnap talált barátság-kagylójának a szépen csillogó gyöngyházfényű felét (igazából ez olyan megható volt) és egy rozmaring-koszorút, délután a távolba szakadt unokáktól egy csodás virágcsokrot, majd apustól egy kellemes vacsorát a jól bejáratott kis éttermünkben, ahol minden kórházi kezelés után szabaduló örvendezést szoktunk rendezni 😂 Anyu, aki egyébként szó nélkül hagyta a napot, korán nyugovóra tért, s bár a pocakom kissé feszül a dupla kacsacombtól, remélhetőleg nem alszom el, miközben folytatom a tegnap elkezdett Erdő című sorozatot, amit Harlan Coben regényéből forgattak a lengyelek. Ha van jó nap, akkor ez a mai biztosan az. Köszönöm mindenkinek, aki ma szeretettel gondolt rám. Elteszem az érzést rosszabb napokra.

Egy újabb könyv

 Egy vallomással kezdeném: Engem mindig el lehet vinni az erdőbe, ha a borítón Velence szerepel valamilyen formában. Persze, élek én is a kritika lehetőségével, de addigra többnyire már ott lapul az amúgy is zsúfolt könyvespolcon egy könyv, amit esetleg kár volt hazáig cipelni. De a borítóján egy csodás rajz vagy fotó szerepelt imádott városomról, úgyhogy nem hagyhattam ott. 

Rosanna Ley: Velencéből szeretettel c. könyve már most látszik, hogy nem jut ilyen sorsra. 

"Mikor Joanna házassága válságba kerül, a fiatal nő hazatér a gyönyörű, de romos Szeder Farmházba, a dorseti vidékre, ahol a nővére, Harriet azért küzd, hogy fenn tudja tartani a családi farmot, és megbirkózzon a különc anyjuk okozta gondokkal. Joanna hamarosan egy köteg szerelmeslevelet talál a padláson, melyeket egy Emmy nevű festőnő írt. Nem tud ellenállni a kísértésnek, és a levelek alapján elindul a valóságban is felfedezni Emmy történetét. A levelek Lisszabon, Prága és Velence festői sikátoraiba és hídjaira repítik Joannát, ahol egy teljesen új, varázslatos világ tárul fel előtte. Eközben a Szeder Farmházban egy rejtélyes idegen tetézi Harriet problémáit. Joanna és Harriet legvégső célja azonban az, hogy megmentsék a farmot, és végre újra ráleljenek a saját boldogságukra és a közöttük lévő, homályba merült testvéri szeretetre."

Egyelőre még csak ismerkedünk egymással, értsd, körülbelül a 30. oldalnál tartok, de szívesen olvasom. Ízlelgetem a mondatokat, keresem (és találom) a kapcsolódási pontokat. Oké, jártam már így, aztán valahol a 100. oldal magasságában elvesztettük egymást azzal a másik történettel, úgyhogy nem akarom elkiabálni a dolgot most sem, de egyelőre örülök, hogy ezúttal (bár, a történet alapvetően nem Velencében játszódik), hagytam magam elcsábítani egy borító által. A dorseti vidék, Prága és Lisszabon is mesés hely, Velence pedig a hab a tortán. Na, hagyjatok olvasni! 

Vagyok

 Nem dolgozom, hiszen nyugdíjas vagyok, de azért nem is tétlenkedem. Lényegében ugyanazt csinálom, mint vagy negyven éve 😉Annak idején ugyanis előhozakodtam akkori munkaadómnál, az Ibusz utazási irodánál, hogy a gyes-ről visszatérve én szeretnék 4, de legalább 6 órás munkaviszonyban dolgozni. Józan paraszti ésszel tekintve az ötletre, nem volt ez ördögtől való, hiszen a referatúrán ketten végezhettünk volna egy teljes munkát (más cégeknél volt is ilyen gyakorlat), de hát nem volt erre fogadóképes az akkori vezetés, úgyhogy rövid úton határozott nem-et mondtak. Akkor az én férjem azt mondta, hogy a gyerekeinknek most van rám a legnagyobb szükségük, maradjak otthon. Szerencsére úgy állt a dolog, hogy ez nem jelentett nagyobb érvágást a családi kasszán, tehát belementem az "ideiglenes" megoldásba. Ami aztán kitartott egészen addig, amíg el nem értem az öregségi nyugdíjkorhatárt. Közben persze jöttek nehezebb időszakok, amikor már bántam, hogy idejekorán nem tértem vissza a munka világába, de akkor már - ahogy pestiesen mondták - az a hajó már elment. Már jóval idősebb voltam, kiesve a gyakorlatból, nem szerezve újabb képesítéseket és a sok fiatal végzős sorban állt a lehetőségért. Ami annak idején irigylésre méltó lehetőség volt, az idővel csapdává vált. A saját üzlet is csak ideig óráig tudta vállalni a foglalkoztatásom közterheit, aztán már csak a nyugdíjbiztosítóval kötött megállapodás élt, végül már az sem. Így is összekotortam bő 34 évnyi munkaviszonyt, sajnos éppen tíz évvel ezelőttig számolhatták az aktuális átlagbérekkel, úgyhogy momentán nem szakadna bele a postás a nyugdíjam kihordásába, ha nem számlára érkezne. De persze én ezek alatt az évek alatt nem otthon makraméztam az ujjacskáimmal, hanem napi rendszerességgel intéztem az akkor még tágabb család ügyeit és segítettem a férjemet láthatatlanul az üzleti galérián, eleinte mint segítő családtag, később mint optikai csalódás. Mert szerintem senki nem tilthatja meg, hogy jó úttörő módjára, ott segítsek, ahol tudok, de lehet, hogy az időnként felbukkanó nav-ellenőröknek erről más lett volna a véleményük. Könyveltem, katalogizáltam, adminisztráltam, válogattam szét az ocsút a búzától, hogy ezzel a költői képpel éljek. És ezt teszem a mai napig is. Próbálom az évtizedek alatt összegyűlt sallangot rendezni, ha egyszer - vállalkozó szellemű utódok hiányában - fel kell számoljuk az üzletet, akkor az illetőt ne vigye el a szívroham, amikor megpróbálja felmérni a helyzetet. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy ez nem kifejezetten egy értékteremtő munka (de, azért sokszor találok évtizedekkel ezelőtti anyagokban apróbb kincseket), azért akár teljes munkaidőben is kitöltené a napjaimat. Persze, nem töltöm itt az egész napot, hiszen odahaza vár anyu és a kutya, akik mindketten megkövetelik a nekik kijáró figyelmet és gondoskodást. Nem unatkozom, de őszintén szólva szeretek ide bejárni, kicsit kiszakadni a háziasszonyi mindennapokból. Megdolgoztatja a szürkeállományt, tanít a mai napig és sokszor éppen a monoton munkafolyamat az, ami segít lecsillapodni, ha otthon éppen beáll a feszkó.

Világéletemben azt hallottam szemtől szembe és sokszor a hátam mögött is, hogy jó nekem, mert nem dolgozom. Üzenem, de ... lehet, hogy nem egy irodában gépeltem egy főnöknek, de tettem a dolgom, amiről úgy gondoltam, hogy megkönnyíti a férjemnek, hogy a családért dolgozhasson, néha még viccesen a kuncsaftok engem neveztek "főnökasszonynak", aki mindenről tudott, amiről odalent az igazi főnök esetleg nem. Nem lettünk menő vállalkozók, nem egy elegáns üres íróasztal mellett reszelgetem a körmeimet, de egyre többször gondolok rá, hogy több hasznot hajtottam így életemben, mint az, aki mindig másokért dolgozott. Hogy miért írtam ezt le? Mert a saját anyám fintorogva cicceg, amikor megkérdezi, hogy hova megyek mindennap és azt felelem: dolgozni. Itt az ideje, hogy legalább én elismerjem a munkámat, hogy sosem vettem félvállról, annak ellenére, hogy ellenszolgáltatást csak most kapok egy igencsak soványka nyugdíj formájában. Béke velem, pedig van egy Kiváló dolgozó érmem még az igazi dolgozós korszakomból. És eskü, nem az Ecserin szereztem.