SzezOFF

Mennyivel jobb volt márciusban leírni, hogy SzezOn ... Ülök az apránként kiürülő teraszon és máris hiányzik a kis kiülős szett, ahol kora reggelenként, visszatérve a hajnali sétából, a kávém mellett bambultam a zöld sövényt, hallgattam a madarak énekét és simogattam a szomszédos fotelbe felkuporodott, elégedetten szuszogó kiskutyámat. Ahol a hűvös estéken tüzet gyújtottunk a tűztálban és a tűz fényében forgattuk a poharunkat, hogy a benne lötyögő testes vörösbor színét "feltüzeljük". Ahol a halat sütöttük, hogy ne büdösítsük be a lakást, ahol napernyőkkel bástyáztuk körbe magunkat, hogy az égető napsugaraktól védjük magunkat. Ahol a barátokkal kártyaparti zajlott, a várva vagy váratlanul beállító vendégekkel ropogtattuk a kissé megkapott pogácsákat, amiket két jó téma között elfelejtettem időben  kivenni a sütőből. Ahol terveket szőttem a terasz átalakítására, amiket aztán  a férjem, de még a barátnőm is megtorpedózott a saját tapasztalatai alapján. És amiktől azóta se tudok tágítani 😜 Máris hiányoznak ezek a reggelek és esték meg a köztes órák, amik édes semmittevéssel teltek, mert a hőkupola alatt, mégoly védett helyen is kiolvadtak az agysejtjeim. Az olaszoknak van erre egy gyönyörű kifejezésük: dolce far niente. Nem vagyok az olasz nyelv ismerője, de ezek a szavak úgy gördülnek a nyelvemen, akár a könnyű olasz asztali bor. Már a kiejtésük is jólesik. 

Amikor bezárjuk a házat télire, újabban mindig van bennem egyfajta szomorúság. Még a vízóra aknában olvassuk le az adatokat, de máris hiányzik az érkezés, az ajtók kitárása, a séta alatt szedett tarka csokor látványa, a cappuccino édes íze, ami otthon közel sem esik olyan jól, mint itt. Az apró temus kerti szökőkút és a levendula körül repdeső méhek és fehér pillangók, a mezítlábas és rövidnadrágos napok, a dinnye édes leve, a barackok zamata. De hiányoznak a ritka ködös, hűvös séták, a rozsdabarna, vörös és sárga hulló levelek, az egész perzselő nyár után újra kibukkanó zöldellő fűcsomók, a mogyoróbokrok ágain futkosó mókusok. 

Szóval most SzezOFF, de már csak öt hónap és jöhet a SzezON!

Nincsenek véletlenek

 Nincsenek bizony. Most éppen azért ért el a felismerés, mert a barátnőm posztját olvastam a blogjában életről és halálról, leginkább arról, hogy ünnepelnünk kell-e a gyászos eseményt vagy magunkba roskadva gyászolni. És mint annyi mindenben, ebben is teljesen egy rugóra jár az agyunk. 2019 volt az az év, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből, de persze aztán  jöttek benne események, amiktől az év mégis pozitív mérleggel zárt. Apu májusban halt meg és a lelkem egy darabja vele ment, már csak azért is, mert hosszas betegeskedés után, kicsit elvesztve már őt, mégis fájdalommal teli heteket dobott neki a gép és ezt borzasztó volt végig asszisztálni. Néhány hét elteltével pedig brutális váratlansággal és hirtelenséggel elment a kiskutyánk, akinek még annyi dolga lett volna a világban, aki bár sokak által "csak egy kutya" volt, mégis vigasztalhatatlan voltam a veszteség miatt. Egyiküket sem volt módom úgy meggyászolni, ahogy a kép élt bennem, lassú napok fényképekkel, emlékekkel körülvéve, felemlegetve a közös pillanatokat. A következő az anyósom volt, akin nyáron már érezhető volt, hogy elindult valahova, ahova mi már nem követhetjük, de végül is meglepő gyorsasággal vesztettük el őt, igaz, ennek a gyorsvonatnak minden közösen megélt pillanata olyan volt, mintha szöges bakanccsal járkálnának az ember lelkén. 

Sokaknak megbocsáthatatlan, hogy két idős ember közé betettem a felsorolásba egy majd négyéves kiskutyát, de nálunk ő teljes jogú családtag volt, így engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy fájjon, mintha kétlábú rokon lett volna. A két idős ember, bármilyen közel is álltak hozzám, megélték az életüket, ennyi év alatt a huszadik század legnagyobb pillanatait, rengeteg gyászt és örömet, álmot és rémálmot, élményt és dolgos hétköznapokat, sikert és sikertelenséget, 89 és 88 évesen már szabad itt hagyni az árnyékvilágot, megnyugodva, hogy mi minden adatott meg ennyi év alatt. Mi több, már szabad azért imádkozni, hogy ez minél gyorsabban és könnyebben sikerüljön nekik, megkímélve őket fájdalomtól és emberi méltóságuk elvesztésétől. 

A minap a középiskolai osztálytársak megemlékeztek azokról a társainkról, akik már sosem jöhetnek el a találkozóinkra. Meglepően  sokan vannak, pedig még olyan "fiatalok" vagyunk. De vajon akarták volna, hogy még kapjanak ebből az élet-nek nevezett szenvedésből, amiben addig részesültek? A halál megnyugvás, megkönnyebbülés, a fájdalom azoké, akik itt maradnak gyászolni. Ez már a mi döntésünk. Gyászolni a veszteséget vagy ünnepelni a közösen megélt időket. 

Nos, sok beszédnek sok az alja, tartja a mondás, így aztán inkább próbálom összefoglalni, ami eszembe jutott Halottak napja alkalmából. Elvesztettük őket, mint ahogy már sok kedves rokont, barátot, ismerőst. A veszteség mellett azonban mienk az emlékezés is, sok kedves pillanatkép. Ezekben a napokban nem siratjuk őket, hanem ünnepeljük a velük töltött időt. Mert nincs örökélet, bárhogy is igyekszenek sokan eszerint élni. A halál az élet természetes állomása, ha előtte volt időnk megélni a maga teljességében az életet. Ennél többet senki nem remélhet. 

Pozitív poszt

 Ülök a buszon, mögöttem egy házaspár beszélget. A busz éppen lekanyarodik az Erzsébet hídról és a férfi megjegyzi, milyen csodás a gellérthegyi vízesés a körülötte ezer színben tobzódó természettel. Azt mondja, olyan, mint a vörösboros marhapörkölt. Nagyot nyelek és elismerően biccentek, ez egy remek hasonlat. Aztán eljátszom a gondolattal, hogy ott a vörösesbarna levelek mellett az az aranyszínben játszó bokor meg maga a sütőtökkrémleves pirított tökmagokkal. Az ősznek tényleg csodás színei és ízei vannak!

Candy, Alza... ez itt NEM a reklám helye

 Valamikor a nyár elején észrevettem, hogy a Candy sütőm egyre több dolgot éget oda. Előbb még magamat hibáztattam, hogy nem figyeltem a beállításnál a hőfokra vagy az időre, így hatvan plusszosan az ember kezd elbizonytalanodni önnön agyi kapacitásában, de aztán ráébredtem, hogy bizony a februárban második évét betöltő remek sütőm a ludas. Naná, hogy néhány hónappal a garancia lejárta után. Tekerhetem akárhova, ő maximális hőfokon fogja szénné égetni, amit beraktam. Mivel a nyár folyamán kétlaki életet éltünk, lassan kialakult a rutin, hogy amit sütni kellett, azt a nyaralóban ettük, otthon csak a főzőlapot használtam. Zárójelben azért a főzőlappal kapcsolatban is megjegyezném, hogy egy fostalicska (már bocsánat a kifejezésért), de az egészen biztos, hogy aki tervezte, az pasi volt és a büdös életben nem főzött kávén kívül semmit. Róla csak annyit, hogy a két nagy karika egymás mellett van, ahelyett, hogy átlósan helyezték volna el, így viszont, ha két nagy edényben főznék, mindkettő lelóg a tűzhelyről vagy éppencsak összesimulva rotyog bennük az étel. Mentségemre szóljon, nem én vettem meg, egy férj esetében pedig ne várjuk, hogy ilyen apróságokon fennakadna. Visszatérve a sütőhöz... a kétlakiságnak vége, jönnek az unokák meg a karácsonyi sütés-főzés, felmerült a sütő javítása és/vagy cseréje, esetleg ha már, akkor már a főzőlappal együtt. 

Első körben felhívtam a Candy márkaszervízt. A központos nem tud szerelőhöz kapcsolni, hibafelvételre se számítsak, majd továbbítják a hibabejelentést és visszahívnak. Akkor tudom csak megkérdezni, hogy az adott hibajelenség várhatóan milyen javítási költséggel jár. Érdemes-e javíttatni vagy vegyek újat? Éljen a fogyasztói társadalom! Ja, nem! Ehhez kellett a gép leánykori neve, a csípője mérete és a lába nagysága is, röviden az a tizennégyjegyű cikkszám, amivel anno megvettük. Szerencsére alig félnapos keresgélés után elő is került. Október elsején bejelentettem, a mai napig a kutya sem keresett. 

Eztuán jött az ötlet, hogy hagyjuk a fenébe a valaha szebb napokat megélt márkát és vegyünk egy komplett szettet, de mindenképpen valami más márkát. És akkor apa megint eltévelygett az Alzánál, megrendelt egy Gorenje szettet alig 175 ezer forintért. Másnap hozzák az esti órákban, ja mégsem, majd két nap múlva hozzák délután, ja mégsem, majd megint egy nappal később hozzák este, de az értesítések mindig kizárólag akkor érkeztek, amikor az adott napon már órákat töltöttünk azzal, hogy várjuk a szállítmányt. Az utóbbi időpontok egyébként szombat/vasárnapra estek. Mit mondjak, kicsit felment bennem a pumpa és ezek után már akkor sem kéne, ha még szerelőt sem kéne hozzá hívni, mert a saját lábán mászna be a helyére. 

Mérgemben elkezdtem önálló beépíthető sütőket keresgélni, miközben a ház ura hirtelen érdeklődést érzett a hibajavításhoz. AI az ő barátja is, így aztán kiderítette, hogy nagy valószínűséggel melyik alkatrész a ludas, legott rendelt is belőle, hogyha majd kerítünk egy szerelőt, ne hivatkozhasson rá, hogy olyan alkatrésze pont nincs. Ha meg más is kell, hát... mára elég volt egy veszekedés. Hogy manapság szerelőt keríteni majdnem olyan lutri, mint nőgyógyászt, azt egész egyszerűen nem hajlandó tudomásulvenni. Az utazás pedig csak csendesen közeleg, de jó is még ezzel szarakodni!

...és csak telik az idő

 Közeleg az utazás napja, de még mindig nem vagyok nyugodt, nem készülődöm lelkesen az unokák ölelgetésére, mert a fejem ezerfelé. Elsőként is itt vannak a kiütéseim, amik a szteroid ellenére se nagyon akarnak eltűnni, pedig már két hete mindennapi nassolásom az apró tablettákból előírt aktuális mennyiség. A keddi kontrollon a doktornő hümmögve fejezte ki abbéli reményét, hogy remélhetőleg nem kezdte túl korán csökkenteni a mennyiséget, ugyanis újabb tünetek társultak a már meglevőkhöz. Ő ugyan nem fejtette ki, hogy mik ezek, de AI a barátunk, csináltam az ujjbegyeimről fotót és máris megkaptam a választ, hogy a szervezetem még mindig az alapproblémával küzd, tehát jogos lehet a doktornő aggodalma. Amikor itthon a zoknim is lekerült a lábamról, a lábujjaim még ijesztőbb képet mutattak, úgyhogy most már aggódom én  is. Ennek ellenére már a napi egy szemnél tartok, a jövő keddi kontrollra már végre nulláról beszélhetünk. 

Mivel az unokáknál az átlaghőmérséklet harminc fok körül mocorog, érdekes lesz ilyen terepszínű bőrrel megörvendeztetni a helyiek szépérzékét, mert azt azért megígérhetem, hogy nem fogok nyakig legombolkozni. Ugyanis akkor az első sarkon ledobnám a láncot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. 

Másodsorban itt van édesanyám ideiglenes otthonbeli elhelyezése. Minden orvosi vizsgálat elvégezve, papírok az otthonban leadva, november 5-én várják is (mert rémálmaimban megfeledkeztek a jelentkezéséről), de anyu jobb napjain se várja a napot, hát még ha bal lábbal kelt fel. És igen, tudom, hogy nem kellene foglalkoznom a protestálásával, éppen eléggé kiszúrtam magammal, amikor tavaly februárban hagytam, hogy kidumálja magát a Kamaraerdei otthonból. Alessia azt mondja, hogy tulajdonképpen csak megijedtem, amikor megkaptuk a behívót és hát azt hiszem, igaza is van. Mert ugyan mindennél jobban vágynék most már egy nyugodt hétvégére, egy surlódásoktól mentes napra (meglepődnél, ha tudnád, mennyire okozója lehet ezek ellentétének egy kilencvenéves asszony, még ha az illető történetesen az édesanyád is), de ugyanakkor sajnálom őt, mert ugyan el nem ismerné, de ilyen jó dolga akkor sem lenne, ha odabent külön ápolónője lenne. És mint tudjuk, nem lesz. Az csak itthon van. De ez az ápolónő (jelesül én magam) enyhén szólva is belefásult az eltelt három évbe. A gondolataim folyvást akörül mozognak, hogy mi történhet vele még a beköltözés előtt, az elutazásunk előtt, az utazásunk alatt... nehéz így feloldódni az unokák körüli zajos mindennapokban, ha közben a fejem egy része az itthoni ügyeken pörög. 

És van ám min pörögni. Például a jó két éve vásárolt beépíthető sütőmön, ami nyár közepén beadta a kulcsot. Kétlakiságunk okán eddig nem nagyon foglalkoztunk vele, ha valamit sütni akartam, azt a nyaralóban tettem, de jön a tél, jönnek majd az unokák is, sütő nélkül a nagymama olyan, mint a félkarú óriás, tehát megrendeltünk egy újat, ugyanis a javításra irányuló megkeresésünkre a márkaszervíz még annyit sem reagált, hogy magasról tojik a problémánkra. Én kértem egy szerelőhöz kontaktot, hogy mondja meg, a tünetek alapján érdemes-e javítani vagy hagyjuk, de még eddig sem jutottam el, úgyhogy a márkától is megválunk, nemcsak a géptől. A gépet tegnap estére ígérte a futárcég, vártuk is lelkesen, de azért még óvatosságból nem hívtam fel a szerelőt, aki a garancia érdekében beköti majd. És igazam is volt, mert futár nem jött, csak estefelé egy üzenet, hogy majd szombaton errefelé jár. Hát, anyád! - hogy ilyen népies legyek. Itt egy hosszú hétvégére, mi meg várhatjuk ezt a nyavalyás gépet úgy pont a közepén, tehát még egy baráti kártyaparti se jön össze, ismerve a futárcég kiszámíthatatlanságát. Mit mondjak, ebből is levontuk a következtetést az eladóra és az általa alkalmazott futárra vonatkozólag is. Ilyenből egyébként a hétre már jutott egy kaland, amikor az üzletbe vártunk egy csomagot, de a futár helyett egy értesítés jött, hogy a címzettet nem találta a helyén. Aki pedig ott ült az esti órákig a kivilágított üzletben. Más tapasztaltabb barátok szerint ilyenkor a futár még a környékre se jön el, mert már elege van az adott napból és inkább megereszt a központ felé egy ilyen jelzést, te meg kapd be. 

Na, hát így telik itt az idő... Ehhez képest egy kedves kutyás ismerős beajánlott egy sorozatot, jelesül a Mick Herron Slow Horses-ét. Csúnyán ráfüggtem. Már a hatodik évadot néztem, amikor pont a befejező epizóddal adósak maradtak. Hát, majdnem harakirit követtem el a kései órán, annyira megütött, hogy nem fogom megtudni a befejezést. Ráadásul magyarul is megjelent a történet alapját képező sztori, félek, ebből megint pénzköltés lesz a bookline-nál.

Kálvária

 Nos, ez a szájsebészeti vizit nem állt meg a dagadt arcnál és fültől fülig érő véraláfutásnál. A krampácsolás nyomán javasolt Augmentin szedése nem várt fordulatot hozott az életembe. Mindenesetre most örülök, hogy a beavatkozással nem vártam az utazás előtti hetekig, hagytam egy hónapot a regenerálódásnak, mert momentán úgy fest, még az is kevés lesz.

Szóval Augmentin. Hat napig szedtem, mindenféle mellékhatás nélkül és amikor már feledtem volna az egész rémálmot, megjelentek az első pöttyök a mellkasomon. Szolídak, de nyilván nem odavalóak. AI a barátunk, tehát megkérdeztem, hogy az antibiotikum szedése után napokkal is lehet-e számítani ilyen jelenségre és már jött is a válasz, hogy naná, sőt... És igen, már az altesti tünetek is beköszöntek, úgyhogy elballagtam a patikába és egy doboz Lordestinnel és Canesten Duoval tértem haza. Akkor még úgy éreztem, részemről mindent megtettem a gyógyszerkiütés kezelésére. Három nap múlva már láttam, hogy én ehhez kevés leszek, mint sünben a dauer, mert a piros pöttyök időközben vörösek lettek, összefüggő foltokká váltak és látványosan terjedni kezdtek a karomra, fejemre, lábamra is. AI szerint ez is várható volt, de ez önmagában még nem nyugtatott meg. A bőrgyógyász szinte megörült nekem, mert a sok alibi bőrpanasz mellett végre valami kihívással is találkozott. Felírt egy Medrol nevű tablettát, ami szteroid és ipari mennyiségben kell szedni, folyamatosan csökkenő adagban, majd a hatodik napon kontrollra menni és annak fényében dönt majd a további terápiáról. Egyelőre kicsit aggódom, mert a lórúgás ellenére a foltok még vidáman terjednek, sokasodnak és vörösödnek. Kizárólag az éjszakai órákban viszketnek, nyilván mert akkor jó melegben vannak, de a cél érdekében sem vagyok hajlandó a fridzsiderben aludni. Talán az is hozzájárul az éjszakai viszketéshez, hogy napközben vagyok annyira magamnál, hogy fejben eldöntöm, nem akarok vele foglalkozni és keresek valamit, amivel elnyomom magamban a vakarózás késztetését. A múlt héten ez heveny ablakmosásban, függönymosásban és nagytakarításban öltött testet. Most akár csendben hálás is lehetnék ennek a francos kiütésnek, amiért végre rászántam magam erre az attrakcióra, mert a nyáron eléggé elhanyagoltam a kétlakiságban az otthonunkat és a végére már úgy éreztem, egyszerűbb lenne egy dinamitot dobni a közepére, mint nekiállni kivakarni a centis porréteg alól. Megboldogult ifjú koromból is úgy emlékszem, mindig azokon a Nehéz Napokon voltam a legaktívabb, úgy látszik, ez amolyan női beidegződés, nem megadni magunkat a kínlódásnak, hanem aktívan túllendülni rajta. 

Ja, a barátnőm elültette bennem a frászt, hogy nem rubeola ez? Úgy tudom a családi legendáriumból, hogy voltam rubeolás kisgyerekként, amúgy meg AI azt válaszolta a kérdésemre, hogy bár a kiütések könnyen összetéveszthetőek, de a kialakulásuk körülményei és kísérő tünetei már nem, úgyhogy maradunk az eredeti nyavalyánál. Meg hát bízom azért az idős doktornőben, hogy ő nem téveszti el a dolgokat. Aki egyébként egy angyal és akivel kb egy héttel ezelőtt már találkoztunk, mert kertrendezés közben megszúrt valami. Nem volt tüskés növény, a szúrás leginkább egy méhcsípésre emlékeztetett, de nem láttam a tettest. Viszont két nap múltán  körkörös vörös folt jelent meg a helyén és én persze betojtam, hogy még egy Lyme kórt is sikerült összeszednem. Zárás idején estem be a bőrgyógyászatra, de fogadott, megnyugtatott, hogy ez csak egy ismeretlen eredetű rovarcsípés, adott krémet és két nap alatt már a nyomát sem láttam a szúrásnak. De akkor jött... nos, nem a Tenkes kapitánya, hanem ez a fránya kiütés, úgyhogy visszakerültem hozzá. Most aztán lett dolga velem elég 😉

Na, hát itt tartok. Emberek közé menni elég cinkes, mert ugye nem fertőző, de egyre kevésbé tudom elrejteni egy sállal, így meg úgy néznek rám, mintha leprás lennék. Bár, ez talán azért jobb, mint amikor a nagy véraláfutásommal mentem közéjük és úgy festettem, mint aki egy otthoni családi viszályban a vesztes oldalon maradt. Bár, ezzel kapcsolatban a napokban láttam egy kis viccet, ahol a monoklis feleséget a férje jött látogatni, talpig gipszben. Visszatérve a kiütésekre... remélem, keddre már javulni kezd a helyzet, mert egyelőre a rengeteg gyógyszer ellenére is terjed tovább. Ebben az esetben aztán már képzelegni sem merek, hova fajulhat el a dolog. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kivonjam magam a forgalomból, mert annyi a dolog még az utazás előtt és nem utolsósorban anyu elhelyezésével. Úgyhogy drukk-drukk, ujjam keresztben és más vuduságok... ideje elindulni a javulás útján!

Fogorvosnál

 Az egész úgy kezdődött, hogy éreztem, mintha kiesett volna egy tömés a jobb alsó oldal leghátsó fogából. Halogattam a fogorvost, míg egy napon a férjem isteni pörcöt sütött a Ninja névre hallgató csoda masinájában, amit meg kellett kóstolni a családi béke kedvéért. Na sejtheted, le is törött egy fogam fele az élvezkedés büntetéseképpen. Ez már nem az a kategória, amit halogatsz, hívtam is legott a fogorvost, hogy mutatnék neki valami csodásat. Tele volt, mint a déli busz, úgyhogy majd egy hétig kellett vigyáznom mindennel, nehogy a maradék is megadja magát. 

Eljött a nagy nap, beültem a székbe és elhangzott a mondat, amit nem szeretsz hallani: Hajjajj! Egyrészt a fél fog újra építése is kérdéses volt, mindenféle variációkat felvázolt, amitől nekem  Donald bácsisan kattogni kezdtek a szemem előtt a bankjegyek egyre nagyobb mennyiségben, aztán áttért a lyukasra. Kicsit megkotorászta, figyelve a reakciómat, végül hümmögve azt mondta: "Ha az enyém lenne, inkább kihúzatnám. Mondom is miért... a felső párja hiányzik, így rágó funkciója nincs. Benne van még egy régi amalgám tömés, meg egy frissebbnek a darabja és alatta még egy kis szuvasodás is látszik. Ha jól kitisztítom, valószínűleg még gyökeret is kezelni kell, aztán a végén még mindig húzás lehet a vége, csak sokkal drágábban." Mit mondjak, a képzeletbeli összeg szembeállítva egy húzással döntött. "Igen ám, de ez a hatos okozhat meglepetéseket, úgyhogy inkább a szájsebész kollégát boldogítsuk vele." - javasolta a doki. Legyen. Meg is beszéltük a randevú időpontját, miközben megkaptam az injekciókat és kezdődött az építkezés. Az érzéstelenítésnek hála nem sokat éreztem belőle, úgyhogy meglepetésként ért, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy "ez a vártnál jobban ment, nem kell ide korona sem, bár, a további pörcöket inkább ne kockáztassam, mert akkor... " és itt egy jelentőségteljes hatásszünet következett. És igen, a felépített fog csodás, fájdalom nélkül született és jól is funkcionál, ez azóta már kiderült.

Aztán eljött a Nagy Nap és újfent a székben ültem, csak most a szájsebész magasodott fölöttem. Kaptam egy injekciót, aztán később még egyet, mert az ajkam nem volt hajlandó zsibbadni, aztán kicsit kotorászott, mire felszisszentem, és akkor kaptam egy harmadikat is. Mire dolgozni kezdett, lényegében az egyik fülemtől majdnem a másikig elzsibbadtam, beleértve minden köztes testrészemet, ajkat, orrot meg talán a jobb szememet is. Próbálkozott becsülettel, gyöngyözött a homloka, mormolt az orra alatt kelta varázsszavakat (remélem), de az a nyomorult fog jobban ragaszkodott hozzám, mint én őhozzá. Akkor kezdték kipakolni a tálcára a különböző steril orvosi szetteket. Mondtam is, hogy annak idején a császármetszésemnél nem volt ennyi műszer a tálcán. Mire ő: "Nem fogom ám én ezeket mind felhasználni.... Remélem" Sejthetitek, zabszem a fenekemben. Akkor már egy órája tátogtam. Próbálta elvágni a fogat, hátha jobban rá tud fogni, de csak törtek le a kisebb darabok, a nagyja meg nem mozdult. "Fel kell tárnunk, nem ússzuk meg" - sóhajtott a doktor és további műszerek érkeztek. Nem mondom, volt ideje ennek a medvefognak úgy rendesen belecsontosodni az álkapocsba, itt kicsit már kételkedtem a döntésemben, de már nem volt visszaút. További ügyködés, összességében másfél órás küzdelem után csak azt hallottam a várt recsegés-ropogás helyett: "Te kis mocsok, jól megdolgoztattál, erre a végén csak úgy kijössz?" És mutatja diadalittasan a véres fogat, ami nem is volt olyan hatalmas, mint amilyennek képzeltem. De a lyuk mögötte nyilván az volt, mert jó néhány öltés kellett hozzá, hogy bezárja. Felírtak fájdalomcsillapítót és antibiotikumot, megnyugtattak, hogy ez hosszabb ideig is fájdogálhat majd és bedagad, talán véraláfutásos is lesz, aztán már csak a piszkos anyagiakat rendeztük és mentem is haza. A villamoson diszkréten maszk mögé bujtattam a véres nyálas szám szélét, mert a zsibbadástól nem tudtam, mennyire látványos a dolog, aztán otthon kezdődött a jegelés. Másnap reggel a fürdőszoba tükörben egy ijesztő kép fogadott, mint akinek jókorát behúztak az állára, hatalmas lila folt éktelenkedett a kissé dagadt képemen. Jegelés folytatódott, fekete nadálytő krém dolgozni kezdett, aztán vártam a másnapot. Mit mondjak, most már a zsibbadást kezdte követni a folt is, mert lassan az egyik fülemtől a másikig ért a véraláfutás. A férjem reggel a közértben odatuszkolt egy sálas gondola elé, hogy válasszak, mert így nem lehet emberek közé menni, még azt hiszik, megvert. Hát, így... Mostanra a hatodik napot élem, a véraláfutás már kezd diszkrét sárgás zöldes szinezetet kapni, a duzzanat is sokkal kisebb, az antibiotikum holnap elfogy, a Cataflamból egyre kevesebb kell. Holnapután még varratszedés, aztán remélem, az egész csak egy rossz álommá silányul az emlékezetben. A rossz hír? Az étvágyam a megpróbáltatások ellenére sem csökkent, úgy eszem, mint egy nyuszi, mindent elöl rágva meg, de éhen halni biztosan nem fogok. 

A képen nem a saját dokim van, de neki is szép szeme volt. Meg fúrója 😎