Húsvét

 Őszinte leszek... Mivel az unokák távol vannak, a gyerekeink távol vannak, kicsit fényét vesztette ez az ünnep. Is. Nem tudom kellő áhítattal megélni. Nyilván korábban sem feltétlenül a vallási oldalával azonosultunk elsősorban, hanem az örömmel, hogy együtt vagyunk, a gyerekek vidáman keresgélik a kertben a színes tojásokat és a nehezen  betartott nagypénteki böjt után farkaséhesen ültük körül az asztalt. Gyerekként emlékszem, húsvétkor ettünk kötözött sokát, most akár augusztusban vagy decemberben is vehetek, és ez valahol még inkább elvesz ezeknek a napoknak a megéléséből. A dekoráció és a terített asztal lett az ünnep fénypontja. De dekorációban sem az, amikor még kifújtam néhány tojást és azokat pingáltam  a tojásfára, aztán sütöttem a sok tojásból egy szerencsétlen piskótatortát. Nem, a színes tojásokat készen vettem már évekkel ezelőtt, a tortát készen veszem. A kertben a mogyoróbokor ágaira már két héttel előbb felkerültek a tojások, az eddigi viharos szélben nem győztem visszaakasztgatni őket. Ami az idei ünnepet feldobja majd, hogy a barátainkkal együtt töltünk két napot. Így talán az étel is jobban esik majd, kicsit más lesz, mint a szokásos reggeli-ebéd-vacsora. 

De beszéljünk kicsit a Húsvétról, arról az igaziról, amiben lelkiségében él meg az ember. Már akinek van erre szabad kapacitása fejben és lélekben egyaránt. Mert mi is az a Húsvét?

Egy keresztény ünnep. A Krisztus-központú kalendárium központi főünnepel. Jézus megfeszítése és feltámadása. Kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A valláson túl pedig a tavasz eljövetelének ünnepe is.

A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában "húshagyó" táplálkozási időszak - negyven nap - után ezen a napon szabad először húst enni. Erre utal a magyar húsvét szó: a hús magunkhoz vételének első napja. A böjt utolsó hetének neve: nagyhét. A Virágvasárnappal kezdődik, amely mintegy bevezeti az ünnepet. 

A Nagycsütörtöki misén szól utoljára harang és csengő egészen a húsvéti vigiliáig. Ez jelképezi, hogy senki sem szólt Jézus mellett. Az utolsó vacsora napja. Nagypénteken nincs mise, Igeliturgia van, áldoztatással. Nagyszombaton tartják a körmenteket. Húsvétvasárnap délelőtt szentmisét tartanak. Ehhez kötődik az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, melyben bárányhús, kalács, sonka, tojás és bor volt. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás pedig az újjászületés jelképe. 

Húsvéthétfőt leginkább a népszokások szövik át. Ilyen a locsolkodás vagy a hímes tojás ajándékozása. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja, melyben a vödörrel öntött vizet idővel kölnire változtatták. A legenda szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. 

Más vélekedések szerint a húsvét a termékenység ünnepe, amely segítségével szerették volna az emberek a bő termést és a háziuállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz, mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. A locsolkodás pedig az öntözés utánzásával a bő termést hivatott jelképezni.

Nos, büdöskölnimentes, gyomorrontásmentes meghitt ünnepeket!

Felpörgött a hétfő

 Hát igen, a múlt héten kellett volna otthon csücsülnöm, mert a futárok egymásnak adták a kilincset, én meg nem voltam otthon, mert éppen a Balatonon fagytunk kockára, de sikerült mindegyiket hétfőre visszahívni. Futárok... az egyik a temus futár, aki istenbizony utoljára jött, többet nem rendelek, nincs az a praktikus bizbasz, ami elvenné a józan eszem. Ha igaz, hogy júliustól még majd vámot is kell fizetni a cuccokért, akkor éppen időben jön meg az eszem. Muszáj meghúzni egy ésszerű határt, mert már megint ruhaneműt is rendeltem (xar is) és ilyenkor mindig magamba nézek, hogy te Juci, nem szaladt el veled a ló? De, elszaladt. Rohadtul elszaladt, mert egy másik cégnél meg berendeltem egy fogyasztó gyűrűt. Naná, kettőt adtak egy áráért, a hülyének is megéri, hát még nekem, amikor tulajdonképpen egyre sincs szükségem, mert aligha a gyűrű tehet róla, hogy baromi nagy sóhajtással, de határozott léptekkel haladtam el a kínai kisbolt mellett, ahol a kedvenc cukorkámat árulják. Elvileg a gyűrűnek tulajdonítják a hatást, hogy majd nem kívánom az édeset, de az az igazság, hogy kívánom, csak próbálok erős lenni. Ha ehhez ki kellett dobni egy rakat pénzt az ablakon, hogy végre erős legyek, akkor azért csak megérte, nem? Na, ez volt a második futár. Harmadiknak meg megérkezett a kerti garnitúra, amiből az idén már vettünk egyet. Két fotellel. De mi van, ha vendég is jön, akkor mi majd ülünk a kerti stokin? Szóval kellett még egy garnitúra. Igazság szerint ez véletlenül nem is az én ötletem volt, hanem a páromé, de hát én se próbáltam meggyőzni, hogy nem kell. Mert tényleg jöhet az a vendég, aki a kertben szeretne üldölgélni, a jó húsz éves nyugágyak meg már mégse olyan praktikusak egy baráti beszélgetésnél, hiszen alig bírunk kikászálódni belőlük. 

Mindezek mellett anyum nyugdíjáért és az esetleges levelekért kellett eliszkolnom, persze a postára is és a szintén múlt hétre megérkezett gyógyszereiért. Nem mellesleg meg kisfiam ajándékát kellett elhozni a Bortársaságtól, amivel apukáját lepte meg a szülinapja alkalmából. Mindezek után meg futás haza, mert anyunak ebéd és kutyasétáltatás, majd az otthonból előgondozásra érkező szakember izgatott várása. Na, hát a vizsgálat nem lett valami fényes, bár a kishölgy lelkesen gratulált minden jó válaszért, én azért láttam, hogy az eltelt félévben mennyit romlott anyu állapota. Ebben valószínűleg közrejátszhatott a hétvégi kis zavara is. Ami amúgy kísértetiesen hasonlított a férjem sztrókjára, mert arra a kérdésre, hogy "mama, mi volt az orvosnál?" egy összefüggéstelen betűhalmaz érkezett meglepő folyékonysággal. Éppen úgy, mint a férjemnél annak idején. És ugyanolyan gyorsan ki is tisztult. Ott álltunk talpig bizonytalanságban pénteken este, hogy akkor most mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Vigyük be a kórházba, amikor láthatóan más baja nincs, mint hogy pár percig nem értettük a beszédét, még ő maga sem szembesült a dologgal igazán? Nyolcvankilenc éves. Mit tesznek vele? Jobb esetben bekötnek egy infúziót, talán kicsit be is kábítják. És lehet, hogy többet haza se tudom hozni. Ezzel szemben itthon elment aludni, másnap pedig mintha nem történt volna semmi, a dolgok mentek tovább a szokottak szerint. De ez a hétfői tesztelés azért árulkodó volt. A féléve könnyedén visszafelé is betűzött "világ" szó most nem akart összejönni, a három megjegyzendő szóból csak egy maradt meg biztosan, a műszaki rajznak becézett egymást fedő két ötszög pedig majdnem kifogott rajta. A napi dolgokkal persze tisztában van, bár kellett kis segítség, hogy éppen a hét melyik napját éljük, de hát ki nincs ezzel így, ha nincs rákényszerítve, hogy tudja, milyen nap van éppen. 

A múlt héten lekoccoltam egy fémalkatrészt, a karom bánta, aztán lekoccoltam a régi ebédlőasztalt a nyaralóban, a combom bánta (csúnyán!), az állandó viharos széltől majd szétmegy az agyam, nem vagyok hajlandó elővenni a télikabátot, ezért aztán borzongok és ettől minden izmom befeszül és ráadásnak úgy fáj a jobb bokám, mintha kifordult volna, pedig nem. Két napja csak bokamerevítővel tudok közlekedni, de az sem esik jól. 

Hétfő este aztán szomorúan konstatáltam, hogy az éjszaka nem lesz olyan pihentető, mint az előző, mert egy ilyen pörgős nap után az agyam se bírt lelassulni és egymást kergették a gondolatok. Mit mondjak, hogy a híreket és posztokat olvasgattam, az se segített. Legyen már május!!!!!

Befagyós hét...vége

 Na, hát ez úgy alakult, hogy a zuram szerdára beszélte meg a kocsi vizsgáztatását ... a Balatonon. Valamiért úgy gondolja, hogy itt kevésbé fogja megszívatni a  márkaszervíz, mint otthon, és igazság szerint ebben lehet is valami. Voltunk már náluk, kedvesek voltak, segítőkészek és a cerka sem fogott túl vastagon. (olyasmi lehet ez, mint az állatorvos, mert abban az esetben is fizettünk itt komoly vizsgálatért annyit, mint amennyiért otthon max. jó napot kívánnak még a vizsgálat előtt) Na, a lényeg: a vizsga napja szerda lett. Tehát lejöttünk még kedden délután, lement a szerda és már nem nagyon volt a zuramnak kedve hazamenni, ha már itt vagyunk. Nyugdíjasok vagyunk, megtehetjük. A mamának meg nincs sok választása, meg hát őszintén szólva szinte teljesen mindegy, hogy az otthoni vagy az itteni Poang fotelben ül egész nap. 

Aztán persze beigazolódott az időjósok előrejelzése és csütörtökön jött a szél meg az eső, pénteken már csak a szél, de az aztán keményen. A hírekbe is bekerültünk, amikor a vasúti sínekre borult egy hatalmas fa, magával rántva két villanyoszlopot és megbénítva a Balaton déli partjának vonatközlekedését. A lakásban persze ebből nem sokat érez az ember, megy a légkondi, nem fagyunk meg, csak aztán a kutya - aki mellesleg egy terminátor - jelez, hogy sétaidő van meg labdázásidő van és egyáltalán, ha már itt vagyunk, akkor irány a kert, hiszen azért vagyunk itt. Szerinte. Mára szerencsére már se eső, és a szél is elviselhető mértékben, úgyhogy kirándulás. Annyit jött szembe a Facen a Déliparti Piac Szántódpusztán, hogy el kellett menni megnézni. Talán kicsit bővebb kínálatra számítottam, de igazság szerint ebben az ítéletidőben már akár elégedett is lehetnék. Mindenesetre sikerült egy darab szín sonkát, egy fantasztikus vekni kenyeret (szerintem gyerekkoromban ettem ilyet) és egy üveg jó bort venni. Olcsó volt? Biztos nem. De a minőség most felülírta az árcédulát. A Húsvét ugyan csak a jövő héten érkezik, de ma egy picit előkóstoltunk és örömmel várjuk a dőzsölést. A nap is kisütött, no nem sokat, de azért egy jó félórát melengettük magunkat a napsütötte teraszon. Mivel tegnap jeles szülinapot ültünk, mára is kitartott a kényeztetés felhőkönnyű csokitorta képében, úgyhogy a mai nap után bizton kijelenthetjük, hogy érdemes volt volt itt tölteni ezt a hetet.  Ha a Húsvét fele ilyen jól sikerül, már boldogok leszünk, már csak azért is, mert akkor még barátok is jönnek. Azt meg nagyon szeretjük. 

Nem is volt olyan nehéz az iskolatáska

 Feldobta a Face, hogy nyolc évvel ezelőtt egy fekete-fehér osztálykirándulásos fotóval emlékeztem meg a 40. érettségi találkozónkról. 1974-et írtak a fotón, az első sorban ülök vidáman, mit sem sejtve a rám váró középiskolás évekről. Barátságokról és hogy mennyi mindent tömtek a buksimba, abból mi mindennek vettem hasznát és mi volt, ami szép lassan kikopott, azt számba sem veszem. A napokban - megint csak a Facen - annak örültem vigyorogva, hogy az általam utált szöveges példák egyikét két ismeretlenes egyenletbe tudtam még foglalni, aztán még meg is oldottam és az eredmény is jó lett. Bőszen reménykedtem, hogy akkor még nem kell teljesen leírnom magam, még ha mostanában nehezebben is jutnak eszembe nevek vagy más, keresztrejtvényekbe, kvízműsorokba illő tudnivalók. 

Na, de nem is ide akartam kilyukadni, hanem ... Nyolc évvel ezelőtt csináltam egy kis videót, vagy inkább amolyan diavetítést a diák- és az azt követő évekről, és még a The Connels '74-75 c. számát is alá tudtam pakolni (érdekes lenne kipróbálni, ma is sikerülne-e még). Ma elküldtem az osztályunk Messenger csoportjába, mert egyiküknek eszébe jutott, hogy volt valami ilyesmi, amit a rendezvény helyszínén nem sikerült élvezhetően levetíteni, de talán laptopon, telefonon most sikeresebbek leszünk, és nemcsak nekem lett párás a szemem, mire a végére értünk. Régen volt, tán igaz sem volt!

https://www.youtube.com/watch?v=i4Z4NAl15WQ&t=14s

Gatyába kéne rázni magunkat és egymást

 A barátnőmmel ez mindennapos sóhaj, ő a maga részéről már megint megmarkolta a saját haját és dolgozik az ügyön, én még tapicskolok az önsajnálatban és az akaratlagos vagy akaratlan tehetetlenségemben. Nem baj, majd alakul ez is, ahogy egy kabáttal, egy pulóverrel kevesebb lesz rajtunk, ha egy kicsit kiszellőzik a lakás és a fejem, jobb lesz, ez tudom. De most olyan zokni vagyok - és kicsit röhögök, mert a máskor nagyképűen erre rámutató párom is annak bizonyult ma reggel -, hogy olyan hirtelen indultunk el a nyaralóból hazafelé, hogy én egy szatyor kenyeret hagytam odalent, ő meg az egész táskáját, benne a szerelmetes laptopjával. Úgyhogy nem is tudom, mi lesz vele most két napig, amíg újra magához ölelheti. A mamát és a kutyát persze nem felejtettük ott, utóbbit nem is lehetne, mert ha megérzi a készülődést, akkor ő már nem tágít a kocsi mellől, mert bármilyen jó odalent lenni, azért csak maradjunk együtt, ne veszítsük egymást szem elől. Ezt mondjuk gyakorolhatná a sétáltatáskor is. 

Azért is indultunk ilyen korán, mert a nap nem akart előbújni, úgy meg azért elég hűvös odalent. Erre kihajtottunk a kapun, a nap rögtön ki is sütött és süt azóta is rendületlenül, úgyhogy az itthoni garázs előtt el is hangzott a kérdések kérdése, ne menjünk mégis vissza? Persze, ez vicc volt, mert két napig laboros köröket futunk mindannyian, én plusz a szemészeti kontrollt is letudom, aztán tényleg megyünk vissza a kocsit levizsgáztatni, ami a párom szerint ott a távolban a legjobb választás, mintha itt a környéken nem lehetett volna ezt könnyedén megoldani. És gondolom, ugyanannyiért, mert sok mindenben különböznek az árak, de az ilyen hatósági dolgok azért csak nem. Ráadásul úgy terveztük, hogy a vizsgáztatás után mienk az egész hét, jöhetnek barátok, aztán megnéztük az időjárás előrejelzést és a mostani hétvége máris kánikulainak tűnik a jövő hetihez képest, úgyhogy valószínűleg a vizsga után fordulunk is vissza. Ja kérem, így mulat a magyar nyugdíjas. Szóval, össze kellene már szednünk a szanaszét kóricáló agysejtjeinket, még ha meg is van az oka, amiért ilyen keszekuszák mostanában!

Ráadásul az ottani önkormányzat előtti teret már teljesen húsvéti díszbe öltöztették, tehát ebből egyenesen következik, hogy én is felöltöztettem a kopasz mogyoróbokrot. Mégiscsak jobb az enyhe szellőben lengedező tojásokat nézni a teraszról, mint a kopár ágakat. Remélem, a jövő heti esős hideg nem veri le őket. Tudom, nem szép dolog ennyire előreszaladni, hiszen hol van még Nagypéntek és Húsvéthétfő, de hát ha már a Karácsonyt is türelmetlenül előre hozzuk minden évben (mármint a dekorációt), akkor miért éppen a Húsvét lenne kivétel? Itthon is aranyágak lopják be a napfényt a lakásba és bizony, itt hintáznak az ágain a kis tojások is. Fő a jókedv, ha már éppen egy összegben vasalják be a gépjárműadót, így az ünnep előtt pár nappal. 

Jó nekünk...

 Igenis, én is tisztában vagyok vele, hogy jó nekünk ezzel a balatoni nyaralóval. Az érdem nem a mienk, hiszen megboldogult apósom vágott bele anno az építkezésbe. Én a magam részéről néha szemrehányok, mert hát csak egy kicsit kellett volna egyéb kedvteléseinek gátat szabni és akkor csak egy ikrünk lenne, nem kettő. Ez azért fontos, mert a közvetlen szomszéd itt él ugyan télen-nyáron, de  nagyívben tesz a nyaralóval - illetve neki lakással - és kerttel, utcaszakasszal kapcsolatos teendőkre. Egész évben használja például a kaput, de minden tavasszal mi szembesülünk vele, hogy már megint eltörték a zárat vagy csak lejjebb szállt a nehéz szerkezet és persze megoldjuk a dolgot. Vagy panaszkodik, hogy dugulás van valahol a csatornában, nyilván nem tegnap óta, de megvárt vele, hátha majd mi megoldjuk. Mintha nem lenne elég az az oroszrulett, ami a mi részünkkel vár ránk. Tavaly például a lakókocsi félig betört ajtaja fogadott, amiről nem a mókusok tehettek, de hát most hívjak rendőrt a szomszédra és gyanús "barátaira"? A harmadik szomszéd pedig csak névleg az, ha még az egyáltalán. Évek óta le se jön, hogy itt a közös kerttel is dolog lenne, az pont nem érdekli, mi dolgozhatunk mindenki helyett. Vagy három éve meghirdette eladásra, de nem lehet tudni, hogy a dolog mára hol tart, mert nem igazán tartja ránk tartozónak. Elég érdekes hozzáállás. Tavaly mi jöttünk rá, hogy valakik feltörték a lakását és beköltöztek. Szóltam, lejött, zárat cserélt, elment, mert a macerát a rendőrséggel ő se vállalta. Aztán itt járt egy közös ismerős, közölte, hogy valószínűleg ő lesz az új tulajdonos, azóta se láttuk, dolgozni ő se jön le, de az sem biztos, hogy a talán azóta valósággá vált. 

Szóval, jó nekünk ezzel a nyaralóval. Szerencsére Jamie annyira területvédő, hogy miatta muszáj volt egy kis kerítéssel elhatárolni magunkat, így óhatatlanul is teremtettünk magunknak egy kis magánszférát. Nem örülök ennek, de tagadhatatlanul hasznunkra válik. 

Jó nekünk ezzel a nyaralóval, mert anyut legalább itt kiültethetem a napra (már ha süt), mert otthon a kis erkélyre nem hajlandó kiülni és mivel amúgy sem jár ki a levegőre, kis penészvirág lesz belőle lassan. 

Hogy tényleg jó nekünk ezzel a nyaralóval, az számunkra Jamie szabadságát jelenti, aki egész nap kint kommandózik, leginkább a nyomunkban és ha sétálni visszük, akkor is változatosabb sétákat teszünk mint otthon. Ha hosszabb időre is kimozdulhatnánk, ami most anyu miatt lehetetlen, akkor a közeli vasútállomásról csoda helyekre kirándulhatnánk. De nekünk az is nagy élmény, hogy bár otthon is Budán lakunk, itt a madarak éneke kísér egész nap és még nyáron is tényleg csak aludni keveredünk be a házba, minden másra ott a sok árnyékos kis kiülő, amiket évek alatt kialakítottunk. Az életünk nagy részét itt töltöttük, a gyerekek a szünidőket, sokszor a nagyszülőkkel is, most már az unokák is belakták és szerették, néha úgy gondolom, a kör itt lassan bezárul. 

Egyre korábban jövünk le, egyre később zárjuk be a házat. Régen a hajam felállt, ha a nagy közös hétvégékre gondoltam, ma egyre jobban szeretek itt lenni. Szeretem, ha a barátaink is itt vannak. A múlt héten kinyitottunk, az idén - úgy fest -  nagyobb problémák nélkül sikerült. A csodás, meleg tavaszi napokat élveztük, aztán most didergünk kicsit odakint, ahogy elbújik a nap. Esténként ülünk a tűztál mellett, egyre közelebb húzódunk, mert nemcsak a látvány melenget, de a lángok is. A lakásban csendesen zümmög a légkondi, anyu alatta ül nagykabátban, pedig az itteni 22 fok kifejezetten trópusi az otthonihoz képest, hiszen itt sokkal alacsonyabb a mennyezet. Nem akar olvasni, nem érdekli semmi, nem hallja a madarakat, várja, hogy mikor indulunk haza, ahol aztán nem akar olvasni, nem érdekli semmi. Mint mondtam, jó nekünk...

 

Hangulatban

 Hogy milyenben, azt ne is feszegessük... Van az örök téma, anyu és vele a bezártság, ami így a tavasz közeledtével - még ha csak nagyon lábujjhegyen araszol is - azért valós probléma. Nekem is persze, de én már úgy vagyok vele, hogy az a bizonyos kisrakás is le van kisrakásozva. De hát van nekem egy párom is, aki még lázad, szeretne a napfényre kimenni, kapirgálni a kertben, fúrni-faragni, amit kell, esténként meg leülni a kedvenc csapatát nézni a nagy tv-n, nem a hálószobai kicsin. De hát... a mama szerint hideg van még a lakásban is, hát még a nyaralóban. Ülj ki a napra! - javasoljuk neki mindketten, erre felcsattan, hogy milyen napra, mert még kinézni se hajlandó, nemhogy kimenni, holott a ház tényleg hűvös, hiszen egész télen bezárva várta, hogy újra birtokba vegyük. Fűtünk is, direkt miatta, de ott persze "meg kell fagyni". Szerinte. Minket feldob a madárcsicsergés, neki ez már kimarad, hiszen nem hallja. Feldob a kutya vidámsága, ahogy ő is élvezni képes a szabadságot, a természetet a négy fal helyett. Anyunak ez is csak fintorgásra ad okot, mert mitől van megbolondulva a kutya. A napjait kitölti a létezés, a tv bambulása és szunyókálás felváltva. 

Az otthonba bekerülését lényegében esélytelennek érzem. Nyolcvankilenc éves, alapvetően jó állapotban, de süketen, rossz látással és egy végtelenül negatív életérzéssel. Mit mondjak, arra büszke, hogy 55 évet élt egy társasházban, de nem barátkozott össze senkivel. Hatodik helyen vagyunk jó féléve, nyilván nála rosszabb állapotúak kerülnek be minket megelőzve. A cél érdekében nyilván nem fogom demensnek nyilváníttatni, akkor sem, ha néha meglepő dolgokat mond vagy cselekszik. Harmadik éve nyúzzuk egymás idegeit, én olvasgatom a témában a sok széplelkű kommentjét, akiknek láthatóan fogalmuk sincs, milyen egy nyolcvanplusszos életet élni idejekorán. De örüljünk, hogy ez megadatott nekünk, ő a fél karját odaadná, ha a mamája még élne. Csak ne betegen, elveszetten és ne éppen vele, bezárva az egész családot a lakásba. Hogy a férjem lassan három éve este héttől külön életet él? Hogy a házasságunk ennek mennyire látja kárát? Kit érdekel? A mama egyébként is úgy látja, ő aztán nem sok vizet zavar. Még ennyi idő után is rá tudok csodálkozni, egy idős ember mennyire nem tudja felmérni reálisan a helyzetét. Különben is, ne nyafogjunk, hiszen annyiféle segítség létezik! Létezik a 🌳-szt! Amikor három hetet szerettem volna megoldani, elég világossá vált, hogy mennyire nincs. Amit kaphatok: hétfőtől péntekig - jó esetben - napi 1 óra, amikor az a kevés ember éppen hadra fogható, tehát szó sincs róla, hogy naponta 1-2-szer ránéznek, gyógyszert beadnak, ételt melegítenek, hétvégén is. Bevásárolnak talán, de aztán azzal mit kezd az anyám, aki a frigóból sem hajlandó kivenni valamit, ha éhes. Ami előtte van, az az étel létezik. 

Magánban persze megoldható, árak a csillagos égben, nincs az a nyugdíj, de még megtakarítás sem, hogy abból kigazdálkodja egy egyszerű rászoruló. Egy nagy család talán összedobja a rávalót, de az egyszem nyugdíjas gyerek? Hívtam én olyan otthont, akik azt mondták, már holnap hozhatom, napi 55 ezer forint. Három hétre 1,2 millió? Nos, ez - nekünk - nem megoldás. 

Ezért aztán várunk türelmesen (türelmetlenül) azon a bizonyos hatodik helyen. Közben intézni kezdtem az idei ideiglenes elhelyezést, mert ugyan csak az év végén lesz aktuális, de időben jelentkezni kell, ha nem akarok fejét vesztett tyúkként rohangálni a különböző intézetekhez, mint tavaly, amikor azt hittem, három hónappal korábban időben vagyok. És ezért az ideiglenesért is ugyanúgy végig kell játszani a műsort, orvosi vizsgálatokat, mentális szakember felmérését etc. Most jöttem a háziorvostól, akinek a papírja is kell. Ennek kapcsán eszébe jutott, hogy régen látta, vigyem már oda egy vizsgálatra, egy laborra. Addig meg mérjem a vérnyomását, cukrát naponta többször és persze a tiltakozása ellenére. Mert őt már mindenki hagyja békén! Én az ivásra buzdítással aztán végképp. Ami nélkül meg elég tré lesz az a labor. Hogy közben magamnak is szeretnék orvosi időpontot, netán egy rég esedékes vizsgálatot beiktatni? Majd, ráér az még, hiszen most a mama a fontos. Hazafelé a buszon eszembe jutott, hogyha a cukor értékek vagy a vérnyomás nem lesznek rendben (annak ellenére, hogy amúgy a világon semmi baja), akkor majd további vizsgálatok lesznek (a diabetikus szakorvosi is lejár hamarosan, éves kontrollra oda is el kell majd juttatni), új gyógyszer, további labor? Azt hiszem, kivételesen anyámmal értek egyet: Nyolcvankilenc éves. Hagyják már békén őt! Legalább, amíg jól érzi magát. És eszembe jut szegény Karcsi bácsi, aki életének utolsó heteit felváltva töltötte az otthonban és a kórházban, lényegében öntudatlan állapotban. Az otthonban rosszul volt, bekerült a kórházba, ott "életre" lehelték, visszavitték, aztán egy hét múlva kezdték elölről. Kinek volt ez jó? Ha nincs remény a jobbulásra, minek kínozni még szerencsétlen testet? Mert a lélek már egész biztosan nem volt jelen ebben a tortúrában. Ha létezik ilyesmi, én egészen biztosan rendelkezni fogok egy közjegyzőnél, hogy hasonló esetben hagyjanak békében elaludni.

Na, elkalandoztam. De már előre görcsölök a holnapon, amikor anyámmal meg kell értetnem, hogy most egy hétig vegzálnom kell újra az étkezések előtti és utáni cukorméréssel és a napi háromszori vérnyomásméréssel. Amúgy se volt más dolgom nekem sem. Meg aztán nem véletlenül nem mentem nővérnek annak idején.