Kilók

 A negyvenedik születésnapomon anyám a gratulációja mellé felhívta a figyelmem, hogy innentől évente egy kilót biztos felszedek majd. Már csak azért is, mert én állítólag az apai nagyanyámra ütöttem, aki idős korára kb ugyanígy járt. Idős korára? 63 évesen halt meg. Nem volt ez jó hír, már csak azért sem, mert eleve úgy éreztem, van rajtam 5-10 kiló, ami már addig is szinte észrevétlenül kúszott fel rám. A jóslat azonban bevált, úgyhogy mostanra majd harminc kilóval léptem túl a "versenysúlyomat". Ezt pedig bármilyen test megérezné. Ízületek, tüdő néha sikítva kérik maguknak az inzultust.

Nem tettem én ezért olyan sokat, egyszerűen nem tudok lemondani a kenyérről, tejről, magyaros ételekről, a jó falatok élvezetéről, az édes gyümölcsök zamatáról. Akkoriban csak reggeliztem-vacsoráztam. Aztán beköltözött az anyu és innentől az ebéd is bekerült a képbe. Meg persze az idegeskedés, a stresszevés, amikor aztán már szinte mindegy is, mi jön szembe, csak az emésztés is kössön le néhány agysejtet. Apró adalék... még az anyunak hozott sütemények nagy része is az én gyomromban landol, mert ő fintorogva utasítja el. 1987 óta kutyázom, korábban kifejezetten sok energiát igényelt, hiszen még sportolni is jártunk, de igazság szerint az utolsó négylábúnk is megfuttat rendesen, ha valamiért sietős a dolga. Bele sem merek gondolni, ha még ez a mozgás sem lenne, pedig a munkám jelentős részében is a várost járom, leginkább gyalog. A fogyás iránti vágyam persze töretlen, de ennek ellenére vannak lehetőségek, amiket szinte gondolkodás nélkül utasítok el. Ilyen a futás, amit sosem fogok megérteni, mi élvezetet lehet lelni benne. Aztán sokan ajánlják az ökölvívást, de ahogy Hadházi Laci is mondta: 50 felett elkezdeni a bokszot csak arra jó, hogy másnap legalább biztos lehetsz benne, azért fáj mindened, mert megvertek. A szétválasztó diéta nem vált be, mert az első hónap hősies próbálkozása után már megingott a kitartásom a második hónapra, a harmadikra meg... hagyjuk is. Alessia barátnőm a 16/8-as diéta esküszik, de én inkább fel sem kelek (erre esélyem sincs), ha nem ehetek valamit reggelire. Egyszerűen muszáj valami reggelivel kezdenem a napom, és az egészen biztosan nem zabkása lesz. 

Ilyen helyzetben az ember mindenben hinni akar. A Face pedig lelkesen ontja eléd a kínálatot. Utólag már szégyellem, de én be is dőltem már többnek is. Elsőként a mágneses gyűrűnek, ami mégcsak nem is mutatott olyan jól, mint a reklámban, a hatása pedig - nyilván - nulla. Aztán következett a mikrotűs tapasz, ami megintcsak nem volt köszönő viszonyban a reklámbeli képekkel, de legalább nem is használt. Most éppen a gombakávénak szavaztam bizalmat. Már az is eredmény, hogy legalább meg tudtam inni, nem volt olyan penetráns íze, mint sok készítménynek. De még annyit sem értem el vele, hogy meghajtson és így dobjak le 1-2 kilót. Viszont sikerült egy 

vagyont elszórnom ezekre a felesleges próbálkozásokra, amikről szerintem már a legelején is tudtam, hogy hiábavalóak. Ahogy mondani szokás, a Remény hal meg utoljára. Amit soha nem tesznek hozzá, hogy azért, mert ő a gyilkos. 

Azt hiszem, nincs más esélyem, mint megbarátkozni a 46-osról lassan 48-asra változó méretemmel és max azzal próbálkoznom, hogy legalább ne növekedjen tovább. A nagyobbik baj az, hogy például ruhavásárlásnál fejben még 42-nél tartok, aztán a meglepetés erejével hat rám, hogy a nagyobb méretben még a fazon sem úgy áll, mint annak idején. Mindenesetre a dolog inkább fizikálisan visel meg (ennek éppen eléggé ijesztőnek kellene lennie), mentálisan nem annyira. A tükörből egy telt nő néz vissza, továbbra sem vagyok hajlandó ijesztően kövérnek látni magamat. Ráadásul 20 évvel ezelőtt sem voltam túlságosan elégedett a tükörképemmel, akkoriban egészen más miatt, úgyhogy ebben úgyszólván nincs változás. Az önértékelésem nem rosszabbodott a kilók gyarapodásával. Nem fogadkozom a kötelező alkalmakkor, január elsején vagy a nyár előtt a fürdőruhára hivatkozva. Eleve vesztett ügyekre nem pazarolom az energiáimat. Viszont remélem, nem ugrálnak le rólam nagy tételben a kilók a jövőben, mert az valószínűleg nagy bajt jelezne. Kerek a világ, kerek vagyok magam is!

 

Elszaladt a nyár

 A nyaraló nekünk létszükséglet ezzel a kis lütyő négylábúval, aki egész egyszerűen nem tud uralkodni magán és olyan szinten védi a területet az otthoni társasház kertjében, amivel lehetetlenné teszi, hogy élvezzük annak adottságait. Alattunk egy építésziroda van, ahova ráadásul néha vadidegen ügyfelek érkeznek, de a lányokkal sem hajlandó megbarátkozni, pedig egyikük egy szálkás tacskó gazdája, s mint ilyen jó eséllyel indulhatna a barátkozás útján. Nem tudhatta, hogy Jamienek a kutyás gazdi lét még nem biztos belépő a barátkozáshoz. De nem hajlandó megbarátkozni a másik lenti lakó unokáival sem. Még így sem, hogy a sajátjainkkal nincs problémája. Szóval, kimondhatjuk róla, hogy teljesen antiszoc, úgyhogy mindenkinek jobb, ha mi a nyaralóban töltjük az időnk nagy részét. Itt sem egyszerű a képlet, mert szomszédok itt is vannak telken belül, de ezt már évekkel ezelőtt orvosoltuk két kis kerítéssel, már csak nem szabad megfeledkeznünk annak zárásáról sem. Ettől függetlenül ez egy remek hely, őrült boldogsággal várja, hogy kiszállhasson. Már ahogy az M7-esről lekanyarodunk és lassul a kocsi, tudja, hogy hamarosan birtokba veheti a kertet és lesznek majd izgalmas séták a tóparton, ahol lehet pancsolni, döglött halban henteregni, mindenféle fura állatokat találni, de akkor is partner, ha csak ülünk a stégen és nézzük a végtelen vizet. Március elejétől lejárunk és október végéig biztosan megtartjuk ezt a jó szokásunkat. Ez az évből nyolc hónap. Akár elég is lehetne, de igazság szerint mindig marad bennünk hiányérzet és vágyakozás, amikor le kell zárni a házat. 

A címben azt írtam, elszaladt a nyár. Nos, a hőkupolás része hál istennek, tényleg elszaladt. (Istenem, lassabban futott, mint én Jamie után) A jó idő most jön, ahogy elmarad a forróság, néha esik egy kis eső, nem olyan megerőltető a séta és esténként lehet a tűz mellett melegedni akár. Szeretjük az őszt, mint ahogy szerettük a tavaszt is. Vicc, hogy egy nyaralóban pont a nyarat nem szeretjük annyira. Az idén a helyi önkormányzat se segített azzal, hogy kitiltotta a kutyásokat a tóparti sétányról a főszezon idejére. De most újra miénk itt a tér, élünk is a lehetőséggel és nagyokat sétálunk. Évezzük a látvány látványát (Hadházi után szabadon), a költöző madarak készülődését, a felhők játékát, még a lócitrommal bőven megajándékozó fogathajtó versenyt is. Szeptembert írunk, papíron elszaladt a nyár. De most jön az az időszak, amikor legjobban élvezzük a "birtokot". 

Na, egy lélekbúvár is tudna mit kezdeni velünk

 Ma van a 44. házassági évfordulónk. Szép szám, apró szépséghiba, hogy ebből talán kettőt-hármat jutott eszünkbe megünnepelni. Magyarázhatnám a dolgot, hogy szerelmesek ne szeptember első napjaiban házasodjanak, hiszen később a gyerekek a tanévkezdéssel úgyis kiverik a fejükből a jeles napot, de éltesebb korunkban már végképp nincs erre mentségünk. Ma is a nagyfiam első exapósa (basszus, hogy már ilyen is van) köszöntött fel minket, mire észbe kaptunk, hogy tényleg, jééé. Gáborra minden évben számítani lehet, hogy nem feledkezik meg születésnapokról, névnapokról és még a házassági évfordulónkról sem. Csak azért érzem magam ezügyben kényelmetlenül, mert én bizony nem tartom számon az ilyesmit a nagyon közeli családtagokat kivéve, és hát az egy igencsak szűk kör, még az unokatestvérek sem férnek bele. 

Az a nap, amikor úgy érzed, még valami jöhet, aztán felvágod az ereid

 Jó, persze, nem vágnám fel, annyira azért nem bírom a vért. De mondjuk itt lakik két ember dugig szívgyógyszerekkel. Az is egy opció. 

Délelőtt elmentem a FECS-be némi tanácsért. Hát, messzire nem mentem azokkal, amiket kaptam. Így majd három év elteltével is csak az ismerősöktől innen-onnan összekapirgált kis tudásmorzsák vannak, mert az ő tájékoztatásuk lényegében kimerül a jelentkezés folyamatában. De ha ott egyszer valami félrement, vagy a várakozás alatt, akkor arra nézve lényegében semmiféle megoldási javaslatuk nincs. Példának erejéül, ma meglepetésként megosztották az információt (mondom, lassan három éve állunk sorba), hogy évente le lehet (kell?) adni egy állapotromlásról szóló "jelentést". Amit ugye majd a körzeti orvos kiállít, aki egyébiránt egy barom. Ő lényegében ötven évesen annyit se tud a dologról, mint én, pedig nyilván nem anyám az első, akinek az otthonbeli elhelyezésénél az orvosa kell közreműködjön. 

Utána felhívtam az otthont magát, ott megtudtam, hogy tavaly november óta még mindig a hatodik helyen állunk, már az is jó hír, hogy nem mentünk hátrafelé a sorban, mert korábban erre is volt bőven példa. Adjak be új előresorolási kérelmet, de akkor anyámról a pszichiátrián mondassam ki, hogy súlyos demens. Oké, elindult ezen az úton, de hogy nem én leszek az, aki ezt végig játssza vele, az is biztos. És lehet, hogy ennek további hatásai is lennének, gondnokság, ilyenek, de ezekről persze előre megint nem tájékoztatnak, majd rájövök, ha egy papír már elkészült. 

Közben itt az idei november, repülőjegyek megvéve, unokák várnak, én meg azt sem tudom, van-e anyám olyan állapotban, hogy az ideiglenes helyre beveszik. Mert ha nem, akkor zsákutca, az biztos, hogy az unokákat lassan az érettségijük idején látom újra. (Már ha nem uzsonnázok azokból a bizonyos pirulákból). Hetek, hónapok óta jár az agyam, amikor éppen nincs valami más, hogy csak meg ne híusuljon  az utazás és mi lesz akkor, ha mégis ... mert ez ugye nemcsak az én bizniszem, hanem a férjemé, a fiamé, a családjáé, a barátainké, akik a kutyára vigyáznának vagy a napközié, ha mégis úgy alakulna, vagy a másik fiamé... a sor végtelen, és csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen ezen görcsölnöm már hónapokkal előtte. 

Közben a mama hol teljesen rendben van, hol teljesen ledobja a lácot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. Mostanában éppen az utóbbi. Végig csinálta a hőkupolákkal tűzdelt nyarat úgy, hogy nem nagyon mozog, nem iszik napi fél liternél többet, de köszöni, fizikailag minden oké. Most éppen nincs étvágya, máskor egy kőműves is elismerően csettintene, ahogy "csipeget". Tegnap és ma még felöltözni se akar, azt mondja, nincs jól. Mondom, akkor hívom a dokit. Ja, azt ne hívjam, nincs gond. 

A gyerekeim látják, hogy lassan, de biztosan szétesik az anyjuk, aki régen mindig mindenről tudott és elintézett, de most mintha falhoz lenne állítva, béna kacsaként lavírozik és sokszor kiborul. A férjem meg ... nos, hát ő a maga részéről megtette, amit képes volt megtenni és igazság szerint ez igenis nagy dolog, hogy a mama itt van velünk a nap 24 órájában. Hogy miatta három éve bezárva élünk egy olyan életbe, amit éltes korunk ellenére azért még nem értünk el. Megviseli ez a helyzet őt is? Naná, nem is lenne normális, ha nem. Csak hát ez már a házasságunkat is megterheli, nem kicsit. Hogy nyugdíjasként azt képzeltük, majd lesz néhány vidám évünk,, ami csak rólunk szól, nem a munkáról? Ja, hát mondják: álmodozás az élet megrontója, meg hogy a remény hal meg utoljára. Azt bezzeg sose mondják, hogy csak azért, mert ő a gyilkos. 

Nem baj, semmi se baj! Egyke gyerekként ezt a lapot húztam. És most már azt is tudom, hogy a régi nagy bölcsességek milyen időt állóak: Segíts magadon, mert ha Te nem teszed meg, hát más biztos, hogy nem fogja! Holnap térden csúszva járulok egy újabb intézmény elé, akikkel eddig mindig sikerült szót értenünk, roppant segítőkészek voltak, anélkül, hogy az örökségemet rájuk kellett volna íratnom. Aztán legfeljebb holnap is kiborulok. Már kezdem megszokni.

Ja, és más irányú ügyeim is ma kulmináltak, de azokról most nem ejtek szót, mert pillanatnyilag még keresem a diplomatikus szavakat, amikkel a ház urát fogadjam.