Mit mondjak, embert próbáló napokon vagyunk túl és nem győzök elég hálás lenni a Nagy Manitunak, amiért végre rendesen kapok levegőt. Már évek óta azt vettem észre, hogy a nyári hőség roppant módon felerősízi és sajnos ki is hozza a legrosszabb énemet, agresszív leszek, apróságokon felcsattanó, nem mellesleg pedig a szokásosnál is jobban dolgaimat elodázó. Nem akarok hosszasan panaszkodni, hiszen nemcsak nekem volt melegem az országban, de az biztos, hogy már önmagamat utáltam, miközben szabályosan éreztem, ahogy az agysejtjeim olvadnak ki a fülemen, végtagjaimat mázsás súlyok húzzák, aludni tudnék a nap bármelyik időszakában, de legkevésbé éjszaka.
Ezek után nem is csoda, hogy az elmúlt időszak két legszuperebb napját akkor éltem meg, amikor a nagyfiam betegecske kutyájára kellett vigyáznom. Most mondjam azt, hogy "szerencsére" nem lehet összeengedni a mi kutyánkkal, mert azon drágaságom annyira felpörgeti magát, hogy utána napokig kellemetlen fizikai tüneteket produkál, így tehát adódott a feladat, hogy két napig a lehető legnagyobb nyugalomban szitteljem csórikámat a saját otthonában, szigorúan a rövid sétákra és viszonylag elviselhetőre szellőztetett lakásra koncentrálva. Minden másra ott volt a napi 20 óra alvás. Úgy terveztem, hogy nekem is, de végül én maratoni netflixezésbe kezdtem (és nem is bántam meg). Vittem magammal laptopot, könyvet, amiket végül ki sem nyitottam. Vagy a New Amsterdam első évadának részeit bambultam (itt-ott kicsit beleszunyókálva, igaz) vagy tényleg aludtam. Nem voltam időhöz kötve, akkor keltem-mentem-ettem-ittam, amikor úri kedvem úgy tartotta, nem kellett alkalmazkodnom, tekintettel lennem, kiszolgálnom, észben tartanom, figyelnem senkire és semmire. Carlos ebben tökéletes társ volt, a hőségben minimálisra vett életfunkcióival. Két teljes napig magunk voltunk a Zen. Aztán ő is visszakapta a gazdiját, aki szerintem egy pöppet túlfélti ezt a jószágot, meg én is a családom, jelesül a férjem és a mamám, Jamieről már nem is beszélve. Akik viszont felpörögve várták, hogy újra rám szálljanak. Pedig amikor a második nap reggelén a tükörbe néztem, szerintem látványosan kisimultabb volt az orcám, mint amikor megérkeztem. Mostanra már ugyanolyan nyúzott, nem is értem.
A hőség nekem nem barátom. Éppen ezért nagy volt az öröm, amikor tegnap este előbb a szél jelezte érkezését, később nagy cseppekben az eső is. Nyitott erkélyajtónál aludtunk, úgyhogy nem tudom, az eső meddig áztatta a hetek, hónapok óta kiszáradt anyaföldet, mert én végre úgy aludtam, mint a tej. Ennek ellenére reggel fél hatkor (ez máris majd egy órás késés az előző napokhoz képest) már úton voltam Jamievel. Lementünk a partra is, ahol széttárt karokkal öleltem magamhoz a szelet, hagytam, hogy szinte átfújjon rajtam. Eskü, már-már fáztam, de nagyon jó érzés volt. Utána hazasétáltunk, csináltam kávét, majd visszadőltem az ágyba, és ez már-már mennyei érzés volt.
Ahogy közelgett az ebédkészítés ideje (na, ez sem hiányzott ott a kutyaszittelés idején), rutinosan pakolgattam ki a hűtőből a hozzávalókat. Hogy az elmúlt napok hősége ölte ki az ide vonatkozó agysejtjeimet vagy amúgy is pusztulóban vannak már, nem tudom, de sikerült kolbászzsír helyett sárgabarackpürét tennem a tört krumpli hagymás alapja alá. Ki a franc emlékezett rá, hogy jó másfél hete egy kaiserschmarn miatt turmixoltam össze néhány szem sárgabarackot? Tulajdonképpen nem lett rossz. Anyu például mintha észre sem vette volna, jó étvággyal evett belőle, én a becsület kedvéért toltam be az adagomat, de a férjem kikérte magának a hirtelenjében sárgabarackos chatney-re keresztelt hozzávalónak a befogadását. Az ő része bizony - ezt kár is lenne tagadni - ment a kukába és ami a rosszabb, hosszas fejtegetésbe kezdett, amiben a korom és az agyműködésem közti anomáliákat kezdte sorba szedni a rá váró vészterhes évek vizionálásával. Na, hát ha a fellélegzés ilyen következményekkel jár, elképzelni sem merem, mi lesz itt, ha újra bedurvul a nyári időjárás.
