Éppen ráérek

Már nem siránkozom rajta, hogy a mi családunk még egy normális ünnepet sem tud megülni. Évek óta érzem ezt és már megkérdőjelezem a múltbelieket is, hiszen az nem lehet, hogy csak mostanában felejtettük el megadni egy Nagy Nap módját. Tegnap összejöttünk mi, akik még/már itthon vagyunk, de igazság szerint, bármilyen finomra sikerült a vacsora, édes volt a magnélküli dinnye és az ínynek kellemes a sós karamellás Vienetta, az egész egy kuka volt, ahonnan kétszer is felálltam, hogy a fürdőszobában elmorzsoljak néhány könnycseppet vagy csak beleordítsak némán a félhomályba. 

Nyilván nem vagyok jó passzban már hosszabb ideje, de erre a napra azért jó kedvvel készülődtem. Nem is a magam névnapja miatt, de a kis kilencéves golyófejű miatt, akit mostanában ritkábban látunk és ilyenkor is nehéz elszakadni a szánakozástól és csak örülni a pillanatnak. De nyilván nem segített az ünnepi hangulat megőrzésében az otthoni feszült helyzet és a minket körülvevő világ megannyi problémája sem. 

Aztán igen erősen ott munkál bennem az érzés, hogy április 12-én úgy éreztem, valami jó következik, valami, amitől nem szorul össze napi szinten a gyomrom a tehetetlenségtől és dühtől. Körülbelül egy hétig tartott az eufória, aztán visszajöttek a régi arcok és velük a napi hányinger. Én is a türelmetlenek táborát erősítem, akik szerint már tegnap is késő lett volna vezető száron látni néhányukat, de amit az elmúlt hónapokban műveltek, az csak felerősítette ezt az érzést. Leginkább azt nem értem, hogy lehet a  Főninek még mindig ekkora hatása a valamikori vazallusaira, mert ha nem ez történik, akkor a kép sokkal ijesztőbb, akkor itt nem egy ember végtelen romlottságáról van szó, hanem tömeges elmebajról. Tudom, sokan mondják is, hogy ne kövessem a mindennapokat az Interneten, de hát az embert mégis csak érdekli az ország, amelyben él. Az összkép végtelenül lehangoló, még ha szerencsére van is változás, de amennyi ellendrukker mondja a mantráját minden értelem nélkül, az egész egyszerűen rémisztő. Azt hittem, még megérem, hogy a dolgok jobbra fordulnak a hazámban, hogy lesznek még nyugodt éveim, amikor a barátnőmmel már nem a napi politikáról beszélünk elkeseredetten, hanem a kézműves munkájáról vagy az írásaimról. De ebben a közegben én képtelen vagyok visszatalálni valamikori önmagamhoz. Ő szerencsésebb alkat, mert - látszólag - lerázza magáról, mint kutya a vizet, teszi, amit kitalál, csak én dagonyázok ebben a ragacsos sárként rám tapadó rossz érzésben. Nézem a videóösszefoglalókat a parlamenti ülésekről és nem értem, felnőtt, tanult emberek hogyan mehetnek le ennyire a legaljára, megtagadva mindent, ami igazán fontos, valami kiforgatott nemzetieskedő maszlag mögé bújva. Milliókért óvodás gyermeket játszva a nemzet házában. Kifogásolják MP stílusát? Ja kérem, az igazság sokszor fájdalmas, igen. Főleg, ha valakiből hiányzik az önreflexió. Ez az ember sok más mellett éppen azt teszi, amire az ország nagyobbik része felhatalmazta, számonkér, elszámoltat és a fejükre olvassa, amit még önmaguknak is képtelenek bevallani. Kimondja helyettünk azokat a szavakat, amiket az elmúlt tizensok évben csak otthon a négy fal között mertünk kimondani. Nem volt diktatúra? Minek nevezed azt, ha a szabad véleményedet nem írod le nyilvánosan, mert abból esetleg egy barátodnak, rokonodnak, a gyermekednek lehet problémája, amikor egy hr-es rákeresgél az ismerőseire? Most leírhatom, de lassan megint nem teszem, mert aljas és nemtelen támadásoknak senki nem akarja önként kitenni magát. A Face egyik legnagyobb hibája, hogy szabadon eresztette a szellemet a palackból és ahogy azt sokan keresetlenül megfogalmazzák: "eddig csak a családod tudta, hogy hülye vagy, de most már mindenki". Ezt a "hülyét" pedig megkapja mindenki, válogatás nélkül, a szemben álló oldalak mindegyikén. Azt már nem is mondom, hogy lassan egy "hülyének" már örülni is lehet, mert válogatott mocsok dől a billenytűkön keresztül. 

Szóval, az annyira várt megnyugvás helyett most itt van ez az újfajta gyomorszorító érzés, a mocskolódások, hazugságok, emberi mívoltukból kivetkőzöttek mocsara. Ezen már nem segít a naplemente bája, a kutya bohóckodása, egy lebilincselő természetfilm, és sajnos nem segít már egy baráti beszélgetés sem, mert annak a témája is a napi taposómalom mellett éppen ez az érzés. Ez a nemzet, amely annyi kiművelt főt adott a világnak tudományban, művészetben most az influenszerek vadászterülete. A lájkokért mindent! A legalja stílusban. Egy nemzet, ahol a jóakarat nevetségessé válik, gúny tárgyává, a visszahúzás pedig követendő példává. Elkeserítő! 

No, de mint mondtam, most éppen ráérek. Kiírom magamból a keserűséget, miközben Golyó mellettem szuszog. Bízva bennem, hogy gazdája helyett is gondját viselem két napig. Mindkettőnknek kell ez a nyugalom! Talán nekem jobban, de ő ebben tökéletes partner. Most pedig bekapcsolom a tv-t, amire nagyfiam feltöltötte a filmeket, amiket kértem. Eszem-iszom, kikapcsolok. Mert most éppen ráérek.

Golyó ilyen, mindenki szereti

Nyilván nem vagyoMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege

Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasokMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege

Jobb és rosszabbMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasokek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasok napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasok

Nagymama

Nem könnyű nagymamának lenni, ha az unokáidtól egy fél világ választ el. Az évi egy alkalom, amikor találkoztok, nem sok mindenre elég, arra is csak éppen, hogy tudatosítsd bennük ki vagy és mi a szereped az életükben. Mostanra Levi 7 éves, Leia 5 és megszületett köztünk egyfajta kapocs, amitől nagymama és nagypapa lettünk, akikhez szívesen jönnek, akiknek örülnek, ha leszállunk a repülőről. A nyelvi nehézségek mellett óhatatlanul ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy a mindennapjaiknak csak évente néhány rövidke hétre vagyunk a részesei, így aztán a találkozásaink rendkívül intenzívek. Mit mondjak, tavaly itt voltak egy hónapig, utána hetek kellettek, hogy kipihenjük azt a kicsit görcsös figyelmet és rendelkezésre állást, amit ez az időszak jelentett. Főleg, hogy ebben volt egy majd tíz napos időszak, amikor a szüleik sem voltak itt. Ettől - előre - úgy féltem, mint ördög a tömjénfüsttől, aztán utólag kiderült, ez volt a könnyebbik része. Miután apukájuk születésük óta csak magyarul beszél velük, értenek ők mindent, de magukat kifejezni nyilván az anyanyelvükön az egyszerűbb. Éppen ezért óriási lépésnek éltük meg, hogy itt egyre többet szólaltak meg magyarul. Lassan megint eltelik egy év a legutóbbi találkozásunk óta és hiába a videókapcsolat, az azért nem olyan, mint amikor itt kavarnak körülöttünk. Ma reggel megint hívtak, mert a kedvenc magyar mesekönyvükből - Brúnó Budapesten - nagy ötletet merítettek. Bartos Erikát már Kovács András Péter humorista is a legmelegebb atyai szeretettel átkozta el, ma reggel megtettem én is. 

Az unokáimnak rengeteg magyar nyelvű mesekönyve van, de a kedvenc vitathatatlanul Bartos Erika. Bogyó és Babóca, no meg Brúnó. Nyilván tud valamit a nő, amit csak a gyermeklélek ért, a felnőtt meg csuklik tőle, de tagadhatatlan, hogy Jamie megtörtént és elképzelt történetei után Bartos Erika könyvei mindent visznek. Brúnó Budapesten és az ország különböző részeiben, a Balaton partján... csináljon bármit az esetlen kis figura, azt az én unokáim rajongva hallgatják, lapozgatják, aztán - mint jelen esetben - rám néznek és/vagy üzennek, hogy nagymama, varrj nekünk állatos foltpárnát. Melyik nagymama tud ellenállni az unokai kéréseknek? Még az sem, akinek a varrási tudománya nem nagyon haladja meg a függöny szélének beszegését. És nem, még véletlenül sem a tök egyszerű kutyás vagy cicás párna a cél, hanem egy pingvines és egy wombatos. Jézus ereje! Utóbbi egy ausztráliai erszényes jószág és amíg élek, nem értem, miért éppen ez lett Levi kedvence, kis bumfordi jószág, ami nagyon hasonlít a kapi barára, más néven vízidisznóra vagy éppen a hódpatkányra, de nem AZ, tehát nekem wombatos figurát kellene varrnom, mert a legényke azonnal kiszúrja, ha valamelyik másikat próbálom "eladni" neki wombatként. 

Hogy a varrógép jelenleg szétesve várja a szekrény mélyén, hogy szakértő kezek összerakják a fejét, másodlagos kérdés. Már úgyis egy ideje kampányoltam érte a nagypapánál, most az unokái miatt még meghallgatásra is került a dolog, remélhetőleg sikerrel veszi ő is a rá váró akadályt. Internet a barátunk, aki keres, talál, a leírás alapján, ha nagyon összeszedem magam, akkor a kezdőknek való wombatos foltot még össze is fogom tudni öltögetni. Valamiért ez tűnik a nagyobb kihívásnak, pedig nyilván egy pingvin sem sokkal egyszerűbb. És ha már az internettel barátkozom, akkor ott van az éppen megkavart kínai csomagküldő, akinél bármit kereshetsz, mert ha ott nincs, akkor sehol nincs és persze azonnal feldob néhány találatot fillérekért. Mondjuk velük vigyázni kell, mert sokszor a valóság köszönő viszonyban sincs a fotókkal, meg hát ugye itt elsősorban az az elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit a két kétbalkezes kezével. Azt meg nem is mondom, hogy az alig ezer forintos árra, majd másfél ezer forintnyi vámot nyomnak, bár ha minden kötel szakad, ez már nem sokat nyom a latba. Szerencsére a barátnőm az elmúlt egy évben igencsak beledolgozta magát a patchwork témába, erről árulkodnak a lakás különböző pontjain felbukkanó kis takarói, úgyhogy szakavatott segítség is rendelkezésre áll, ha végképp elakadnék, de mint mondtam, itt az alap elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit. Azért tulajdonképpen szeretnék légy lenni a falon Bartos Erikáéknál, hogy ő az ilyen ötleteit, meg a szilvásgombóc főzést, meg a ... sorolhatnám vég nélkül, mert a fantáziája kiapadhatatlan, olyan játszi könnyedséggel vezényli le egy falka gyerek mellett, mint ahogy a könyvek lapjain áll, mert akkor földig hajolok előtte. De ha nem... Ha csak amolyan közösségi izgatásnak talál ki ilyeneket, akkor megrángatnám a haját, de meg bizony. 😂 Tavaly például - ha már a Balatonon voltunk - Bartos Erika miatt vonatoztam el a két gyerekkel Balatonboglárra, hogy felmenjünk a gömbkilátóba. A mesében vidámabb volt a dolog, de a lapokon nem is volt olyan őrült meleg, bár, végül a fagylaltozás sokat dobott a programon, meg a hazafelé buszozás, ahol a sofőrnek tízperces pihenője volt Balatonlellén, amit nemcsak a gyerekek, de a nagymama sem értett 😂Na, mindegy is... a tervezési folyamat beindult, holnaptól nagypapa varrógépet szerel, én anyagok és hozzávalók után kajtatok, aztán ahogy a mondás tartja, majd csak lesz belőle valami, ha el nem bajszom, legfeljebb fogpiszkáló tartó 😎

https://youtu.be/J45PT-Prufo?si=KGWgMTorhHFcS4md

A mai sem egy jó nap... de egyáltalán, mikor volt utoljára olyan?

 A Face - bármennyire is szeretnék én magam is leszakadni róla, mert érzem, hogy a jelenlét többet árt, mint használ - rendre az arcomba tol mindenféle "kéretlen" tartalmat. Áprilisban azt hittem, legalább a politikai posztok és reakciók visszaszelidülnek, észérvek csapnak majd vitába, de sajnos szó sincs róla. Legtöbbször a vesztes fél gyászfolyamatának stációjával magyarázzák azt a töméntelen gúnyt, átkozódást és trágárságot, amit a nagy Manitu sem tud kordában tartani. Én meg - bár, tízből kilencszer lefogom a kezem, mert voltam már én is ribanctól, hülye vénasszonytól qváig minden, és hát lássuk be, kinek hiányzik ez a reggeli kávéja mellé, hogy aztán koffein nélkül is magas vérnyomással csináljam végig a napot, mert igenis hatnak rám is a bértrollok, végtelenül primitív emberek sorai - szóval, azért néha oda kommentelek. Például ilyen stílusban.... Már előre félek a reakcióktól, de hát néha képtelen vagyok befogni, pedig tudom, hogy úgyis csak magamra húzok néhány eszementet.

"Hagyjuk ezt a gyászfolyamatot! Ez egy ország mentális állapotának lenyomata, aminek semmi köze a gyászhoz, sokkal inkább az évek óta hergelt indulathoz. Mert itt utálni kellett bárkit, mindenkit, aki másként gondolkodott, mint amit az állami propaganda minden ingyen elérhető helyről, illetve a jól megfizetett bértollnokok által napi 24 órában tolt. Ez a zsigerekbe ivódott utálkozás minden iránt, ami más, mint amit sokan napi mantraként hallgattak. Hozzájuk nem jut el érvelés, tényfeltárás, nekik hitük van. És a hitüket támadja a rögvalóság, ettől pedig még dühösebbek. Aki pedig ezért az egészért felelős, az köszöni, nem foglalkozik a szellemmel, amit kiszabadított a palackból."

A "kéretlen" tartalmak másik formája az emlékezés. Olyan emlékeké is, amik máig fájnak. Sebeké, amik sosem heggednek be. Mint aminek holnap már a hetedik évfordulója lesz... Ez az írás öt éve született. De ma is pontosan így hasogat Jack hiánya, aki a "mesében" Kócos nevét kapta. 

"2019. július 17-e emlékére

Zsemle és Morzsa

Zsemle türelmesen tűrte, hogy a kis szőrmók a pofáját kapdossa. Mostanra már igazán megszokhatta volna, de még mindig bujkált benne valami halvány rossz érzés, amikor ez a kajla kölyök a kegyeit kereste. Mintha cserben hagyta volna a régi barátját, Kócost. Még mindig nem értette, miért jött ez a kis mitugrász és ugyanakkor miért tűnt el az életéből olyan hirtelen Kócos. Már nem is emlékezett azokra az időkre, amikor a göndör bundás nem volt mellette. Annyi kalandon át elkísérte a kis kurtalábú, ő volt a Barát, de hát milyen barát az, aki csak úgy eltűnik egyik napról a másikra, el sem búcsúzik.

Ha rosszat álmodott, még eszébe jutott az a furcsa nap. Zajos volt és szagos, fura, ismeretlen neszek, szagok maradtak emlékként róla. Az biztos, hogy semmi sem készítette fel rá, hogy az élet oly hirtelen megváltozik. Előző este a park szélén elolvastak minden friss üzenetet, jóízűen ették meg az egyébként nem túl izgalmas vacsorát, kikönyörögtek néhány falatot a gazdiék vacsorájából is, aztán éjjel összebújva aludtak, mint minden éjszaka. Reggel már korán indultak a parkba, hogy a nagy meleget elkerüljék. Várta őket a labdázás, a barátok. Nagyszerű napnak ígérkezett. De Kócos - tőle szokatlanul - csak ballagott ráérősen. Aztán megállt és öklendezni kezdett. Gazdi még szemrehányóan csóválta is a fejét, hogy „te rosszaság, már megint felnyaltál valamit”, aztán hazamentek és megreggeliztek. Kócos is evett, a szokott jó étvágyával, mintha félórával korábban nem dobta volna ki a taccsot. Minden olyan volt, mint máskor. Egy ideig. Kócos pocakja tovább rendetlenkedett, ezért elvitték Csaba dokihoz. Ő nem ment, de nem is bánta. Mostanában Kócos úgyis többet járt oda, mint normális lett volna. Mert mindig „felnyalt valamit”. Amitől a pocakja rendetlenkedett, de egy-egy szuri hamar rendbe tette. Amikor végre megállt a kocsi a ház előtt, megnyugodott, végre hazaértek. De Kócos csak feküdt a gazdi lábánál elgyengülve. Amikor felállt, furcsa szagú folt maradt utána a kövön. Vér! – ismerte fel a szagot, de nem tudta, nem tudhatta, hogy ez bajt jelent-e. Bezzeg a gazdiék ijedten kapták fel Kócost és már ott sem voltak. Ő csak nézte értetlenül a mögöttük újra becsukódó kaput, végül Nagyi lába mellé feküdt és várt. Ha várt, akkor mindig hazajöttek, és a világ dolgai rendben mentek tovább. Most is így kellett lennie. Így kellett volna lennie! Hiszen még olyan fiatal volt!

Amikor végre hazaértek, Kócost csendesen az ágyába fektették. Zsemle még mindig nem érezte, hogy olyan nagy baj lenne, hiszen a gazdiék mintha nyugodtabbak lettek volna, mint korábban, amikor olyan hirtelen elfutottak. Hagyta, a barátja had pihenjen, majd másnap elmondja, mi a baj. Talán még játszanak is, komótosan, öregesen, ahogy mostanában szoktak, pedig Kócos még egyáltalán nem volt öreg, de hozzá lassult az ő tempójához, mint egy rendes baráthoz illik. Végül ő is lepihent, már éppen megnyugodva lehunyta a szemét, hogy vége az őrült futkosásnak, amikor Gazdi kiabálni kezdett. Sírt, zokogott, szorította magához Kócos kis testét, aztán a pizsamájában már rohant is újra a doktorhoz. A nagyi fel sem ébredt a zajongásra, így aztán Zsemle csak ijedten ült a becsapódó ajtó előtt, semmit sem értett.

Végre hallotta, hogy az autó újra megáll az udvaron. Léptek közeledtek, nagyon lassú léptek. És Gazdi csak zokogott, mint akinek nagy bánata van. Kócos nem jött. És azóta az este óta nem is látta. Azt mondták: elment. De hát még Kócos sem volt olyan bolond, hogy elszökjön és itt hagyja őt egyedül a valaha közös vacokban. Hiszen itt mindig volt étel, játék és szeretet. Mi más kellhetett még neki? Még sokáig érezte a lakásban a szagát, a sétánál szimatolva kereste a park bokrai alatt, de Kócos nem került elő.

Itt volt helyette Golyó, aki nem hagyta, hogy hiábavaló kérdéseken törje a fejét. Ő sem értette, hová tűnt a barátja, de hát őt sosem az eszéért szerették. Most – mintha ebben a hiányérzetben támogatni próbálta volna – bújt hozzá. Korábban nem merészkedett ilyen bizalmas közelségbe, de most mintha egymásból merítettek volna erőt.

Néhány nappal később gazdiékkal beültek a zörgő négykerekűbe és őt felhőtlen öröm töltötte el a napok óta lassan rátelepedő szomorúság helyett. Végre megint kirándulni indulnak! Talán az út végén előkerül Kócos is. Sokáig suhantak, közben kis megállókkal, hogy elgémberedett lábait megmozgathassa, végül megálltak egy ház előtt, melynek kerítésén túlról hangos kutyaugatás fogadta őket. Jött egy asszony, aki örömmel tárta ki előttük a kaput, mint valami régi ismerősnek. Gazdi a pórázt szorongatva bevezette Zsemlét is az udvarba. Meglepetten torpant meg, ahogy a fészekaljnyi kölyköt megpillantotta. Külsőre olyanok voltak, mint a régi babaKócos, akire már alig emlékezett, akit évekkel ezelőtt hoztak neki, hogy ne legyen magányos. Ezek is még kicsik és hangosak voltak, játékosak és szemtelenek. Nemsokára az egyiket kiemelték a többiek közül. A kis maflának első dolga volt, hogy őt közelebbről szemügyre vegye. Ennek nem igazán örült. Neki sok ismerőse volt, de azok mind felnőtt kutyák voltak, akik értékelték az erejét és békés természetét. Nem bosszantották feleslegesen. És volt Kócos, aki mellette nőtt fel, megtanulta a szabályait és az együtt töltött néhány év alatt igaz barátja lett. Ez a kis rosszcsont pedig azt hitte, valami plüsskutya ő, akit tépdesni lehet. Rámordult, mire a kicsi inkább a virágágyást vette szemügyre. Kapott egy nagy tál vizet, de mire szomjasan beleivott volna, apró tappancsok borították ki a kövezetre a hűsítő vizet. Zsemle azonnal távolabb is helyezkedett, nehogy bárki azt gondolja, ő volt olyan ügyetlen, hogy felborította a tálat. Az elázott kis rosszcsont pedig boldogan dagonyázott a sárban. Zsemle még nézni sem akarta. A kétlábúak azonban nevettek, beszélgettek, papírokat lapozgattak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Zsemle megkönnyebbülten ugrott talpra. Azt ugyan nem értette, miért kellett ilyen sokat utazniuk egy kis beszélgetésért, hiszen ezt az emberek máskor meg tudták oldani azokkal a kis berregő vacakokkal, amikből egyet még Kócos is megrágcsált kölyökként. Akkor igazán haragudtak rá, igaz, nem sokáig.

Hallotta a hangokból, hogy hamarosan útnak indulnak és ő meg is indult a kapu felé. Valami halvány rossz érzés arra késztette, hogy forduljon vissza, és azt kellett látnia, hogy Gazdi éppen felemeli a földről a koszos kis kölyköt és puszit nyom az apró buksira. Jó, hát mindig tudta róla, hogy egy kölyökkutya könnyen leveszi a lábáról, történt ilyen már a parkban is, de Gazdi most kitartóan szorongatta az apróságot és az ajtót kitárva nemcsak Zsemlét szólította fel, hogy üljön a helyére, de hamarosan őmaga is beült, ölében a kicsivel. Olyan apró, mint a morzsa – kócolta össze kedveskedve Gazdi a kölyök fejét, és Zsemle beletörődően szusszantott. Régi emlékképek bukkantak elő, ahogy Kócossal összebújva aludtak egy hosszú út végéig a Gazdin. Már tudta..., ez a prücsök most hazajön velük. Apa pedig felnevetett a kormánykerék mögött: Zsemle és Morzsa! Öregfiú, te még nem biztos, hogy tudod, de ti összetartoztok, mint a zsemlemorzsa minden falatkája. Zsemle nem egészen értette, mi a vicces, de a falatkák kifejezés jó emlékekkel társult, úgyhogy megnyugodott. 

Ennek már két éve. A kis Morzsa alaposan rácáfolt az akkori méretére. Mostanra már erős volt és Zsemle szerint némiképp beképzelt is. Azt gondolta magáról, hogy ő a főnök otthon, a kertben és úgy általában mindenhol. Eleinte próbálta elmagyarázni neki, hogy ez nem így van, de olyankor a kis szélvész lebirkózta Golyót, így bizonyítva, hogy Zsemle rangját csak a korának tisztelegve hagyja meg, mert amúgy ő a király. De őt tényleg tisztelte, így aztán elnéző türelemmel figyelte a tobzódását. Már nem gondolt Kócosra, az idő szövetében elmosódottá váltak a róla szóló emlékei. Számára csak a Ma volt és a mát Morzsa jelentette. De voltak napok, amikor a Gazdi egy ma már csak halványan ismerős nevet emlegetett, miközben szemét újra elöntötték a sós cseppek. Zsemle érezte, hogy fájdalmasak a kétlábúak gondolatai, és mivel Gazdinak fájtak, hát fájtak neki is. Fejét az ölébe hajtva kerestek egymásban vigaszt. Aztán Morzsára néztek, ahogy lábait az égnek meresztve aludt a nagy melegben, Gazdi elmosolyodott, Zsemle pedig megnyugodott. A világ rendben van! A jövő rájuk vár, új kalandokban Morzsával az oldalán."

Szóval, ez az írás öt évvel ezelőtt emlékezett Kcosra, azaz Jackre, akinek rövidke életét sosem feledjük. Mára már Zsemle, azaz Colin is vele kergeti a lepkéket a Nagy Szivárványon túl, ettől az emlékezés még sírósabbra sikerült. Igaz, Morzsa, azaz Jamie még itt van velünk, de már sosem lesz semmi olyan, mint azokban a boldog években, amikor még a nagy csapat együtt volt. 

Fellélegezve

 Mit mondjak, embert próbáló napokon vagyunk túl és nem győzök elég hálás lenni a Nagy Manitunak, amiért végre rendesen kapok levegőt. Már évek óta azt vettem észre, hogy a nyári hőség roppant módon felerősízi és sajnos ki is hozza a legrosszabb énemet, agresszív leszek, apróságokon felcsattanó, nem mellesleg pedig a szokásosnál is jobban dolgaimat elodázó. Nem akarok hosszasan panaszkodni, hiszen nemcsak nekem volt melegem az országban, de az biztos, hogy már önmagamat utáltam, miközben szabályosan éreztem, ahogy az agysejtjeim olvadnak ki a fülemen, végtagjaimat mázsás súlyok húzzák, aludni tudnék a nap bármelyik időszakában, de legkevésbé éjszaka. 

Ezek után nem is csoda, hogy az elmúlt időszak két legszuperebb napját akkor éltem meg, amikor a nagyfiam betegecske kutyájára kellett vigyáznom. Most mondjam azt, hogy "szerencsére" nem lehet összeengedni a mi kutyánkkal, mert azon drágaságom annyira felpörgeti magát, hogy utána napokig kellemetlen fizikai tüneteket produkál, így tehát adódott a feladat, hogy két napig a lehető legnagyobb nyugalomban szitteljem csórikámat a saját otthonában, szigorúan a rövid sétákra és viszonylag elviselhetőre szellőztetett lakásra koncentrálva. Minden másra ott volt a napi 20 óra alvás. Úgy terveztem, hogy nekem is, de végül én maratoni netflixezésbe kezdtem (és nem is bántam meg). Vittem magammal laptopot, könyvet, amiket végül ki sem nyitottam. Vagy a New Amsterdam első évadának részeit bambultam (itt-ott kicsit beleszunyókálva, igaz) vagy tényleg aludtam. Nem voltam időhöz kötve, akkor keltem-mentem-ettem-ittam, amikor úri kedvem úgy tartotta, nem kellett alkalmazkodnom, tekintettel lennem, kiszolgálnom, észben tartanom, figyelnem senkire és semmire. Carlos ebben tökéletes társ volt, a hőségben minimálisra vett életfunkcióival. Két teljes napig magunk voltunk a Zen. Aztán ő is visszakapta a gazdiját, aki szerintem egy pöppet túlfélti ezt a jószágot, meg én is a családom, jelesül a férjem és a mamám, Jamieről már nem is beszélve. Akik viszont felpörögve várták, hogy újra rám szálljanak. Pedig amikor a második nap reggelén a tükörbe néztem, szerintem látványosan kisimultabb volt az orcám, mint amikor megérkeztem. Mostanra már ugyanolyan nyúzott, nem is értem. 

A hőség nekem nem barátom. Éppen ezért nagy volt az öröm, amikor tegnap este előbb a szél jelezte érkezését, később nagy cseppekben az eső is. Nyitott erkélyajtónál aludtunk, úgyhogy nem tudom, az eső meddig áztatta a hetek, hónapok óta kiszáradt anyaföldet, mert én végre úgy aludtam, mint a tej. Ennek ellenére reggel fél hatkor (ez máris majd egy órás késés az előző napokhoz képest) már úton voltam Jamievel. Lementünk a partra is, ahol széttárt karokkal öleltem magamhoz a szelet, hagytam, hogy szinte átfújjon rajtam. Eskü, már-már fáztam, de nagyon  jó érzés volt. Utána hazasétáltunk, csináltam kávét, majd visszadőltem az ágyba, és ez már-már mennyei érzés volt. 

Ahogy közelgett az ebédkészítés ideje (na, ez sem hiányzott ott a kutyaszittelés idején), rutinosan pakolgattam ki a hűtőből a hozzávalókat. Hogy az elmúlt napok hősége ölte ki az ide vonatkozó agysejtjeimet vagy amúgy is pusztulóban vannak már, nem tudom, de sikerült kolbászzsír helyett sárgabarackpürét tennem a tört krumpli hagymás alapja alá. Ki a franc emlékezett rá, hogy jó másfél hete egy kaiserschmarn miatt turmixoltam össze néhány szem sárgabarackot? Tulajdonképpen nem lett rossz. Anyu például mintha észre sem vette volna, jó étvággyal evett belőle, én a becsület kedvéért toltam be az adagomat, de a férjem kikérte magának a hirtelenjében sárgabarackos chatney-re keresztelt hozzávalónak a befogadását. Az ő része bizony - ezt kár is lenne tagadni - ment a kukába és ami a rosszabb, hosszas fejtegetésbe kezdett, amiben a korom és az agyműködésem közti anomáliákat kezdte sorba szedni a rá váró vészterhes évek vizionálásával. Na, hát ha a fellélegzés ilyen következményekkel jár, elképzelni sem merem, mi lesz itt, ha újra bedurvul a nyári időjárás. 

Nem vagyok túl jól a bőrömben

 Több oka is van ennek. Részben olyan magánéleti, amiben csak áttételesen vagyok érintett. Mondjuk, anyaként - lehet - még rosszabb ezt megélnem. Mindegy, ez az ő dolguk, nem teregetem, csak a saját szennyest. 

Aztán a múltkor megfogalmazott rossz érzésem a napi politikával kapcsolatban egy cseppet sem javult, köszönhetően egy olyan elvakult rétegnek, akiket nem tudok, és már nem is akarok megérteni. Most éppen nagy fogadkozást tettem a Nagy Manitu előtt, hogy többet a hírek alatti kommentmezőre Nem Kattintok Rá! Ugyanis ez olyan szinten megvisel, hogy lassan fizikai tüneteket is produkálok egyes trolloktól. Az etetőjüket meg érje utól a vudum!

Eskü, már csak egy "kicsit" sírok anyám miatt, de az az igazság, hogy ezt néha muszáj, mert ez amolyan szelep a fejem búbján, mint a Szaffiban a lovag úrnak. Ahogy a barátnőmnek mesélem néha a "napi anyám"-at, sokszor teszem fel a Teremtőnek a kérdést, hogy Mivel érdemelte ezt ki Ő vagy éppenséggel Én? A jelenlegi helyzet nem jó neki, de nincs mód arra, hogy visszaforgassuk az időt, tehát nyomjuk a verklit tovább. És nem jó nekem se, aki az idegszálaim maradékát tépdesem. Tulajdonképpen ne szóljak egy rossz szót sem, hiszen a múltkori diarrhoea-eset kivételével egy csomó kellemetlen feladattól mentes vagyok, gyógyszerezek, kiszolgálok. De ... hogy egy jó szava nincs hozzám, vagy hogy a velem való kommunikációja ilyen kiszólásokban nyilvánul meg, az azért tagadhatatlanul megvisel:

-terítem a reggelijét, várom a teájához a forró vizet, kiskanál már a csésze mellett, ő közben a gyümölcsjoghurtot kívánja meg kenyérrel, ezért odaszól: "kiskanalat!", "vizet!". Soha egy "kérem", se egy köszönöm". Tudom, nem kellene ilyesmivel törődnöm, de hát na...

-Amúgy ilyenekből van egy nap tucatnyi. Hogy a tűző napsütésben a lakás fényárban úszik, amerre jár, hogy emiatt pl a hétvégére a fürdőszobában végig égve maradt a lámpa. Hogy a kikészített víz estére is érintetlen. Az orvos meg tanácsolja, naponta többször itassam, mert vészesen keveset iszik. Aham, azt a felcsattanást nem ő hallja, amit kapok: "Jaj, hagyjál már ezzel a marhasággal!" Hogy a barátoktól kapott cseresznye xar, mert puha (bár, mézédes), a saját cseresznye féléretten savanyú, aztán éretten meg kukacos. A magyar eper (aranyárban" xar, az aldis szintén, az almát reszeljem le, de csak a felét. A szőlő kemény, vastag a héja. A sárgabarack akkor is jó, ha a kés lepattan róla. Dinnyét látott a reklámban, miért nem veszek, de magozzam ki és vágjam fel. Az áfonyából csak pár szem kell, de az is savanyú. Paradicsom, paprika nem kell. Mert csak. Hagymát szeleteljek. De ne ezt, mert ez csípős. Uborkát szeleteljem fel... a sor végtelen. Meg se próbál egy banánt egyedül meghámozni, de azért ő qvára önállóan tudna otthon élni. És kizárólag a fele kell annak is. Sonka, felvágott nem kell, de nyissam ki. Aztán látom, hogy a kutyának dugdossa az asztal alá. A levesből, főételből a hús szintén így végzi.

Ha azt kérem, ne etesse, mert lassan már gurul, akkor jön a "mindig rám szólsz". Hát, a postás nem jár ide etetni a jószágot, őrá nem szólhatok. A minap vacsorázni nem akart, mert hat órakor már le akart feküdni aludni. A vita végén tagdhatatlanul már kiabáltam, bár a süketsége miatt alapjáraton is zeng tőlünk a ház, mert ugye a hallókészülék nem kell. Mire ő: "a végén meg is fogsz ütni?" - kérdezi gúnyosan. Mit mondjak, abban a percben volt rá némi késztetésem. 

Vidám az élet mifelénk. Ha rendbe teszik a pszichiátriai rendeléseket, alighanem kérek is időpontot "szép öregkor" jeligére. Ja, magamnak. 

Mind Full or Mindful

Üröm az örömben

 Jamie ivaros kan, aki jól bírja a fajtatársak társaságát, nem kötözködik. Persze, ha kerítés mögött van, az egy másik helyzet, ott megy az arcoskodás. És valahogy ezt látom most a FB népében is, hogy a kerítés mögött, ami  jelen esetben a facebook, rengeteg ember tépi a száját, trágárkodik, "nemzethy kereszténység' jelszava alatt azt kívánja egy tiszás képviselőnőnek, aki a szombati eufórikus hangulatban tánc közben kificamította a térdét, hogy törte volna el rögtön mind a kettőt. Meg az összes többi is, aki ott járt. Nem mondom azt, hogy emberek, olyanok vagytok, mint az állatok, mert ez sértés lenne az állatokkal szemben. Volt egy öreg, beteg kutyám, mellette egy fiatal fajtatársa, aki mint mondtam, sosem konfrontálódik másokkal, ha nem muszáj, de amikor az öreg társát fellökték, úgy ment neki a támadójának, mint egy kis fúria, mert elesettet, gyengét nem bántunk. Ez még a kutyáknál is alapvetés. 

Kétségbeejtő az a morális, mentális állapot, amiben ez az ország van. Egy hónappal a választások után, az országgyűlés megalakulása után, habzó szájjal hirdetnek tovább hazugságot, gyűlölködést. Azt fröcsögve, hogy a másik oldal gyűlölködik. És képesek Esterházytól idézni, hogy "bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá". Ők? Azt kell mondjam, a béka segge az a szint, ami fölött ti nem akartok az alá menni, miközben folyamatosan ott vagytok. Anyákat, gyerekeket, idős embereket mocskoltok és sajnos teszik ezt ők is a facebook kerítése mögé bújva. Mert a gyarló ember nem tartja oda a másik orcáját is, hanem visszaszól, sokszor bizony abban a stílusban, ahogyan a sértés őt magát érte. És lehet, hogy ez az ember másnap a közértben előre enged a pénztárnál, mert nálad csak egy kiló kenyér van és neki teli a kosara, megkímél a várakozástól. Persze van, aki a hétköznapokban sem hazudtolja meg zsigeri gyűlöletét és a nyílt utcán is megmutatja azt, amit sokan csak a billentyűk felett. 

Na, csak oda akarok kilyukadni, hogy nem akarom elhinni, hogy ilyenek vagyunk, amit a facebook mutat rólunk. Mert ha igen, akkor itt teljesen mindegy, hogy volt-e rendszerváltás vagy nem volt, ez az ország pusztulásra van ítélve. Ha nem tudjuk tisztelni a másikban az embert, tekintet nélkül arra, hogy miben hisz, hogyan szeret, hogy a szeme kék vagy barna, vagy a bőre sárga, barna vagy fehér, akkor itt olyan alapvető bajok vannak, amik már az én eletemben nem orvosolhatóak, ez valószínű, de félek, hogy már örökre ilyenek maradunk. És a nagyobbik baj az, hogy ezeket a zsigeri indulatokat mások hogyan és hány féleképpen használják fel a maguk kis pecsenyéjének sütögetésére. Végtelenül elkeserítő helyzet. S bár hangoztatjuk, hogy az elmúlt rendszernek történelmi bűne az ország lakosságának ilyen szintű megosztása, de ha erre nem lett volna fogadó készség, akkor nem tartanánk itt. Hiába az öröm a változás felett, ha ilyen alapvető dologban képtelennek mutatkozunk a változásra.

Ünnepnapok gyors egymásutánban

 Május 9. nekem sokáig a Győzelem napját jelentette. Abban a korban voltam gyerek, amikor a történelmet a győztesek írták (mikor nem volt így?) és a keleti blokkban a második világháborút lezáró dátumot a Szovjetunió és szövetségesei óriási katonai parádékkal ünnepelték. Aztán változott a világ, nálunk legalábbis ez a nap újra egy lett a sok közül, míg tegnap újra piros betűs ünneppé vált, újra egy korszak lezárását, a nép ünnepét lett hivatott hirdetni. A Győzelem napja volt ez újra, csak a tartalom változott menetközben.

Május 9. egy másik nagy mérföldkő is, hiszen ezen a napon mondta ki nagyfiunk és szerelme a boldogító igent. Furcsa, a hagyományainktól eltérő esküvő volt, de ami fontos, az Ő nagy napjuk és a boldogságuk. Nekünk is ez a legfontosabb. 

Május 11. hetedik éve ünnep a családban, akkor született az Erdei Kergető alomban egy kócos kislegény, Apor, aki nyolchetes korában nálunk lelt otthonra és aki folyamatosan tanít minket elfogadásra, kitartásra és a végtelen szeretet megoszthatóságára. Ritka kincsre leltünk benne. Kicsit amolyan győzelem volt az ő születése is a veszteség felett, amit drága Jackünk hirtelen távozása jelentett, még ha mi ezen a napon nem is tudtuk, hogy a gyógyír már keresi az utat hozzánk. 

Május 10. pedig egy újabb csoda, lányunokánk születése napja. Egy fiús családban egy kislány érkezése már önmagában óriási kihívás, én magam legalábbis kicsit félve vártam, hogy mit kezdhetünk majd egymással. Nem kevés előítélettel vártam a rózsaszín barbieszörnyet és akit kaptam, az egy életvidám, nagyon okos és ügyes kislány. Akik imádja a rózsaszínt és megszerettette velem is 😄 Akaratos? Igen, hiszen kiköpött apja lánya és sokan még azt is meg merik kockáztatni, hogy tiszta nagyanyja 😄 De amikor az angol anyanyelvű unokám - ki tudja honnan halva - "nagymaminak" szólít, hát az szavakban kifejezethetetlen érzés és alapjaiban mossa el a szorongásaimat és csak a vegytiszta szeretetteljes várakozás tölt el a jövőt illetően. 

Úgyhogy ünnepeljünk!!!

Erdei Kergető Apor, akarom mondani Jamie, hétéves lett

(2019. 05. 11.)

Hétéves lettem én, s nekem íródott ez a kis költemény. 

Ennyi év alatt tettem ezt-azt, dolgokat

Megihlettem gazdám, hogy írjon rólam jó sokat.

Hétéves lettem én, s talán igaz, hogy engem szeretnek legjobban e földtekén. 

De nem volt ez mindig így, néha magam is könnyezek kicsit.

Hisz voltak elődök, nagyok és kicsik.

Közülük Colint ismertem én, gyógyír voltam sebzett szívén.

Ha van sors, mely nekem rendeltetett,

A gyógyítás és öröm, mely lelkeket melengetett. 

Ebből részesültem én is magam, S még nem is ősz a bundám avagy hajam.

De jó volt ez a hét év!

Volt benne nyűg, s hév, de nem cserélném el semmiért.

Voltak itt vadász ősök, belőlük lettek a hősök.

Én vadat már nem kajtatok, kicsit irigykedem is rajtatok.

Hogy hogyan lettem nyíri Aporból skót rőtszakállú Jamie boy?

Rejtély, mely gazdám lelkéből tört elő, midőn a kanapén a tv-t leste ő.

Az évek során sokat tanultam, barátokra leltem és sokat javultam.

Már gyerekbarát vagyok, ha kell, s nem riogatom őket, az apró tipegőket.

Vannak rigolyáim is, kinek nincsenek?

Ha házat őrzök, az érkezők esélytelenek. 

Hangos vagyok és vad, jutifalatért sem megalkuvó,

De ha a barátom leszel, öledben boldogan megbújó. 

Számon tartom családom érdekeit, Futtatom őket, ha kell, az életükig.

S cserébe ők is vigyáznak reám:

Orvos, vitamin, puha ágy, programok, s a kocsiban rajtam a hám.

A telek az én birodalmam, megénekelném, ha lenne irodalmam.

De most búcsúzom, ezernyi móka vár

A csatornaásásnál is nagyobb homokvár,

S a víz, a Balaton selymes víze, melybe ugrani jó hajnalonként izibe. 

A fűben henteregni csodás, a pattanó labda utáni iramodás...

Mondom én, mennyi móka, de hallga csak: reggeli tálam telik a jóra.

Mancsos ölelés, Jamie 

Anyák napjára...

 Ma elmentünk vásárolni és a boltok nemcsak azért voltak dugig, mert tegnap zárva tartottak és ma mindenki igyekezett behozni az egynapos nemköltekezést. Ma a vásárlók többsége már az Anyák napjára vásárolt. Ki étellel készült, ki édességekkel, mások előre megkötött hatalmas virágcsokrokkal. Erről eszembe jutott, hogy mi lesz nálunk... Anyu már rég nincs ünnepi hangulatban. Őt nem lehet kizökkenteni sem karácsonnyal, sem születésnappal, sem az Anyák napjával. Ugyanazzal a keserű arckifejezéssel várja, hogy teljen már le az ideje. Ettől persze az ünnepi hangulat alapjai megroggyannak. Ma örülhetnék, hogy legalább a nagyobbik fiam itt lesz és megölelhetem oly sok idő után, de az örömben üröm is van, így aztán ettől sem lesz olyan nagyon ünnepi hangulat. 

Néha állok a nagy lakás közepén, átkozva a négyzetmétert és a belmagasságot, amit egyre kevésbé vagyok képes rendben tartani. Nézem a nagy étkezőasztalt, ami körül elférne a népes család, de csak egy kerülgetni való bútordarab az is a sok székkel, hiszen még ünnepeken is az étkező kerek asztalánál ülünk le mi hárman, amíg még hárman vagyunk. Amikor a babaillatú tappancskákra cuppantjuk a puszit, eszünkbe se jut, hogy nem lesz ez mindig így; és hogy mekkora űrt hagy maga után ez a gyorsan elillanó korszak. Apró morzsák még leesnek majd, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez fájni fog. Ahogy az amputált végtanál is létezik a fantomfájdalom, valami olyasmi lehet ez is. Az Anyák napja már rég nem ünnep csak egy keserédes visszaemlékezés.

De most valami perverz akaratossággal meg akarom élni a napot, ami anyákra, nagymamákra, az én anyámra, rám mint anyára és nagymamára emlékezik. Néhány régi kép segít felidézni a valaha volt szebb napokat.

anyuval a Feneketlen tónál

srácokkal egy laza délutánon

unokákkal tavaly kompolva

Sóhajtozós

 A barátnőmnek csütörtökön volt a születésnapja. Kicsit előre ünnepeltünk - egy jó kis kínai kifőzdében 😜 (mit csináljak, ha éppen ehhez volt gusztusa), kapott papírkönyvet, ami manapság lassan már luxus, de aztán a nagy napon felült a repülőre és elment a kedvenc városunkba. Mondjuk, neki sokkal kedvencebb, amit az is bizonyít, hogy kihulló nevek és helyek lehet megviccelhetik a szürkeállományunkat, de nála az hótziher, hogy nem Velencével kapcsolatban. Ezzel szemben nekem ma pisztolyt tarthattak volna a fejemhez, akkor se ugrott volna be egy ottani sütemény neve, így aztán telefonos segítséget kértem és kaptam postafordultával, pedig az információ sokaknak semmit nem segített volna: "tudod, az a krémes istenkirályság, amit a Giudeccán ettünk a Majernél és Aperollal öblítettük le". Már vágta is rá, hogy fritelle. Én meg csendben elástam magam a kert végében gondolatban, hogyha már a kedvenc seggnövesztő neve is kihullik a memóriámból. Az sem mentség, hogy régen volt már ez a hedonista dőzsölés, hiszen az íze azért még itt bizsereg a nyelvemen.

Fura dolog ez a kötődés egy városhoz, még ha amúgy az egyik legnépszerűbb turista célpont is. Jó tíz évvel ezelőtt voltam a topon, írtam róla, kutattam róla, de a gyökerek valahol a gyerekkoromban lettek elültetve. Már nem esküdnék meg a pontos időpontra, 1970 vagy 1972 volt-e, de a háromévenként lehetséges nyugati utazással élve két egész napot eltöltöttünk Velencében is. Tíz-tizenkét éves voltam. Mestrében kempingeztünk, hogy aztán végig járjuk a várost, sőt motorcsónakkal még Muránóra is eljussunk. Anyám a híd alatt elfutó patkányt látta, apum a könnyű és ízes olasz Rufinót dicsérte, én meg gyerekként szinte alig kaptam levegőt, annyira a hatása alá vont Serenissima. Legközelebb "majdnem felnőttként" jutottam el oda majd anyaként, huszas éveim végefelé, két higanymódra futkosó fiú gyerekkel látogattunk be a jesolói félsziget egyik kempingjéből. Mivel kisebbik fiunk kruppos köhögésére jó gyógymódnak tűnt a tengeri levegő, mi már minden évben visszatértünk és ha már a közelben töltöttünk két hetet, hát a városhoz se lehettünk hűtlenek. Voltunk ott durcás tizennyolcévessel, aki legközelebb már inkább Görögország felé vette az irányt a barátaival, meg főiskolással, aki a  barátnőjét is hozzácsapta a családi karavánhoz. Kérdezték, hogy "nem unod még?" Naná, hogy nem! De azért jöttek velünk, hogy lépésről lépésre észrevétlenül magával ragadja őket is a hely szelleme. Aztán eljött a pillanat, amikor barátnőkkel, végül A barátnővel látogathassam meg újra. Na, ez volt az a pillanat, amikor - ha lehet - végképp rabul ejtett. (Jó is az, ha a barátnődet ugyanazzal a defekttel verte - áldotta - meg az élet) Akkoriban hagytam szárnyalni a fantáziám a kedves kopott köveken, a huzatos sikátorokban, forró napsütésben, tavaszi fények közt vagy téli misztikumát kutatva. 

Jártam a világnak más gyönyörű tájain vagy városaiban, de egyik sem volt rám ennyire erőteljes hatással. Velence örök szerelem marad, mostanra talán éppen azzal a nyugodt szeretetteljes szemlélődéssel, mint ahogy egy hosszú házasságban változnak az érzések. 

Jó lenne már kiengedni

 Annyi feszültség van bennem, hogy tulajdonképpen simán elláthatnám a lakás energiaszükségletét, pedig van fogyasztónk bőven. Anyuval a dolgok - ha egészen őszinte akarok lenni - egyszerűek. Talán éppen az a baj, hogy igazából csak bébiszitterkedem mellette, mert képtelenség normális interakcióba bonyolódni. Mindegy, ezt most már elengedem, nem tudok változtatni rajta, hogy saját döntése okán nem hall, nem lát, zárt buborékban éli az életét és kényszerít minket is erre a buborékra. Ez van, ha szeretem, ha nem. Az otthon nem jelentkezik, már nem is érdeklődöm, amiből nyilván arra következtetnek, hogy nekünk biztosan megfelel ez a jelenlegi állapot. De igazság szerint legalább annyira rettegek tőle, hogy jelentkeznek, mint attól, hogy nem. Most már inkább azon parázok, hogy a novemberi ideiglenes elhelyezéséig már ne romoljon mentálisan jobban, mert aztán majd köszönik, ők se segítenek. Olyan pedig nem létezik, hogy ne láthassam az unokáimat bő egy év elteltével!

Tegnap tévéztünk, aztán átkapcsoltam a Netflixre, amikor pedig vissza, akkor már nem volt tv adásunk. Hagytam a fenébe, este volt, ki-ki nyugalomba, már én is bólogattam, mentem aludni. Reggelre a helyzet - magától - nem oldódott meg, de hagytam, majd ha délben hazajövök, intézem. Ha nem is egyszerűen, de megoldottuk Vandával és egy kedves női hanggal közösen. Alig fél óra kellett hozzá. A sikeren felbuzdulva gondoltam elintézni az aktuális átutalásainkat. Na, ott újfent elborult az agyam, mert a laptopom és a telefonom egyik napról a másikra megharagudtak egymásra, mire a békülést kigépészkedtem, már közel álltam hozzá, hogy mindkettőjüket kivágom a - csukott - ablakon. Közben életem párja is vicceskedni vágyott a telefonban, nem mondom, hogy értékeltem a humorát. 

Jöttömben-mentemben meg - én hülye - be-benézek a Facera, hogy kövessen az országos híreket. Na, ezt végképp nem kellene! Az emberek olyan szintén vannak meghülyülve, hogy a harmadik kommentnél már kivándorolni lenne kedvem, de legalábbis elbújni egy kerekerdő mélyén és embert nem látni néhány hétig. Lezajlott a választás, lassan elcsitulhatnának a végletekig felajzott indulatok, de nem, mert még a szimpatizánsok is marják már egymást, hogy ha egy döntés születik, az jó lesz-e, ha egy kinevezés megvan, az mégis miért, mert az illető szerint biztos nem. Mert ő maga Nostradamus, aki látja a jövőt és előre tele van mindenféle prekoncepcióval. Emberek! Még fel sem állt az új kormány, a dolgok még csak most indulnak be, lesz szíves ez a sok önjelölt miniszterelnök kicsit visszavenni. Mert "nem ezért választottuk meg, hogy ezt nevezze ki vagy amazt". Nem, azért választottunk, hogy változás legyen. Az a változás meg majd bebizonyítja, hogy jó döntés volt-e. De az hétszentség, hogy nem akkor, amikor még a régi garnitúra ül a székekben. 16 évig mindenki csendben volt, most meg tegnapelőttre miért nincs minden megoldva. Normááális, Margit? 

Új időszámítás

 Nem tegnap óta, de már hosszú évek, talán évtizedek óta gyűlt bennem a feszültség a mindennapoktól. Talán anyu állandó jelenlétével is azért nem tudok megbékélni, mert már amúgy is pattanásig feszült bennem minden. Hogy mégis mitől? Hiszen van hol laknom, van egy nyaralónk, s mindezeket sikerült megőrizni évtizedek óta, van mit ennem, s azon ritka alkalmakkor, amikor láthatom őket, kényeztethetem az unokáimat, van annyim, hogy szemrebbenés nélkül merjek bevállalni egy kutyát, aki minden szeretete mellett azért óriási kiadás. Most más aspektusait hagyjuk. Van autónk és megengedhetem, hogy 34 évesen is a magunkénak tudhassuk a kedvencet és van mellette egy fiatal, éppen hatéves. Micsoda luxus! Van, akinek tényleg az. Hogy akkor mégis mi a fenétől feszengek? Attól a nyilvánvaló hazudozástól, ami napról napra körülvett, az óriásplakátoktól és a filmeket/ zenéket/ meséket is megszakító politikai reklámoktól (most nem is térek ki azok minőségére és tartalmára, mert az az, ami végképp kiborító). 

Négy éve betege voltam a kormánypárti újabb kétharmadnak és már letettem róla, hogy az én életemben itt még normalizálódhatnak a dolgok. De aztán  2024-ben történt valami, ami eleinte halványan, végül már minden gondolatomat megülően reményre késztetett. Rettenetesen féltem az újabb csalódástól. Alapvetően nem vagyok egy pozitív alkat, akinél a pohár mindig félig tele van. Nálam félig üres, így aztán nehéz volt hinni, bízni, de mégis képtelenség lett volna nem reménykedni. És tegnap este ez a remény a változás valóságában öltött testet. Még mindig alig bírom elhinni. Tisztában vagyok vele, hogy amilyen állapotban a gazdaságunk, a bel- és külpolitikánk és nem utolsósorban az ország mentális egészsége pillanatnyilag leledzik, a változás lassú és fájdalmas lesz. Másként nem megy, mert a csodatétel valaki másnak a reszortja, nem az újonnan megválasztott miniszterelnöké. 

Mégis, hosszú évek után először a korán reggel beköszönő szorongás elmaradt. Rendszerváltó kutyás-barátnős kávézás után elkezdődött a nap és bár minden ízemben fáradtnak érzem magam, én már tudom, hogy innentől jobb lesz. Főleg, ha az oszlopokról, hirdető táblákról is eltűnnek a vizuálisan szennyező politikai reklámok és soha többé nem is kerülnek elő. Én a magam részéről be is tiltanám ezt az abszolút pénzrabló reklámműfajt, mert aki egy sokszorosított fotó alapján dönt, az azt jelenti, hogy magát az embert sose látta, sose hallotta, fogalma sincs az általa elvégzett munkáról. Akkor meg milyen választás ez? 

Tavaszi szél vízet áraszt, virágom, virágom... 

A költészet napja - kicsit másként

 Mint általában, a cím csak áttételesen utal a későbbi tartalomra, előre is bocsánat érte. Kutyás család vagyunk már jó ideje, tacskóval kezdtük, most megint tacskónál tartunk, köztük volt még másik tacsi és két golden is. 
Az első Buksi volt, a simaszőrű tacskó, aki nevelt nekünk egy részben tacskó lelkületű goldent, Morgant. Kettejükről - igazából elsősorban Morganról - írtam egy könyvet: Morgan - mindent kutyámról, ami leginkább egy személyes főhajtás volt egy négylábú előtt, akiről sokáig úgy gondoltam pótolhatatlan, de mára tudom, hogy inkább "csak" az életem egy nagyon fontos szereplője. Buksi volt az első családi kutyánk, de Morgan volt az, aki megtanított igazi kutyásnak lenni. 

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pados_Judit_MORGAN_Mindent_kutyamrol&type=250&id=21004

Előbb Buksi ment el, Morgan évekkel később. És azon a napon biztossá vált, hogy a mi családunk nem teljesen boldog négylábú családtag nélkül. Túlságosan nagy űrt hagynak maguk után. Így aztán hamarosan megérkezett Colin. Colin egy bűbáj volt és olyan szinten nyugodt, hogy az már idegesítő - mondta a fiam, aki aztán maga is gondoskodott róla, hogy felnőtt életében legyen egy kis nyüzsgő szőrös a közelében. Ezért egy társat szereztünk Colinnak, Jacket, a kis szálkás tacskót, aki egyszerre volt egy égedelem és ugyanakkor az ő nagy puha mackójának a hűséges társa. Kettejük idilli barátsága annyira megkapó volt, hogy egy mesekönyv írására ihletett, Az öreg szekrény meséjére - Zsemle és Kócos kalandjára. 

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pados_Judit_Az_oreg_szekreny_meseje_Z&type=250&id=29471

Nem tudhattuk még, hogy ez a barátság milyen rövid időre szól, Jacket egy váratlanul érkező betegség idejekorán elragadta tőlünk és hogy nagy barátja ne essen búskomorságba, kapott egy kistesót, egy újabb szálkás gyereket, Jamiet. Aki azóta már elvesztette öreg tanítómesterét és valószínűleg vele le is zárul kutyás életünk. Nem könnyű eset, de szívében azért sokaknak jut határtalan és feltétel nélküli szeretetéből. Így aztán őt is "megénekeltem", kivételesen egy versike formájában, amivel közelgő hetedik születésnapjára készülök. Mivel ez május 10-én esedékes, nem lövöm le előre a poént, de ígérem, hogy a nagy napon kuncoghattok majd a talán kissé erőltetett kínrímeken. Nekem tetszik annyira, hogy ki merjem rakni, és ha van köztetek önjelölt kritikus, óva inteném, hogy nyilvánosan a földbe döngöljön, hiszen a versike szeretetből született. Az ünnepelt is hallotta már és nem futott világgá a hallatán. 

Addig is nézegessétek a nagy elődökről készült írásokat 😘

Szimbiózis

 A sym és bios szavak honnan is jönnének, görög eredetűek és együttélést jelentenek, de persze van ennek egy átvitt értelmű jelentése is, jelesül, ha kapcsolatokban egymásra rezonál két ember, legyen ez akár egy barátság vagy művészet. 

Ebben a barátsági esetben alkottam meg a szót: CIMBIózis, amiben mi a barátnőnkkel egészen biztosan együtt rezonálunk, hiszen számtalan alkalommal érezzük szükségét valamivel kapcsolatban megnyilvánulni, természetesen egymástól teljesen függetlenül. Mint most a "slowliving" kapcsán. Éppen felmondtam neki az aktuális messenger üzenetemet, majd bekapcsoltam a gépemet és rákerestem a blogjára, hogy mostanában miket írt és ott futottam össze vele, ahogy leírja azt a kegyelmi állapotot, amikor fekszel egy nyugágyon, vagy csak egy kissé hátradöntött kerti széken, felrakod a lábaid és hagyod, hogy az a kevéske természet, ami részedül jutott a parányi kertben, körbeöleljen, áthullámozzon rajtad, magával ragadjon egy olyan állapotba, ahol kimossa belőled az elmúlt napok minden feszültségét. Olyan ismerősen írta le a jelenetet, mintha ott kukucskált volna a kerítés rései közt a hétvégén és rólam írta volna a bejegyzését. Itt most idézet következik, de velem is éppen ez történt a húsvéti napokban és ezt az érzést igyekeztem volna betűkbe önteni, de megelőzött: "...éreztem, ahogyan a felhők jönnek-mennek a nap előtt ... nem tudom, megvan-e az az érzés hogy szinte már majdnem fázol, amikor a gomolyag megint arrébb húzódik, és érzed, ahogyan a testedet fokozatosan elönti a napfény, ami mintha még a sejtjeidbe is azonnal beszivárogna." 

Ezek után úgyszólván felesleges lett volna bepötyögnöm ide az érzést, ami ott a kertben elfogott, vagy azt, ami az iménti kutyasétáltatásból hazatérve a kanapén elöntött. A nap besüt a nappaliba, még a kutya is örömmel találja meg a "helyét" a kanapén végén, hogy megfürödjön a meleg napsugarakban, én meg mély sóhajjal pakolom fel a lábaimat, hogy egy röpke ejtőzésből merítsek erőt a délutánhoz. Ami nyilván nem kőtörés lesz, de a hajnali ébredés óta eltelt idő már megköveteli a testemnek a rövidke pihenőt. Ugyan szeretem hallani (igazából nem), hogy a hatvan az új negyven, de a valóságban a hatvan (meg még egy kevés) az pontosan annyi amennyi. És ilyenkor már tényleg megérdemli (megérdemelné) a test és a szellem a slowliving-et. A kutyák piszkosul értenek hozzá, érdemes tanulni tőlük. 

Húsvét

 Őszinte leszek... Mivel az unokák távol vannak, a gyerekeink távol vannak, kicsit fényét vesztette ez az ünnep. Is. Nem tudom kellő áhítattal megélni. Nyilván korábban sem feltétlenül a vallási oldalával azonosultunk elsősorban, hanem az örömmel, hogy együtt vagyunk, a gyerekek vidáman keresgélik a kertben a színes tojásokat és a nehezen  betartott nagypénteki böjt után farkaséhesen ültük körül az asztalt. Gyerekként emlékszem, húsvétkor ettünk kötözött sokát, most akár augusztusban vagy decemberben is vehetek, és ez valahol még inkább elvesz ezeknek a napoknak a megéléséből. A dekoráció és a terített asztal lett az ünnep fénypontja. De dekorációban sem az, amikor még kifújtam néhány tojást és azokat pingáltam  a tojásfára, aztán sütöttem a sok tojásból egy szerencsétlen piskótatortát. Nem, a színes tojásokat készen vettem már évekkel ezelőtt, a tortát készen veszem. A kertben a mogyoróbokor ágaira már két héttel előbb felkerültek a tojások, az eddigi viharos szélben nem győztem visszaakasztgatni őket. Ami az idei ünnepet feldobja majd, hogy a barátainkkal együtt töltünk két napot. Így talán az étel is jobban esik majd, kicsit más lesz, mint a szokásos reggeli-ebéd-vacsora. 

De beszéljünk kicsit a Húsvétról, arról az igaziról, amiben lelkiségében él meg az ember. Már akinek van erre szabad kapacitása fejben és lélekben egyaránt. Mert mi is az a Húsvét?

Egy keresztény ünnep. A Krisztus-központú kalendárium központi főünnepel. Jézus megfeszítése és feltámadása. Kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A valláson túl pedig a tavasz eljövetelének ünnepe is.

A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában "húshagyó" táplálkozási időszak - negyven nap - után ezen a napon szabad először húst enni. Erre utal a magyar húsvét szó: a hús magunkhoz vételének első napja. A böjt utolsó hetének neve: nagyhét. A Virágvasárnappal kezdődik, amely mintegy bevezeti az ünnepet. 

A Nagycsütörtöki misén szól utoljára harang és csengő egészen a húsvéti vigiliáig. Ez jelképezi, hogy senki sem szólt Jézus mellett. Az utolsó vacsora napja. Nagypénteken nincs mise, Igeliturgia van, áldoztatással. Nagyszombaton tartják a körmenteket. Húsvétvasárnap délelőtt szentmisét tartanak. Ehhez kötődik az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, melyben bárányhús, kalács, sonka, tojás és bor volt. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás pedig az újjászületés jelképe. 

Húsvéthétfőt leginkább a népszokások szövik át. Ilyen a locsolkodás vagy a hímes tojás ajándékozása. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja, melyben a vödörrel öntött vizet idővel kölnire változtatták. A legenda szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. 

Más vélekedések szerint a húsvét a termékenység ünnepe, amely segítségével szerették volna az emberek a bő termést és a háziuállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz, mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. A locsolkodás pedig az öntözés utánzásával a bő termést hivatott jelképezni.

Nos, büdöskölnimentes, gyomorrontásmentes meghitt ünnepeket!

Felpörgött a hétfő

 Hát igen, a múlt héten kellett volna otthon csücsülnöm, mert a futárok egymásnak adták a kilincset, én meg nem voltam otthon, mert éppen a Balatonon fagytunk kockára, de sikerült mindegyiket hétfőre visszahívni. Futárok... az egyik a temus futár, aki istenbizony utoljára jött, többet nem rendelek, nincs az a praktikus bizbasz, ami elvenné a józan eszem. Ha igaz, hogy júliustól még majd vámot is kell fizetni a cuccokért, akkor éppen időben jön meg az eszem. Muszáj meghúzni egy ésszerű határt, mert már megint ruhaneműt is rendeltem (xar is) és ilyenkor mindig magamba nézek, hogy te Juci, nem szaladt el veled a ló? De, elszaladt. Rohadtul elszaladt, mert egy másik cégnél meg berendeltem egy fogyasztó gyűrűt. Naná, kettőt adtak egy áráért, a hülyének is megéri, hát még nekem, amikor tulajdonképpen egyre sincs szükségem, mert aligha a gyűrű tehet róla, hogy baromi nagy sóhajtással, de határozott léptekkel haladtam el a kínai kisbolt mellett, ahol a kedvenc cukorkámat árulják. Elvileg a gyűrűnek tulajdonítják a hatást, hogy majd nem kívánom az édeset, de az az igazság, hogy kívánom, csak próbálok erős lenni. Ha ehhez ki kellett dobni egy rakat pénzt az ablakon, hogy végre erős legyek, akkor azért csak megérte, nem? Na, ez volt a második futár. Harmadiknak meg megérkezett a kerti garnitúra, amiből az idén már vettünk egyet. Két fotellel. De mi van, ha vendég is jön, akkor mi majd ülünk a kerti stokin? Szóval kellett még egy garnitúra. Igazság szerint ez véletlenül nem is az én ötletem volt, hanem a páromé, de hát én se próbáltam meggyőzni, hogy nem kell. Mert tényleg jöhet az a vendég, aki a kertben szeretne üldölgélni, a jó húsz éves nyugágyak meg már mégse olyan praktikusak egy baráti beszélgetésnél, hiszen alig bírunk kikászálódni belőlük. 

Mindezek mellett anyum nyugdíjáért és az esetleges levelekért kellett eliszkolnom, persze a postára is és a szintén múlt hétre megérkezett gyógyszereiért. Nem mellesleg meg kisfiam ajándékát kellett elhozni a Bortársaságtól, amivel apukáját lepte meg a szülinapja alkalmából. Mindezek után meg futás haza, mert anyunak ebéd és kutyasétáltatás, majd az otthonból előgondozásra érkező szakember izgatott várása. Na, hát a vizsgálat nem lett valami fényes, bár a kishölgy lelkesen gratulált minden jó válaszért, én azért láttam, hogy az eltelt félévben mennyit romlott anyu állapota. Ebben valószínűleg közrejátszhatott a hétvégi kis zavara is. Ami amúgy kísértetiesen hasonlított a férjem sztrókjára, mert arra a kérdésre, hogy "mama, mi volt az orvosnál?" egy összefüggéstelen betűhalmaz érkezett meglepő folyékonysággal. Éppen úgy, mint a férjemnél annak idején. És ugyanolyan gyorsan ki is tisztult. Ott álltunk talpig bizonytalanságban pénteken este, hogy akkor most mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Vigyük be a kórházba, amikor láthatóan más baja nincs, mint hogy pár percig nem értettük a beszédét, még ő maga sem szembesült a dologgal igazán? Nyolcvankilenc éves. Mit tesznek vele? Jobb esetben bekötnek egy infúziót, talán kicsit be is kábítják. És lehet, hogy többet haza se tudom hozni. Ezzel szemben itthon elment aludni, másnap pedig mintha nem történt volna semmi, a dolgok mentek tovább a szokottak szerint. De ez a hétfői tesztelés azért árulkodó volt. A féléve könnyedén visszafelé is betűzött "világ" szó most nem akart összejönni, a három megjegyzendő szóból csak egy maradt meg biztosan, a műszaki rajznak becézett egymást fedő két ötszög pedig majdnem kifogott rajta. A napi dolgokkal persze tisztában van, bár kellett kis segítség, hogy éppen a hét melyik napját éljük, de hát ki nincs ezzel így, ha nincs rákényszerítve, hogy tudja, milyen nap van éppen. 

A múlt héten lekoccoltam egy fémalkatrészt, a karom bánta, aztán lekoccoltam a régi ebédlőasztalt a nyaralóban, a combom bánta (csúnyán!), az állandó viharos széltől majd szétmegy az agyam, nem vagyok hajlandó elővenni a télikabátot, ezért aztán borzongok és ettől minden izmom befeszül és ráadásnak úgy fáj a jobb bokám, mintha kifordult volna, pedig nem. Két napja csak bokamerevítővel tudok közlekedni, de az sem esik jól. 

Hétfő este aztán szomorúan konstatáltam, hogy az éjszaka nem lesz olyan pihentető, mint az előző, mert egy ilyen pörgős nap után az agyam se bírt lelassulni és egymást kergették a gondolatok. Mit mondjak, hogy a híreket és posztokat olvasgattam, az se segített. Legyen már május!!!!!

Befagyós hét...vége

 Na, hát ez úgy alakult, hogy a zuram szerdára beszélte meg a kocsi vizsgáztatását ... a Balatonon. Valamiért úgy gondolja, hogy itt kevésbé fogja megszívatni a  márkaszervíz, mint otthon, és igazság szerint ebben lehet is valami. Voltunk már náluk, kedvesek voltak, segítőkészek és a cerka sem fogott túl vastagon. (olyasmi lehet ez, mint az állatorvos, mert abban az esetben is fizettünk itt komoly vizsgálatért annyit, mint amennyiért otthon max. jó napot kívánnak még a vizsgálat előtt) Na, a lényeg: a vizsga napja szerda lett. Tehát lejöttünk még kedden délután, lement a szerda és már nem nagyon volt a zuramnak kedve hazamenni, ha már itt vagyunk. Nyugdíjasok vagyunk, megtehetjük. A mamának meg nincs sok választása, meg hát őszintén szólva szinte teljesen mindegy, hogy az otthoni vagy az itteni Poang fotelben ül egész nap. 

Aztán persze beigazolódott az időjósok előrejelzése és csütörtökön jött a szél meg az eső, pénteken már csak a szél, de az aztán keményen. A hírekbe is bekerültünk, amikor a vasúti sínekre borult egy hatalmas fa, magával rántva két villanyoszlopot és megbénítva a Balaton déli partjának vonatközlekedését. A lakásban persze ebből nem sokat érez az ember, megy a légkondi, nem fagyunk meg, csak aztán a kutya - aki mellesleg egy terminátor - jelez, hogy sétaidő van meg labdázásidő van és egyáltalán, ha már itt vagyunk, akkor irány a kert, hiszen azért vagyunk itt. Szerinte. Mára szerencsére már se eső, és a szél is elviselhető mértékben, úgyhogy kirándulás. Annyit jött szembe a Facen a Déliparti Piac Szántódpusztán, hogy el kellett menni megnézni. Talán kicsit bővebb kínálatra számítottam, de igazság szerint ebben az ítéletidőben már akár elégedett is lehetnék. Mindenesetre sikerült egy darab szín sonkát, egy fantasztikus vekni kenyeret (szerintem gyerekkoromban ettem ilyet) és egy üveg jó bort venni. Olcsó volt? Biztos nem. De a minőség most felülírta az árcédulát. A Húsvét ugyan csak a jövő héten érkezik, de ma egy picit előkóstoltunk és örömmel várjuk a dőzsölést. A nap is kisütött, no nem sokat, de azért egy jó félórát melengettük magunkat a napsütötte teraszon. Mivel tegnap jeles szülinapot ültünk, mára is kitartott a kényeztetés felhőkönnyű csokitorta képében, úgyhogy a mai nap után bizton kijelenthetjük, hogy érdemes volt volt itt tölteni ezt a hetet.  Ha a Húsvét fele ilyen jól sikerül, már boldogok leszünk, már csak azért is, mert akkor még barátok is jönnek. Azt meg nagyon szeretjük. 

Nem is volt olyan nehéz az iskolatáska

 Feldobta a Face, hogy nyolc évvel ezelőtt egy fekete-fehér osztálykirándulásos fotóval emlékeztem meg a 40. érettségi találkozónkról. 1974-et írtak a fotón, az első sorban ülök vidáman, mit sem sejtve a rám váró középiskolás évekről. Barátságokról és hogy mennyi mindent tömtek a buksimba, abból mi mindennek vettem hasznát és mi volt, ami szép lassan kikopott, azt számba sem veszem. A napokban - megint csak a Facen - annak örültem vigyorogva, hogy az általam utált szöveges példák egyikét két ismeretlenes egyenletbe tudtam még foglalni, aztán még meg is oldottam és az eredmény is jó lett. Bőszen reménykedtem, hogy akkor még nem kell teljesen leírnom magam, még ha mostanában nehezebben is jutnak eszembe nevek vagy más, keresztrejtvényekbe, kvízműsorokba illő tudnivalók. 

Na, de nem is ide akartam kilyukadni, hanem ... Nyolc évvel ezelőtt csináltam egy kis videót, vagy inkább amolyan diavetítést a diák- és az azt követő évekről, és még a The Connels '74-75 c. számát is alá tudtam pakolni (érdekes lenne kipróbálni, ma is sikerülne-e még). Ma elküldtem az osztályunk Messenger csoportjába, mert egyiküknek eszébe jutott, hogy volt valami ilyesmi, amit a rendezvény helyszínén nem sikerült élvezhetően levetíteni, de talán laptopon, telefonon most sikeresebbek leszünk, és nemcsak nekem lett párás a szemem, mire a végére értünk. Régen volt, tán igaz sem volt!

https://www.youtube.com/watch?v=i4Z4NAl15WQ&t=14s

Gatyába kéne rázni magunkat és egymást

 A barátnőmmel ez mindennapos sóhaj, ő a maga részéről már megint megmarkolta a saját haját és dolgozik az ügyön, én még tapicskolok az önsajnálatban és az akaratlagos vagy akaratlan tehetetlenségemben. Nem baj, majd alakul ez is, ahogy egy kabáttal, egy pulóverrel kevesebb lesz rajtunk, ha egy kicsit kiszellőzik a lakás és a fejem, jobb lesz, ez tudom. De most olyan zokni vagyok - és kicsit röhögök, mert a máskor nagyképűen erre rámutató párom is annak bizonyult ma reggel -, hogy olyan hirtelen indultunk el a nyaralóból hazafelé, hogy én egy szatyor kenyeret hagytam odalent, ő meg az egész táskáját, benne a szerelmetes laptopjával. Úgyhogy nem is tudom, mi lesz vele most két napig, amíg újra magához ölelheti. A mamát és a kutyát persze nem felejtettük ott, utóbbit nem is lehetne, mert ha megérzi a készülődést, akkor ő már nem tágít a kocsi mellől, mert bármilyen jó odalent lenni, azért csak maradjunk együtt, ne veszítsük egymást szem elől. Ezt mondjuk gyakorolhatná a sétáltatáskor is. 

Azért is indultunk ilyen korán, mert a nap nem akart előbújni, úgy meg azért elég hűvös odalent. Erre kihajtottunk a kapun, a nap rögtön ki is sütött és süt azóta is rendületlenül, úgyhogy az itthoni garázs előtt el is hangzott a kérdések kérdése, ne menjünk mégis vissza? Persze, ez vicc volt, mert két napig laboros köröket futunk mindannyian, én plusz a szemészeti kontrollt is letudom, aztán tényleg megyünk vissza a kocsit levizsgáztatni, ami a párom szerint ott a távolban a legjobb választás, mintha itt a környéken nem lehetett volna ezt könnyedén megoldani. És gondolom, ugyanannyiért, mert sok mindenben különböznek az árak, de az ilyen hatósági dolgok azért csak nem. Ráadásul úgy terveztük, hogy a vizsgáztatás után mienk az egész hét, jöhetnek barátok, aztán megnéztük az időjárás előrejelzést és a mostani hétvége máris kánikulainak tűnik a jövő hetihez képest, úgyhogy valószínűleg a vizsga után fordulunk is vissza. Ja kérem, így mulat a magyar nyugdíjas. Szóval, össze kellene már szednünk a szanaszét kóricáló agysejtjeinket, még ha meg is van az oka, amiért ilyen keszekuszák mostanában!

Ráadásul az ottani önkormányzat előtti teret már teljesen húsvéti díszbe öltöztették, tehát ebből egyenesen következik, hogy én is felöltöztettem a kopasz mogyoróbokrot. Mégiscsak jobb az enyhe szellőben lengedező tojásokat nézni a teraszról, mint a kopár ágakat. Remélem, a jövő heti esős hideg nem veri le őket. Tudom, nem szép dolog ennyire előreszaladni, hiszen hol van még Nagypéntek és Húsvéthétfő, de hát ha már a Karácsonyt is türelmetlenül előre hozzuk minden évben (mármint a dekorációt), akkor miért éppen a Húsvét lenne kivétel? Itthon is aranyágak lopják be a napfényt a lakásba és bizony, itt hintáznak az ágain a kis tojások is. Fő a jókedv, ha már éppen egy összegben vasalják be a gépjárműadót, így az ünnep előtt pár nappal. 

Jó nekünk...

 Igenis, én is tisztában vagyok vele, hogy jó nekünk ezzel a balatoni nyaralóval. Az érdem nem a mienk, hiszen megboldogult apósom vágott bele anno az építkezésbe. Én a magam részéről néha szemrehányok, mert hát csak egy kicsit kellett volna egyéb kedvteléseinek gátat szabni és akkor csak egy ikrünk lenne, nem kettő. Ez azért fontos, mert a közvetlen szomszéd itt él ugyan télen-nyáron, de  nagyívben tesz a nyaralóval - illetve neki lakással - és kerttel, utcaszakasszal kapcsolatos teendőkre. Egész évben használja például a kaput, de minden tavasszal mi szembesülünk vele, hogy már megint eltörték a zárat vagy csak lejjebb szállt a nehéz szerkezet és persze megoldjuk a dolgot. Vagy panaszkodik, hogy dugulás van valahol a csatornában, nyilván nem tegnap óta, de megvárt vele, hátha majd mi megoldjuk. Mintha nem lenne elég az az oroszrulett, ami a mi részünkkel vár ránk. Tavaly például a lakókocsi félig betört ajtaja fogadott, amiről nem a mókusok tehettek, de hát most hívjak rendőrt a szomszédra és gyanús "barátaira"? A harmadik szomszéd pedig csak névleg az, ha még az egyáltalán. Évek óta le se jön, hogy itt a közös kerttel is dolog lenne, az pont nem érdekli, mi dolgozhatunk mindenki helyett. Vagy három éve meghirdette eladásra, de nem lehet tudni, hogy a dolog mára hol tart, mert nem igazán tartja ránk tartozónak. Elég érdekes hozzáállás. Tavaly mi jöttünk rá, hogy valakik feltörték a lakását és beköltöztek. Szóltam, lejött, zárat cserélt, elment, mert a macerát a rendőrséggel ő se vállalta. Aztán itt járt egy közös ismerős, közölte, hogy valószínűleg ő lesz az új tulajdonos, azóta se láttuk, dolgozni ő se jön le, de az sem biztos, hogy a talán azóta valósággá vált. 

Szóval, jó nekünk ezzel a nyaralóval. Szerencsére Jamie annyira területvédő, hogy miatta muszáj volt egy kis kerítéssel elhatárolni magunkat, így óhatatlanul is teremtettünk magunknak egy kis magánszférát. Nem örülök ennek, de tagadhatatlanul hasznunkra válik. 

Jó nekünk ezzel a nyaralóval, mert anyut legalább itt kiültethetem a napra (már ha süt), mert otthon a kis erkélyre nem hajlandó kiülni és mivel amúgy sem jár ki a levegőre, kis penészvirág lesz belőle lassan. 

Hogy tényleg jó nekünk ezzel a nyaralóval, az számunkra Jamie szabadságát jelenti, aki egész nap kint kommandózik, leginkább a nyomunkban és ha sétálni visszük, akkor is változatosabb sétákat teszünk mint otthon. Ha hosszabb időre is kimozdulhatnánk, ami most anyu miatt lehetetlen, akkor a közeli vasútállomásról csoda helyekre kirándulhatnánk. De nekünk az is nagy élmény, hogy bár otthon is Budán lakunk, itt a madarak éneke kísér egész nap és még nyáron is tényleg csak aludni keveredünk be a házba, minden másra ott a sok árnyékos kis kiülő, amiket évek alatt kialakítottunk. Az életünk nagy részét itt töltöttük, a gyerekek a szünidőket, sokszor a nagyszülőkkel is, most már az unokák is belakták és szerették, néha úgy gondolom, a kör itt lassan bezárul. 

Egyre korábban jövünk le, egyre később zárjuk be a házat. Régen a hajam felállt, ha a nagy közös hétvégékre gondoltam, ma egyre jobban szeretek itt lenni. Szeretem, ha a barátaink is itt vannak. A múlt héten kinyitottunk, az idén - úgy fest -  nagyobb problémák nélkül sikerült. A csodás, meleg tavaszi napokat élveztük, aztán most didergünk kicsit odakint, ahogy elbújik a nap. Esténként ülünk a tűztál mellett, egyre közelebb húzódunk, mert nemcsak a látvány melenget, de a lángok is. A lakásban csendesen zümmög a légkondi, anyu alatta ül nagykabátban, pedig az itteni 22 fok kifejezetten trópusi az otthonihoz képest, hiszen itt sokkal alacsonyabb a mennyezet. Nem akar olvasni, nem érdekli semmi, nem hallja a madarakat, várja, hogy mikor indulunk haza, ahol aztán nem akar olvasni, nem érdekli semmi. Mint mondtam, jó nekünk...