Kilók

 A negyvenedik születésnapomon anyám a gratulációja mellé felhívta a figyelmem, hogy innentől évente egy kilót biztos felszedek majd. Már csak azért is, mert én állítólag az apai nagyanyámra ütöttem, aki idős korára kb ugyanígy járt. Idős korára? 63 évesen halt meg. Nem volt ez jó hír, már csak azért sem, mert eleve úgy éreztem, van rajtam 5-10 kiló, ami már addig is szinte észrevétlenül kúszott fel rám. A jóslat azonban bevált, úgyhogy mostanra majd harminc kilóval léptem túl a "versenysúlyomat". Ezt pedig bármilyen test megérezné. Ízületek, tüdő néha sikítva kérik maguknak az inzultust.

Nem tettem én ezért olyan sokat, egyszerűen nem tudok lemondani a kenyérről, tejről, magyaros ételekről, a jó falatok élvezetéről, az édes gyümölcsök zamatáról. Akkoriban csak reggeliztem-vacsoráztam. Aztán beköltözött az anyu és innentől az ebéd is bekerült a képbe. Meg persze az idegeskedés, a stresszevés, amikor aztán már szinte mindegy is, mi jön szembe, csak az emésztés is kössön le néhány agysejtet. Apró adalék... még az anyunak hozott sütemények nagy része is az én gyomromban landol, mert ő fintorogva utasítja el. 1987 óta kutyázom, korábban kifejezetten sok energiát igényelt, hiszen még sportolni is jártunk, de igazság szerint az utolsó négylábúnk is megfuttat rendesen, ha valamiért sietős a dolga. Bele sem merek gondolni, ha még ez a mozgás sem lenne, pedig a munkám jelentős részében is a várost járom, leginkább gyalog. A fogyás iránti vágyam persze töretlen, de ennek ellenére vannak lehetőségek, amiket szinte gondolkodás nélkül utasítok el. Ilyen a futás, amit sosem fogok megérteni, mi élvezetet lehet lelni benne. Aztán sokan ajánlják az ökölvívást, de ahogy Hadházi Laci is mondta: 50 felett elkezdeni a bokszot csak arra jó, hogy másnap legalább biztos lehetsz benne, azért fáj mindened, mert megvertek. A szétválasztó diéta nem vált be, mert az első hónap hősies próbálkozása után már megingott a kitartásom a második hónapra, a harmadikra meg... hagyjuk is. Alessia barátnőm a 16/8-as diéta esküszik, de én inkább fel sem kelek (erre esélyem sincs), ha nem ehetek valamit reggelire. Egyszerűen muszáj valami reggelivel kezdenem a napom, és az egészen biztosan nem zabkása lesz. 

Ilyen helyzetben az ember mindenben hinni akar. A Face pedig lelkesen ontja eléd a kínálatot. Utólag már szégyellem, de én be is dőltem már többnek is. Elsőként a mágneses gyűrűnek, ami mégcsak nem is mutatott olyan jól, mint a reklámban, a hatása pedig - nyilván - nulla. Aztán következett a mikrotűs tapasz, ami megintcsak nem volt köszönő viszonyban a reklámbeli képekkel, de legalább nem is használt. Most éppen a gombakávénak szavaztam bizalmat. Már az is eredmény, hogy legalább meg tudtam inni, nem volt olyan penetráns íze, mint sok készítménynek. De még annyit sem értem el vele, hogy meghajtson és így dobjak le 1-2 kilót. Viszont sikerült egy 

vagyont elszórnom ezekre a felesleges próbálkozásokra, amikről szerintem már a legelején is tudtam, hogy hiábavalóak. Ahogy mondani szokás, a Remény hal meg utoljára. Amit soha nem tesznek hozzá, hogy azért, mert ő a gyilkos. 

Azt hiszem, nincs más esélyem, mint megbarátkozni a 46-osról lassan 48-asra változó méretemmel és max azzal próbálkoznom, hogy legalább ne növekedjen tovább. A nagyobbik baj az, hogy például ruhavásárlásnál fejben még 42-nél tartok, aztán a meglepetés erejével hat rám, hogy a nagyobb méretben még a fazon sem úgy áll, mint annak idején. Mindenesetre a dolog inkább fizikálisan visel meg (ennek éppen eléggé ijesztőnek kellene lennie), mentálisan nem annyira. A tükörből egy telt nő néz vissza, továbbra sem vagyok hajlandó ijesztően kövérnek látni magamat. Ráadásul 20 évvel ezelőtt sem voltam túlságosan elégedett a tükörképemmel, akkoriban egészen más miatt, úgyhogy ebben úgyszólván nincs változás. Az önértékelésem nem rosszabbodott a kilók gyarapodásával. Nem fogadkozom a kötelező alkalmakkor, január elsején vagy a nyár előtt a fürdőruhára hivatkozva. Eleve vesztett ügyekre nem pazarolom az energiáimat. Viszont remélem, nem ugrálnak le rólam nagy tételben a kilók a jövőben, mert az valószínűleg nagy bajt jelezne. Kerek a világ, kerek vagyok magam is!

 

Elszaladt a nyár

 A nyaraló nekünk létszükséglet ezzel a kis lütyő négylábúval, aki egész egyszerűen nem tud uralkodni magán és olyan szinten védi a területet az otthoni társasház kertjében, amivel lehetetlenné teszi, hogy élvezzük annak adottságait. Alattunk egy építésziroda van, ahova ráadásul néha vadidegen ügyfelek érkeznek, de a lányokkal sem hajlandó megbarátkozni, pedig egyikük egy szálkás tacskó gazdája, s mint ilyen jó eséllyel indulhatna a barátkozás útján. Nem tudhatta, hogy Jamienek a kutyás gazdi lét még nem biztos belépő a barátkozáshoz. De nem hajlandó megbarátkozni a másik lenti lakó unokáival sem. Még így sem, hogy a sajátjainkkal nincs problémája. Szóval, kimondhatjuk róla, hogy teljesen antiszoc, úgyhogy mindenkinek jobb, ha mi a nyaralóban töltjük az időnk nagy részét. Itt sem egyszerű a képlet, mert szomszédok itt is vannak telken belül, de ezt már évekkel ezelőtt orvosoltuk két kis kerítéssel, már csak nem szabad megfeledkeznünk annak zárásáról sem. Ettől függetlenül ez egy remek hely, őrült boldogsággal várja, hogy kiszállhasson. Már ahogy az M7-esről lekanyarodunk és lassul a kocsi, tudja, hogy hamarosan birtokba veheti a kertet és lesznek majd izgalmas séták a tóparton, ahol lehet pancsolni, döglött halban henteregni, mindenféle fura állatokat találni, de akkor is partner, ha csak ülünk a stégen és nézzük a végtelen vizet. Március elejétől lejárunk és október végéig biztosan megtartjuk ezt a jó szokásunkat. Ez az évből nyolc hónap. Akár elég is lehetne, de igazság szerint mindig marad bennünk hiányérzet és vágyakozás, amikor le kell zárni a házat. 

A címben azt írtam, elszaladt a nyár. Nos, a hőkupolás része hál istennek, tényleg elszaladt. (Istenem, lassabban futott, mint én Jamie után) A jó idő most jön, ahogy elmarad a forróság, néha esik egy kis eső, nem olyan megerőltető a séta és esténként lehet a tűz mellett melegedni akár. Szeretjük az őszt, mint ahogy szerettük a tavaszt is. Vicc, hogy egy nyaralóban pont a nyarat nem szeretjük annyira. Az idén a helyi önkormányzat se segített azzal, hogy kitiltotta a kutyásokat a tóparti sétányról a főszezon idejére. De most újra miénk itt a tér, élünk is a lehetőséggel és nagyokat sétálunk. Évezzük a látvány látványát (Hadházi után szabadon), a költöző madarak készülődését, a felhők játékát, még a lócitrommal bőven megajándékozó fogathajtó versenyt is. Szeptembert írunk, papíron elszaladt a nyár. De most jön az az időszak, amikor legjobban élvezzük a "birtokot". 

Na, egy lélekbúvár is tudna mit kezdeni velünk

 Ma van a 44. házassági évfordulónk. Szép szám, apró szépséghiba, hogy ebből talán kettőt-hármat jutott eszünkbe megünnepelni. Magyarázhatnám a dolgot, hogy szerelmesek ne szeptember első napjaiban házasodjanak, hiszen később a gyerekek a tanévkezdéssel úgyis kiverik a fejükből a jeles napot, de éltesebb korunkban már végképp nincs erre mentségünk. Ma is a nagyfiam első exapósa (basszus, hogy már ilyen is van) köszöntött fel minket, mire észbe kaptunk, hogy tényleg, jééé. Gáborra minden évben számítani lehet, hogy nem feledkezik meg születésnapokról, névnapokról és még a házassági évfordulónkról sem. Csak azért érzem magam ezügyben kényelmetlenül, mert én bizony nem tartom számon az ilyesmit a nagyon közeli családtagokat kivéve, és hát az egy igencsak szűk kör, még az unokatestvérek sem férnek bele. 

Az a nap, amikor úgy érzed, még valami jöhet, aztán felvágod az ereid

 Jó, persze, nem vágnám fel, annyira azért nem bírom a vért. De mondjuk itt lakik két ember dugig szívgyógyszerekkel. Az is egy opció. 

Délelőtt elmentem a FECS-be némi tanácsért. Hát, messzire nem mentem azokkal, amiket kaptam. Így majd három év elteltével is csak az ismerősöktől innen-onnan összekapirgált kis tudásmorzsák vannak, mert az ő tájékoztatásuk lényegében kimerül a jelentkezés folyamatában. De ha ott egyszer valami félrement, vagy a várakozás alatt, akkor arra nézve lényegében semmiféle megoldási javaslatuk nincs. Példának erejéül, ma meglepetésként megosztották az információt (mondom, lassan három éve állunk sorba), hogy évente le lehet (kell?) adni egy állapotromlásról szóló "jelentést". Amit ugye majd a körzeti orvos kiállít, aki egyébiránt egy barom. Ő lényegében ötven évesen annyit se tud a dologról, mint én, pedig nyilván nem anyám az első, akinek az otthonbeli elhelyezésénél az orvosa kell közreműködjön. 

Utána felhívtam az otthont magát, ott megtudtam, hogy tavaly november óta még mindig a hatodik helyen állunk, már az is jó hír, hogy nem mentünk hátrafelé a sorban, mert korábban erre is volt bőven példa. Adjak be új előresorolási kérelmet, de akkor anyámról a pszichiátrián mondassam ki, hogy súlyos demens. Oké, elindult ezen az úton, de hogy nem én leszek az, aki ezt végig játssza vele, az is biztos. És lehet, hogy ennek további hatásai is lennének, gondnokság, ilyenek, de ezekről persze előre megint nem tájékoztatnak, majd rájövök, ha egy papír már elkészült. 

Közben itt az idei november, repülőjegyek megvéve, unokák várnak, én meg azt sem tudom, van-e anyám olyan állapotban, hogy az ideiglenes helyre beveszik. Mert ha nem, akkor zsákutca, az biztos, hogy az unokákat lassan az érettségijük idején látom újra. (Már ha nem uzsonnázok azokból a bizonyos pirulákból). Hetek, hónapok óta jár az agyam, amikor éppen nincs valami más, hogy csak meg ne híusuljon  az utazás és mi lesz akkor, ha mégis ... mert ez ugye nemcsak az én bizniszem, hanem a férjemé, a fiamé, a családjáé, a barátainké, akik a kutyára vigyáznának vagy a napközié, ha mégis úgy alakulna, vagy a másik fiamé... a sor végtelen, és csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen ezen görcsölnöm már hónapokkal előtte. 

Közben a mama hol teljesen rendben van, hol teljesen ledobja a lácot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. Mostanában éppen az utóbbi. Végig csinálta a hőkupolákkal tűzdelt nyarat úgy, hogy nem nagyon mozog, nem iszik napi fél liternél többet, de köszöni, fizikailag minden oké. Most éppen nincs étvágya, máskor egy kőműves is elismerően csettintene, ahogy "csipeget". Tegnap és ma még felöltözni se akar, azt mondja, nincs jól. Mondom, akkor hívom a dokit. Ja, azt ne hívjam, nincs gond. 

A gyerekeim látják, hogy lassan, de biztosan szétesik az anyjuk, aki régen mindig mindenről tudott és elintézett, de most mintha falhoz lenne állítva, béna kacsaként lavírozik és sokszor kiborul. A férjem meg ... nos, hát ő a maga részéről megtette, amit képes volt megtenni és igazság szerint ez igenis nagy dolog, hogy a mama itt van velünk a nap 24 órájában. Hogy miatta három éve bezárva élünk egy olyan életbe, amit éltes korunk ellenére azért még nem értünk el. Megviseli ez a helyzet őt is? Naná, nem is lenne normális, ha nem. Csak hát ez már a házasságunkat is megterheli, nem kicsit. Hogy nyugdíjasként azt képzeltük, majd lesz néhány vidám évünk,, ami csak rólunk szól, nem a munkáról? Ja, hát mondják: álmodozás az élet megrontója, meg hogy a remény hal meg utoljára. Azt bezzeg sose mondják, hogy csak azért, mert ő a gyilkos. 

Nem baj, semmi se baj! Egyke gyerekként ezt a lapot húztam. És most már azt is tudom, hogy a régi nagy bölcsességek milyen időt állóak: Segíts magadon, mert ha Te nem teszed meg, hát más biztos, hogy nem fogja! Holnap térden csúszva járulok egy újabb intézmény elé, akikkel eddig mindig sikerült szót értenünk, roppant segítőkészek voltak, anélkül, hogy az örökségemet rájuk kellett volna íratnom. Aztán legfeljebb holnap is kiborulok. Már kezdem megszokni.

Ja, és más irányú ügyeim is ma kulmináltak, de azokról most nem ejtek szót, mert pillanatnyilag még keresem a diplomatikus szavakat, amikkel a ház urát fogadjam. 

Ragaszkodás és más...

 Tegnap felmentem anyuhoz az évek óta üres lakásba, hogy megnézzem, minden rendben van-e és elhozzam a postás értesítőjét. A múltkor azzal lepett meg, hogy a kis konyhai étkezőasztal üveglapja atomjaira robbanva borította be a padlót, most kicsit félve nyomtam le a kilincset, mi lesz a következő meglepetés, de szerencsére minden rendben volt. Körbejártam a szobákat, ahol felnőttem és mégis annyira idegenek, mintha sosem laktam volna abban a lakásban. Történt ugyanis, hogy apu halála után anyu a veszteséget úgy akarta feldolgozni, hogy kidobta az addigi életét jelképesen és kicsit konkrétan is. Hogy ez mindkettőnk múltja volt, azzal nem sokat foglalkozott. Ráadásul azzal indokolta, hogyha elmenne apu után, akkor nekem szépen rendben maradjon itt ez a kis lakás, ne kelljen költeni rá. Mély gyászában egy hét alatt kerített egy vállalkozót, aki éppen rá is ért (amíg én otthon nyugodtan somolyogtam az orrom alatt, hogy úgysem sikerül neki), és odahívott engem is, hogy mostantól velem tartsa a kapcsolatot, mert majd én mondom, hogy mit és hogyan. Elismerésre méltó teljesítmény, ha azt nézem, anyám nem használta az internetet, de még a telefont sem, csak előkapta a 11. kerületi Kisokost és rábökött az első névre a megfelelő címszó alatt. 

A lakás aztán szépen fel is lett újítva minden eresztékében, a megszokott bútorok, de még a bejárati ajtó is (ahol a vékony csuklóm éppen átfért a leselkedő nyíláson és ki tudtam nyitni a belülről bezárt ajtót) a vállalkozó nyaralójában landoltak a hűtőszekrénnyel, tűzhellyel együtt. Anyu az átalakítás utáni maradék pénzén fiatalos, világos bútorokat vett, új gépeket, aztán hátradőlt elégedetten és csak ritkán vallotta be nekem (talán magának sosem), hogy kissé idegenül érzi magát a lakásban, ahol leélt majd hatvan évet. Sosem volt az az igazán fészekrakó típus, nem bírta a cicomát, jelentsen az akár egy őszi dekorációt a kisasztal közepén. A sosem ismert nagyapám néhány festménye és egy-két vállalati emlékajándék képezte nála azt a "cicomát", amit még elbírt viselni. Én talán éppen ennek a hiányérzetnek engedelmeskedve lettem olyan, hogy egy üres lakás láttán előbb döntöm el, milyen díszpárnák legyenek, minthogy a bútorokat megvenném. Aztán történt, ami történt, többé nem maradhatott egyedül és azóta csak egy-két alkalommal vittem őt oda vissza nosztalgiázni, ami azt jelentette, hogy fél fenékkel üldögélt a kanapé szélén, mint aki vendégségben van és láthatóan idegenül érezte magát "otthon". Pedig korábban naponta, most már ritkábban hangoztatja, hogy vigyem őt oda vissza, mert ő nagyon jól ellenne egyedül is. Ez az ő olvasatában annyit jelent, hogy fel sem kelne, gyógyszerek se kellenek, majd szépen elalszik örökre. 

Na, szóval, ebben a lakásban jártam körbe tegnap és őszintén szólva én már nem siratom a régi berendezést. Ebben a friss látványban simán el tudom képzelni magam, tele lennék ötletekkel, amikkel személyesebbre szabnám a teret. Valahogy már nem a gyerekkorom színtere, hanem egy jövőjé, ami lehet, el sem jön soha, de szinte látom magam előtt. Tudom, hogy kiutálnám a kanapét, mert ugyan pont akkora, amekkora arra a helyre elfér, de kényelmetlen, kemény. Bezzeg a minap az Ikea piactéren olyan kétszemélyes puha darabot láttam, már hurcolnám is haza, a helyére. A kis fotelkák is új gazdát találnának, mert a jó öreg Poang kényelmét semmi sem múlja felül. A többi bútort - csak úgy a játék kedvéért - pedig máris áttologattam, ahogy szerintem jobban mutatnak. Végig simítottam az ágytakarón, amit én vettem és a Bubbles mosodába kellett mindig elcipeljem, mert anyunak csak kicsi mosógépe volt, nem fért bele. Morgolódok, hogy mit keres egy kerti szék a nappaliban, pedig talán én magam hoztam be, ne koszolódjon el az erkélyen. Látom, ahogy az étkező asztalt beviszem a nappaliba és a hallból könyvtárszobát csinálok kényelmes fotellel és a Singer varrógéptalpú kis íróasztalkámmal. Aztán becsukom magam mögött az ajtót az álmaimmal együtt és folytatom a jól megszokott életem. Mert olyan alapvető változásokkal járna mindez, amiket nem biztos, hogy akarnék vagy el tudnék viselni. 

A Temu "áldozata" lettem

 Szerintem nem kell bemutatni a kínai óriáscéget. Eleinte elég szkeptikus voltam velük kapcsolatban, aztán egyéletemegyhalálom, rendeltem tőlük. Mezítlábas cipőt, ami egy óriási találmány, a lábam imádja, van már belőle jó néhány pár. Ezen felbátorodva ruhaneműt is rendeltem, de azok inkább csalódást jelentettek egyetlen póló kivételével, amin egy szálkás tacskó rajz van és a kedvencem. Az anyaga is jó, a mérete is, a rajz meg tüneményes, szóval rendben van. Persze azért volt pár dolog, ami nem jött be, de a nagy számok törvénye alapján mégis csak pozitívan állt a mérleg. És akkor jött.... no, nem a Tenkes kapitánya, hanem a kis házi szökőkút, ami elvette a józan eszemet. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nekem KELL és a nyaralóban még remek szolgálatot is fog tenni. Na, ott kezdődött a kálváriám. Alapvetően azt reméltük, a nyári hőségben majd idevonzzuk a kis énekesmadarakat, hogy itt csillapítsák a szomjukat, helyettük azonban a varjak jöttek, akik ráadásul a mosómedvéktől leshették el a trükköt, de a kis medencében mosták a reggeli kiflijüket, én meg majd meghülyültem, mire a szökőkút szűrőjéből kibogarásztam az ázott morzsákat. 

De a kálvária... Megjött a szökőkút, de miben legyen a víz alatta... Elsőnek egy óriás kaspó alátétjébe öntöttünk vizet, de a szél kihordta belőle a permetet. Aztán egy régi grillállványra tettünk egy cseréplalátétet, abból még pláne melléhordta a vizet. Olyan kis fickósan szórta maga körül a permetet, hogy félóránként kellett utána töltögetni. Akkoriban kaptam Alessiától egy óriási műanyag kaspót. Azt hittem, az lesz a tökéletes megoldás. Olyan nagy, hogy abból csak nem locsol ki. Még borostyánnal is feldíszítettem, amikor kiderült, a hatalmas edény nem bírja a víz súlyát és deformálódik, ráadásul a víz még ebből  is mellészóródik. Itt már majdnem sírtam, mert az nem lehet, hogy a dolog ne működjön. A reklámban nyilván nem fújdogált a szellő, de igazság szerint ez még tökéletes szélcsendben is kiszórta a vizet. Na, akkor előkerült egy másik nagy kerámia kaspó. Alaposan feltöltöttük kővel, hogy ne kelljen bele annyi víz (innentől még egy földrengés sem mozdította volna meg), próbáltuk kavicsokkal fixálni a szökőkút helyzetét... és mellépisilt. Kicsit már a hajam téptem, a férjem viszont optimista volt, hogy jó ez... végülis a vízdíjat is ő fizeti majd (oké, ebben azért van egy kis túlzás). És ... rendeltünk még egy kis szökőkutat. 😎 Na, mint mondtam, a nagy számok törvénye... a cucc megérkezett, de egy nagyon fontos alkatrész hiányzott belőle. Kempingezős MacGyver család vagyunk, hamarosan egy jobb sorsra érdemes tollbetéttel megoldottam a problémát, bár, innentől nem pisilt olyan magasra, csak csobogott csendesen olyan kb. tíz centi magasan. Ez lett végül a megoldás minden problémánkra. Így már nem ment ki az edényből a víz, a hangulat azonban megmaradt. De... a nagy kerámiakaspó jól láthatóan kezdte rossz néven venni, hogy állandóan áztatja belülről a víz. Kipakoltam belőle a köveket és kavicsokat, a kaspóba virág került, a kis szökőkút pedig visszaköltözött egy cserépalátétbe. Most itt tartunk, de a nyárnak még nincs vége, akármi is történhet. 

Megsúgom, Alessia is vett egy ilyen kis ördögi szerkezetet, de ő egy idő után megunta, hogy hordja bele a vizet (az övé ugyanis továbbra is az egekbe spriccelt) és ahogy mondta, kivágta a francba a Trevi kutat. Mert ha már kínai cuccot veszünk, legalább elnevezésben legyünk stílusosak. 

A stációk (a teljesség igénye nélkül) ...

Menekülés a melegből

 Tulajdonképpen lehetetlen, de azért szép próbálkozás, ha például téli képeket, téli filmeket néz az ember lánya. Egy lavinás thriller maga a felüdülés. Volt néhány kemény nap, amikor konkrétan úgy éreztem, az agyam csorog ki a fülemen, de összességében túlélhető. Szerencsére a nyaraló nem melegszik annyira át, mint otthon a lakás és megtehetjük, hogy rendkívüli szabadságot vegyünk ki a dolgos nyugdíjas napok között. Az már egy másik kérdés, mennyire megyünk egymás agyára, mert azért őszintén szólva hiányoznak az agymunkával töltött órák. Anyu persze nem hajlandó inni, a melegben enni se nagyon, csak reggelenként. Én meg már elengedtem, hogy emiatt késhegyre menő vitákba bonyolódjak vele. A háziorvost csókoltatom, próbálja meg ő itatni, én hiába nyomom a kezébe a poharat, ha leteszi anélkül, hogy belekortyolna. Ehhez képest egyébként ő viseli a hőhullámot a legkönnyebben. 

Csóró kutya meg persze behúzta az idei toklászt is, volt aggódás, nyűglődés, megkönnyebbülés és amikor végre minden klappolt, akkor adtam neki egy húsos csontot, amivel sikeresen el is csaptam a hasát. De ha igaz, már ezen is túl vagyunk. Ő szó szerint túlél, egész nap alszik a hűvösben, cserébe hajnalban már útnak eredünk és este kétszer is elmegyünk sétálni. 

A legnagyobb hiba, amit elkövettem ezekben a forró napokban, hogy rendszeresen felkolbászoltam a Facera. Na, azt speciel nem kellene. Igyekszem is leszokni róla, de az az igazság, hogy ebben továbbra sem értem el nagy eredményeket. Ha meg már fent vagyok és híreket olvasok, akkor jön a Hiba.2

Igen, amikor  a kommentszekcióba is beleolvasok. Az maga a pokol. Mindkét oldal kitermeli a maga hülyéit, ezen nincs mit szépíteni és hiába próbál az ember amolyan népnevelői hangnemben, kultúráltan kommentelni, előbb-utóbb magára húz valaki eszelőst, aki lehülyepicsázza. Ehhez pedig igazság szerint nem vagyok elég erős lelki alkat. Pedig már odáig fajultam, hogy Stressz control névre hallgató kapszulát kapkodok naponta kétszer sok pénzért. (Nem feltétlenül a Face miatt, de ahhoz is jól jöhet) Eredmény? Néha szeretném azt hinni, hogy mostanra amolyan aszarislevanszarva hangulatba kerültem, de ez nem igaz. Mélységesen elkeserít, micsoda sötétség honol egyesek fejében és nehezen emésztem meg, hogy sokan a szemüknek sem hisznek, vagy éppenséggel valami extrém módon kifordítva látják a világot. 

Persze a Facenak van jó oldala is, például a vizes fiúk és lányok remek eredményei, amiket nem győzök újra és újra megnézni, mint ahogy bő egy hete az evezősökkel is ez volt. Teljes szívemből csodálom ezeket a fiatalokat, akik emberfeletti munkával és lemondással hozzák a jobbnál jobb eredményeket. Mint ahogy most éppen a vízügyeseket és a katonákat nézem elismerő tekintettel, mert politikától teljesen függetlenül ők csak teszik a dolgukat minden erejüket beleadva a feladat megoldásába. 

Persze vannak jó percek is a mindennapokban. Például a hajnali séták utáni üldögélés a teraszon a kutyával, amikor még éppen annyira van hűvös, hogy a reggeli kávé jólesően melengessen. Rövidke pillanatok ezek, hiszen hét óra után már érezhetően melegszik az idő. De amikor még a fedetlen vállamat megborzongatja a korai szellő, akkor apró sóhajjal nézem, hogy ugyanez a fuvallat mennyi elszáradt levelet sodor le a mogyoró bokor ágairól. Nyár elején őszi képet mutat a kert. A bokor tövében megfáradtan, szomjasan kókadozik a mahónia. Tavasszal gyönyörű sárga virágzata már rég a múltté, most lila bogyoktól roskadoznak az ágak, de mind víz után kiáltanak. A leylandi ciprus csak nő esze nélkül, erőnk sincs már kordában tartani a majd harminc méteres zöld falat, ami a kiégett füvet foglalja keretbe. Persze, megint nem hallgatott rám senki, amikor idejekorán szerettem volna visszametszeni. Most már ő az úr a kerítés mentén. Szerintem ha egyszer kénytelenek leszünk kivágni őket, mi lepődünk meg a legjobban mennyi helyet foglal el. A cseresznyefa is halálán van, bár a barátnőm azzal nyugtat, csak korán elkezdi a téli álmát, de szerintem ezek az ágak jövőre megint  a fűrész alatt végzik és lassan már a létráról sem lesz elérhető termésünk. Pedig nagy szükség van rá pusztán az árnyéka miatt is. Ami él és virul, a vitatható körülmények között a szomszédba került eperfánk, ami a termését bőven ontja a nyár elején, állandósítva a cefreszagot a hátsó kertben. Szomszédunk második éve nem teszi tiszteletét a telken, a legutóbbi próbálkozásnál nem sikerült együttműködésre bírni, hogy kicsit vágjuk vissza, mondván a kutyája és a madarak szeretik a termését. A madarak egészen biztosan. Néhány éve csináltam egy videót, amin olyan zengő madárdallal csipegették az erjedő gyümölcsöt, hogy biztosra vehettük, tök részeg mindahány. 

Na, hát forróság ide vagy oda, azért persze vannak a mindennapokban szép percek, pillanatok, még ha a helyi önkormányzat el is tiltott az esti kutyás sétáktól lent a parton. Úgyhogy az idén napkeltéket fotózok, nem naplementéket 😎 A tó... sokan siratják, rosszabb napokon talán én is, de igazság szerint volt már ilyen alacsony, sőt még alacsonyabb, aztán magához tért. Erősen remélem, most sem lesz másként. Az biztos, hogy egy tacskónak nincsenek hosszú lábai, de még neki is bokáig ér a part mentén és nagyon sokat kellene befelé mennünk, hogy egy picit úszni tudjon. Egyébként ez is olyan téma, ami megkeseríti az ember szája ízét, mert persze nem kell mindenkinek szeretnie a kutyákat, de ahogy egyes Face harcosok nyilatkoznak a kutyásokról, az egyenesen vérlázító. Biztosan vannak felelőtlen gazdák, az örök ellenség, a kutyakaka tagadhatatlanul található némelyek után, pedig én már másokét is felszedem, mert Murphy után szabadon mindenki rajtam akarja leverni a más kakáját is. De ennyi utálattal szembesülni, mint amikor egy kis megértést kérnénk a nemkutyásoktól, na,  az egészen elkeserítő.  

Mindenesetre lassan itt a nyár vége, kiürül az amúgy sem csúcsra járatott település, visszakapjuk a csendes, magányos sétákat és ha igaz, egy kicsit kevesebb tiltást. Még a Strand fesztivált kell a szó szoros értelmében is túlélni, aztán megint a mienk lesz itt a tér. Biztosan lesznek napok, amikor visszasírjuk majd a meleg reggeleket, a száraz napokat, de pillanatnyilag vágyódón gondolok egy kiadós esőre, húsz fok körüli hőmérsékletre. Csendes, szúnyogmentes estékre a tűzrakóhely körül egy pohár borral vagy akár illatos teával. Csendben abban bizakodom, hogy a hűvösebb napokkal visszatér majd a lendületem is, mert momentán a kutyához hasonlóan én is túlélő üzemmódban vagyok. Esőt!

Levegőt!

 Azt mondja nekem a minap a férjem, hogy ne nyafogjak már, hiszen nyár van. Mit mondjak, csattantam, mint a retesz, hogy NEM, nincs nyár! Ez más! Én még emlékszem azokra az évekre, amikor nyáron a napfényben fürdettem az arcom, nem rohantam zuhanyozni, ha kiemelkedtem a tengerből, mint Botticelli Vénusza (bocsánat, itt elszaladt velem a képzeletem), hanem azon viccelődtem, hogy sóban sülök, mint a csirke a TV Paprika receptjében. De komolyan, volt tavasz, nyár, ősz és tél. Most meg.... a tavasz azt hiszem egy szerda délutánra esett, s félek az ősszel is valami hasonló történik majd. 

A kisebbik fiam élete úgy alakult, hogy az Egyenlítő környékén éli az életét már vagy tíz éve és be kell valljam, minden látogatásunkat hatalmas kihívásként élem meg. Ott ugyanis egyetlen évszak létezik a maga 30 fok körüli hőmérsékletével. Pusztán az változik, hogy a páratartalom csak 60 %-os vagy akár 90 %. Amikor novemberben utazunk, a különbség szinte pofonvágja az embert, még akkor is, ha az idő legnagyobb részében klimatizált helyeken mozgunk. 

Az idén már másodszor tisztel meg minket ez a hőkupolának becézett rettenet, én bevallom, nem tudom tolerálni a jelenlétét. Ez a hőség a szó szoros értelmében az idegeimre megy. Ahogy már mondtam, én megéltem a régi nyarakat, amikor a vízparton esténként a lemenő nap sugarait és az enyhe szellőt élveztük. A nyári záport, amit nem éltem át már évek óta, de ami nélkül a nyár nem is nyár igazán. Régen négy után mentünk le a gyerekekkel a tóra, mert akkor már nem égetett a nap, most meg akkor éget a legjobban. A tengerparton déltájban elbújtunk a lakókocsiban vagy az elősátor alatt. A csendespihenőt kihasználtuk, társasoztunk vagy mesét olvastunk, aztán három felé irány a part, hogy folytassuk a sárvár csurgatását vagy a hullámlovaglást. Este még futotta egy kis biciklizésre, aztán fizikailag kimerülten dőltünk az ágyba. Manapság csak a hőség öli ki belőlünk az energiát. Tökéletes munkát végez, mert az agyam már kifolyik a fülemen, sem olvasni, de még filmet nézni sincs kedvem. Kókadozok egész nap, éjjel aztán persze rosszul alszom, Jamie pedig tesz róla, hogy a hajnali hűvösben ne lustálkodjak, hanem vele sétáljak. Napközben meg kiscsaládom gondoskodik róla, hogy a tűzhely mellett valamit kotyvasszak, mert magyar ember nem tud annyira izzadni, hogy egy meleg levest vagy főtt ételt ne tudna enni. Magyarságommal itt alighanem probléma van, mert én speciel ezekben a napokban simán ellennék a görögdinnyével. Esetleg néhány fagyi itt-ott. 

Jamie amúgy jól kiszúrt mindannyiunkkal, de elsősorban saját magával. Nem tudom hol, mert a környéken elvétve látni csak toklászt, de valamit csak sikerült begyűjtenie. Először csak nyalogatta, rágta a mancsát, majd alig állt rá, persze mentünk az állatorvoshoz. Ott jól megkotorták a nyílást, amit a doktornő talált a tappancsán, injekciókat kapott és dunszkötést meg egy szoros kötést a mancsára, mintha be lenne gipszelve. Itthon két napig még gyógyszereket szed, holnap pedig megyünk vissza kontrollra, mert fáj ugyan, de még mindig nem világos, hogy miért, mert annak a fránya toklásznak nyomát se találták. Mindezt ebben a hőségben. Nyilván az úszásnak is annyi, pedig csóró kutyának legalább ez a kis öröme megvolt a hajnali órákban, mert utána egész nap csak a túlélésért küzd a viszonylag "hűvösebb" lakásban is. 

Na, mendegélek, iszom valamit. Drága anyám persze nem hajlandó, mert akkor pisilni kell menni, ami egyébként nem igaz, mert mire menni kéne, már rég kiizzadtuk. Mindegy, vele sincs erőm vitatkozni. 

Vigyázzatok magatokra és ahogy Kovács Kati énekelte valaha: "Add már Uram az esőt!"

Éppen ráérek

Már nem siránkozom rajta, hogy a mi családunk még egy normális ünnepet sem tud megülni. Évek óta érzem ezt és már megkérdőjelezem a múltbelieket is, hiszen az nem lehet, hogy csak mostanában felejtettük el megadni egy Nagy Nap módját. Tegnap összejöttünk mi, akik még/már itthon vagyunk, de igazság szerint, bármilyen finomra sikerült a vacsora, édes volt a magnélküli dinnye és az ínynek kellemes a sós karamellás Vienetta, az egész egy kuka volt, ahonnan kétszer is felálltam, hogy a fürdőszobában elmorzsoljak néhány könnycseppet vagy csak beleordítsak némán a félhomályba. 

Nyilván nem vagyok jó passzban már hosszabb ideje, de erre a napra azért jó kedvvel készülődtem. Nem is a magam névnapja miatt, de a kis kilencéves golyófejű miatt, akit mostanában ritkábban látunk és ilyenkor is nehéz elszakadni a szánakozástól és csak örülni a pillanatnak. De nyilván nem segített az ünnepi hangulat megőrzésében az otthoni feszült helyzet és a minket körülvevő világ megannyi problémája sem. 

Aztán igen erősen ott munkál bennem az érzés, hogy április 12-én úgy éreztem, valami jó következik, valami, amitől nem szorul össze napi szinten a gyomrom a tehetetlenségtől és dühtől. Körülbelül egy hétig tartott az eufória, aztán visszajöttek a régi arcok és velük a napi hányinger. Én is a türelmetlenek táborát erősítem, akik szerint már tegnap is késő lett volna vezető száron látni néhányukat, de amit az elmúlt hónapokban műveltek, az csak felerősítette ezt az érzést. Leginkább azt nem értem, hogy lehet a  Főninek még mindig ekkora hatása a valamikori vazallusaira, mert ha nem ez történik, akkor a kép sokkal ijesztőbb, akkor itt nem egy ember végtelen romlottságáról van szó, hanem tömeges elmebajról. Tudom, sokan mondják is, hogy ne kövessem a mindennapokat az Interneten, de hát az embert mégis csak érdekli az ország, amelyben él. Az összkép végtelenül lehangoló, még ha szerencsére van is változás, de amennyi ellendrukker mondja a mantráját minden értelem nélkül, az egész egyszerűen rémisztő. Azt hittem, még megérem, hogy a dolgok jobbra fordulnak a hazámban, hogy lesznek még nyugodt éveim, amikor a barátnőmmel már nem a napi politikáról beszélünk elkeseredetten, hanem a kézműves munkájáról vagy az írásaimról. De ebben a közegben én képtelen vagyok visszatalálni valamikori önmagamhoz. Ő szerencsésebb alkat, mert - látszólag - lerázza magáról, mint kutya a vizet, teszi, amit kitalál, csak én dagonyázok ebben a ragacsos sárként rám tapadó rossz érzésben. Nézem a videóösszefoglalókat a parlamenti ülésekről és nem értem, felnőtt, tanult emberek hogyan mehetnek le ennyire a legaljára, megtagadva mindent, ami igazán fontos, valami kiforgatott nemzetieskedő maszlag mögé bújva. Milliókért óvodás gyermeket játszva a nemzet házában. Kifogásolják MP stílusát? Ja kérem, az igazság sokszor fájdalmas, igen. Főleg, ha valakiből hiányzik az önreflexió. Ez az ember sok más mellett éppen azt teszi, amire az ország nagyobbik része felhatalmazta, számonkér, elszámoltat és a fejükre olvassa, amit még önmaguknak is képtelenek bevallani. Kimondja helyettünk azokat a szavakat, amiket az elmúlt tizensok évben csak otthon a négy fal között mertünk kimondani. Nem volt diktatúra? Minek nevezed azt, ha a szabad véleményedet nem írod le nyilvánosan, mert abból esetleg egy barátodnak, rokonodnak, a gyermekednek lehet problémája, amikor egy hr-es rákeresgél az ismerőseire? Most leírhatom, de lassan megint nem teszem, mert aljas és nemtelen támadásoknak senki nem akarja önként kitenni magát. A Face egyik legnagyobb hibája, hogy szabadon eresztette a szellemet a palackból és ahogy azt sokan keresetlenül megfogalmazzák: "eddig csak a családod tudta, hogy hülye vagy, de most már mindenki". Ezt a "hülyét" pedig megkapja mindenki, válogatás nélkül, a szemben álló oldalak mindegyikén. Azt már nem is mondom, hogy lassan egy "hülyének" már örülni is lehet, mert válogatott mocsok dől a billenytűkön keresztül. 

Szóval, az annyira várt megnyugvás helyett most itt van ez az újfajta gyomorszorító érzés, a mocskolódások, hazugságok, emberi mívoltukból kivetkőzöttek mocsara. Ezen már nem segít a naplemente bája, a kutya bohóckodása, egy lebilincselő természetfilm, és sajnos nem segít már egy baráti beszélgetés sem, mert annak a témája is a napi taposómalom mellett éppen ez az érzés. Ez a nemzet, amely annyi kiművelt főt adott a világnak tudományban, művészetben most az influenszerek vadászterülete. A lájkokért mindent! A legalja stílusban. Egy nemzet, ahol a jóakarat nevetségessé válik, gúny tárgyává, a visszahúzás pedig követendő példává. Elkeserítő! 

No, de mint mondtam, most éppen ráérek. Kiírom magamból a keserűséget, miközben Golyó mellettem szuszog. Bízva bennem, hogy gazdája helyett is gondját viselem két napig. Mindkettőnknek kell ez a nyugalom! Talán nekem jobban, de ő ebben tökéletes partner. Most pedig bekapcsolom a tv-t, amire nagyfiam feltöltötte a filmeket, amiket kértem. Eszem-iszom, kikapcsolok. Mert most éppen ráérek.

Golyó ilyen, mindenki szereti

Nyilván nem vagyoMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege

Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasokMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege

Jobb és rosszabbMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírMa van a napon nem számvetés meghavugy is hangzik. Ápr 12 azt hittem, szabadság, helyette jött a sok hülye a parlamentbe, tusványosi. A nagyfiam, bizalmas viszonyunk felnőtt FFI szemermessege Jobb és rosszabb napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasokek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasok napok, lehangoló hírek a világból, tűz és aszály. Emberi hülyeség - vadhajtasok

Nagymama

Nem könnyű nagymamának lenni, ha az unokáidtól egy fél világ választ el. Az évi egy alkalom, amikor találkoztok, nem sok mindenre elég, arra is csak éppen, hogy tudatosítsd bennük ki vagy és mi a szereped az életükben. Mostanra Levi 7 éves, Leia 5 és megszületett köztünk egyfajta kapocs, amitől nagymama és nagypapa lettünk, akikhez szívesen jönnek, akiknek örülnek, ha leszállunk a repülőről. A nyelvi nehézségek mellett óhatatlanul ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy a mindennapjaiknak csak évente néhány rövidke hétre vagyunk a részesei, így aztán a találkozásaink rendkívül intenzívek. Mit mondjak, tavaly itt voltak egy hónapig, utána hetek kellettek, hogy kipihenjük azt a kicsit görcsös figyelmet és rendelkezésre állást, amit ez az időszak jelentett. Főleg, hogy ebben volt egy majd tíz napos időszak, amikor a szüleik sem voltak itt. Ettől - előre - úgy féltem, mint ördög a tömjénfüsttől, aztán utólag kiderült, ez volt a könnyebbik része. Miután apukájuk születésük óta csak magyarul beszél velük, értenek ők mindent, de magukat kifejezni nyilván az anyanyelvükön az egyszerűbb. Éppen ezért óriási lépésnek éltük meg, hogy itt egyre többet szólaltak meg magyarul. Lassan megint eltelik egy év a legutóbbi találkozásunk óta és hiába a videókapcsolat, az azért nem olyan, mint amikor itt kavarnak körülöttünk. Ma reggel megint hívtak, mert a kedvenc magyar mesekönyvükből - Brúnó Budapesten - nagy ötletet merítettek. Bartos Erikát már Kovács András Péter humorista is a legmelegebb atyai szeretettel átkozta el, ma reggel megtettem én is. 

Az unokáimnak rengeteg magyar nyelvű mesekönyve van, de a kedvenc vitathatatlanul Bartos Erika. Bogyó és Babóca, no meg Brúnó. Nyilván tud valamit a nő, amit csak a gyermeklélek ért, a felnőtt meg csuklik tőle, de tagadhatatlan, hogy Jamie megtörtént és elképzelt történetei után Bartos Erika könyvei mindent visznek. Brúnó Budapesten és az ország különböző részeiben, a Balaton partján... csináljon bármit az esetlen kis figura, azt az én unokáim rajongva hallgatják, lapozgatják, aztán - mint jelen esetben - rám néznek és/vagy üzennek, hogy nagymama, varrj nekünk állatos foltpárnát. Melyik nagymama tud ellenállni az unokai kéréseknek? Még az sem, akinek a varrási tudománya nem nagyon haladja meg a függöny szélének beszegését. És nem, még véletlenül sem a tök egyszerű kutyás vagy cicás párna a cél, hanem egy pingvines és egy wombatos. Jézus ereje! Utóbbi egy ausztráliai erszényes jószág és amíg élek, nem értem, miért éppen ez lett Levi kedvence, kis bumfordi jószág, ami nagyon hasonlít a kapi barára, más néven vízidisznóra vagy éppen a hódpatkányra, de nem AZ, tehát nekem wombatos figurát kellene varrnom, mert a legényke azonnal kiszúrja, ha valamelyik másikat próbálom "eladni" neki wombatként. 

Hogy a varrógép jelenleg szétesve várja a szekrény mélyén, hogy szakértő kezek összerakják a fejét, másodlagos kérdés. Már úgyis egy ideje kampányoltam érte a nagypapánál, most az unokái miatt még meghallgatásra is került a dolog, remélhetőleg sikerrel veszi ő is a rá váró akadályt. Internet a barátunk, aki keres, talál, a leírás alapján, ha nagyon összeszedem magam, akkor a kezdőknek való wombatos foltot még össze is fogom tudni öltögetni. Valamiért ez tűnik a nagyobb kihívásnak, pedig nyilván egy pingvin sem sokkal egyszerűbb. És ha már az internettel barátkozom, akkor ott van az éppen megkavart kínai csomagküldő, akinél bármit kereshetsz, mert ha ott nincs, akkor sehol nincs és persze azonnal feldob néhány találatot fillérekért. Mondjuk velük vigyázni kell, mert sokszor a valóság köszönő viszonyban sincs a fotókkal, meg hát ugye itt elsősorban az az elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit a két kétbalkezes kezével. Azt meg nem is mondom, hogy az alig ezer forintos árra, majd másfél ezer forintnyi vámot nyomnak, bár ha minden kötel szakad, ez már nem sokat nyom a latba. Szerencsére a barátnőm az elmúlt egy évben igencsak beledolgozta magát a patchwork témába, erről árulkodnak a lakás különböző pontjain felbukkanó kis takarói, úgyhogy szakavatott segítség is rendelkezésre áll, ha végképp elakadnék, de mint mondtam, itt az alap elvárás, hogy a nagymama alkosson valamit. Azért tulajdonképpen szeretnék légy lenni a falon Bartos Erikáéknál, hogy ő az ilyen ötleteit, meg a szilvásgombóc főzést, meg a ... sorolhatnám vég nélkül, mert a fantáziája kiapadhatatlan, olyan játszi könnyedséggel vezényli le egy falka gyerek mellett, mint ahogy a könyvek lapjain áll, mert akkor földig hajolok előtte. De ha nem... Ha csak amolyan közösségi izgatásnak talál ki ilyeneket, akkor megrángatnám a haját, de meg bizony. 😂 Tavaly például - ha már a Balatonon voltunk - Bartos Erika miatt vonatoztam el a két gyerekkel Balatonboglárra, hogy felmenjünk a gömbkilátóba. A mesében vidámabb volt a dolog, de a lapokon nem is volt olyan őrült meleg, bár, végül a fagylaltozás sokat dobott a programon, meg a hazafelé buszozás, ahol a sofőrnek tízperces pihenője volt Balatonlellén, amit nemcsak a gyerekek, de a nagymama sem értett 😂Na, mindegy is... a tervezési folyamat beindult, holnaptól nagypapa varrógépet szerel, én anyagok és hozzávalók után kajtatok, aztán ahogy a mondás tartja, majd csak lesz belőle valami, ha el nem bajszom, legfeljebb fogpiszkáló tartó 😎

https://youtu.be/J45PT-Prufo?si=KGWgMTorhHFcS4md

A mai sem egy jó nap... de egyáltalán, mikor volt utoljára olyan?

 A Face - bármennyire is szeretnék én magam is leszakadni róla, mert érzem, hogy a jelenlét többet árt, mint használ - rendre az arcomba tol mindenféle "kéretlen" tartalmat. Áprilisban azt hittem, legalább a politikai posztok és reakciók visszaszelidülnek, észérvek csapnak majd vitába, de sajnos szó sincs róla. Legtöbbször a vesztes fél gyászfolyamatának stációjával magyarázzák azt a töméntelen gúnyt, átkozódást és trágárságot, amit a nagy Manitu sem tud kordában tartani. Én meg - bár, tízből kilencszer lefogom a kezem, mert voltam már én is ribanctól, hülye vénasszonytól qváig minden, és hát lássuk be, kinek hiányzik ez a reggeli kávéja mellé, hogy aztán koffein nélkül is magas vérnyomással csináljam végig a napot, mert igenis hatnak rám is a bértrollok, végtelenül primitív emberek sorai - szóval, azért néha oda kommentelek. Például ilyen stílusban.... Már előre félek a reakcióktól, de hát néha képtelen vagyok befogni, pedig tudom, hogy úgyis csak magamra húzok néhány eszementet.

"Hagyjuk ezt a gyászfolyamatot! Ez egy ország mentális állapotának lenyomata, aminek semmi köze a gyászhoz, sokkal inkább az évek óta hergelt indulathoz. Mert itt utálni kellett bárkit, mindenkit, aki másként gondolkodott, mint amit az állami propaganda minden ingyen elérhető helyről, illetve a jól megfizetett bértollnokok által napi 24 órában tolt. Ez a zsigerekbe ivódott utálkozás minden iránt, ami más, mint amit sokan napi mantraként hallgattak. Hozzájuk nem jut el érvelés, tényfeltárás, nekik hitük van. És a hitüket támadja a rögvalóság, ettől pedig még dühösebbek. Aki pedig ezért az egészért felelős, az köszöni, nem foglalkozik a szellemmel, amit kiszabadított a palackból."

A "kéretlen" tartalmak másik formája az emlékezés. Olyan emlékeké is, amik máig fájnak. Sebeké, amik sosem heggednek be. Mint aminek holnap már a hetedik évfordulója lesz... Ez az írás öt éve született. De ma is pontosan így hasogat Jack hiánya, aki a "mesében" Kócos nevét kapta. 

"2019. július 17-e emlékére

Zsemle és Morzsa

Zsemle türelmesen tűrte, hogy a kis szőrmók a pofáját kapdossa. Mostanra már igazán megszokhatta volna, de még mindig bujkált benne valami halvány rossz érzés, amikor ez a kajla kölyök a kegyeit kereste. Mintha cserben hagyta volna a régi barátját, Kócost. Még mindig nem értette, miért jött ez a kis mitugrász és ugyanakkor miért tűnt el az életéből olyan hirtelen Kócos. Már nem is emlékezett azokra az időkre, amikor a göndör bundás nem volt mellette. Annyi kalandon át elkísérte a kis kurtalábú, ő volt a Barát, de hát milyen barát az, aki csak úgy eltűnik egyik napról a másikra, el sem búcsúzik.

Ha rosszat álmodott, még eszébe jutott az a furcsa nap. Zajos volt és szagos, fura, ismeretlen neszek, szagok maradtak emlékként róla. Az biztos, hogy semmi sem készítette fel rá, hogy az élet oly hirtelen megváltozik. Előző este a park szélén elolvastak minden friss üzenetet, jóízűen ették meg az egyébként nem túl izgalmas vacsorát, kikönyörögtek néhány falatot a gazdiék vacsorájából is, aztán éjjel összebújva aludtak, mint minden éjszaka. Reggel már korán indultak a parkba, hogy a nagy meleget elkerüljék. Várta őket a labdázás, a barátok. Nagyszerű napnak ígérkezett. De Kócos - tőle szokatlanul - csak ballagott ráérősen. Aztán megállt és öklendezni kezdett. Gazdi még szemrehányóan csóválta is a fejét, hogy „te rosszaság, már megint felnyaltál valamit”, aztán hazamentek és megreggeliztek. Kócos is evett, a szokott jó étvágyával, mintha félórával korábban nem dobta volna ki a taccsot. Minden olyan volt, mint máskor. Egy ideig. Kócos pocakja tovább rendetlenkedett, ezért elvitték Csaba dokihoz. Ő nem ment, de nem is bánta. Mostanában Kócos úgyis többet járt oda, mint normális lett volna. Mert mindig „felnyalt valamit”. Amitől a pocakja rendetlenkedett, de egy-egy szuri hamar rendbe tette. Amikor végre megállt a kocsi a ház előtt, megnyugodott, végre hazaértek. De Kócos csak feküdt a gazdi lábánál elgyengülve. Amikor felállt, furcsa szagú folt maradt utána a kövön. Vér! – ismerte fel a szagot, de nem tudta, nem tudhatta, hogy ez bajt jelent-e. Bezzeg a gazdiék ijedten kapták fel Kócost és már ott sem voltak. Ő csak nézte értetlenül a mögöttük újra becsukódó kaput, végül Nagyi lába mellé feküdt és várt. Ha várt, akkor mindig hazajöttek, és a világ dolgai rendben mentek tovább. Most is így kellett lennie. Így kellett volna lennie! Hiszen még olyan fiatal volt!

Amikor végre hazaértek, Kócost csendesen az ágyába fektették. Zsemle még mindig nem érezte, hogy olyan nagy baj lenne, hiszen a gazdiék mintha nyugodtabbak lettek volna, mint korábban, amikor olyan hirtelen elfutottak. Hagyta, a barátja had pihenjen, majd másnap elmondja, mi a baj. Talán még játszanak is, komótosan, öregesen, ahogy mostanában szoktak, pedig Kócos még egyáltalán nem volt öreg, de hozzá lassult az ő tempójához, mint egy rendes baráthoz illik. Végül ő is lepihent, már éppen megnyugodva lehunyta a szemét, hogy vége az őrült futkosásnak, amikor Gazdi kiabálni kezdett. Sírt, zokogott, szorította magához Kócos kis testét, aztán a pizsamájában már rohant is újra a doktorhoz. A nagyi fel sem ébredt a zajongásra, így aztán Zsemle csak ijedten ült a becsapódó ajtó előtt, semmit sem értett.

Végre hallotta, hogy az autó újra megáll az udvaron. Léptek közeledtek, nagyon lassú léptek. És Gazdi csak zokogott, mint akinek nagy bánata van. Kócos nem jött. És azóta az este óta nem is látta. Azt mondták: elment. De hát még Kócos sem volt olyan bolond, hogy elszökjön és itt hagyja őt egyedül a valaha közös vacokban. Hiszen itt mindig volt étel, játék és szeretet. Mi más kellhetett még neki? Még sokáig érezte a lakásban a szagát, a sétánál szimatolva kereste a park bokrai alatt, de Kócos nem került elő.

Itt volt helyette Golyó, aki nem hagyta, hogy hiábavaló kérdéseken törje a fejét. Ő sem értette, hová tűnt a barátja, de hát őt sosem az eszéért szerették. Most – mintha ebben a hiányérzetben támogatni próbálta volna – bújt hozzá. Korábban nem merészkedett ilyen bizalmas közelségbe, de most mintha egymásból merítettek volna erőt.

Néhány nappal később gazdiékkal beültek a zörgő négykerekűbe és őt felhőtlen öröm töltötte el a napok óta lassan rátelepedő szomorúság helyett. Végre megint kirándulni indulnak! Talán az út végén előkerül Kócos is. Sokáig suhantak, közben kis megállókkal, hogy elgémberedett lábait megmozgathassa, végül megálltak egy ház előtt, melynek kerítésén túlról hangos kutyaugatás fogadta őket. Jött egy asszony, aki örömmel tárta ki előttük a kaput, mint valami régi ismerősnek. Gazdi a pórázt szorongatva bevezette Zsemlét is az udvarba. Meglepetten torpant meg, ahogy a fészekaljnyi kölyköt megpillantotta. Külsőre olyanok voltak, mint a régi babaKócos, akire már alig emlékezett, akit évekkel ezelőtt hoztak neki, hogy ne legyen magányos. Ezek is még kicsik és hangosak voltak, játékosak és szemtelenek. Nemsokára az egyiket kiemelték a többiek közül. A kis maflának első dolga volt, hogy őt közelebbről szemügyre vegye. Ennek nem igazán örült. Neki sok ismerőse volt, de azok mind felnőtt kutyák voltak, akik értékelték az erejét és békés természetét. Nem bosszantották feleslegesen. És volt Kócos, aki mellette nőtt fel, megtanulta a szabályait és az együtt töltött néhány év alatt igaz barátja lett. Ez a kis rosszcsont pedig azt hitte, valami plüsskutya ő, akit tépdesni lehet. Rámordult, mire a kicsi inkább a virágágyást vette szemügyre. Kapott egy nagy tál vizet, de mire szomjasan beleivott volna, apró tappancsok borították ki a kövezetre a hűsítő vizet. Zsemle azonnal távolabb is helyezkedett, nehogy bárki azt gondolja, ő volt olyan ügyetlen, hogy felborította a tálat. Az elázott kis rosszcsont pedig boldogan dagonyázott a sárban. Zsemle még nézni sem akarta. A kétlábúak azonban nevettek, beszélgettek, papírokat lapozgattak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Zsemle megkönnyebbülten ugrott talpra. Azt ugyan nem értette, miért kellett ilyen sokat utazniuk egy kis beszélgetésért, hiszen ezt az emberek máskor meg tudták oldani azokkal a kis berregő vacakokkal, amikből egyet még Kócos is megrágcsált kölyökként. Akkor igazán haragudtak rá, igaz, nem sokáig.

Hallotta a hangokból, hogy hamarosan útnak indulnak és ő meg is indult a kapu felé. Valami halvány rossz érzés arra késztette, hogy forduljon vissza, és azt kellett látnia, hogy Gazdi éppen felemeli a földről a koszos kis kölyköt és puszit nyom az apró buksira. Jó, hát mindig tudta róla, hogy egy kölyökkutya könnyen leveszi a lábáról, történt ilyen már a parkban is, de Gazdi most kitartóan szorongatta az apróságot és az ajtót kitárva nemcsak Zsemlét szólította fel, hogy üljön a helyére, de hamarosan őmaga is beült, ölében a kicsivel. Olyan apró, mint a morzsa – kócolta össze kedveskedve Gazdi a kölyök fejét, és Zsemle beletörődően szusszantott. Régi emlékképek bukkantak elő, ahogy Kócossal összebújva aludtak egy hosszú út végéig a Gazdin. Már tudta..., ez a prücsök most hazajön velük. Apa pedig felnevetett a kormánykerék mögött: Zsemle és Morzsa! Öregfiú, te még nem biztos, hogy tudod, de ti összetartoztok, mint a zsemlemorzsa minden falatkája. Zsemle nem egészen értette, mi a vicces, de a falatkák kifejezés jó emlékekkel társult, úgyhogy megnyugodott. 

Ennek már két éve. A kis Morzsa alaposan rácáfolt az akkori méretére. Mostanra már erős volt és Zsemle szerint némiképp beképzelt is. Azt gondolta magáról, hogy ő a főnök otthon, a kertben és úgy általában mindenhol. Eleinte próbálta elmagyarázni neki, hogy ez nem így van, de olyankor a kis szélvész lebirkózta Golyót, így bizonyítva, hogy Zsemle rangját csak a korának tisztelegve hagyja meg, mert amúgy ő a király. De őt tényleg tisztelte, így aztán elnéző türelemmel figyelte a tobzódását. Már nem gondolt Kócosra, az idő szövetében elmosódottá váltak a róla szóló emlékei. Számára csak a Ma volt és a mát Morzsa jelentette. De voltak napok, amikor a Gazdi egy ma már csak halványan ismerős nevet emlegetett, miközben szemét újra elöntötték a sós cseppek. Zsemle érezte, hogy fájdalmasak a kétlábúak gondolatai, és mivel Gazdinak fájtak, hát fájtak neki is. Fejét az ölébe hajtva kerestek egymásban vigaszt. Aztán Morzsára néztek, ahogy lábait az égnek meresztve aludt a nagy melegben, Gazdi elmosolyodott, Zsemle pedig megnyugodott. A világ rendben van! A jövő rájuk vár, új kalandokban Morzsával az oldalán."

Szóval, ez az írás öt évvel ezelőtt emlékezett Kcosra, azaz Jackre, akinek rövidke életét sosem feledjük. Mára már Zsemle, azaz Colin is vele kergeti a lepkéket a Nagy Szivárványon túl, ettől az emlékezés még sírósabbra sikerült. Igaz, Morzsa, azaz Jamie még itt van velünk, de már sosem lesz semmi olyan, mint azokban a boldog években, amikor még a nagy csapat együtt volt. 

Fellélegezve

 Mit mondjak, embert próbáló napokon vagyunk túl és nem győzök elég hálás lenni a Nagy Manitunak, amiért végre rendesen kapok levegőt. Már évek óta azt vettem észre, hogy a nyári hőség roppant módon felerősízi és sajnos ki is hozza a legrosszabb énemet, agresszív leszek, apróságokon felcsattanó, nem mellesleg pedig a szokásosnál is jobban dolgaimat elodázó. Nem akarok hosszasan panaszkodni, hiszen nemcsak nekem volt melegem az országban, de az biztos, hogy már önmagamat utáltam, miközben szabályosan éreztem, ahogy az agysejtjeim olvadnak ki a fülemen, végtagjaimat mázsás súlyok húzzák, aludni tudnék a nap bármelyik időszakában, de legkevésbé éjszaka. 

Ezek után nem is csoda, hogy az elmúlt időszak két legszuperebb napját akkor éltem meg, amikor a nagyfiam betegecske kutyájára kellett vigyáznom. Most mondjam azt, hogy "szerencsére" nem lehet összeengedni a mi kutyánkkal, mert azon drágaságom annyira felpörgeti magát, hogy utána napokig kellemetlen fizikai tüneteket produkál, így tehát adódott a feladat, hogy két napig a lehető legnagyobb nyugalomban szitteljem csórikámat a saját otthonában, szigorúan a rövid sétákra és viszonylag elviselhetőre szellőztetett lakásra koncentrálva. Minden másra ott volt a napi 20 óra alvás. Úgy terveztem, hogy nekem is, de végül én maratoni netflixezésbe kezdtem (és nem is bántam meg). Vittem magammal laptopot, könyvet, amiket végül ki sem nyitottam. Vagy a New Amsterdam első évadának részeit bambultam (itt-ott kicsit beleszunyókálva, igaz) vagy tényleg aludtam. Nem voltam időhöz kötve, akkor keltem-mentem-ettem-ittam, amikor úri kedvem úgy tartotta, nem kellett alkalmazkodnom, tekintettel lennem, kiszolgálnom, észben tartanom, figyelnem senkire és semmire. Carlos ebben tökéletes társ volt, a hőségben minimálisra vett életfunkcióival. Két teljes napig magunk voltunk a Zen. Aztán ő is visszakapta a gazdiját, aki szerintem egy pöppet túlfélti ezt a jószágot, meg én is a családom, jelesül a férjem és a mamám, Jamieről már nem is beszélve. Akik viszont felpörögve várták, hogy újra rám szálljanak. Pedig amikor a második nap reggelén a tükörbe néztem, szerintem látványosan kisimultabb volt az orcám, mint amikor megérkeztem. Mostanra már ugyanolyan nyúzott, nem is értem. 

A hőség nekem nem barátom. Éppen ezért nagy volt az öröm, amikor tegnap este előbb a szél jelezte érkezését, később nagy cseppekben az eső is. Nyitott erkélyajtónál aludtunk, úgyhogy nem tudom, az eső meddig áztatta a hetek, hónapok óta kiszáradt anyaföldet, mert én végre úgy aludtam, mint a tej. Ennek ellenére reggel fél hatkor (ez máris majd egy órás késés az előző napokhoz képest) már úton voltam Jamievel. Lementünk a partra is, ahol széttárt karokkal öleltem magamhoz a szelet, hagytam, hogy szinte átfújjon rajtam. Eskü, már-már fáztam, de nagyon  jó érzés volt. Utána hazasétáltunk, csináltam kávét, majd visszadőltem az ágyba, és ez már-már mennyei érzés volt. 

Ahogy közelgett az ebédkészítés ideje (na, ez sem hiányzott ott a kutyaszittelés idején), rutinosan pakolgattam ki a hűtőből a hozzávalókat. Hogy az elmúlt napok hősége ölte ki az ide vonatkozó agysejtjeimet vagy amúgy is pusztulóban vannak már, nem tudom, de sikerült kolbászzsír helyett sárgabarackpürét tennem a tört krumpli hagymás alapja alá. Ki a franc emlékezett rá, hogy jó másfél hete egy kaiserschmarn miatt turmixoltam össze néhány szem sárgabarackot? Tulajdonképpen nem lett rossz. Anyu például mintha észre sem vette volna, jó étvággyal evett belőle, én a becsület kedvéért toltam be az adagomat, de a férjem kikérte magának a hirtelenjében sárgabarackos chatney-re keresztelt hozzávalónak a befogadását. Az ő része bizony - ezt kár is lenne tagadni - ment a kukába és ami a rosszabb, hosszas fejtegetésbe kezdett, amiben a korom és az agyműködésem közti anomáliákat kezdte sorba szedni a rá váró vészterhes évek vizionálásával. Na, hát ha a fellélegzés ilyen következményekkel jár, elképzelni sem merem, mi lesz itt, ha újra bedurvul a nyári időjárás. 

Nem vagyok túl jól a bőrömben

 Több oka is van ennek. Részben olyan magánéleti, amiben csak áttételesen vagyok érintett. Mondjuk, anyaként - lehet - még rosszabb ezt megélnem. Mindegy, ez az ő dolguk, nem teregetem, csak a saját szennyest. 

Aztán a múltkor megfogalmazott rossz érzésem a napi politikával kapcsolatban egy cseppet sem javult, köszönhetően egy olyan elvakult rétegnek, akiket nem tudok, és már nem is akarok megérteni. Most éppen nagy fogadkozást tettem a Nagy Manitu előtt, hogy többet a hírek alatti kommentmezőre Nem Kattintok Rá! Ugyanis ez olyan szinten megvisel, hogy lassan fizikai tüneteket is produkálok egyes trolloktól. Az etetőjüket meg érje utól a vudum!

Eskü, már csak egy "kicsit" sírok anyám miatt, de az az igazság, hogy ezt néha muszáj, mert ez amolyan szelep a fejem búbján, mint a Szaffiban a lovag úrnak. Ahogy a barátnőmnek mesélem néha a "napi anyám"-at, sokszor teszem fel a Teremtőnek a kérdést, hogy Mivel érdemelte ezt ki Ő vagy éppenséggel Én? A jelenlegi helyzet nem jó neki, de nincs mód arra, hogy visszaforgassuk az időt, tehát nyomjuk a verklit tovább. És nem jó nekem se, aki az idegszálaim maradékát tépdesem. Tulajdonképpen ne szóljak egy rossz szót sem, hiszen a múltkori diarrhoea-eset kivételével egy csomó kellemetlen feladattól mentes vagyok, gyógyszerezek, kiszolgálok. De ... hogy egy jó szava nincs hozzám, vagy hogy a velem való kommunikációja ilyen kiszólásokban nyilvánul meg, az azért tagadhatatlanul megvisel:

-terítem a reggelijét, várom a teájához a forró vizet, kiskanál már a csésze mellett, ő közben a gyümölcsjoghurtot kívánja meg kenyérrel, ezért odaszól: "kiskanalat!", "vizet!". Soha egy "kérem", se egy köszönöm". Tudom, nem kellene ilyesmivel törődnöm, de hát na...

-Amúgy ilyenekből van egy nap tucatnyi. Hogy a tűző napsütésben a lakás fényárban úszik, amerre jár, hogy emiatt pl a hétvégére a fürdőszobában végig égve maradt a lámpa. Hogy a kikészített víz estére is érintetlen. Az orvos meg tanácsolja, naponta többször itassam, mert vészesen keveset iszik. Aham, azt a felcsattanást nem ő hallja, amit kapok: "Jaj, hagyjál már ezzel a marhasággal!" Hogy a barátoktól kapott cseresznye xar, mert puha (bár, mézédes), a saját cseresznye féléretten savanyú, aztán éretten meg kukacos. A magyar eper (aranyárban" xar, az aldis szintén, az almát reszeljem le, de csak a felét. A szőlő kemény, vastag a héja. A sárgabarack akkor is jó, ha a kés lepattan róla. Dinnyét látott a reklámban, miért nem veszek, de magozzam ki és vágjam fel. Az áfonyából csak pár szem kell, de az is savanyú. Paradicsom, paprika nem kell. Mert csak. Hagymát szeleteljek. De ne ezt, mert ez csípős. Uborkát szeleteljem fel... a sor végtelen. Meg se próbál egy banánt egyedül meghámozni, de azért ő qvára önállóan tudna otthon élni. És kizárólag a fele kell annak is. Sonka, felvágott nem kell, de nyissam ki. Aztán látom, hogy a kutyának dugdossa az asztal alá. A levesből, főételből a hús szintén így végzi.

Ha azt kérem, ne etesse, mert lassan már gurul, akkor jön a "mindig rám szólsz". Hát, a postás nem jár ide etetni a jószágot, őrá nem szólhatok. A minap vacsorázni nem akart, mert hat órakor már le akart feküdni aludni. A vita végén tagdhatatlanul már kiabáltam, bár a süketsége miatt alapjáraton is zeng tőlünk a ház, mert ugye a hallókészülék nem kell. Mire ő: "a végén meg is fogsz ütni?" - kérdezi gúnyosan. Mit mondjak, abban a percben volt rá némi késztetésem. 

Vidám az élet mifelénk. Ha rendbe teszik a pszichiátriai rendeléseket, alighanem kérek is időpontot "szép öregkor" jeligére. Ja, magamnak. 

Mind Full or Mindful

Üröm az örömben

 Jamie ivaros kan, aki jól bírja a fajtatársak társaságát, nem kötözködik. Persze, ha kerítés mögött van, az egy másik helyzet, ott megy az arcoskodás. És valahogy ezt látom most a FB népében is, hogy a kerítés mögött, ami  jelen esetben a facebook, rengeteg ember tépi a száját, trágárkodik, "nemzethy kereszténység' jelszava alatt azt kívánja egy tiszás képviselőnőnek, aki a szombati eufórikus hangulatban tánc közben kificamította a térdét, hogy törte volna el rögtön mind a kettőt. Meg az összes többi is, aki ott járt. Nem mondom azt, hogy emberek, olyanok vagytok, mint az állatok, mert ez sértés lenne az állatokkal szemben. Volt egy öreg, beteg kutyám, mellette egy fiatal fajtatársa, aki mint mondtam, sosem konfrontálódik másokkal, ha nem muszáj, de amikor az öreg társát fellökték, úgy ment neki a támadójának, mint egy kis fúria, mert elesettet, gyengét nem bántunk. Ez még a kutyáknál is alapvetés. 

Kétségbeejtő az a morális, mentális állapot, amiben ez az ország van. Egy hónappal a választások után, az országgyűlés megalakulása után, habzó szájjal hirdetnek tovább hazugságot, gyűlölködést. Azt fröcsögve, hogy a másik oldal gyűlölködik. És képesek Esterházytól idézni, hogy "bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá". Ők? Azt kell mondjam, a béka segge az a szint, ami fölött ti nem akartok az alá menni, miközben folyamatosan ott vagytok. Anyákat, gyerekeket, idős embereket mocskoltok és sajnos teszik ezt ők is a facebook kerítése mögé bújva. Mert a gyarló ember nem tartja oda a másik orcáját is, hanem visszaszól, sokszor bizony abban a stílusban, ahogyan a sértés őt magát érte. És lehet, hogy ez az ember másnap a közértben előre enged a pénztárnál, mert nálad csak egy kiló kenyér van és neki teli a kosara, megkímél a várakozástól. Persze van, aki a hétköznapokban sem hazudtolja meg zsigeri gyűlöletét és a nyílt utcán is megmutatja azt, amit sokan csak a billentyűk felett. 

Na, csak oda akarok kilyukadni, hogy nem akarom elhinni, hogy ilyenek vagyunk, amit a facebook mutat rólunk. Mert ha igen, akkor itt teljesen mindegy, hogy volt-e rendszerváltás vagy nem volt, ez az ország pusztulásra van ítélve. Ha nem tudjuk tisztelni a másikban az embert, tekintet nélkül arra, hogy miben hisz, hogyan szeret, hogy a szeme kék vagy barna, vagy a bőre sárga, barna vagy fehér, akkor itt olyan alapvető bajok vannak, amik már az én eletemben nem orvosolhatóak, ez valószínű, de félek, hogy már örökre ilyenek maradunk. És a nagyobbik baj az, hogy ezeket a zsigeri indulatokat mások hogyan és hány féleképpen használják fel a maguk kis pecsenyéjének sütögetésére. Végtelenül elkeserítő helyzet. S bár hangoztatjuk, hogy az elmúlt rendszernek történelmi bűne az ország lakosságának ilyen szintű megosztása, de ha erre nem lett volna fogadó készség, akkor nem tartanánk itt. Hiába az öröm a változás felett, ha ilyen alapvető dologban képtelennek mutatkozunk a változásra.

Ünnepnapok gyors egymásutánban

 Május 9. nekem sokáig a Győzelem napját jelentette. Abban a korban voltam gyerek, amikor a történelmet a győztesek írták (mikor nem volt így?) és a keleti blokkban a második világháborút lezáró dátumot a Szovjetunió és szövetségesei óriási katonai parádékkal ünnepelték. Aztán változott a világ, nálunk legalábbis ez a nap újra egy lett a sok közül, míg tegnap újra piros betűs ünneppé vált, újra egy korszak lezárását, a nép ünnepét lett hivatott hirdetni. A Győzelem napja volt ez újra, csak a tartalom változott menetközben.

Május 9. egy másik nagy mérföldkő is, hiszen ezen a napon mondta ki nagyfiunk és szerelme a boldogító igent. Furcsa, a hagyományainktól eltérő esküvő volt, de ami fontos, az Ő nagy napjuk és a boldogságuk. Nekünk is ez a legfontosabb. 

Május 11. hetedik éve ünnep a családban, akkor született az Erdei Kergető alomban egy kócos kislegény, Apor, aki nyolchetes korában nálunk lelt otthonra és aki folyamatosan tanít minket elfogadásra, kitartásra és a végtelen szeretet megoszthatóságára. Ritka kincsre leltünk benne. Kicsit amolyan győzelem volt az ő születése is a veszteség felett, amit drága Jackünk hirtelen távozása jelentett, még ha mi ezen a napon nem is tudtuk, hogy a gyógyír már keresi az utat hozzánk. 

Május 10. pedig egy újabb csoda, lányunokánk születése napja. Egy fiús családban egy kislány érkezése már önmagában óriási kihívás, én magam legalábbis kicsit félve vártam, hogy mit kezdhetünk majd egymással. Nem kevés előítélettel vártam a rózsaszín barbieszörnyet és akit kaptam, az egy életvidám, nagyon okos és ügyes kislány. Akik imádja a rózsaszínt és megszerettette velem is 😄 Akaratos? Igen, hiszen kiköpött apja lánya és sokan még azt is meg merik kockáztatni, hogy tiszta nagyanyja 😄 De amikor az angol anyanyelvű unokám - ki tudja honnan halva - "nagymaminak" szólít, hát az szavakban kifejezethetetlen érzés és alapjaiban mossa el a szorongásaimat és csak a vegytiszta szeretetteljes várakozás tölt el a jövőt illetően. 

Úgyhogy ünnepeljünk!!!

Erdei Kergető Apor, akarom mondani Jamie, hétéves lett

(2019. 05. 11.)

Hétéves lettem én, s nekem íródott ez a kis költemény. 

Ennyi év alatt tettem ezt-azt, dolgokat

Megihlettem gazdám, hogy írjon rólam jó sokat.

Hétéves lettem én, s talán igaz, hogy engem szeretnek legjobban e földtekén. 

De nem volt ez mindig így, néha magam is könnyezek kicsit.

Hisz voltak elődök, nagyok és kicsik.

Közülük Colint ismertem én, gyógyír voltam sebzett szívén.

Ha van sors, mely nekem rendeltetett,

A gyógyítás és öröm, mely lelkeket melengetett. 

Ebből részesültem én is magam, S még nem is ősz a bundám avagy hajam.

De jó volt ez a hét év!

Volt benne nyűg, s hév, de nem cserélném el semmiért.

Voltak itt vadász ősök, belőlük lettek a hősök.

Én vadat már nem kajtatok, kicsit irigykedem is rajtatok.

Hogy hogyan lettem nyíri Aporból skót rőtszakállú Jamie boy?

Rejtély, mely gazdám lelkéből tört elő, midőn a kanapén a tv-t leste ő.

Az évek során sokat tanultam, barátokra leltem és sokat javultam.

Már gyerekbarát vagyok, ha kell, s nem riogatom őket, az apró tipegőket.

Vannak rigolyáim is, kinek nincsenek?

Ha házat őrzök, az érkezők esélytelenek. 

Hangos vagyok és vad, jutifalatért sem megalkuvó,

De ha a barátom leszel, öledben boldogan megbújó. 

Számon tartom családom érdekeit, Futtatom őket, ha kell, az életükig.

S cserébe ők is vigyáznak reám:

Orvos, vitamin, puha ágy, programok, s a kocsiban rajtam a hám.

A telek az én birodalmam, megénekelném, ha lenne irodalmam.

De most búcsúzom, ezernyi móka vár

A csatornaásásnál is nagyobb homokvár,

S a víz, a Balaton selymes víze, melybe ugrani jó hajnalonként izibe. 

A fűben henteregni csodás, a pattanó labda utáni iramodás...

Mondom én, mennyi móka, de hallga csak: reggeli tálam telik a jóra.

Mancsos ölelés, Jamie 

Anyák napjára...

 Ma elmentünk vásárolni és a boltok nemcsak azért voltak dugig, mert tegnap zárva tartottak és ma mindenki igyekezett behozni az egynapos nemköltekezést. Ma a vásárlók többsége már az Anyák napjára vásárolt. Ki étellel készült, ki édességekkel, mások előre megkötött hatalmas virágcsokrokkal. Erről eszembe jutott, hogy mi lesz nálunk... Anyu már rég nincs ünnepi hangulatban. Őt nem lehet kizökkenteni sem karácsonnyal, sem születésnappal, sem az Anyák napjával. Ugyanazzal a keserű arckifejezéssel várja, hogy teljen már le az ideje. Ettől persze az ünnepi hangulat alapjai megroggyannak. Ma örülhetnék, hogy legalább a nagyobbik fiam itt lesz és megölelhetem oly sok idő után, de az örömben üröm is van, így aztán ettől sem lesz olyan nagyon ünnepi hangulat. 

Néha állok a nagy lakás közepén, átkozva a négyzetmétert és a belmagasságot, amit egyre kevésbé vagyok képes rendben tartani. Nézem a nagy étkezőasztalt, ami körül elférne a népes család, de csak egy kerülgetni való bútordarab az is a sok székkel, hiszen még ünnepeken is az étkező kerek asztalánál ülünk le mi hárman, amíg még hárman vagyunk. Amikor a babaillatú tappancskákra cuppantjuk a puszit, eszünkbe se jut, hogy nem lesz ez mindig így; és hogy mekkora űrt hagy maga után ez a gyorsan elillanó korszak. Apró morzsák még leesnek majd, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez fájni fog. Ahogy az amputált végtanál is létezik a fantomfájdalom, valami olyasmi lehet ez is. Az Anyák napja már rég nem ünnep csak egy keserédes visszaemlékezés.

De most valami perverz akaratossággal meg akarom élni a napot, ami anyákra, nagymamákra, az én anyámra, rám mint anyára és nagymamára emlékezik. Néhány régi kép segít felidézni a valaha volt szebb napokat.

anyuval a Feneketlen tónál

srácokkal egy laza délutánon

unokákkal tavaly kompolva

Sóhajtozós

 A barátnőmnek csütörtökön volt a születésnapja. Kicsit előre ünnepeltünk - egy jó kis kínai kifőzdében 😜 (mit csináljak, ha éppen ehhez volt gusztusa), kapott papírkönyvet, ami manapság lassan már luxus, de aztán a nagy napon felült a repülőre és elment a kedvenc városunkba. Mondjuk, neki sokkal kedvencebb, amit az is bizonyít, hogy kihulló nevek és helyek lehet megviccelhetik a szürkeállományunkat, de nála az hótziher, hogy nem Velencével kapcsolatban. Ezzel szemben nekem ma pisztolyt tarthattak volna a fejemhez, akkor se ugrott volna be egy ottani sütemény neve, így aztán telefonos segítséget kértem és kaptam postafordultával, pedig az információ sokaknak semmit nem segített volna: "tudod, az a krémes istenkirályság, amit a Giudeccán ettünk a Majernél és Aperollal öblítettük le". Már vágta is rá, hogy fritelle. Én meg csendben elástam magam a kert végében gondolatban, hogyha már a kedvenc seggnövesztő neve is kihullik a memóriámból. Az sem mentség, hogy régen volt már ez a hedonista dőzsölés, hiszen az íze azért még itt bizsereg a nyelvemen.

Fura dolog ez a kötődés egy városhoz, még ha amúgy az egyik legnépszerűbb turista célpont is. Jó tíz évvel ezelőtt voltam a topon, írtam róla, kutattam róla, de a gyökerek valahol a gyerekkoromban lettek elültetve. Már nem esküdnék meg a pontos időpontra, 1970 vagy 1972 volt-e, de a háromévenként lehetséges nyugati utazással élve két egész napot eltöltöttünk Velencében is. Tíz-tizenkét éves voltam. Mestrében kempingeztünk, hogy aztán végig járjuk a várost, sőt motorcsónakkal még Muránóra is eljussunk. Anyám a híd alatt elfutó patkányt látta, apum a könnyű és ízes olasz Rufinót dicsérte, én meg gyerekként szinte alig kaptam levegőt, annyira a hatása alá vont Serenissima. Legközelebb "majdnem felnőttként" jutottam el oda majd anyaként, huszas éveim végefelé, két higanymódra futkosó fiú gyerekkel látogattunk be a jesolói félsziget egyik kempingjéből. Mivel kisebbik fiunk kruppos köhögésére jó gyógymódnak tűnt a tengeri levegő, mi már minden évben visszatértünk és ha már a közelben töltöttünk két hetet, hát a városhoz se lehettünk hűtlenek. Voltunk ott durcás tizennyolcévessel, aki legközelebb már inkább Görögország felé vette az irányt a barátaival, meg főiskolással, aki a  barátnőjét is hozzácsapta a családi karavánhoz. Kérdezték, hogy "nem unod még?" Naná, hogy nem! De azért jöttek velünk, hogy lépésről lépésre észrevétlenül magával ragadja őket is a hely szelleme. Aztán eljött a pillanat, amikor barátnőkkel, végül A barátnővel látogathassam meg újra. Na, ez volt az a pillanat, amikor - ha lehet - végképp rabul ejtett. (Jó is az, ha a barátnődet ugyanazzal a defekttel verte - áldotta - meg az élet) Akkoriban hagytam szárnyalni a fantáziám a kedves kopott köveken, a huzatos sikátorokban, forró napsütésben, tavaszi fények közt vagy téli misztikumát kutatva. 

Jártam a világnak más gyönyörű tájain vagy városaiban, de egyik sem volt rám ennyire erőteljes hatással. Velence örök szerelem marad, mostanra talán éppen azzal a nyugodt szeretetteljes szemlélődéssel, mint ahogy egy hosszú házasságban változnak az érzések.