Ünnepnapok gyors egymásutánban

 Május 9. nekem sokáig a Győzelem napját jelentette. Abban a korban voltam gyerek, amikor a történelmet a győztesek írták (mikor nem volt így?) és a keleti blokkban a második világháborút lezáró dátumot a Szovjetunió és szövetségesei óriási katonai parádékkal ünnepelték. Aztán változott a világ, nálunk legalábbis ez a nap újra egy lett a sok közül, míg tegnap újra piros betűs ünneppé vált, újra egy korszak lezárását, a nép ünnepét lett hivatott hirdetni. A Győzelem napja volt ez újra, csak a tartalom változott menetközben.

Május 9. egy másik nagy mérföldkő is, hiszen ezen a napon mondta ki nagyfiunk és szerelme a boldogító igent. Furcsa, a hagyományainktól eltérő esküvő volt, de ami fontos, az Ő nagy napjuk és a boldogságuk. Nekünk is ez a legfontosabb. 

Május 11. hetedik éve ünnep a családban, akkor született az Erdei Kergető alomban egy kócos kislegény, Apor, aki nyolchetes korában nálunk lelt otthonra és aki folyamatosan tanít minket elfogadásra, kitartásra és a végtelen szeretet megoszthatóságára. Ritka kincsre leltünk benne. Kicsit amolyan győzelem volt az ő születése is a veszteség felett, amit drága Jackünk hirtelen távozása jelentett, még ha mi ezen a napon nem is tudtuk, hogy a gyógyír már keresi az utat hozzánk. 

Május 10. pedig egy újabb csoda, lányunokánk születése napja. Egy fiús családban egy kislány érkezése már önmagában óriási kihívás, én magam legalábbis kicsit félve vártam, hogy mit kezdhetünk majd egymással. Nem kevés előítélettel vártam a rózsaszín barbieszörnyet és akit kaptam, az egy életvidám, nagyon okos és ügyes kislány. Akik imádja a rózsaszínt és megszerettette velem is 😄 Akaratos? Igen, hiszen kiköpött apja lánya és sokan még azt is meg merik kockáztatni, hogy tiszta nagyanyja 😄 De amikor az angol anyanyelvű unokám - ki tudja honnan halva - "nagymaminak" szólít, hát az szavakban kifejezethetetlen érzés és alapjaiban mossa el a szorongásaimat és csak a vegytiszta szeretetteljes várakozás tölt el a jövőt illetően. 

Úgyhogy ünnepeljünk!!!

Erdei Kergető Apor, akarom mondani Jamie, hétéves lett

(2019. 05. 11.)

Hétéves lettem én, s nekem íródott ez a kis költemény. 

Ennyi év alatt tettem ezt-azt, dolgokat

Megihlettem gazdám, hogy írjon rólam jó sokat.

Hétéves lettem én, s talán igaz, hogy engem szeretnek legjobban e földtekén. 

De nem volt ez mindig így, néha magam is könnyezek kicsit.

Hisz voltak elődök, nagyok és kicsik.

Közülük Colint ismertem én, gyógyír voltam sebzett szívén.

Ha van sors, mely nekem rendeltetett,

A gyógyítás és öröm, mely lelkeket melengetett. 

Ebből részesültem én is magam, S még nem is ősz a bundám avagy hajam.

De jó volt ez a hét év!

Volt benne nyűg, s hév, de nem cserélném el semmiért.

Voltak itt vadász ősök, belőlük lettek a hősök.

Én vadat már nem kajtatok, kicsit irigykedem is rajtatok.

Hogy hogyan lettem nyíri Aporból skót rőtszakállú Jamie boy?

Rejtély, mely gazdám lelkéből tört elő, midőn a kanapén a tv-t leste ő.

Az évek során sokat tanultam, barátokra leltem és sokat javultam.

Már gyerekbarát vagyok, ha kell, s nem riogatom őket, az apró tipegőket.

Vannak rigolyáim is, kinek nincsenek?

Ha házat őrzök, az érkezők esélytelenek. 

Hangos vagyok és vad, jutifalatért sem megalkuvó,

De ha a barátom leszel, öledben boldogan megbújó. 

Számon tartom családom érdekeit, Futtatom őket, ha kell, az életükig.

S cserébe ők is vigyáznak reám:

Orvos, vitamin, puha ágy, programok, s a kocsiban rajtam a hám.

A telek az én birodalmam, megénekelném, ha lenne irodalmam.

De most búcsúzom, ezernyi móka vár

A csatornaásásnál is nagyobb homokvár,

S a víz, a Balaton selymes víze, melybe ugrani jó hajnalonként izibe. 

A fűben henteregni csodás, a pattanó labda utáni iramodás...

Mondom én, mennyi móka, de hallga csak: reggeli tálam telik a jóra.

Mancsos ölelés, Jamie 

Anyák napjára...

 Ma elmentünk vásárolni és a boltok nemcsak azért voltak dugig, mert tegnap zárva tartottak és ma mindenki igyekezett behozni az egynapos nemköltekezést. Ma a vásárlók többsége már az Anyák napjára vásárolt. Ki étellel készült, ki édességekkel, mások előre megkötött hatalmas virágcsokrokkal. Erről eszembe jutott, hogy mi lesz nálunk... Anyu már rég nincs ünnepi hangulatban. Őt nem lehet kizökkenteni sem karácsonnyal, sem születésnappal, sem az Anyák napjával. Ugyanazzal a keserű arckifejezéssel várja, hogy teljen már le az ideje. Ettől persze az ünnepi hangulat alapjai megroggyannak. Ma örülhetnék, hogy legalább a nagyobbik fiam itt lesz és megölelhetem oly sok idő után, de az örömben üröm is van, így aztán ettől sem lesz olyan nagyon ünnepi hangulat. 

Néha állok a nagy lakás közepén, átkozva a négyzetmétert és a belmagasságot, amit egyre kevésbé vagyok képes rendben tartani. Nézem a nagy étkezőasztalt, ami körül elférne a népes család, de csak egy kerülgetni való bútordarab az is a sok székkel, hiszen még ünnepeken is az étkező kerek asztalánál ülünk le mi hárman, amíg még hárman vagyunk. Amikor a babaillatú tappancskákra cuppantjuk a puszit, eszünkbe se jut, hogy nem lesz ez mindig így; és hogy mekkora űrt hagy maga után ez a gyorsan elillanó korszak. Apró morzsák még leesnek majd, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez fájni fog. Ahogy az amputált végtanál is létezik a fantomfájdalom, valami olyasmi lehet ez is. Az Anyák napja már rég nem ünnep csak egy keserédes visszaemlékezés.

De most valami perverz akaratossággal meg akarom élni a napot, ami anyákra, nagymamákra, az én anyámra, rám mint anyára és nagymamára emlékezik. Néhány régi kép segít felidézni a valaha volt szebb napokat.

anyuval a Feneketlen tónál

srácokkal egy laza délutánon

unokákkal tavaly kompolva

Sóhajtozós

 A barátnőmnek csütörtökön volt a születésnapja. Kicsit előre ünnepeltünk - egy jó kis kínai kifőzdében 😜 (mit csináljak, ha éppen ehhez volt gusztusa), kapott papírkönyvet, ami manapság lassan már luxus, de aztán a nagy napon felült a repülőre és elment a kedvenc városunkba. Mondjuk, neki sokkal kedvencebb, amit az is bizonyít, hogy kihulló nevek és helyek lehet megviccelhetik a szürkeállományunkat, de nála az hótziher, hogy nem Velencével kapcsolatban. Ezzel szemben nekem ma pisztolyt tarthattak volna a fejemhez, akkor se ugrott volna be egy ottani sütemény neve, így aztán telefonos segítséget kértem és kaptam postafordultával, pedig az információ sokaknak semmit nem segített volna: "tudod, az a krémes istenkirályság, amit a Giudeccán ettünk a Majernél és Aperollal öblítettük le". Már vágta is rá, hogy fritelle. Én meg csendben elástam magam a kert végében gondolatban, hogyha már a kedvenc seggnövesztő neve is kihullik a memóriámból. Az sem mentség, hogy régen volt már ez a hedonista dőzsölés, hiszen az íze azért még itt bizsereg a nyelvemen.

Fura dolog ez a kötődés egy városhoz, még ha amúgy az egyik legnépszerűbb turista célpont is. Jó tíz évvel ezelőtt voltam a topon, írtam róla, kutattam róla, de a gyökerek valahol a gyerekkoromban lettek elültetve. Már nem esküdnék meg a pontos időpontra, 1970 vagy 1972 volt-e, de a háromévenként lehetséges nyugati utazással élve két egész napot eltöltöttünk Velencében is. Tíz-tizenkét éves voltam. Mestrében kempingeztünk, hogy aztán végig járjuk a várost, sőt motorcsónakkal még Muránóra is eljussunk. Anyám a híd alatt elfutó patkányt látta, apum a könnyű és ízes olasz Rufinót dicsérte, én meg gyerekként szinte alig kaptam levegőt, annyira a hatása alá vont Serenissima. Legközelebb "majdnem felnőttként" jutottam el oda majd anyaként, huszas éveim végefelé, két higanymódra futkosó fiú gyerekkel látogattunk be a jesolói félsziget egyik kempingjéből. Mivel kisebbik fiunk kruppos köhögésére jó gyógymódnak tűnt a tengeri levegő, mi már minden évben visszatértünk és ha már a közelben töltöttünk két hetet, hát a városhoz se lehettünk hűtlenek. Voltunk ott durcás tizennyolcévessel, aki legközelebb már inkább Görögország felé vette az irányt a barátaival, meg főiskolással, aki a  barátnőjét is hozzácsapta a családi karavánhoz. Kérdezték, hogy "nem unod még?" Naná, hogy nem! De azért jöttek velünk, hogy lépésről lépésre észrevétlenül magával ragadja őket is a hely szelleme. Aztán eljött a pillanat, amikor barátnőkkel, végül A barátnővel látogathassam meg újra. Na, ez volt az a pillanat, amikor - ha lehet - végképp rabul ejtett. (Jó is az, ha a barátnődet ugyanazzal a defekttel verte - áldotta - meg az élet) Akkoriban hagytam szárnyalni a fantáziám a kedves kopott köveken, a huzatos sikátorokban, forró napsütésben, tavaszi fények közt vagy téli misztikumát kutatva. 

Jártam a világnak más gyönyörű tájain vagy városaiban, de egyik sem volt rám ennyire erőteljes hatással. Velence örök szerelem marad, mostanra talán éppen azzal a nyugodt szeretetteljes szemlélődéssel, mint ahogy egy hosszú házasságban változnak az érzések. 

Jó lenne már kiengedni

 Annyi feszültség van bennem, hogy tulajdonképpen simán elláthatnám a lakás energiaszükségletét, pedig van fogyasztónk bőven. Anyuval a dolgok - ha egészen őszinte akarok lenni - egyszerűek. Talán éppen az a baj, hogy igazából csak bébiszitterkedem mellette, mert képtelenség normális interakcióba bonyolódni. Mindegy, ezt most már elengedem, nem tudok változtatni rajta, hogy saját döntése okán nem hall, nem lát, zárt buborékban éli az életét és kényszerít minket is erre a buborékra. Ez van, ha szeretem, ha nem. Az otthon nem jelentkezik, már nem is érdeklődöm, amiből nyilván arra következtetnek, hogy nekünk biztosan megfelel ez a jelenlegi állapot. De igazság szerint legalább annyira rettegek tőle, hogy jelentkeznek, mint attól, hogy nem. Most már inkább azon parázok, hogy a novemberi ideiglenes elhelyezéséig már ne romoljon mentálisan jobban, mert aztán majd köszönik, ők se segítenek. Olyan pedig nem létezik, hogy ne láthassam az unokáimat bő egy év elteltével!

Tegnap tévéztünk, aztán átkapcsoltam a Netflixre, amikor pedig vissza, akkor már nem volt tv adásunk. Hagytam a fenébe, este volt, ki-ki nyugalomba, már én is bólogattam, mentem aludni. Reggelre a helyzet - magától - nem oldódott meg, de hagytam, majd ha délben hazajövök, intézem. Ha nem is egyszerűen, de megoldottuk Vandával és egy kedves női hanggal közösen. Alig fél óra kellett hozzá. A sikeren felbuzdulva gondoltam elintézni az aktuális átutalásainkat. Na, ott újfent elborult az agyam, mert a laptopom és a telefonom egyik napról a másikra megharagudtak egymásra, mire a békülést kigépészkedtem, már közel álltam hozzá, hogy mindkettőjüket kivágom a - csukott - ablakon. Közben életem párja is vicceskedni vágyott a telefonban, nem mondom, hogy értékeltem a humorát. 

Jöttömben-mentemben meg - én hülye - be-benézek a Facera, hogy kövessen az országos híreket. Na, ezt végképp nem kellene! Az emberek olyan szintén vannak meghülyülve, hogy a harmadik kommentnél már kivándorolni lenne kedvem, de legalábbis elbújni egy kerekerdő mélyén és embert nem látni néhány hétig. Lezajlott a választás, lassan elcsitulhatnának a végletekig felajzott indulatok, de nem, mert még a szimpatizánsok is marják már egymást, hogy ha egy döntés születik, az jó lesz-e, ha egy kinevezés megvan, az mégis miért, mert az illető szerint biztos nem. Mert ő maga Nostradamus, aki látja a jövőt és előre tele van mindenféle prekoncepcióval. Emberek! Még fel sem állt az új kormány, a dolgok még csak most indulnak be, lesz szíves ez a sok önjelölt miniszterelnök kicsit visszavenni. Mert "nem ezért választottuk meg, hogy ezt nevezze ki vagy amazt". Nem, azért választottunk, hogy változás legyen. Az a változás meg majd bebizonyítja, hogy jó döntés volt-e. De az hétszentség, hogy nem akkor, amikor még a régi garnitúra ül a székekben. 16 évig mindenki csendben volt, most meg tegnapelőttre miért nincs minden megoldva. Normááális, Margit? 

Új időszámítás

 Nem tegnap óta, de már hosszú évek, talán évtizedek óta gyűlt bennem a feszültség a mindennapoktól. Talán anyu állandó jelenlétével is azért nem tudok megbékélni, mert már amúgy is pattanásig feszült bennem minden. Hogy mégis mitől? Hiszen van hol laknom, van egy nyaralónk, s mindezeket sikerült megőrizni évtizedek óta, van mit ennem, s azon ritka alkalmakkor, amikor láthatom őket, kényeztethetem az unokáimat, van annyim, hogy szemrebbenés nélkül merjek bevállalni egy kutyát, aki minden szeretete mellett azért óriási kiadás. Most más aspektusait hagyjuk. Van autónk és megengedhetem, hogy 34 évesen is a magunkénak tudhassuk a kedvencet és van mellette egy fiatal, éppen hatéves. Micsoda luxus! Van, akinek tényleg az. Hogy akkor mégis mi a fenétől feszengek? Attól a nyilvánvaló hazudozástól, ami napról napra körülvett, az óriásplakátoktól és a filmeket/ zenéket/ meséket is megszakító politikai reklámoktól (most nem is térek ki azok minőségére és tartalmára, mert az az, ami végképp kiborító). 

Négy éve betege voltam a kormánypárti újabb kétharmadnak és már letettem róla, hogy az én életemben itt még normalizálódhatnak a dolgok. De aztán  2024-ben történt valami, ami eleinte halványan, végül már minden gondolatomat megülően reményre késztetett. Rettenetesen féltem az újabb csalódástól. Alapvetően nem vagyok egy pozitív alkat, akinél a pohár mindig félig tele van. Nálam félig üres, így aztán nehéz volt hinni, bízni, de mégis képtelenség lett volna nem reménykedni. És tegnap este ez a remény a változás valóságában öltött testet. Még mindig alig bírom elhinni. Tisztában vagyok vele, hogy amilyen állapotban a gazdaságunk, a bel- és külpolitikánk és nem utolsósorban az ország mentális egészsége pillanatnyilag leledzik, a változás lassú és fájdalmas lesz. Másként nem megy, mert a csodatétel valaki másnak a reszortja, nem az újonnan megválasztott miniszterelnöké. 

Mégis, hosszú évek után először a korán reggel beköszönő szorongás elmaradt. Rendszerváltó kutyás-barátnős kávézás után elkezdődött a nap és bár minden ízemben fáradtnak érzem magam, én már tudom, hogy innentől jobb lesz. Főleg, ha az oszlopokról, hirdető táblákról is eltűnnek a vizuálisan szennyező politikai reklámok és soha többé nem is kerülnek elő. Én a magam részéről be is tiltanám ezt az abszolút pénzrabló reklámműfajt, mert aki egy sokszorosított fotó alapján dönt, az azt jelenti, hogy magát az embert sose látta, sose hallotta, fogalma sincs az általa elvégzett munkáról. Akkor meg milyen választás ez? 

Tavaszi szél vízet áraszt, virágom, virágom... 

A költészet napja - kicsit másként

 Mint általában, a cím csak áttételesen utal a későbbi tartalomra, előre is bocsánat érte. Kutyás család vagyunk már jó ideje, tacskóval kezdtük, most megint tacskónál tartunk, köztük volt még másik tacsi és két golden is. 
Az első Buksi volt, a simaszőrű tacskó, aki nevelt nekünk egy részben tacskó lelkületű goldent, Morgant. Kettejükről - igazából elsősorban Morganról - írtam egy könyvet: Morgan - mindent kutyámról, ami leginkább egy személyes főhajtás volt egy négylábú előtt, akiről sokáig úgy gondoltam pótolhatatlan, de mára tudom, hogy inkább "csak" az életem egy nagyon fontos szereplője. Buksi volt az első családi kutyánk, de Morgan volt az, aki megtanított igazi kutyásnak lenni. 

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pados_Judit_MORGAN_Mindent_kutyamrol&type=250&id=21004

Előbb Buksi ment el, Morgan évekkel később. És azon a napon biztossá vált, hogy a mi családunk nem teljesen boldog négylábú családtag nélkül. Túlságosan nagy űrt hagynak maguk után. Így aztán hamarosan megérkezett Colin. Colin egy bűbáj volt és olyan szinten nyugodt, hogy az már idegesítő - mondta a fiam, aki aztán maga is gondoskodott róla, hogy felnőtt életében legyen egy kis nyüzsgő szőrös a közelében. Ezért egy társat szereztünk Colinnak, Jacket, a kis szálkás tacskót, aki egyszerre volt egy égedelem és ugyanakkor az ő nagy puha mackójának a hűséges társa. Kettejük idilli barátsága annyira megkapó volt, hogy egy mesekönyv írására ihletett, Az öreg szekrény meséjére - Zsemle és Kócos kalandjára. 

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Pados_Judit_Az_oreg_szekreny_meseje_Z&type=250&id=29471

Nem tudhattuk még, hogy ez a barátság milyen rövid időre szól, Jacket egy váratlanul érkező betegség idejekorán elragadta tőlünk és hogy nagy barátja ne essen búskomorságba, kapott egy kistesót, egy újabb szálkás gyereket, Jamiet. Aki azóta már elvesztette öreg tanítómesterét és valószínűleg vele le is zárul kutyás életünk. Nem könnyű eset, de szívében azért sokaknak jut határtalan és feltétel nélküli szeretetéből. Így aztán őt is "megénekeltem", kivételesen egy versike formájában, amivel közelgő hetedik születésnapjára készülök. Mivel ez május 10-én esedékes, nem lövöm le előre a poént, de ígérem, hogy a nagy napon kuncoghattok majd a talán kissé erőltetett kínrímeken. Nekem tetszik annyira, hogy ki merjem rakni, és ha van köztetek önjelölt kritikus, óva inteném, hogy nyilvánosan a földbe döngöljön, hiszen a versike szeretetből született. Az ünnepelt is hallotta már és nem futott világgá a hallatán. 

Addig is nézegessétek a nagy elődökről készült írásokat 😘

Szimbiózis

 A sym és bios szavak honnan is jönnének, görög eredetűek és együttélést jelentenek, de persze van ennek egy átvitt értelmű jelentése is, jelesül, ha kapcsolatokban egymásra rezonál két ember, legyen ez akár egy barátság vagy művészet. 

Ebben a barátsági esetben alkottam meg a szót: CIMBIózis, amiben mi a barátnőnkkel egészen biztosan együtt rezonálunk, hiszen számtalan alkalommal érezzük szükségét valamivel kapcsolatban megnyilvánulni, természetesen egymástól teljesen függetlenül. Mint most a "slowliving" kapcsán. Éppen felmondtam neki az aktuális messenger üzenetemet, majd bekapcsoltam a gépemet és rákerestem a blogjára, hogy mostanában miket írt és ott futottam össze vele, ahogy leírja azt a kegyelmi állapotot, amikor fekszel egy nyugágyon, vagy csak egy kissé hátradöntött kerti széken, felrakod a lábaid és hagyod, hogy az a kevéske természet, ami részedül jutott a parányi kertben, körbeöleljen, áthullámozzon rajtad, magával ragadjon egy olyan állapotba, ahol kimossa belőled az elmúlt napok minden feszültségét. Olyan ismerősen írta le a jelenetet, mintha ott kukucskált volna a kerítés rései közt a hétvégén és rólam írta volna a bejegyzését. Itt most idézet következik, de velem is éppen ez történt a húsvéti napokban és ezt az érzést igyekeztem volna betűkbe önteni, de megelőzött: "...éreztem, ahogyan a felhők jönnek-mennek a nap előtt ... nem tudom, megvan-e az az érzés hogy szinte már majdnem fázol, amikor a gomolyag megint arrébb húzódik, és érzed, ahogyan a testedet fokozatosan elönti a napfény, ami mintha még a sejtjeidbe is azonnal beszivárogna." 

Ezek után úgyszólván felesleges lett volna bepötyögnöm ide az érzést, ami ott a kertben elfogott, vagy azt, ami az iménti kutyasétáltatásból hazatérve a kanapén elöntött. A nap besüt a nappaliba, még a kutya is örömmel találja meg a "helyét" a kanapén végén, hogy megfürödjön a meleg napsugarakban, én meg mély sóhajjal pakolom fel a lábaimat, hogy egy röpke ejtőzésből merítsek erőt a délutánhoz. Ami nyilván nem kőtörés lesz, de a hajnali ébredés óta eltelt idő már megköveteli a testemnek a rövidke pihenőt. Ugyan szeretem hallani (igazából nem), hogy a hatvan az új negyven, de a valóságban a hatvan (meg még egy kevés) az pontosan annyi amennyi. És ilyenkor már tényleg megérdemli (megérdemelné) a test és a szellem a slowliving-et. A kutyák piszkosul értenek hozzá, érdemes tanulni tőlük. 

Húsvét

 Őszinte leszek... Mivel az unokák távol vannak, a gyerekeink távol vannak, kicsit fényét vesztette ez az ünnep. Is. Nem tudom kellő áhítattal megélni. Nyilván korábban sem feltétlenül a vallási oldalával azonosultunk elsősorban, hanem az örömmel, hogy együtt vagyunk, a gyerekek vidáman keresgélik a kertben a színes tojásokat és a nehezen  betartott nagypénteki böjt után farkaséhesen ültük körül az asztalt. Gyerekként emlékszem, húsvétkor ettünk kötözött sokát, most akár augusztusban vagy decemberben is vehetek, és ez valahol még inkább elvesz ezeknek a napoknak a megéléséből. A dekoráció és a terített asztal lett az ünnep fénypontja. De dekorációban sem az, amikor még kifújtam néhány tojást és azokat pingáltam  a tojásfára, aztán sütöttem a sok tojásból egy szerencsétlen piskótatortát. Nem, a színes tojásokat készen vettem már évekkel ezelőtt, a tortát készen veszem. A kertben a mogyoróbokor ágaira már két héttel előbb felkerültek a tojások, az eddigi viharos szélben nem győztem visszaakasztgatni őket. Ami az idei ünnepet feldobja majd, hogy a barátainkkal együtt töltünk két napot. Így talán az étel is jobban esik majd, kicsit más lesz, mint a szokásos reggeli-ebéd-vacsora. 

De beszéljünk kicsit a Húsvétról, arról az igaziról, amiben lelkiségében él meg az ember. Már akinek van erre szabad kapacitása fejben és lélekben egyaránt. Mert mi is az a Húsvét?

Egy keresztény ünnep. A Krisztus-központú kalendárium központi főünnepel. Jézus megfeszítése és feltámadása. Kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A valláson túl pedig a tavasz eljövetelének ünnepe is.

A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában "húshagyó" táplálkozási időszak - negyven nap - után ezen a napon szabad először húst enni. Erre utal a magyar húsvét szó: a hús magunkhoz vételének első napja. A böjt utolsó hetének neve: nagyhét. A Virágvasárnappal kezdődik, amely mintegy bevezeti az ünnepet. 

A Nagycsütörtöki misén szól utoljára harang és csengő egészen a húsvéti vigiliáig. Ez jelképezi, hogy senki sem szólt Jézus mellett. Az utolsó vacsora napja. Nagypénteken nincs mise, Igeliturgia van, áldoztatással. Nagyszombaton tartják a körmenteket. Húsvétvasárnap délelőtt szentmisét tartanak. Ehhez kötődik az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, melyben bárányhús, kalács, sonka, tojás és bor volt. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás pedig az újjászületés jelképe. 

Húsvéthétfőt leginkább a népszokások szövik át. Ilyen a locsolkodás vagy a hímes tojás ajándékozása. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja, melyben a vödörrel öntött vizet idővel kölnire változtatták. A legenda szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. 

Más vélekedések szerint a húsvét a termékenység ünnepe, amely segítségével szerették volna az emberek a bő termést és a háziuállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz, mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. A locsolkodás pedig az öntözés utánzásával a bő termést hivatott jelképezni.

Nos, büdöskölnimentes, gyomorrontásmentes meghitt ünnepeket!

Felpörgött a hétfő

 Hát igen, a múlt héten kellett volna otthon csücsülnöm, mert a futárok egymásnak adták a kilincset, én meg nem voltam otthon, mert éppen a Balatonon fagytunk kockára, de sikerült mindegyiket hétfőre visszahívni. Futárok... az egyik a temus futár, aki istenbizony utoljára jött, többet nem rendelek, nincs az a praktikus bizbasz, ami elvenné a józan eszem. Ha igaz, hogy júliustól még majd vámot is kell fizetni a cuccokért, akkor éppen időben jön meg az eszem. Muszáj meghúzni egy ésszerű határt, mert már megint ruhaneműt is rendeltem (xar is) és ilyenkor mindig magamba nézek, hogy te Juci, nem szaladt el veled a ló? De, elszaladt. Rohadtul elszaladt, mert egy másik cégnél meg berendeltem egy fogyasztó gyűrűt. Naná, kettőt adtak egy áráért, a hülyének is megéri, hát még nekem, amikor tulajdonképpen egyre sincs szükségem, mert aligha a gyűrű tehet róla, hogy baromi nagy sóhajtással, de határozott léptekkel haladtam el a kínai kisbolt mellett, ahol a kedvenc cukorkámat árulják. Elvileg a gyűrűnek tulajdonítják a hatást, hogy majd nem kívánom az édeset, de az az igazság, hogy kívánom, csak próbálok erős lenni. Ha ehhez ki kellett dobni egy rakat pénzt az ablakon, hogy végre erős legyek, akkor azért csak megérte, nem? Na, ez volt a második futár. Harmadiknak meg megérkezett a kerti garnitúra, amiből az idén már vettünk egyet. Két fotellel. De mi van, ha vendég is jön, akkor mi majd ülünk a kerti stokin? Szóval kellett még egy garnitúra. Igazság szerint ez véletlenül nem is az én ötletem volt, hanem a páromé, de hát én se próbáltam meggyőzni, hogy nem kell. Mert tényleg jöhet az a vendég, aki a kertben szeretne üldölgélni, a jó húsz éves nyugágyak meg már mégse olyan praktikusak egy baráti beszélgetésnél, hiszen alig bírunk kikászálódni belőlük. 

Mindezek mellett anyum nyugdíjáért és az esetleges levelekért kellett eliszkolnom, persze a postára is és a szintén múlt hétre megérkezett gyógyszereiért. Nem mellesleg meg kisfiam ajándékát kellett elhozni a Bortársaságtól, amivel apukáját lepte meg a szülinapja alkalmából. Mindezek után meg futás haza, mert anyunak ebéd és kutyasétáltatás, majd az otthonból előgondozásra érkező szakember izgatott várása. Na, hát a vizsgálat nem lett valami fényes, bár a kishölgy lelkesen gratulált minden jó válaszért, én azért láttam, hogy az eltelt félévben mennyit romlott anyu állapota. Ebben valószínűleg közrejátszhatott a hétvégi kis zavara is. Ami amúgy kísértetiesen hasonlított a férjem sztrókjára, mert arra a kérdésre, hogy "mama, mi volt az orvosnál?" egy összefüggéstelen betűhalmaz érkezett meglepő folyékonysággal. Éppen úgy, mint a férjemnél annak idején. És ugyanolyan gyorsan ki is tisztult. Ott álltunk talpig bizonytalanságban pénteken este, hogy akkor most mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Vigyük be a kórházba, amikor láthatóan más baja nincs, mint hogy pár percig nem értettük a beszédét, még ő maga sem szembesült a dologgal igazán? Nyolcvankilenc éves. Mit tesznek vele? Jobb esetben bekötnek egy infúziót, talán kicsit be is kábítják. És lehet, hogy többet haza se tudom hozni. Ezzel szemben itthon elment aludni, másnap pedig mintha nem történt volna semmi, a dolgok mentek tovább a szokottak szerint. De ez a hétfői tesztelés azért árulkodó volt. A féléve könnyedén visszafelé is betűzött "világ" szó most nem akart összejönni, a három megjegyzendő szóból csak egy maradt meg biztosan, a műszaki rajznak becézett egymást fedő két ötszög pedig majdnem kifogott rajta. A napi dolgokkal persze tisztában van, bár kellett kis segítség, hogy éppen a hét melyik napját éljük, de hát ki nincs ezzel így, ha nincs rákényszerítve, hogy tudja, milyen nap van éppen. 

A múlt héten lekoccoltam egy fémalkatrészt, a karom bánta, aztán lekoccoltam a régi ebédlőasztalt a nyaralóban, a combom bánta (csúnyán!), az állandó viharos széltől majd szétmegy az agyam, nem vagyok hajlandó elővenni a télikabátot, ezért aztán borzongok és ettől minden izmom befeszül és ráadásnak úgy fáj a jobb bokám, mintha kifordult volna, pedig nem. Két napja csak bokamerevítővel tudok közlekedni, de az sem esik jól. 

Hétfő este aztán szomorúan konstatáltam, hogy az éjszaka nem lesz olyan pihentető, mint az előző, mert egy ilyen pörgős nap után az agyam se bírt lelassulni és egymást kergették a gondolatok. Mit mondjak, hogy a híreket és posztokat olvasgattam, az se segített. Legyen már május!!!!!

Befagyós hét...vége

 Na, hát ez úgy alakult, hogy a zuram szerdára beszélte meg a kocsi vizsgáztatását ... a Balatonon. Valamiért úgy gondolja, hogy itt kevésbé fogja megszívatni a  márkaszervíz, mint otthon, és igazság szerint ebben lehet is valami. Voltunk már náluk, kedvesek voltak, segítőkészek és a cerka sem fogott túl vastagon. (olyasmi lehet ez, mint az állatorvos, mert abban az esetben is fizettünk itt komoly vizsgálatért annyit, mint amennyiért otthon max. jó napot kívánnak még a vizsgálat előtt) Na, a lényeg: a vizsga napja szerda lett. Tehát lejöttünk még kedden délután, lement a szerda és már nem nagyon volt a zuramnak kedve hazamenni, ha már itt vagyunk. Nyugdíjasok vagyunk, megtehetjük. A mamának meg nincs sok választása, meg hát őszintén szólva szinte teljesen mindegy, hogy az otthoni vagy az itteni Poang fotelben ül egész nap. 

Aztán persze beigazolódott az időjósok előrejelzése és csütörtökön jött a szél meg az eső, pénteken már csak a szél, de az aztán keményen. A hírekbe is bekerültünk, amikor a vasúti sínekre borult egy hatalmas fa, magával rántva két villanyoszlopot és megbénítva a Balaton déli partjának vonatközlekedését. A lakásban persze ebből nem sokat érez az ember, megy a légkondi, nem fagyunk meg, csak aztán a kutya - aki mellesleg egy terminátor - jelez, hogy sétaidő van meg labdázásidő van és egyáltalán, ha már itt vagyunk, akkor irány a kert, hiszen azért vagyunk itt. Szerinte. Mára szerencsére már se eső, és a szél is elviselhető mértékben, úgyhogy kirándulás. Annyit jött szembe a Facen a Déliparti Piac Szántódpusztán, hogy el kellett menni megnézni. Talán kicsit bővebb kínálatra számítottam, de igazság szerint ebben az ítéletidőben már akár elégedett is lehetnék. Mindenesetre sikerült egy darab szín sonkát, egy fantasztikus vekni kenyeret (szerintem gyerekkoromban ettem ilyet) és egy üveg jó bort venni. Olcsó volt? Biztos nem. De a minőség most felülírta az árcédulát. A Húsvét ugyan csak a jövő héten érkezik, de ma egy picit előkóstoltunk és örömmel várjuk a dőzsölést. A nap is kisütött, no nem sokat, de azért egy jó félórát melengettük magunkat a napsütötte teraszon. Mivel tegnap jeles szülinapot ültünk, mára is kitartott a kényeztetés felhőkönnyű csokitorta képében, úgyhogy a mai nap után bizton kijelenthetjük, hogy érdemes volt volt itt tölteni ezt a hetet.  Ha a Húsvét fele ilyen jól sikerül, már boldogok leszünk, már csak azért is, mert akkor még barátok is jönnek. Azt meg nagyon szeretjük. 

Nem is volt olyan nehéz az iskolatáska

 Feldobta a Face, hogy nyolc évvel ezelőtt egy fekete-fehér osztálykirándulásos fotóval emlékeztem meg a 40. érettségi találkozónkról. 1974-et írtak a fotón, az első sorban ülök vidáman, mit sem sejtve a rám váró középiskolás évekről. Barátságokról és hogy mennyi mindent tömtek a buksimba, abból mi mindennek vettem hasznát és mi volt, ami szép lassan kikopott, azt számba sem veszem. A napokban - megint csak a Facen - annak örültem vigyorogva, hogy az általam utált szöveges példák egyikét két ismeretlenes egyenletbe tudtam még foglalni, aztán még meg is oldottam és az eredmény is jó lett. Bőszen reménykedtem, hogy akkor még nem kell teljesen leírnom magam, még ha mostanában nehezebben is jutnak eszembe nevek vagy más, keresztrejtvényekbe, kvízműsorokba illő tudnivalók. 

Na, de nem is ide akartam kilyukadni, hanem ... Nyolc évvel ezelőtt csináltam egy kis videót, vagy inkább amolyan diavetítést a diák- és az azt követő évekről, és még a The Connels '74-75 c. számát is alá tudtam pakolni (érdekes lenne kipróbálni, ma is sikerülne-e még). Ma elküldtem az osztályunk Messenger csoportjába, mert egyiküknek eszébe jutott, hogy volt valami ilyesmi, amit a rendezvény helyszínén nem sikerült élvezhetően levetíteni, de talán laptopon, telefonon most sikeresebbek leszünk, és nemcsak nekem lett párás a szemem, mire a végére értünk. Régen volt, tán igaz sem volt!

https://www.youtube.com/watch?v=i4Z4NAl15WQ&t=14s

Gatyába kéne rázni magunkat és egymást

 A barátnőmmel ez mindennapos sóhaj, ő a maga részéről már megint megmarkolta a saját haját és dolgozik az ügyön, én még tapicskolok az önsajnálatban és az akaratlagos vagy akaratlan tehetetlenségemben. Nem baj, majd alakul ez is, ahogy egy kabáttal, egy pulóverrel kevesebb lesz rajtunk, ha egy kicsit kiszellőzik a lakás és a fejem, jobb lesz, ez tudom. De most olyan zokni vagyok - és kicsit röhögök, mert a máskor nagyképűen erre rámutató párom is annak bizonyult ma reggel -, hogy olyan hirtelen indultunk el a nyaralóból hazafelé, hogy én egy szatyor kenyeret hagytam odalent, ő meg az egész táskáját, benne a szerelmetes laptopjával. Úgyhogy nem is tudom, mi lesz vele most két napig, amíg újra magához ölelheti. A mamát és a kutyát persze nem felejtettük ott, utóbbit nem is lehetne, mert ha megérzi a készülődést, akkor ő már nem tágít a kocsi mellől, mert bármilyen jó odalent lenni, azért csak maradjunk együtt, ne veszítsük egymást szem elől. Ezt mondjuk gyakorolhatná a sétáltatáskor is. 

Azért is indultunk ilyen korán, mert a nap nem akart előbújni, úgy meg azért elég hűvös odalent. Erre kihajtottunk a kapun, a nap rögtön ki is sütött és süt azóta is rendületlenül, úgyhogy az itthoni garázs előtt el is hangzott a kérdések kérdése, ne menjünk mégis vissza? Persze, ez vicc volt, mert két napig laboros köröket futunk mindannyian, én plusz a szemészeti kontrollt is letudom, aztán tényleg megyünk vissza a kocsit levizsgáztatni, ami a párom szerint ott a távolban a legjobb választás, mintha itt a környéken nem lehetett volna ezt könnyedén megoldani. És gondolom, ugyanannyiért, mert sok mindenben különböznek az árak, de az ilyen hatósági dolgok azért csak nem. Ráadásul úgy terveztük, hogy a vizsgáztatás után mienk az egész hét, jöhetnek barátok, aztán megnéztük az időjárás előrejelzést és a mostani hétvége máris kánikulainak tűnik a jövő hetihez képest, úgyhogy valószínűleg a vizsga után fordulunk is vissza. Ja kérem, így mulat a magyar nyugdíjas. Szóval, össze kellene már szednünk a szanaszét kóricáló agysejtjeinket, még ha meg is van az oka, amiért ilyen keszekuszák mostanában!

Ráadásul az ottani önkormányzat előtti teret már teljesen húsvéti díszbe öltöztették, tehát ebből egyenesen következik, hogy én is felöltöztettem a kopasz mogyoróbokrot. Mégiscsak jobb az enyhe szellőben lengedező tojásokat nézni a teraszról, mint a kopár ágakat. Remélem, a jövő heti esős hideg nem veri le őket. Tudom, nem szép dolog ennyire előreszaladni, hiszen hol van még Nagypéntek és Húsvéthétfő, de hát ha már a Karácsonyt is türelmetlenül előre hozzuk minden évben (mármint a dekorációt), akkor miért éppen a Húsvét lenne kivétel? Itthon is aranyágak lopják be a napfényt a lakásba és bizony, itt hintáznak az ágain a kis tojások is. Fő a jókedv, ha már éppen egy összegben vasalják be a gépjárműadót, így az ünnep előtt pár nappal. 

Jó nekünk...

 Igenis, én is tisztában vagyok vele, hogy jó nekünk ezzel a balatoni nyaralóval. Az érdem nem a mienk, hiszen megboldogult apósom vágott bele anno az építkezésbe. Én a magam részéről néha szemrehányok, mert hát csak egy kicsit kellett volna egyéb kedvteléseinek gátat szabni és akkor csak egy ikrünk lenne, nem kettő. Ez azért fontos, mert a közvetlen szomszéd itt él ugyan télen-nyáron, de  nagyívben tesz a nyaralóval - illetve neki lakással - és kerttel, utcaszakasszal kapcsolatos teendőkre. Egész évben használja például a kaput, de minden tavasszal mi szembesülünk vele, hogy már megint eltörték a zárat vagy csak lejjebb szállt a nehéz szerkezet és persze megoldjuk a dolgot. Vagy panaszkodik, hogy dugulás van valahol a csatornában, nyilván nem tegnap óta, de megvárt vele, hátha majd mi megoldjuk. Mintha nem lenne elég az az oroszrulett, ami a mi részünkkel vár ránk. Tavaly például a lakókocsi félig betört ajtaja fogadott, amiről nem a mókusok tehettek, de hát most hívjak rendőrt a szomszédra és gyanús "barátaira"? A harmadik szomszéd pedig csak névleg az, ha még az egyáltalán. Évek óta le se jön, hogy itt a közös kerttel is dolog lenne, az pont nem érdekli, mi dolgozhatunk mindenki helyett. Vagy három éve meghirdette eladásra, de nem lehet tudni, hogy a dolog mára hol tart, mert nem igazán tartja ránk tartozónak. Elég érdekes hozzáállás. Tavaly mi jöttünk rá, hogy valakik feltörték a lakását és beköltöztek. Szóltam, lejött, zárat cserélt, elment, mert a macerát a rendőrséggel ő se vállalta. Aztán itt járt egy közös ismerős, közölte, hogy valószínűleg ő lesz az új tulajdonos, azóta se láttuk, dolgozni ő se jön le, de az sem biztos, hogy a talán azóta valósággá vált. 

Szóval, jó nekünk ezzel a nyaralóval. Szerencsére Jamie annyira területvédő, hogy miatta muszáj volt egy kis kerítéssel elhatárolni magunkat, így óhatatlanul is teremtettünk magunknak egy kis magánszférát. Nem örülök ennek, de tagadhatatlanul hasznunkra válik. 

Jó nekünk ezzel a nyaralóval, mert anyut legalább itt kiültethetem a napra (már ha süt), mert otthon a kis erkélyre nem hajlandó kiülni és mivel amúgy sem jár ki a levegőre, kis penészvirág lesz belőle lassan. 

Hogy tényleg jó nekünk ezzel a nyaralóval, az számunkra Jamie szabadságát jelenti, aki egész nap kint kommandózik, leginkább a nyomunkban és ha sétálni visszük, akkor is változatosabb sétákat teszünk mint otthon. Ha hosszabb időre is kimozdulhatnánk, ami most anyu miatt lehetetlen, akkor a közeli vasútállomásról csoda helyekre kirándulhatnánk. De nekünk az is nagy élmény, hogy bár otthon is Budán lakunk, itt a madarak éneke kísér egész nap és még nyáron is tényleg csak aludni keveredünk be a házba, minden másra ott a sok árnyékos kis kiülő, amiket évek alatt kialakítottunk. Az életünk nagy részét itt töltöttük, a gyerekek a szünidőket, sokszor a nagyszülőkkel is, most már az unokák is belakták és szerették, néha úgy gondolom, a kör itt lassan bezárul. 

Egyre korábban jövünk le, egyre később zárjuk be a házat. Régen a hajam felállt, ha a nagy közös hétvégékre gondoltam, ma egyre jobban szeretek itt lenni. Szeretem, ha a barátaink is itt vannak. A múlt héten kinyitottunk, az idén - úgy fest -  nagyobb problémák nélkül sikerült. A csodás, meleg tavaszi napokat élveztük, aztán most didergünk kicsit odakint, ahogy elbújik a nap. Esténként ülünk a tűztál mellett, egyre közelebb húzódunk, mert nemcsak a látvány melenget, de a lángok is. A lakásban csendesen zümmög a légkondi, anyu alatta ül nagykabátban, pedig az itteni 22 fok kifejezetten trópusi az otthonihoz képest, hiszen itt sokkal alacsonyabb a mennyezet. Nem akar olvasni, nem érdekli semmi, nem hallja a madarakat, várja, hogy mikor indulunk haza, ahol aztán nem akar olvasni, nem érdekli semmi. Mint mondtam, jó nekünk...

 

Hangulatban

 Hogy milyenben, azt ne is feszegessük... Van az örök téma, anyu és vele a bezártság, ami így a tavasz közeledtével - még ha csak nagyon lábujjhegyen araszol is - azért valós probléma. Nekem is persze, de én már úgy vagyok vele, hogy az a bizonyos kisrakás is le van kisrakásozva. De hát van nekem egy párom is, aki még lázad, szeretne a napfényre kimenni, kapirgálni a kertben, fúrni-faragni, amit kell, esténként meg leülni a kedvenc csapatát nézni a nagy tv-n, nem a hálószobai kicsin. De hát... a mama szerint hideg van még a lakásban is, hát még a nyaralóban. Ülj ki a napra! - javasoljuk neki mindketten, erre felcsattan, hogy milyen napra, mert még kinézni se hajlandó, nemhogy kimenni, holott a ház tényleg hűvös, hiszen egész télen bezárva várta, hogy újra birtokba vegyük. Fűtünk is, direkt miatta, de ott persze "meg kell fagyni". Szerinte. Minket feldob a madárcsicsergés, neki ez már kimarad, hiszen nem hallja. Feldob a kutya vidámsága, ahogy ő is élvezni képes a szabadságot, a természetet a négy fal helyett. Anyunak ez is csak fintorgásra ad okot, mert mitől van megbolondulva a kutya. A napjait kitölti a létezés, a tv bambulása és szunyókálás felváltva. 

Az otthonba bekerülését lényegében esélytelennek érzem. Nyolcvankilenc éves, alapvetően jó állapotban, de süketen, rossz látással és egy végtelenül negatív életérzéssel. Mit mondjak, arra büszke, hogy 55 évet élt egy társasházban, de nem barátkozott össze senkivel. Hatodik helyen vagyunk jó féléve, nyilván nála rosszabb állapotúak kerülnek be minket megelőzve. A cél érdekében nyilván nem fogom demensnek nyilváníttatni, akkor sem, ha néha meglepő dolgokat mond vagy cselekszik. Harmadik éve nyúzzuk egymás idegeit, én olvasgatom a témában a sok széplelkű kommentjét, akiknek láthatóan fogalmuk sincs, milyen egy nyolcvanplusszos életet élni idejekorán. De örüljünk, hogy ez megadatott nekünk, ő a fél karját odaadná, ha a mamája még élne. Csak ne betegen, elveszetten és ne éppen vele, bezárva az egész családot a lakásba. Hogy a férjem lassan három éve este héttől külön életet él? Hogy a házasságunk ennek mennyire látja kárát? Kit érdekel? A mama egyébként is úgy látja, ő aztán nem sok vizet zavar. Még ennyi idő után is rá tudok csodálkozni, egy idős ember mennyire nem tudja felmérni reálisan a helyzetét. Különben is, ne nyafogjunk, hiszen annyiféle segítség létezik! Létezik a 🌳-szt! Amikor három hetet szerettem volna megoldani, elég világossá vált, hogy mennyire nincs. Amit kaphatok: hétfőtől péntekig - jó esetben - napi 1 óra, amikor az a kevés ember éppen hadra fogható, tehát szó sincs róla, hogy naponta 1-2-szer ránéznek, gyógyszert beadnak, ételt melegítenek, hétvégén is. Bevásárolnak talán, de aztán azzal mit kezd az anyám, aki a frigóból sem hajlandó kivenni valamit, ha éhes. Ami előtte van, az az étel létezik. 

Magánban persze megoldható, árak a csillagos égben, nincs az a nyugdíj, de még megtakarítás sem, hogy abból kigazdálkodja egy egyszerű rászoruló. Egy nagy család talán összedobja a rávalót, de az egyszem nyugdíjas gyerek? Hívtam én olyan otthont, akik azt mondták, már holnap hozhatom, napi 55 ezer forint. Három hétre 1,2 millió? Nos, ez - nekünk - nem megoldás. 

Ezért aztán várunk türelmesen (türelmetlenül) azon a bizonyos hatodik helyen. Közben intézni kezdtem az idei ideiglenes elhelyezést, mert ugyan csak az év végén lesz aktuális, de időben jelentkezni kell, ha nem akarok fejét vesztett tyúkként rohangálni a különböző intézetekhez, mint tavaly, amikor azt hittem, három hónappal korábban időben vagyok. És ezért az ideiglenesért is ugyanúgy végig kell játszani a műsort, orvosi vizsgálatokat, mentális szakember felmérését etc. Most jöttem a háziorvostól, akinek a papírja is kell. Ennek kapcsán eszébe jutott, hogy régen látta, vigyem már oda egy vizsgálatra, egy laborra. Addig meg mérjem a vérnyomását, cukrát naponta többször és persze a tiltakozása ellenére. Mert őt már mindenki hagyja békén! Én az ivásra buzdítással aztán végképp. Ami nélkül meg elég tré lesz az a labor. Hogy közben magamnak is szeretnék orvosi időpontot, netán egy rég esedékes vizsgálatot beiktatni? Majd, ráér az még, hiszen most a mama a fontos. Hazafelé a buszon eszembe jutott, hogyha a cukor értékek vagy a vérnyomás nem lesznek rendben (annak ellenére, hogy amúgy a világon semmi baja), akkor majd további vizsgálatok lesznek (a diabetikus szakorvosi is lejár hamarosan, éves kontrollra oda is el kell majd juttatni), új gyógyszer, további labor? Azt hiszem, kivételesen anyámmal értek egyet: Nyolcvankilenc éves. Hagyják már békén őt! Legalább, amíg jól érzi magát. És eszembe jut szegény Karcsi bácsi, aki életének utolsó heteit felváltva töltötte az otthonban és a kórházban, lényegében öntudatlan állapotban. Az otthonban rosszul volt, bekerült a kórházba, ott "életre" lehelték, visszavitték, aztán egy hét múlva kezdték elölről. Kinek volt ez jó? Ha nincs remény a jobbulásra, minek kínozni még szerencsétlen testet? Mert a lélek már egész biztosan nem volt jelen ebben a tortúrában. Ha létezik ilyesmi, én egészen biztosan rendelkezni fogok egy közjegyzőnél, hogy hasonló esetben hagyjanak békében elaludni.

Na, elkalandoztam. De már előre görcsölök a holnapon, amikor anyámmal meg kell értetnem, hogy most egy hétig vegzálnom kell újra az étkezések előtti és utáni cukorméréssel és a napi háromszori vérnyomásméréssel. Amúgy se volt más dolgom nekem sem. Meg aztán nem véletlenül nem mentem nővérnek annak idején. 

Elcsendesedés

 Ma meghalt a barátnőm apukája. Talán nem volt édesapa, de Apa volt a szó legjobb és legteljesebb értelmében. Megszenvedett a megkönnyebbülésért. Egy ideje már szemrehányást tettünk az angyaloknak, amiért ilyen kemény próbatétel elé állították Karcsi bácsit. Most már nem fáj semmi. Nyugodjon békében, emlékét sokan megőrizzük. 

Régen minden jobb volt (!?)

 Mostanában gyakran előfordul, hogy olyanok, akik akkortájt még erotikus gondolatok sem voltak, kinyilatkoztatnak a hetvenes évekről, hogy a "kommunizmusban micsoda szörnyű életünk volt". Nem tudom, honnan szerzik az információikat, mert nyilván akkor is, ahogy előtte és azóta is, voltak jobb körülmények között élők és hátrányos helyzetűek. De a Nagy Átlagnak - és a mi családunk bizony ide tartozott - voltak lehetőségei. Igaz, hogy a kék útlevelet csak három évente adták, de közte várt a román vagy bolgár tengerpart, a szocialista országok megannyi látnivalója, és ha valaki anyagilag megengedhette magának, akkor pedig az Ibusz úgynevezett "sportútjaival" akár egy évben többször is kijuthatott nyugatra. 

Azt meg a legelvetemültebb múlttagadók sem tagadhatják, hogy volt nívós oktatás, elérhető egészségügy, szociális háló és megfizethető kultúra. Ha kibicsaklott a bokám, nem kellett beutalót kérnem az ortopédiára, nem kellett háziorvosi irányítás, magamtól is tudtam, hogy nem a fülészetre kell mennem, hanem oda. Talán decemberben nem vehettünk  friss paprikát és epret, de nyáron a csodás zöldségekből főztünk lecsót, amihez jó volt nyúlni a téli hónapokban. Májusban epret, cseresznyét ettünk, nyáron dinnyét és barackot, ősszel szőlőt-almát-körtét-szilvát. És igen, télen déli gyümölcsöket. Citromot és narancsot. Nem volt ilyen árubőség, nem tagadom, de valahogy értékesebb volt, amit megszereztünk. Ma meg, abban a pillanatban lelohad a lelkesedésünk, ahogy a futár meghozza a hőn áhított vackot. Abnormális összegeket költünk olyasmikre, amikre Nincs Is Igazán Szükségünk! Mi nők gondoljunk csak a roskadásig teli szekrényeinkre, amikben úgy "mennek össze" a ruháink, hogy évekig a kezünk ügyébe sem kerültek. A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Nem jobban éltünk, bár, nem is rosszabbul. Egyszerűen ésszerűbben. 

A képen az unokatestvéreimmel vagyunk Németországban. A nyugati felén, igaz. De én soha nem kaptam tőlük semmit, legfeljebb az élményeket, amikor néhány alkalommal meglátogattuk őket és körbekalauzoltak a környéken. Mégis, nem hiszem, hogy ordítana a különbség, melyikünk él a vasfüggönyön innen és túl. 

Indulat

 Sok mindenről akartam írni, pl. arról is, hogy miért múlt el az éhség belőlem Velence kapcsán. Mert ugye rajongok érte meg vágyakozom, mert önmagam megtagadni nem tudom, de már nem kutatom a titkait, már nem nézegetem a fotóit, hogy megihlessen akár olyan írásra, mint amit a Ca d'Ororól és Antonio mesterről vagy Marináról és a muránói tükörről írtam. 

https://lassukeringo.blogspot.com/2014/09/a-muranoi-tukor-1-resz.html

Aztán akartam elmélkedni róla, hogy van egy kis köpésnyi erkélyünk és azon valaha egy kis oázist teremtettem, ma meg lassan a lábam sem teszem ki. Muskátlit már rég nem ültetek, hagytam a kb harminc tövet tönkremenni, a napernyőt elrongyolódni az égető napon és a téli fagyban. Az idén már a leandert sem ráncigáltam be a lépcsőházba és láss csodát, az utóbbi évek legkeményebb telét is vígan átvészelte. Oké,  nyaranta alig töltök itt időt, hiszen ott a telek és egyébként is ki bír 35 fokban a tűző napon üldögélni? Pláne úgy, hogy a szomszédot és a garázssorát bámulja.

Akartam írni arról, hogy milyen volt az anyámnak anyának lenni és milyen a menyemnek ott a messzeségben és egy más kultúrában, na meg persze milyen volt nekem, aki végül harmincöt évig voltam "gyesen", bár ebből állambácsi persze nem támogatott ennyit. 

De aztán minden elszállt a szélbe, amikor hazaérve kaptam egy levelet....

A levél az otthontól jött, akiknél előresorolási kérelemmel éltem - leginkább az ő javaslatukra. Így három évnyi együttélés után ez azért nem annyira ördögtől való, írtam is erről korábban, hogy ez a dolog bár elsősorban engem érint, de aztán ott van a férjem nem elhanyagolható személye is. És persze, aki a leginkább érintett, az édesanyám. Nos, az otthon azt kérte, egy - akár hosszabb - levélben írjam le az indokaimat. Na, hát én megírtam az őszintét. Erre érkezett majd egy hónapnyi szünet után egy levél, melyben azt kérik egy pszichiáter szakorvossal mondassam ki anyuról a demens voltát, akkor majd elgondolkodnak a dolgon. 

Én nem vagyok szakember, de azért nem vagyok teljesen hülye sem. Tudom, hogy az anyám már rálépett a demenciához vezető útra, amire akár a 89 éve is késztetheti, de leginkább a mindig is jellemző csökönyössége, hogy most éppen nem hajlandó inni és mára már enni is csak ötletszerűen. Semmit nem kíván. Az agya szép lassan kiszárad és hamarabb vesztem el őt, mint ő a különböző szervei egészségét. Ha azt nézem, hogy apám hét éve ment el és anyu rögtön utána remélt halni, az azóta eltelt hét év jócskán elvette az életkedvét. Neki mindig is az apu volt az első, ami nem baj, hiszen leéltek hatvan évet és az az időszak kivételesen harmonikus volt. Szóval, süket, vaksi és nem hajlandó mozogni, csendes kornyadozó szobanövényként tölti a mindennapjait és ebből az állapotból nem is hagyja kizökkenteni magát. Megkockáztatom, ő már az elmúlásán dolgozik és nem nagyon tudok ez ellen tenni, hiába mondogatja mindenki, hogy "itasd, mert ott borul fel minden". Hát, próbáld megitatni, ha nem hajlandó! De ehhez az életformához asszisztálni rohadtul nem könnyű. És nem könnyű azt látni, hogy ahogy él, ahhoz már egy zártabb intézményt látnak indokoltnak. Miközben azért ő mégiscsak a jelenben van, csak gondoskodni kell róla, mert nem tesz magáért semmit. És most még én legyek az, aki pszichiáterhez vigye, aki kimondja róla a közkeletű "bolond öregasszony" véleményt. Csak azt mondja el nekem valaki, hogy hogyan mondjam el neki, hogy ez vár rá, hogyan kérjek időpontot egy olyan rendelésre (azt már nem is kérdezem, mikorra), ahol azért annyira még itt van, hogy megalázónak érezze. Ha kimondják róla, hogy demens, csak mert nem hajlandó (vagy képes) magáról gondoskodni, zárassam olyanok közé, akik már teljesen elvesztették a kapcsolatot a világgal, a szeretteikkel? Már a tavalyi ideiglenes elhelyezésnél is az borította ki legjobban, hogy egy ilyen bolond nénivel került egy szobába, pedig az még csak nem is demens osztály volt. Rohadtul csapdában érzem magam, magunkat. Ennek az egésznek egész egyszerűen nem így kellene működnie!

szüli-Nap

 Az utóbbi években úgy múltak el születésem ünneplésének napjai, hogy észre sem vettem. Tavaly legalább lelkesen vártam, hogy az előző nap lejárt bérletem után "ingyen" ülhessek fel a buszra, ez volt a nap híre. De mivel a gyerekek külhonban, az anyu korpusza velünk, de a lelke valahol máshol, mi éppen hol fasírtban, hol nem, nem volt különösebben emlékezetes nap. Csináltam egy vacsorát, mert a beígért éttermi vacsorához asztalt kellett volna foglalni. A kutyás farmeremben és a hűvös lakásban kellemes bolyhos pulcsimban elmosogattam, anyuval bambultam a Hegyi doktor ki tudja, hányadik ismétlése előtt, a párom és a kutya már a hálószobában szuszogtak, irigylésre méltó ünnepi hangulat. Ezek után az idei évtől se vártam sokat, hiszen az alapállás mostanra is ugyanaz. 

Ezzel szemben korán reggel ágyba kaptam az első tejeskávét, kutyás barátainkkal a korán nyitó kis kávézóban szürcsöltük a lattét két labdázás között, aztán találkoztam a barátnőmmel, akitől a csodás kis patchwork takaró mellé megkaptam a tegnap talált barátság-kagylójának a szépen csillogó gyöngyházfényű felét (igazából ez olyan megható volt) és egy rozmaring-koszorút, délután a távolba szakadt unokáktól egy csodás virágcsokrot, majd apustól egy kellemes vacsorát a jól bejáratott kis éttermünkben, ahol minden kórházi kezelés után szabaduló örvendezést szoktunk rendezni 😂 Anyu, aki egyébként szó nélkül hagyta a napot, korán nyugovóra tért, s bár a pocakom kissé feszül a dupla kacsacombtól, remélhetőleg nem alszom el, miközben folytatom a tegnap elkezdett Erdő című sorozatot, amit Harlan Coben regényéből forgattak a lengyelek. Ha van jó nap, akkor ez a mai biztosan az. Köszönöm mindenkinek, aki ma szeretettel gondolt rám. Elteszem az érzést rosszabb napokra.

Egy újabb könyv

 Egy vallomással kezdeném: Engem mindig el lehet vinni az erdőbe, ha a borítón Velence szerepel valamilyen formában. Persze, élek én is a kritika lehetőségével, de addigra többnyire már ott lapul az amúgy is zsúfolt könyvespolcon egy könyv, amit esetleg kár volt hazáig cipelni. De a borítóján egy csodás rajz vagy fotó szerepelt imádott városomról, úgyhogy nem hagyhattam ott. 

Rosanna Ley: Velencéből szeretettel c. könyve már most látszik, hogy nem jut ilyen sorsra. 

"Mikor Joanna házassága válságba kerül, a fiatal nő hazatér a gyönyörű, de romos Szeder Farmházba, a dorseti vidékre, ahol a nővére, Harriet azért küzd, hogy fenn tudja tartani a családi farmot, és megbirkózzon a különc anyjuk okozta gondokkal. Joanna hamarosan egy köteg szerelmeslevelet talál a padláson, melyeket egy Emmy nevű festőnő írt. Nem tud ellenállni a kísértésnek, és a levelek alapján elindul a valóságban is felfedezni Emmy történetét. A levelek Lisszabon, Prága és Velence festői sikátoraiba és hídjaira repítik Joannát, ahol egy teljesen új, varázslatos világ tárul fel előtte. Eközben a Szeder Farmházban egy rejtélyes idegen tetézi Harriet problémáit. Joanna és Harriet legvégső célja azonban az, hogy megmentsék a farmot, és végre újra ráleljenek a saját boldogságukra és a közöttük lévő, homályba merült testvéri szeretetre."

Egyelőre még csak ismerkedünk egymással, értsd, körülbelül a 30. oldalnál tartok, de szívesen olvasom. Ízlelgetem a mondatokat, keresem (és találom) a kapcsolódási pontokat. Oké, jártam már így, aztán valahol a 100. oldal magasságában elvesztettük egymást azzal a másik történettel, úgyhogy nem akarom elkiabálni a dolgot most sem, de egyelőre örülök, hogy ezúttal (bár, a történet alapvetően nem Velencében játszódik), hagytam magam elcsábítani egy borító által. A dorseti vidék, Prága és Lisszabon is mesés hely, Velence pedig a hab a tortán. Na, hagyjatok olvasni! 

Vagyok

 Nem dolgozom, hiszen nyugdíjas vagyok, de azért nem is tétlenkedem. Lényegében ugyanazt csinálom, mint vagy negyven éve 😉Annak idején ugyanis előhozakodtam akkori munkaadómnál, az Ibusz utazási irodánál, hogy a gyes-ről visszatérve én szeretnék 4, de legalább 6 órás munkaviszonyban dolgozni. Józan paraszti ésszel tekintve az ötletre, nem volt ez ördögtől való, hiszen a referatúrán ketten végezhettünk volna egy teljes munkát (más cégeknél volt is ilyen gyakorlat), de hát nem volt erre fogadóképes az akkori vezetés, úgyhogy rövid úton határozott nem-et mondtak. Akkor az én férjem azt mondta, hogy a gyerekeinknek most van rám a legnagyobb szükségük, maradjak otthon. Szerencsére úgy állt a dolog, hogy ez nem jelentett nagyobb érvágást a családi kasszán, tehát belementem az "ideiglenes" megoldásba. Ami aztán kitartott egészen addig, amíg el nem értem az öregségi nyugdíjkorhatárt. Közben persze jöttek nehezebb időszakok, amikor már bántam, hogy idejekorán nem tértem vissza a munka világába, de akkor már - ahogy pestiesen mondták - az a hajó már elment. Már jóval idősebb voltam, kiesve a gyakorlatból, nem szerezve újabb képesítéseket és a sok fiatal végzős sorban állt a lehetőségért. Ami annak idején irigylésre méltó lehetőség volt, az idővel csapdává vált. A saját üzlet is csak ideig óráig tudta vállalni a foglalkoztatásom közterheit, aztán már csak a nyugdíjbiztosítóval kötött megállapodás élt, végül már az sem. Így is összekotortam bő 34 évnyi munkaviszonyt, sajnos éppen tíz évvel ezelőttig számolhatták az aktuális átlagbérekkel, úgyhogy momentán nem szakadna bele a postás a nyugdíjam kihordásába, ha nem számlára érkezne. De persze én ezek alatt az évek alatt nem otthon makraméztam az ujjacskáimmal, hanem napi rendszerességgel intéztem az akkor még tágabb család ügyeit és segítettem a férjemet láthatatlanul az üzleti galérián, eleinte mint segítő családtag, később mint optikai csalódás. Mert szerintem senki nem tilthatja meg, hogy jó úttörő módjára, ott segítsek, ahol tudok, de lehet, hogy az időnként felbukkanó nav-ellenőröknek erről más lett volna a véleményük. Könyveltem, katalogizáltam, adminisztráltam, válogattam szét az ocsút a búzától, hogy ezzel a költői képpel éljek. És ezt teszem a mai napig is. Próbálom az évtizedek alatt összegyűlt sallangot rendezni, ha egyszer - vállalkozó szellemű utódok hiányában - fel kell számoljuk az üzletet, akkor az illetőt ne vigye el a szívroham, amikor megpróbálja felmérni a helyzetet. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy ez nem kifejezetten egy értékteremtő munka (de, azért sokszor találok évtizedekkel ezelőtti anyagokban apróbb kincseket), azért akár teljes munkaidőben is kitöltené a napjaimat. Persze, nem töltöm itt az egész napot, hiszen odahaza vár anyu és a kutya, akik mindketten megkövetelik a nekik kijáró figyelmet és gondoskodást. Nem unatkozom, de őszintén szólva szeretek ide bejárni, kicsit kiszakadni a háziasszonyi mindennapokból. Megdolgoztatja a szürkeállományt, tanít a mai napig és sokszor éppen a monoton munkafolyamat az, ami segít lecsillapodni, ha otthon éppen beáll a feszkó.

Világéletemben azt hallottam szemtől szembe és sokszor a hátam mögött is, hogy jó nekem, mert nem dolgozom. Üzenem, de ... lehet, hogy nem egy irodában gépeltem egy főnöknek, de tettem a dolgom, amiről úgy gondoltam, hogy megkönnyíti a férjemnek, hogy a családért dolgozhasson, néha még viccesen a kuncsaftok engem neveztek "főnökasszonynak", aki mindenről tudott, amiről odalent az igazi főnök esetleg nem. Nem lettünk menő vállalkozók, nem egy elegáns üres íróasztal mellett reszelgetem a körmeimet, de egyre többször gondolok rá, hogy több hasznot hajtottam így életemben, mint az, aki mindig másokért dolgozott. Hogy miért írtam ezt le? Mert a saját anyám fintorogva cicceg, amikor megkérdezi, hogy hova megyek mindennap és azt felelem: dolgozni. Itt az ideje, hogy legalább én elismerjem a munkámat, hogy sosem vettem félvállról, annak ellenére, hogy ellenszolgáltatást csak most kapok egy igencsak soványka nyugdíj formájában. Béke velem, pedig van egy Kiváló dolgozó érmem még az igazi dolgozós korszakomból. És eskü, nem az Ecserin szereztem. 

Na, mit mondtam?

 Nincs egy hete, hogy áradoztam Colleen Hoover Emlékek róla c. könyvéről. És tessék... Hamarosan a mozikban. Jó lesz ez!

https://www.youtube.com/watch?v=i36Zw32GfRQ

Tele a hócipőm...

 Az ember próbálja kivonni magát a politikai csatározásokból, bár, ez ebben az országban lassan mission impossible, de azért a vágy megvan rá, hogy ne kapjak naponta gyomorgörcsöt "politikai elitünktől" és rajongó táboruktól. Változáspárti vagyok? Nem tagadom. De se pro, se kontra nem vagyok messiás hívő, kifejezetten haragszom a politizáló papokra, tudok olvasni a sorok között is és nem hagyom, hogy átmossák az agyamat, nem mellesleg pedig a mindennapokban élem a hétköznapi kis életemet, nekem nem a tv-ből kell megtudnom, hogy mi mennyibe kerül és hányadik vagyok a vizsgálatra várakozók sorában. Ennek ismeretében van az a bizonyos saját véleményem. 

De amitől már napi szinten hányingerem van, az, hogy itt ellenségnek nevezik, démonizálják a másként gondolkozókat. Politikusaink egy része nagyon szeret domborítani sportoló múltjával vagy csak a sportszeretetével. Én is sportoltam ifjabb koromban. És az első, amit Frédi bácsi, az edzőnk mindenki fejébe igyekezett plántálni, hogy a pálya másik térfelén nem az ellenségeink, hanem ellenfeleink állnak. Tiszteljük őket teljesítményükért, igyekezetükért és ha kikapnánk tőlük, viseljük a vereséget emelt fővel, gratuláljunk, aztán dolgozzunk még többet a jövőbeni sikerekért. Mert a sportban nincsenek (sincsenek) ellenségek, csak ellenfelek. Szerintem ez úgy nagy általánosságban is igaz. Ne hagyjuk magunkat megvadítani mások kicsinyes, egyéni érdekeiért! Mert ha végetér ez a feltüzelt időszak, az eredménnyel mindannyiunknak együtt kell élnünk és másnap reggel a tükörbe néznünk. 

Ady Endre: Ember az embertelenségben (részlet)

Ékes magyarnak soha szebbet

Száz menny és pokol sem adhatott:

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban,

Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,

Tetőn, ahogy mindég akartam,

Révedtem által a szörnyüket:

Milyen baj esett a magyarban

S az Isten néha milyen gyenge. 

És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szívvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Olvasós...

 Talán úgy tűnik, miden szabad percemben olvasok vagy tv-t nézek, de az az igazság, hogy ezek a könyvek azért nem olyan Háború és béke (a fiatalabbaknak legyen Outlander regényfolyam) hosszúságúak. 350 oldal egy nap alatt lemegy, ha nem tudom letenni, ha meg muszáj, akkor is két nap bőven elég rá. 

Freida McFadden: A tanár című könyve is könnyen olvasható. A tőle már megszokott minőségben. Hivatalos fülszöveg pedig itt: 

"Eve-nek jó élete van. Mindennap csókkal ébreszti a férjét, Nathanielt, és elindul matematikát tanítani a helyi középiskolába. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Leszámítva azt, hogy…

Tavaly a Caseham Gimnáziumban botrány tört ki, miután elterjedt a híre annak, hogy egy tanár és egy diák között viszony alakult ki. Állítólag Addie Severson ez a tanuló. Eve azonban tudja, hogy a pletykák mögött sokkal több van, mint amennyi látszik.
Addie-ben nem lehet megbízni. Hazudik. Bántja az embereket. Életeket tesz tönkre. Legalábbis mindenki ezt állítja róla.
De senki sem ismeri az igazi Addie-t. Senki sem ismeri a titkokat, amelyekkel tönkre lehetne őt tenni. És azt sem tudják, bármit képes lenne megtenni azért, hogy ezeket a titkokat örökre megőrizze magának…"

Temetős defekt

 Az emberek túlnyomó többségében a temető amolyan szomorú és lehangoló hely, ahova a szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Nekem szeretem-helyek. Pedig vannak családtagjaim, barátaim, akik már ott nyugszanak, de néha tőlük függetlenül is kimegyek. Egyszerűen azért, mert szinte mindegyik helynek van valami különleges atmoszférája. Ősszel leginkább, mert az elmúlás amúgy is tagadhatatlanul passzol hozzá. Van benne valami végtelenül békés, ahogy a kocsiból kiszállva, vagy a buszról leszállva átlépsz a nyugalom és csend kapuján, kívül hagyva a hétköznapok őrült rohanását. Itt engedjetek meg egy apró kitérőt az elengedhetetlen kutyás irányvonal felé, mert régi fájdalmam, hogy őket nem lehet bevinni, mert az illetékesek nem tartanak elég felnőttnek és érzékenynek ahhoz, hogy láb mellett, pórázon besétálhass a családtagoddal, s képesek "közegészségügyi" okokra hivatkozva kitenni a tiltó táblát. Pedig küldtem már be én is például Farkasrétnek egy osztrák temető kapujának tábláját, amin csak annyit kérnek, hogy a látogatók tartsák pórázon a kedvencüket. Ott nem ördögtől való, hogy egy kellemes sétát összeköss azzal, hogy pár percig leülj a sírnál és az ott nyugvóval "beszélgess" kicsit, miközben a feszültséget a szőrös családtag is enyhíti benned. Na, de térjünk vissza a temetőkhöz...

Szóval, szeretem a temetőket. Leginkább azokat, amikben a történelem és kultúra is nyakon csíphető néhány elhanyagolt, vagy éppen szeretettel gondozott sírnál. És aztán ott vannak a fák... Egy meleg nyári napon, az enyhet adó lombok, ősszel a hulló levelek nesze, az avarban futkosó mókusok... Ennél megnyugtatóbb csak az lehet, ha ülsz egy tengerparton (vagy akár a Balaton partján) és hallgatod a partra szaladó hullámok locsogását. Én leginkább Farkasréthez kötődöm, de szerettem a Fiumei sírkertben is sétálni. A tágas tér, az árnyas sétányok, a hely nyugalma átjár, békével tölt el, bármennyire felhúzott rugóként léptél be a bejáratnál. A Fiumei egyébként a legrégebbi és már eleve az elnevezése szívhez szóló: sírkert... nem temető. Farkasrétet a gesztenyefák sokasága őrzi, s talán azért is kedvelem annyira, mert a lakáshoz közel ott a Gesztenyés park. Kötődöm a gesztenyéhez, már az érintése is megnyugtat, ahogy a kerek golyókat az öklömbe szorítom, majd ellazulok és ügyetlen zsonglőrködéssel forgatom a kezemben. A gesztenyefák óriásira nőnek, tudom, mert még a garázsunk melletti fa is van vagy huszonöt méter magas, pedig kőfalak közé szorult. És több száz évig is élnek, Kőszeg mellett vannak 5-600 éves példányok is. Ideális védelmet nyúkt a temetőknek is, bár a kertészeknek is jócskán ad munkát. Már megint elkalandoztam.

Szóval a temető... Más talán spirituálisnak mondaná, de igazság szerint én nem gondolok ilyen emelkedetten a dologra. Talán tényleg van itt valami felsőbb erő, de szerintem csak a nyugalom miatt akarok ebben hinni. Hiszen itt már nem rohan senki, nem tolakszik, nem elégedetlenkedik, nem hangoskodik. Amíg anyu nem lakott velünk, többször jöttem fel. Mindig az enyémeknek köszöntem először, aztán találomra barangoltam a sírok között, bejártam, fotóztam a szép régi és mohás sírköveket, a napfény játékát a lombok között. A fákon ugráló, az úton átfutó mókusok mintha a hely apró őrzői lennének. A régi síroknál az ember próbálja elképzelni az ott nyugvók életét és néha azt is, elmúlásuk után vajon meddig éltek még az emlékezetben. A legjobbak az öreg falusi temetők, ahol akár kétszáz évvel korábbi sírköveket is találni még, senki nem bolygatja őket, mert ahogy fogynak a lakosok, nem fenyeget a telítettség, őrzik a múltjukat. 

És ott van San Michele, a velencei temetősziget. Már többször felkerestem, de ha eljutok még, biztosan megyek újra, hiszen még annyi minden nem láttam ott sem. Na, ilyen az, ha valakinek a temető a defektje, de persze mindig akad magyarázat is, hiszen Velencében például tudtam, hogy Brodsky sírja is ott van, akkor kötelező felkeresni, ha már olyan megkapóan fogalmazta meg Velence ködbe burkolózó rejtelmességét. 

A lényeg, ne féljetek a temetőktől! A fájó emlékek elhalványulnak, marad a nyugalom, a csend és a kikapcsolódás. S mindez egy település szívében. Páratlan érzés.