2026. nov. 14.

Kisgyerekek magas elvárások

 Ezügyben otthon is igen megosztottak a vélemények, hogy egy óvodás korú gyermek terhelhetőségének hol a felső határa és van-e értelme, szabad-e tudással tömni a kis buksikat, vagy csak az iskolában kezdjenek ennek neki, addig hagyják meg őket gyereknek. És itt nyilván mindenki a maga gyerekkorára gondol, ami azonban nem tegnap volt, nagyot változott azóta a világ és talán tényleg nem elég már a labdát kergetni naphosszat vagy az építőkockát nap nap után felépíteni. Itt sincs ez másként, mert tavaly már az itteni óvodában is voltak szülők, akik nehezményezték, hogy írni-olvasni tanulnak a kicsik és kevés idő jut a játékra. Mondjuk, egy nyílt napon láthatták volna, hogy a tanulás igenis játékba oltva jut el a gyerekkhez és talán mégsem olyan ördögtől való. Én amondó vagyok, hogy ez gyerekfüggő, és az sajnos csak egy képzeletbeli világban van, hogy erre az illetékesek figyelemmel lennének, hiszen ennek akkora anyagi és személyi hátteret kellene biztosítani, ami nyilván még egy gazdagabb társadalomnak is erős érvágás. Pedig hát megérné! A szülő pedig azért szülő, hogy ő maga is szakítson időt akár a játékra, akár egy kis gyakorlásra. Na, akkor nézzük, honnan indultak a mieink és hol is tartanak mára...

Hogy a legelején kezdjem. Itt másfél éves korukban kerülnek be az óvodába a gyerekek. Addig vagy a családtagok oldják meg a velük való foglalkozást, vagy szittert fogadnak a picihez, vagy az amúgy is alkalmazott helperek feladatköre bővül ki a gyerekfelügyelettel, lévén a gyerekgondozási idő szülés után csak négy hónap, és sokan még ezt sem biztos, hogy otthon töltik. 

A másfél éves apróság még amolyan előkészítőbe kerül, ahol játék, játék, játék van egész nap, bár, ezek egy része is már a tanulás része, kb mint amikor mi a hároméves gyes alatt mondókákat tanítunk játék közben, megismertetjük őket az állatkertek lakóival, az őket körülvevő világ tagjaival és tárgyaival. Nem utolsósorban pedig az önállóságra nevelik őket korán. Öltözködés, evés-ivás nem jelenthet gondot egy ovisnak. Azt azért megjegyezném, hogy itt nem kell bonyolult öltözködésre gondolni, hiszen egy kisnadrág vagy szoknya és egy póló a mindennapi ruházatuk, többnyire mezítláb vagy könnyű kis cipőben. Ez az első év, aztán a foglalkozások egyre összetettebbek lesznek. Még az oviban is sütnek főznek egyszerűbb ételeket, amiket nagy örömmel fogyasztanak el, növényeket nevelnek és kis farmokat keresnek fel, hogy a háziállatokat is megismerjék. A kirándulások során üzletekben, járműveken tanulják meg, hogy hogyan illik viselkedni a felnőttek világában. Nem mondom, hogy egy-egy éttermi vacsoránál én magam nem fogtam volna vissza jobban a saját csemetéinket, de azért az alapokkal tisztában vannak, onnantól pedig azt teszik, amit megtehetnek. A szülők felelőssége ez. Mivel az éghajlat lényegében egész évben a nyárról szól, itt úszni, pancsolni a lehető legjobb időtöltés, nagyon  népszerűek az úszásoktatással foglalkozó vállalkozások. Erre még az óvoda keretein belül is igyekeznek lehetőséget találni. Persze, nem feltétlenül az állami intézményekben, de a népszerű magánóvodákban mindenképpen. A mieink is egy olyan oviba jártak, ami egy helyi klubházban volt, és annak a medencéit az ovisok is használhatták a tetőteraszon. Erről a csodás épületről korábban már írtam, azt is, hogy sajnos eljárt felette az idő és az ovi is kiköltözött új helyre, az épületre pedig a lebontás vár. Mivel itt van a közelben, látom, hogy még áll, de már nincs benne élet. Hiányozni fog, ha eltűnik a sziluettje. Na, de elkalandoztam. 

Ha a kicsi bármiben érdeklődést mutat, legyen az rajz, zene, hangszerek, torna, vagy bármilyen más sport, akkor a szülők találnak rá módot és nem kevés pénzt, hogy hétvégenként ilyen csoportokba vigyék őket. Én magam is azt gondoltam először, hogy talán nem kellene még a hétvégék napjait is betáblázni, de a gyerekek láthatóan élvezik és szívesen járnak, akkor pedig miért ne. Egész plázák épültek ilyen gyerek programok helyszínéül. De vissza az oviba...

Mire hatévesek lesznek, a gyerekek játékosan és mégis komolyan megtanulnak angolul írni és olvasni is. Rengeteg ismeretet szereznek a világról, sokszor a gyakorlatba is átültetve az óvodai foglalkozásokat. Például elmennek egy boltba, vásárolnak, fizetnek. Ehhez ismerniük kell a pénzt és valamennyi matematikai tudással is bírnak. Itt is bevezették a visszaváltható csomagoló anyagokat, Levi nagyon lelkesen viszi a közeli boltba és már azt is megtanulta, hogy a kis bankkártyájára, hogyan tudja jóváíratni a darabonkénti 10 centes összeget. Ezt aztán a suli büféjében gyümölcsre vagy más tízóraira költheti. Az angol a hivatalos nyelv, tehát elsősorban ezt tanulják, de ... a lakosság legnagyobb része szingapúri kínai, tehát adódik a cél, ennek a nyelvnek a megismertetése mesékkel, dalokkal, aztán az írásjelekkel és máris ott tartunk, hogy a hatéves két nyelven kommunikál és sok esetben ír és olvas is. Az óvoda utolsó évében még a kínai vasárnapi iskola is belép a programokba, mert az iskolában már komolyabban foglalkoznak a nyelvvel és ahhoz azért biztos alapnak kell lennie. Ha ráadásul vegyes családból származik, akkor ott még egy nyelv beköszön, így aztán a mieink is mindent értenek magyarul (mivel a fiam születésük óta csak magyarul beszél velük),  de a beszédben a srácok egyelőre még csak a magyarországi utazásokra korlátozzák magukat, itt a sírba visznek, hogy angolul hadarnak mindent. Ha a tizedét sikerül kihámoznom, már boldog vagyok. 

Az iskola első éve, de sokszor még a második is amolyan azonos szintre jutást hivatott elérni a gyerekeknél, akik ugyebár nem feltétlenül azonos előképzettséggel érkeznek. Azt hihetnénk, hogy ezzel kárbavész az óvodai előképzettség, de nem, csak még biztosabb alappá lesz. A komolyabb munka a harmadik évben indul el, de azért az sem semmi, amit addig csinálnak. Nálunk a két gyerek erős alappal lép majd az oktatásba és nem is nemzetközi iskolába mennek (szinte megfizethetetlenül drága és nem nyújt annyit, mint amit azért a pénzért el lehetne várni), hanem az általános iskolát Levi egy állami katolikus fiúiskolában végzi, Leia pedig egy állami kínai lányiskolába megy majd. Ez az első hat év, utána következik a hatéves középiskola, ami már koedukált lesz, és nagy valószínűséggel az is állami iskola lesz. Mivel a szingapúri állami egyetem, a NUS a világelsők között van, úgy gondolom, hogy bízhatunk a közoktatásban. Konkrétan a tizedik helyen áll, ami elég szép teljesítmény, ha azt nézzük, hogy a Szegedi Tudományegyetem, amely sorra a világ legjobb iskolái között szerepel, a rangos 633. helyet szerezte meg. 😎

Most pár példa, amit az óvodai szint jelent egy magánóvodát végezve. Ma reggel Leia hozta az óvodai foglalkoztató füzetét, amiben mesék, dalok szerepelnek, hétvégi "leckék", néhány soros írások, matematikai feladványok vagy csak rejtvények megfejtése, színezések. Az idei évben ez már a nyolcadik füzete, amit kivégez és akkor még ott vannak a hétvégére hazaküldött mesekönyvek, amiket a szülőkkel kell elolvasni és megbeszélni, aztán majd téma lesz az oviban a csoportban is. Tegnap meg Levi  matekkönyvébe lapoztam bele és elkerekedett szemekkel néztem, hogy olyan szöveges példák vannak benne, mint pl: Van két doboznyi csokid, az egyikben kettővel több van, mint a másikban. Összesen 14 csokid van, akkor mennyi van az egyik dobozban és mennyi a másikban? Sharon szerint is ez kb kilencéves korában volt feladat az iskolában. Levi most elsős, hétéves. Elképedek, valahányszor látom, hogy csücsörítve elolvassa a példát, aztán kis fejvakarás után írja a helyes megoldásokat. A könyv és a hozzá tartozó munkafüzet ilyen példák sokaságával van tele. Láthatóan nem elég az 1x1 elsajátítása, sokkal mélyebben mennek bele a logikus gondolkodás felépítésébe, mint tettük mi ezt annak idején. Speciel nagyon utáltam a szöveges példákat, én a matekban a robotolós típus voltam, aki összeadni-kivonni, szorozni-osztani tudott gyorsan és megbízhatóan. Levinél az oviban még azon csodálkoztam, amikor egy A5 papíron hemzsegő betűhalmazból kiválogatta a megfelelő szavakat a felettük levő ábráknak megfelelően. És ez persze már némi helyesírást is feltételez. És nem, a táblagépek, telefonok, ha nem is tiltottak otthon, de szinte nem is kerülnek kézbe. Hétvégeken van családi mozizás a hatalmas tv előtt. A digitalizált világ helyett legózás, babaház, rengeteg ceruza és gyurma segít az időtöltésben, kikapcsolódásban. És mese, sok mese, minden este apával vagy a mamával, de ha itt a nagyi, akkor vele. Egy mese Levinek, egy Leiának, aztán lámpa lekapcs és jöhet a harmadik közös mese fejből, többnyire Jamieről vagy a papa gyerekkoráról. Utána már nem is nagyon kell őket kapacitálni az elalvásra, tudják, hogy itt a nap vége és most a pihenés jön. Ők is érzik, hogy szükségük van rá. 

Levi amúgy egy ideje sakkozik és tegnap a nagypapát verte rommá, igaz, szegény még alig heverte ki az utazás fáradalmait, de sejthetően egy hét múlva is ez lesz a helyzet. Félelmetes, ahogy már előre gondolkodik 3-4 lépést. Leiát ma a tornadedzésére vittük el, ahol nyilvánvaló volt, hogy a lányoknál ez nagyon  népszerű sport, hiszen a hatalmas tornacsarnok dugig volt. Leia mindig is jó mozgású volt, itt pedig láthattuk, hogy milyen kedvvel "kínozza" magát. Korábban a balettel próbálkozott, mert nyilván a tüll szoknyácska vonzotta, de annyira nem, hogy a katonás fegyelmet válassza, így aztán átnyergelt a szertornára, ami sokkal inkább neki való. Április óta jár jár, de az edző nagyon sokszor őt állította ki bemutatni a többieknek, hogy mi a feladat, olyan ügyes. Két óra kemény munka után is mosolyogva jött le a tatamiról, hazáig be nem állt a szája, aztán egy zuhany, és máris ott akarta folytatni velem a tornát, ahol abbahagyta. Meg is dolgozott rendesen, aztán ebéd és máris irány az úszásóra, amit imádnak, pedig az sem a pancsolásról szól. 

Levi ma kihagyta a dzsúdó edzést és az úszást, mert a papával az iskolai apa-fia napon vannak. Holnap neki a művészeti óra is kimarad ezért, de Leia már arról csacsogott, hogy a rajz után mit kell majd vennünk, mert egy szülinapi bulira megy délután. Egyszerűen fáradhatatlanok, mi már attól kipurcanunk, hogy nézzük őket. Mondjuk, ez így azért nem egészen igaz, mert például tegnap este - egy sűrű nap után, amiben volt iskola, óvoda is - fiunk születésnapi sütögetése (bárányborda és steak) végére a szomszéd gyerekhad is megjelent, hogy marshmelont süssenek, aztán még egy kis játék, torta,  ráadásul még a Szingapúr-Paraguay focimeccs a tv-ben, amit persze nézni kellett. A végére Levi hullafáradt volt és a hulla Levi elég hisztis Levit jelent, nem volt egyszerű a lefekvés. 

Mindenesetre november 20-ig még könnyű napjaink vannak, mert addig tart az iskola és az óvoda.  Utána még tíz napig leszünk itt, és akkor már ők is itthon lesznek napközben, ami kemény felkészülést jelent a hazautazásra a két gyerekkel, valamint az otthoni húsz napra a szülők nélkül. Azt hiszem, nem ez lesz az az időszak, amikor stresszmentesen, magammal foglalkozva próbálok rájönni, hogy a jövőben hogyan fogok együttélni ezzel a fránya pikkelysömörrel, aminek az itteni meleg és pára láthatóan nem tesz jót, mert egyre nagyobb területet támad be annak ellenére, hogy a szteroidos krémmel minden reggel és este leápolom. 



2026. nov. 13.

Van új a nap alatt...

 Immár sokadik alkalommal töltünk itt három hetet, úgyhogy igazából nagyon sok mindent láttunk Szingapúrból, amit egy átlag utazó egyáltalán nem vagy csak véletlenül szokott felfedezni. A mai sétánk egy olyan helyen esett meg, amit még sosem láttunk, pedig ki sem kell menni miatta a városból. 

A Woodland Rainforest Trail egy fantasztikus kis időkapszula abból az időből, amikor Szingapúr még a mai formájában nem hogy nem létezett, de még el sem indult a fejlődés útján. A mintegy 6,2 hektáros ősi trópusi esőerdő-maradvány a metropolisz szívében nyújt vadregényes környezetet. Ez a kis erdőfolt régebbi, mint az 1859-ben alapított Singapore Botanikus Kert. Mindamellett, hogy kellemes séta- és bicikliútvonal, kulcsfontosságú a ritka és helyileg veszélyeztetett növényfajok megmentésében. 

A természet által visszahódított területen találhatók a már elfeledett vasútvonalak maradványai, a Rail Corridor (Bukit Timah állomás) és a vadregényes Old Jurong Railway Line (Clementi és Maju erdein át). Északkeletre húzódik az egykori Maláj Államvasutak (Keretapi Tanah Melayu) 24 kilométeres nyomvonala, amely 1932 és 2011 között kötötte össze Szingapúrt Malajziával. Ma ez a Rail Corridor nevű zöld túraútvonal. 

A Bukit Timah Railway Station 1932-ben épült, gyarmati stílusú épület, Szingapúr egyik utolsó fennmaradt vasútállomása, amelyet műemlékként helyreállítottak. Megmaradtak az eredeti acélsínek, a peron, a váltókarok, a jegypénztár és a régi jelzőberendezések is. Az állomás közelében ível át a soksávos út felett az ikonikus, festére festett acél rácsos vasúti híd, amelyen a mai napig láthatóak a talpfák és a sínszálak. A Clementi Forestben és  a Maju Forestben az esőerdő már teljesen visszafoglalta a vasúti pályát. A Clementi Road RailwayTunnel a túrázók egyik kedvelt célpontja. A sötét, növényekkel benőtt alagút bejáratát liánok és gyökerek rejtik. 

A terep teljesen sima és hosszú, Levi a papájával szívesen biciklizik erre, hiszen nem kell megküzdenie az emelkedőkkel. Így aztán van, hogy akár harminc kilométert is teker ez a kicsi fiú. Meg tudom érteni, hiszen még sétálni is remek hely. Ugyan a közelben építkezés zajlik (a növények mögül kimagaslik egy égig érő daru alakja), a híres kacskaringós erdei sétányt éppen karbantartják, de a dzsungelen átvezető aszfaltozott keskeny úton is ízelítőt kapunk az esőerdő hangulatából. 

A kellemes séta után jött a feketeleves. Legalábbis nekem. Elmentünk a Leedon házakhoz, ahol annak idején béreltek lakást és ahol medencék sora gondoskodik a lakók mindennapi úszásáról. Vendégként is felkereshető, bár a pontos megoldás nem egészen világos előttem, eddig azonban a fürdés lehetősége elnyomta a kíváncsiságot. Most azonban csak a fiúk úsztak, én bánatosan követtem őket a partról, mivel ezzel a fránya psoriázissal meg sem mertem próbálkozni a klóros vízben való pancsolással, arról nem is beszélve, hogy a kevésszámú látogatót sem akartam sokkolni a látvánnyal. Sajnos a párás meleg nincs jó hatással rá, mert máris több helyen vélem felfedezni, nemcsak a lábam szárán, de hát ez ellen nem sok mindent tudok tenni, max. ha lemondok az ilyen remek időtöltésekről, de láthatóan ez sem segít. 

Ma van a gyerekünk születésnapja, le sem írom, hányadik, mert egész egyszerűen hihetetlen, hogy a kistesó is már átlépte egy kevéssel a bűvös negyvenet. Ez egyszersmind eszünkbe juttatja azt is, hogy mi magunk se fiatalodtunk az évek során. Este majd grillezünk a nagy nap tiszteletére, amit természetesen az ünnepelt vezényel le.

Röpke pihenő után, metróval mentünk el Leviért az iskolába, hogy lássuk,milyen útvonalon kell majd a következő hetekben hazahoznunk.. Leiáért "iskolabusz" jön, pedig az ovi itt van a közelben, ezért aztán csak az utcasarokig kell kikísérni és oda lehet értemenni is. A sofőrnek bemutattak, úgyhogy oda is fogja adni az unokánkat. 😉😀Levi alaposan meg is lepődött, amikor nem a papája magasodott ki a várakozó szülők és helperek közül, hanem én és kicsit távolabb a nagypapa, de aztán meglett apa is és onnantól virgonc lelkesedéssel mutatta a hazafelé vezető utat. Közel az idő, amikor már egyedül is nekiindulhat, mert teljes magabiztossággal veszi a közlekedési akadályokat, úgyis két metróvonalon jut el a célig. 











2026. nov. 12.

Ott vagyunk már?

Biztos sokaknak ismerős kérdés, főleg, ha gyerekkel utaznak. Most ránk, gyerekkorból jócskán kinőtt felnőttekre is érvényes ez a türelmetlen várakozás. Itthon a legfontosabbak elintézve, mama biztos helyen az otthonban, kutya a barátoknál, bőröndök összecsomagolva, már csak indulni kell. Nos, ezek az indulás előtti utolsó órák a legnehezebbek. Már vinne a lábad, de az eszed még otthon tart, mert minek üldögélj a reptéren a szükségesnél is hosszabb órákat, de igazság szerint ez a márseholsejó állapot. 

Végre eldördül a startpisztoly, bezárjuk az ajtót, zörgünk a bőrönd kerekeivel a járóköves utcán a buszig. Igazság szerint nem, nem jobb taxival menni. Ebben a Deák térig tartó zörgésben ott a valahonnan valahova tartó utazás ígérete, mindennél jobban. Persze, hazafelé, az unokákkal már a minél könnyebben érjünk a biztos menedék lakásba elve érvényesül majd, de most ez még az utazás kalandjának része. 

Reptér. Máris lehet az utasfelvételhez menni, ó, hát haladunk, mint kés a vajban - lelkesedek, de aztán az útlevél átnyújtása után már nem vagyok olyan felszabadult. Szingapúrban kell egy belépési kártyát kitölteni, amin szerepel, hogy hol laksz majd, meddig maradsz, ilyenek. Még az első alkalommal a repülőgépen töltögettük a kis papírlapot, amit az Immigration Hallban kellett a szigorú tekintetű alkalmazottnak leadni. Hát, azóta már a digitalizáció, az online világ itt is belépett  az ügyintézés menetébe. A fiunk már előre online kitölti, nekünk csak az útlevelet kell beszkennelni, egy pillantás az arcfelismerőbe és már bent is vagyunk ebben a különös világban. Na, otthon nem éppen így sikerült kilépnünk az otthoni világból. 

Átadom az útlevelet abban a biztos tudatban, hogy a gyerek már becsekkolt minket és a bőröndöt se pakoltam túl, aztán az ügyintéző következő kérdése lehervasztja a mosolyt az arcomról. És a QR kód? Tessék, ki halt meg? Milyen QR kód? Hát, a szingapúri belépéshez. Ahhoz sose volt. De. Ijedtemben hívom a gyereket, aki már alszik, lévén köztünk hét óra időeltolódás, de szerencsére felveszi és ő is közli, hogy QR kód nincs. Mert az a közúti átkelősöknek van, a reptérieknek csak az e-mailes visszaigazolás. Ezt elküldi, bár az elmúlt években ezt se kérte a kutya se. Ügyintéző boldog, hogy nem ragadunk végleg a pultjánál, elfogadja az e-mailt és megemlíti, hogy ezt majd remélhetőleg elfogadják Frankfurtban és Szingapúrban is. Sejthetitek, a lőtéri kutyát se érdekelte a továbbiakban. Szingapúrban az útlevél beszkennelésével szerintem többet tudnak rólunk, mint itthon és ennyi nekik elég is, nem kérnek mindenféle igazolásokat.

A vámon átmenni nincs okunk aggódni, hiszen nincs nálunk semmi, amibe beleköthetnének. A nadrágomon nincs öv, a cipőm olyan lapos, mintha mezítláb lennék. Aham... Nem tudom, miért, talán valami korábbi műtétnél felejtették bennem a kisollót, de nálam mindig bejelez az a fránya kapu. A cipőmet is le kell vennem, köszi Rieker, aztán a testszkennerbe is be kell állnom, mire mindenki megnyugszik, hogy nem én vagyok az emberük. Időközben a tálcából elkóborol az egyik beszállókártyám, de végülé az is meglesz.

Némiképpen megnyugodva üldögélünk a tranzitban, szíverősítőként lecsúszik egy korty Baileys, aztén lehet is menni a kapuhoz. Ahol újabb nem várt meglepetéssel "örvendeztetnek" meg minket. Kabinbőröndünket, bele kellene tenni egy állványba, de mivel dundibb, nem jöhet velünk a fedélzetre. Igazából csak annyi a gond, hogy a gép fullra eladva és félnek, hogy a fedélzeti csomagtartókba nem férnek be a népek, így a kicsit nagyobb csomagokat a csomagtérbe rakják. Hiába mondom, hogy korábbi rossz tapasztalatok miatt abban van például kétnapi  ruhánk is, hogy ne meleg holmiban szenvedjünk a harminc plusszos, 90 százalékos páratartalomban, amíg előkerül az elkószált bőröndünk, hajthatatlanok, a bőröndnek a gép hasába kell mennie, rajta a longflight jelzéssel, azaz Szingapúrnál előbb nem találkozunk vele. Ne stresszeljen, hallom fejemben a bőrgyógyász sporiázisos lelete feletti ajánlását, és próbálkozom is keményen. A  beszállásnál mérgesen nézem az enyémnél is nagyobb csomagokat, de hát nincs mit tenni, korán jöttem vissza a mellékhelyiségből, engem levadásztak, mások, akik az utolsó pillanatig húzták, megúszták. 

Ilyen se volt még, a gyerek biztos későn csekkolt be, de nem ülünk egymás mellett. Tiborom öt sorral előttem. A kétórás repülőutat persze kibírjuk egymás nélkül, de azért furcsa érzés. A pilóta turbulenciára figyelmeztet, akkor azért szívesen fognám a párom kezét. .Ilyen rövid úton persze nincs étkezés, csak vizet és csokit kapunk.

Frankfurtban aztán kicsit megbolondulunk, pedig ez nem sűrűn fordul elő velünk. Tiborom az A kapukra esküszik, én vetek egy pillantást egy menetrendi táblára, ott a B45-ös kaput látom Szingapúrhoz rendelve, aztán később rájövök, miután sétáltunk vagy egy kilométert, hogy az nem a mi járatunk. Akkor már a jegyen is észreveszem, hogy Z kapukat kell keresni, de ki a fene gondolta, hogy egy ilyen abc végén álló betű is kaput jelezhet. Végül visszagyalogoljuk azt az egy kilométert, megyünk lifttel fel és le, aztán már ott is vagyunk a Z25-ös kapunál. Mondatjuk, hogy kimozogtuk az ülés okozta elgémberesedést. 

Na,  ez nem egy kis Airbus, hanem egy púpos óriás, Boing 747-400-as óriásmadár. Odabent a 45. sorig araszolunk,  hogy megtaláljuk a helyünket. Ki se merem számolni, hány ember lehet a fedélzeten. Az igazi különbséget akkor érzed, amikor a négy hatalmas motor felpörög a szárnyak alatt és az óriás nekilódul a betonon. Beleszorulsz az ülésbe és megkönnyebbülve sóhajtasz fel, amikor megszűnik a rázkódás és a levegőben kisimul az égi aszfalt. Szerencsénk van, mert a középső négyes ülésben nincs mellettünk senki. Odébb is rakom a fenekem eggyel, mert nincs annál rosszabb, mint amikor az oldaladhoz szorított karokkal ügyeskedsz a vacsorád fölött. Vacsorára három főétel közül lehetett választani, de azzal, hogy odébb ültem, már másik stewardesshez tartoztam, és nála pont elfogyott a gulash, helyette pastát kaptam, ami finom volt, csak hát... Közben a mellettünk levő hármas ülésből is elköltözik a család, nekik túl hangos a közeli motorok zaja. Amikor a vacsora után a gép elcsendesedik és mindenki aludni tér, Tiborom át is költözik a helyükre és lefekszik, én ugyanezt teszem a saját széksorunkon. Oh, álom, álom, édes álom, ennyit repülőn én még egyvégtében nem aludtam, mint most, talán csak a pandémia utáni első utunkon, amikor a gépen nem voltunk talán harmincan sem, úgyhogy akkor is ott aludt mindenki, ahol akart. 

Ébredés után már a következő étkezés ígéretével számoljunk az időt, de az csak nem érkezik. Helyette a pilóta szabadkozása, hogy sajnos az időjárási viszonyok miatt most nem lesz felszolgálás. És a viszonyok nem vicceltek, dobált egy hangyányit ez a monstrum, és az azért elég ijesztő érzés, amikor szinte elemelkedsz az ülésről, aztán mintha egy lejtőn száguldanál lefelé. Nem is figyeltük, mennyi idő telt el, de a második étkezés ezek után már ki is maradt teljesen, így aztán megnyugodva bár, de éhesen kopogó szemekkel vártuk a leszállást. A pilóta úgy tette le a hatalmas gépmadarat, mintha valami pihét, aztán hosszasan kanyarogtunk a betonon, mire végre egy torokhoz értünk. Búcsúzóul sok-sok mosolyt és csokit kaptunk, de momentán annak az omlettnek, amit a menü ígért, jobban örültem volna. 

Megérkeztünk. A gépből kilépve még nem érezni a kinti párás meleget, a hatalmas épület légkondicionálása még megkímél a mellbeverő élménytől. Hosszú séta után az Immigration Hallban egy pillanat a belépés, hiszen az útlevélen és a fáradt mosolyomon kívül nem is kell más. Tibi azonnal egy shop felé veszi a kanyart, hiszen a gyerekeknek - mármint a felnőtt gyerekeknek - most volt és lesz a születésnapja, egy jófajta pezsgőt mindketten megérdemelnek díszcsomagolásban. Én addig a futószalagon érkező bőröndöket lesem. A hatalmas üvegtáblákon túl már látom a két gyereket, Leia még az óvodai egyenruhájában, nyilván onnan jöttek egyenesen a reptérre. Integetek, mire hangos kiabálás, nagymama, nagymama! Könnybelábadós élmény. Érkeznek az első csomagok. Első megkönnyebbülés, a kék bőrönd. Aztán sokáig semmi, kicsit aggódom, de végül megjelenik a kis táska, amit elkoboztak. Oké, akkor a lecsópaprika is megérkezett és nagyon remélem, hogy a 11 ezer méter magasságban levő külső mínusz 62 fokban a raktérben nem fagyott meg. A bordó bőrönd még várat magára, de végül az utolsók között az is felbukkan, szóval, lesz ruhatárunk is. Nagypapa is előkerül és a két gyerek boldog viháncolása közepette végre összeölelkezhetünk. Apukájuk is előkerült időközben, aki a kocsit rakta le, bízva benne, hogy a gyerekei nem bontják le időközben a repteret. Az az igazság, ez a két kicsi már annyit repkedett a világban, hogy egy menő külkeres nem járta ennyit a felhőket. Olyan otthonosan mozognak ebben a világban, ami sok felnőttnek is szorongást okoz. 

Hazaúton Leia szája be nem áll, Levi inkább csak az új autó napfénytetőjével büszkélkedik, otthon pedig már vacsorával várják az éhes nagyszülőket. Az esti mesét persze már nekem kell mondanom és azolvasott 1-1 mese után jár még a lámpaoltási utolsó fejből és leginkább Jamieről szóló mese is, aztán már le is csukódtak a gyerekszemek. Meg a mieink is. Ott vagyunk már!



2026. nov. 5.

Ez a nap is eljött...

 Ma bevittem az anyut az otthonba! Na, nem a véglegesbe, onnan továbbra sem érkeznek biztató hírek, hanem az ideiglenesbe, amiért naponta mondok hálaimát, mert elképesztően kevés ilyen hely van, pedig igény az aztán lenne rá. Az Újbudai Idősek Háza egy fantasztikus hely, akkor is, ha egy otthon. Ezt meg az "olcsó" helyekről ritkán lehet elmondani. Néhány éve, amikor az unokázós hetekre kerestünk lehetőséget anyu elhelyezésére, már olyanba is belefutottam, hogy persze, hozza csak a nénit, naponta 55 ezer forintért. Nem tévedés! Utána szerencsére megérkezett ennek az otthonnak a visszajelzése, hogy fogadnak, mert az előbbit aligha tudtuk volna kifizetni három hétre. 

Ma az idő is szép volt és ahogy a kapun belép az ember, a napsütötte világos fal, az erkélyeken még meglévő virágok, a gondozott kert (amit az előző években az egyik lakó gondozott, nem tudom, él-e még a bácsi) nem riasztják vissza az érkezőt, szinte hívogatnak. Odabent lift a két emeletes épületben az időseknek, rámpa a kerekesszékeseknek. Világos és meleg. Ez utóbbi pedig nyilvánvalóan fontos a lakóknak, bár én az első félórában legszívesebben bugyira vetkőztem volna, anyu viszont aki éjszakára képes melegítőben lefeküdni otthon, láthatóan komfortosan (komfortosabban) érezte magát. A faliújságon programok hirdetik magukat, úgyhogy a kicsit hosszúra nyúlt bejelentkezés után igazán lesz mivel eltölteni az időt. Ami nagyon tetszik, hogy készpénz nem lehet az időseknél. Viszont a pénztárban letétbe lehet helyezni bárm ilyen összeget, aztán a lakó mehet fodrászhoz, pedikűröshöz, akár manikűröshöz is, a szakember majd a pénztárban nyújtja be a számlát, onnan fizetik ki. Kell ez, mert drága anyám se érzékeli már a pénzösszegek nagyságát, a pénzjegyek összegét, így aztán a havi nyugdíját akarta magával vinni, hogy a pedikűröshöz menjen. 

Visszatérve az otthon dolgozóira. Nem tudom, más helyeken mik a tapasztalatok, az itt dolgozók kedvesek, empatikusak és végtelenül segítőkészek a hozzátartozók felé is. A szobák? Hát, azok nem nagyok, de kellőképpen felszereltek, minden, az idős ember mindennapjait segítő eszközökkel ellátottak. A gyógyszereket nővér osztja, baj esetén van orvosi felügyelet, keddenként még "rendelés" is, és nem elhanyagolható a tény, hogy a Szt. Imre kórház is néhány száz méterre van. Programokat pedig rengeteget szerveznek, bár sajnos a korábbi tapasztalatok alapján anyu ezeket nem nagyon veszi igénybe. Például hiába van segítő kutyás program, anyu nem hajlandó még azon sem részt ven,köket majd megtanítjuk a családi kedvencnek, de ezzel sem tudtam rávenni a részvételre, sajnos. 

Hát, az viszont egy merőben új helyzet, hogy Jamie egyedül lesz így délelőttönként az utazás előtti néhány napban. Ma nem kezelte túl jól ezt a helyzetet. Mondjuk, szokás szerint mi voltunk a hibásak abban, hogy ő rosszul reagálta le. Ugyanis a reggeli után nem bajlódtunk a rendcsinálással, mondván, majd ha hazajöttem... Még egy darabka szalámi is az asztalon  maradt. Ezt érzékelte zergeősökkel rendelkező hősünk, aki előbb az étkező egyik székére, majd onnan az asztalra helyezte át a házőrzési pozícióját. És ha már ott volt, felfedezte a szalámit (félek, erről már a konyhakő magasságában is tudomása volt), megkóstolta, majd vagy a hazaérkező gazdi zavarta meg a kóstolási folyamatot, vagy egyszerűen a Pick márka nem az ő kedvence, de kissé megcsócsálva az asztal alatt helyezte el. Mit tehet ilyenkor egy gazdi, főleg, ha az a bármiben szolidarító szakállas gazdi... nyilván megpróbált erélyes lenni, de látva az őt boldogan fogadó kutyát, leginkább simogatásban és kuncogásban merülhetett ki a számonkérés. A későbbi élménybeszámoló már bőven tartalmazott mosolygós, kuncogós elemeket. 

Fura most a lakás, hogy anyu nem szöszmötöl körülöttem, nem fintorog, amikor enni hívom, nem kérdez vissza bármilyen kérdésre, vagy szólásra, hogy "mit csinálsz?", nem kell a nyomában kapcsolgatni a lámpákat még napsütésben is vagy rendesen elzárni a csapot. A veje "ünnepi" vacsorával készül, ami végre az ő szája íze szerint lesz és talán nem menekül be a hálószobába már este hétkor. Én meg kedvemra pakolászhatok, nem kell minden tettemről magyarázattal szolgálni. Úgyhogy megyek is... lassan ki kell találni, a karácsonyfa hol fér majd el úgy, hogy azért a két unokával legyen elég tér játszani is.

(A képet nem én készítettem, mert akkor sokkal jobb lenne 😎 és nem utolsósorban most a kertje is varázslatos a sárga lombszőnyeggel, de valamennyit talán visszaad belőle, hogy ez az otthon végtelenül barátságos hely)



2026. nov. 3.

SzezOFF

Mennyivel jobb volt márciusban leírni, hogy SzezOn ... Ülök az apránként kiürülő teraszon és máris hiányzik a kis kiülős szett, ahol kora reggelenként, visszatérve a hajnali sétából, a kávém mellett bambultam a zöld sövényt, hallgattam a madarak énekét és simogattam a szomszédos fotelbe felkuporodott, elégedetten szuszogó kiskutyámat. Ahol a hűvös estéken tüzet gyújtottunk a tűztálban és a tűz fényében forgattuk a poharunkat, hogy a benne lötyögő testes vörösbor színét "feltüzeljük". Ahol a halat sütöttük, hogy ne büdösítsük be a lakást, ahol napernyőkkel bástyáztuk körbe magunkat, hogy az égető napsugaraktól védjük magunkat. Ahol a barátokkal kártyaparti zajlott, a várva vagy váratlanul beállító vendégekkel ropogtattuk a kissé megkapott pogácsákat, amiket két jó téma között elfelejtettem időben  kivenni a sütőből. Ahol terveket szőttem a terasz átalakítására, amiket aztán  a férjem, de még a barátnőm is megtorpedózott a saját tapasztalatai alapján. És amiktől azóta se tudok tágítani 😜 Máris hiányoznak ezek a reggelek és esték meg a köztes órák, amik édes semmittevéssel teltek, mert a hőkupola alatt, mégoly védett helyen is kiolvadtak az agysejtjeim. Az olaszoknak van erre egy gyönyörű kifejezésük: dolce far niente. Nem vagyok az olasz nyelv ismerője, de ezek a szavak úgy gördülnek a nyelvemen, akár a könnyű olasz asztali bor. Már a kiejtésük is jólesik. 

Amikor bezárjuk a házat télire, újabban mindig van bennem egyfajta szomorúság. Még a vízóra aknában olvassuk le az adatokat, de máris hiányzik az érkezés, az ajtók kitárása, a séta alatt szedett tarka csokor látványa, a cappuccino édes íze, ami otthon közel sem esik olyan jól, mint itt. Az apró temus kerti szökőkút és a levendula körül repdeső méhek és fehér pillangók, a mezítlábas és rövidnadrágos napok, a dinnye édes leve, a barackok zamata. De hiányoznak a ritka ködös, hűvös séták, a rozsdabarna, vörös és sárga hulló levelek, az egész perzselő nyár után újra kibukkanó zöldellő fűcsomók, a mogyoróbokrok ágain futkosó mókusok. 

Szóval most SzezOFF, de már csak öt hónap és jöhet a SzezON!



2026. nov. 2.

Nincsenek véletlenek

 Nincsenek bizony. Most éppen azért ért el a felismerés, mert a barátnőm posztját olvastam a blogjában életről és halálról, leginkább arról, hogy ünnepelnünk kell-e a gyászos eseményt vagy magunkba roskadva gyászolni. És mint annyi mindenben, ebben is teljesen egy rugóra jár az agyunk. 2019 volt az az év, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből, de persze aztán  jöttek benne események, amiktől az év mégis pozitív mérleggel zárt. Apu májusban halt meg és a lelkem egy darabja vele ment, már csak azért is, mert hosszas betegeskedés után, kicsit elvesztve már őt, mégis fájdalommal teli heteket dobott neki a gép és ezt borzasztó volt végig asszisztálni. Néhány hét elteltével pedig brutális váratlansággal és hirtelenséggel elment a kiskutyánk, akinek még annyi dolga lett volna a világban, aki bár sokak által "csak egy kutya" volt, mégis vigasztalhatatlan voltam a veszteség miatt. Egyiküket sem volt módom úgy meggyászolni, ahogy a kép élt bennem, lassú napok fényképekkel, emlékekkel körülvéve, felemlegetve a közös pillanatokat. A következő az anyósom volt, akin nyáron már érezhető volt, hogy elindult valahova, ahova mi már nem követhetjük, de végül is meglepő gyorsasággal vesztettük el őt, igaz, ennek a gyorsvonatnak minden közösen megélt pillanata olyan volt, mintha szöges bakanccsal járkálnának az ember lelkén. 

Sokaknak megbocsáthatatlan, hogy két idős ember közé betettem a felsorolásba egy majd négyéves kiskutyát, de nálunk ő teljes jogú családtag volt, így engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy fájjon, mintha kétlábú rokon lett volna. A két idős ember, bármilyen közel is álltak hozzám, megélték az életüket, ennyi év alatt a huszadik század legnagyobb pillanatait, rengeteg gyászt és örömet, álmot és rémálmot, élményt és dolgos hétköznapokat, sikert és sikertelenséget, 89 és 88 évesen már szabad itt hagyni az árnyékvilágot, megnyugodva, hogy mi minden adatott meg ennyi év alatt. Mi több, már szabad azért imádkozni, hogy ez minél gyorsabban és könnyebben sikerüljön nekik, megkímélve őket fájdalomtól és emberi méltóságuk elvesztésétől. 

A minap a középiskolai osztálytársak megemlékeztek azokról a társainkról, akik már sosem jöhetnek el a találkozóinkra. Meglepően  sokan vannak, pedig még olyan "fiatalok" vagyunk. De vajon akarták volna, hogy még kapjanak ebből az élet-nek nevezett szenvedésből, amiben addig részesültek? A halál megnyugvás, megkönnyebbülés, a fájdalom azoké, akik itt maradnak gyászolni. Ez már a mi döntésünk. Gyászolni a veszteséget vagy ünnepelni a közösen megélt időket. 

Nos, sok beszédnek sok az alja, tartja a mondás, így aztán inkább próbálom összefoglalni, ami eszembe jutott Halottak napja alkalmából. Elvesztettük őket, mint ahogy már sok kedves rokont, barátot, ismerőst. A veszteség mellett azonban mienk az emlékezés is, sok kedves pillanatkép. Ezekben a napokban nem siratjuk őket, hanem ünnepeljük a velük töltött időt. Mert nincs örökélet, bárhogy is igyekszenek sokan eszerint élni. A halál az élet természetes állomása, ha előtte volt időnk megélni a maga teljességében az életet. Ennél többet senki nem remélhet. 



2026. okt. 28.

Pozitív poszt

 Ülök a buszon, mögöttem egy házaspár beszélget. A busz éppen lekanyarodik az Erzsébet hídról és a férfi megjegyzi, milyen csodás a gellérthegyi vízesés a körülötte ezer színben tobzódó természettel. Azt mondja, olyan, mint a vörösboros marhapörkölt. Nagyot nyelek és elismerően biccentek, ez egy remek hasonlat. Aztán eljátszom a gondolattal, hogy ott a vörösesbarna levelek mellett az az aranyszínben játszó bokor meg maga a sütőtökkrémleves pirított tökmagokkal. Az ősznek tényleg csodás színei és ízei vannak!



2026. okt. 24.

Candy, Alza... ez itt NEM a reklám helye

 Valamikor a nyár elején észrevettem, hogy a Candy sütőm egyre több dolgot éget oda. Előbb még magamat hibáztattam, hogy nem figyeltem a beállításnál a hőfokra vagy az időre, így hatvan plusszosan az ember kezd elbizonytalanodni önnön agyi kapacitásában, de aztán ráébredtem, hogy bizony a februárban második évét betöltő remek sütőm a ludas. Naná, hogy néhány hónappal a garancia lejárta után. Tekerhetem akárhova, ő maximális hőfokon fogja szénné égetni, amit beraktam. Mivel a nyár folyamán kétlaki életet éltünk, lassan kialakult a rutin, hogy amit sütni kellett, azt a nyaralóban ettük, otthon csak a főzőlapot használtam. Zárójelben azért a főzőlappal kapcsolatban is megjegyezném, hogy egy fostalicska (már bocsánat a kifejezésért), de az egészen biztos, hogy aki tervezte, az pasi volt és a büdös életben nem főzött kávén kívül semmit. Róla csak annyit, hogy a két nagy karika egymás mellett van, ahelyett, hogy átlósan helyezték volna el, így viszont, ha két nagy edényben főznék, mindkettő lelóg a tűzhelyről vagy éppencsak összesimulva rotyog bennük az étel. Mentségemre szóljon, nem én vettem meg, egy férj esetében pedig ne várjuk, hogy ilyen apróságokon fennakadna. Visszatérve a sütőhöz... a kétlakiságnak vége, jönnek az unokák meg a karácsonyi sütés-főzés, felmerült a sütő javítása és/vagy cseréje, esetleg ha már, akkor már a főzőlappal együtt. 

Első körben felhívtam a Candy márkaszervízt. A központos nem tud szerelőhöz kapcsolni, hibafelvételre se számítsak, majd továbbítják a hibabejelentést és visszahívnak. Akkor tudom csak megkérdezni, hogy az adott hibajelenség várhatóan milyen javítási költséggel jár. Érdemes-e javíttatni vagy vegyek újat? Éljen a fogyasztói társadalom! Ja, nem! Ehhez kellett a gép leánykori neve, a csípője mérete és a lába nagysága is, röviden az a tizennégyjegyű cikkszám, amivel anno megvettük. Szerencsére alig félnapos keresgélés után elő is került. Október elsején bejelentettem, a mai napig a kutya sem keresett. 

Eztuán jött az ötlet, hogy hagyjuk a fenébe a valaha szebb napokat megélt márkát és vegyünk egy komplett szettet, de mindenképpen valami más márkát. És akkor apa megint eltévelygett az Alzánál, megrendelt egy Gorenje szettet alig 175 ezer forintért. Másnap hozzák az esti órákban, ja mégsem, majd két nap múlva hozzák délután, ja mégsem, majd megint egy nappal később hozzák este, de az értesítések mindig kizárólag akkor érkeztek, amikor az adott napon már órákat töltöttünk azzal, hogy várjuk a szállítmányt. Az utóbbi időpontok egyébként szombat/vasárnapra estek. Mit mondjak, kicsit felment bennem a pumpa és ezek után már akkor sem kéne, ha még szerelőt sem kéne hozzá hívni, mert a saját lábán mászna be a helyére. 

Mérgemben elkezdtem önálló beépíthető sütőket keresgélni, miközben a ház ura hirtelen érdeklődést érzett a hibajavításhoz. AI az ő barátja is, így aztán kiderítette, hogy nagy valószínűséggel melyik alkatrész a ludas, legott rendelt is belőle, hogyha majd kerítünk egy szerelőt, ne hivatkozhasson rá, hogy olyan alkatrésze pont nincs. Ha meg más is kell, hát... mára elég volt egy veszekedés. Hogy manapság szerelőt keríteni majdnem olyan lutri, mint nőgyógyászt, azt egész egyszerűen nem hajlandó tudomásulvenni. Az utazás pedig csak csendesen közeleg, de jó is még ezzel szarakodni!


2026. okt. 22.

...és csak telik az idő

 Közeleg az utazás napja, de még mindig nem vagyok nyugodt, nem készülődöm lelkesen az unokák ölelgetésére, mert a fejem ezerfelé. Elsőként is itt vannak a kiütéseim, amik a szteroid ellenére se nagyon akarnak eltűnni, pedig már két hete mindennapi nassolásom az apró tablettákból előírt aktuális mennyiség. A keddi kontrollon a doktornő hümmögve fejezte ki abbéli reményét, hogy remélhetőleg nem kezdte túl korán csökkenteni a mennyiséget, ugyanis újabb tünetek társultak a már meglevőkhöz. Ő ugyan nem fejtette ki, hogy mik ezek, de AI a barátunk, csináltam az ujjbegyeimről fotót és máris megkaptam a választ, hogy a szervezetem még mindig az alapproblémával küzd, tehát jogos lehet a doktornő aggodalma. Amikor itthon a zoknim is lekerült a lábamról, a lábujjaim még ijesztőbb képet mutattak, úgyhogy most már aggódom én  is. Ennek ellenére már a napi egy szemnél tartok, a jövő keddi kontrollra már végre nulláról beszélhetünk. 

Mivel az unokáknál az átlaghőmérséklet harminc fok körül mocorog, érdekes lesz ilyen terepszínű bőrrel megörvendeztetni a helyiek szépérzékét, mert azt azért megígérhetem, hogy nem fogok nyakig legombolkozni. Ugyanis akkor az első sarkon ledobnám a láncot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. 

Másodsorban itt van édesanyám ideiglenes otthonbeli elhelyezése. Minden orvosi vizsgálat elvégezve, papírok az otthonban leadva, november 5-én várják is (mert rémálmaimban megfeledkeztek a jelentkezéséről), de anyu jobb napjain se várja a napot, hát még ha bal lábbal kelt fel. És igen, tudom, hogy nem kellene foglalkoznom a protestálásával, éppen eléggé kiszúrtam magammal, amikor tavaly februárban hagytam, hogy kidumálja magát a Kamaraerdei otthonból. Alessia azt mondja, hogy tulajdonképpen csak megijedtem, amikor megkaptuk a behívót és hát azt hiszem, igaza is van. Mert ugyan mindennél jobban vágynék most már egy nyugodt hétvégére, egy surlódásoktól mentes napra (meglepődnél, ha tudnád, mennyire okozója lehet ezek ellentétének egy kilencvenéves asszony, még ha az illető történetesen az édesanyád is), de ugyanakkor sajnálom őt, mert ugyan el nem ismerné, de ilyen jó dolga akkor sem lenne, ha odabent külön ápolónője lenne. És mint tudjuk, nem lesz. Az csak itthon van. De ez az ápolónő (jelesül én magam) enyhén szólva is belefásult az eltelt három évbe. A gondolataim folyvást akörül mozognak, hogy mi történhet vele még a beköltözés előtt, az elutazásunk előtt, az utazásunk alatt... nehéz így feloldódni az unokák körüli zajos mindennapokban, ha közben a fejem egy része az itthoni ügyeken pörög. 

És van ám min pörögni. Például a jó két éve vásárolt beépíthető sütőmön, ami nyár közepén beadta a kulcsot. Kétlakiságunk okán eddig nem nagyon foglalkoztunk vele, ha valamit sütni akartam, azt a nyaralóban tettem, de jön a tél, jönnek majd az unokák is, sütő nélkül a nagymama olyan, mint a félkarú óriás, tehát megrendeltünk egy újat, ugyanis a javításra irányuló megkeresésünkre a márkaszervíz még annyit sem reagált, hogy magasról tojik a problémánkra. Én kértem egy szerelőhöz kontaktot, hogy mondja meg, a tünetek alapján érdemes-e javítani vagy hagyjuk, de még eddig sem jutottam el, úgyhogy a márkától is megválunk, nemcsak a géptől. A gépet tegnap estére ígérte a futárcég, vártuk is lelkesen, de azért még óvatosságból nem hívtam fel a szerelőt, aki a garancia érdekében beköti majd. És igazam is volt, mert futár nem jött, csak estefelé egy üzenet, hogy majd szombaton errefelé jár. Hát, anyád! - hogy ilyen népies legyek. Itt egy hosszú hétvégére, mi meg várhatjuk ezt a nyavalyás gépet úgy pont a közepén, tehát még egy baráti kártyaparti se jön össze, ismerve a futárcég kiszámíthatatlanságát. Mit mondjak, ebből is levontuk a következtetést az eladóra és az általa alkalmazott futárra vonatkozólag is. Ilyenből egyébként a hétre már jutott egy kaland, amikor az üzletbe vártunk egy csomagot, de a futár helyett egy értesítés jött, hogy a címzettet nem találta a helyén. Aki pedig ott ült az esti órákig a kivilágított üzletben. Más tapasztaltabb barátok szerint ilyenkor a futár még a környékre se jön el, mert már elege van az adott napból és inkább megereszt a központ felé egy ilyen jelzést, te meg kapd be. 

Na, hát így telik itt az idő... Ehhez képest egy kedves kutyás ismerős beajánlott egy sorozatot, jelesül a Mick Herron Slow Horses-ét. Csúnyán ráfüggtem. Már a hatodik évadot néztem, amikor pont a befejező epizóddal adósak maradtak. Hát, majdnem harakirit követtem el a kései órán, annyira megütött, hogy nem fogom megtudni a befejezést. Ráadásul magyarul is megjelent a történet alapját képező sztori, félek, ebből megint pénzköltés lesz a bookline-nál.



2026. okt. 9.

Kálvária

 Nos, ez a szájsebészeti vizit nem állt meg a dagadt arcnál és fültől fülig érő véraláfutásnál. A krampácsolás nyomán javasolt Augmentin szedése nem várt fordulatot hozott az életembe. Mindenesetre most örülök, hogy a beavatkozással nem vártam az utazás előtti hetekig, hagytam egy hónapot a regenerálódásnak, mert momentán úgy fest, még az is kevés lesz.

Szóval Augmentin. Hat napig szedtem, mindenféle mellékhatás nélkül és amikor már feledtem volna az egész rémálmot, megjelentek az első pöttyök a mellkasomon. Szolídak, de nyilván nem odavalóak. AI a barátunk, tehát megkérdeztem, hogy az antibiotikum szedése után napokkal is lehet-e számítani ilyen jelenségre és már jött is a válasz, hogy naná, sőt... És igen, már az altesti tünetek is beköszöntek, úgyhogy elballagtam a patikába és egy doboz Lordestinnel és Canesten Duoval tértem haza. Akkor még úgy éreztem, részemről mindent megtettem a gyógyszerkiütés kezelésére. Három nap múlva már láttam, hogy én ehhez kevés leszek, mint sünben a dauer, mert a piros pöttyök időközben vörösek lettek, összefüggő foltokká váltak és látványosan terjedni kezdtek a karomra, fejemre, lábamra is. AI szerint ez is várható volt, de ez önmagában még nem nyugtatott meg. A bőrgyógyász szinte megörült nekem, mert a sok alibi bőrpanasz mellett végre valami kihívással is találkozott. Felírt egy Medrol nevű tablettát, ami szteroid és ipari mennyiségben kell szedni, folyamatosan csökkenő adagban, majd a hatodik napon kontrollra menni és annak fényében dönt majd a további terápiáról. Egyelőre kicsit aggódom, mert a lórúgás ellenére a foltok még vidáman terjednek, sokasodnak és vörösödnek. Kizárólag az éjszakai órákban viszketnek, nyilván mert akkor jó melegben vannak, de a cél érdekében sem vagyok hajlandó a fridzsiderben aludni. Talán az is hozzájárul az éjszakai viszketéshez, hogy napközben vagyok annyira magamnál, hogy fejben eldöntöm, nem akarok vele foglalkozni és keresek valamit, amivel elnyomom magamban a vakarózás késztetését. A múlt héten ez heveny ablakmosásban, függönymosásban és nagytakarításban öltött testet. Most akár csendben hálás is lehetnék ennek a francos kiütésnek, amiért végre rászántam magam erre az attrakcióra, mert a nyáron eléggé elhanyagoltam a kétlakiságban az otthonunkat és a végére már úgy éreztem, egyszerűbb lenne egy dinamitot dobni a közepére, mint nekiállni kivakarni a centis porréteg alól. Megboldogult ifjú koromból is úgy emlékszem, mindig azokon a Nehéz Napokon voltam a legaktívabb, úgy látszik, ez amolyan női beidegződés, nem megadni magunkat a kínlódásnak, hanem aktívan túllendülni rajta. 

Ja, a barátnőm elültette bennem a frászt, hogy nem rubeola ez? Úgy tudom a családi legendáriumból, hogy voltam rubeolás kisgyerekként, amúgy meg AI azt válaszolta a kérdésemre, hogy bár a kiütések könnyen összetéveszthetőek, de a kialakulásuk körülményei és kísérő tünetei már nem, úgyhogy maradunk az eredeti nyavalyánál. Meg hát bízom azért az idős doktornőben, hogy ő nem téveszti el a dolgokat. Aki egyébként egy angyal és akivel kb egy héttel ezelőtt már találkoztunk, mert kertrendezés közben megszúrt valami. Nem volt tüskés növény, a szúrás leginkább egy méhcsípésre emlékeztetett, de nem láttam a tettest. Viszont két nap múltán  körkörös vörös folt jelent meg a helyén és én persze betojtam, hogy még egy Lyme kórt is sikerült összeszednem. Zárás idején estem be a bőrgyógyászatra, de fogadott, megnyugtatott, hogy ez csak egy ismeretlen eredetű rovarcsípés, adott krémet és két nap alatt már a nyomát sem láttam a szúrásnak. De akkor jött... nos, nem a Tenkes kapitánya, hanem ez a fránya kiütés, úgyhogy visszakerültem hozzá. Most aztán lett dolga velem elég 😉

Na, hát itt tartok. Emberek közé menni elég cinkes, mert ugye nem fertőző, de egyre kevésbé tudom elrejteni egy sállal, így meg úgy néznek rám, mintha leprás lennék. Bár, ez talán azért jobb, mint amikor a nagy véraláfutásommal mentem közéjük és úgy festettem, mint aki egy otthoni családi viszályban a vesztes oldalon maradt. Bár, ezzel kapcsolatban a napokban láttam egy kis viccet, ahol a monoklis feleséget a férje jött látogatni, talpig gipszben. Visszatérve a kiütésekre... remélem, keddre már javulni kezd a helyzet, mert egyelőre a rengeteg gyógyszer ellenére is terjed tovább. Ebben az esetben aztán már képzelegni sem merek, hova fajulhat el a dolog. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kivonjam magam a forgalomból, mert annyi a dolog még az utazás előtt és nem utolsósorban anyu elhelyezésével. Úgyhogy drukk-drukk, ujjam keresztben és más vuduságok... ideje elindulni a javulás útján!



2026. szept. 29.

Fogorvosnál

 Az egész úgy kezdődött, hogy éreztem, mintha kiesett volna egy tömés a jobb alsó oldal leghátsó fogából. Halogattam a fogorvost, míg egy napon a férjem isteni pörcöt sütött a Ninja névre hallgató csoda masinájában, amit meg kellett kóstolni a családi béke kedvéért. Na sejtheted, le is törött egy fogam fele az élvezkedés büntetéseképpen. Ez már nem az a kategória, amit halogatsz, hívtam is legott a fogorvost, hogy mutatnék neki valami csodásat. Tele volt, mint a déli busz, úgyhogy majd egy hétig kellett vigyáznom mindennel, nehogy a maradék is megadja magát. 

Eljött a nagy nap, beültem a székbe és elhangzott a mondat, amit nem szeretsz hallani: Hajjajj! Egyrészt a fél fog újra építése is kérdéses volt, mindenféle variációkat felvázolt, amitől nekem  Donald bácsisan kattogni kezdtek a szemem előtt a bankjegyek egyre nagyobb mennyiségben, aztán áttért a lyukasra. Kicsit megkotorászta, figyelve a reakciómat, végül hümmögve azt mondta: "Ha az enyém lenne, inkább kihúzatnám. Mondom is miért... a felső párja hiányzik, így rágó funkciója nincs. Benne van még egy régi amalgám tömés, meg egy frissebbnek a darabja és alatta még egy kis szuvasodás is látszik. Ha jól kitisztítom, valószínűleg még gyökeret is kezelni kell, aztán a végén még mindig húzás lehet a vége, csak sokkal drágábban." Mit mondjak, a képzeletbeli összeg szembeállítva egy húzással döntött. "Igen ám, de ez a hatos okozhat meglepetéseket, úgyhogy inkább a szájsebész kollégát boldogítsuk vele." - javasolta a doki. Legyen. Meg is beszéltük a randevú időpontját, miközben megkaptam az injekciókat és kezdődött az építkezés. Az érzéstelenítésnek hála nem sokat éreztem belőle, úgyhogy meglepetésként ért, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy "ez a vártnál jobban ment, nem kell ide korona sem, bár, a további pörcöket inkább ne kockáztassam, mert akkor... " és itt egy jelentőségteljes hatásszünet következett. És igen, a felépített fog csodás, fájdalom nélkül született és jól is funkcionál, ez azóta már kiderült.

Aztán eljött a Nagy Nap és újfent a székben ültem, csak most a szájsebész magasodott fölöttem. Kaptam egy injekciót, aztán később még egyet, mert az ajkam nem volt hajlandó zsibbadni, aztán kicsit kotorászott, mire felszisszentem, és akkor kaptam egy harmadikat is. Mire dolgozni kezdett, lényegében az egyik fülemtől majdnem a másikig elzsibbadtam, beleértve minden köztes testrészemet, ajkat, orrot meg talán a jobb szememet is. Próbálkozott becsülettel, gyöngyözött a homloka, mormolt az orra alatt kelta varázsszavakat (remélem), de az a nyomorult fog jobban ragaszkodott hozzám, mint én őhozzá. Akkor kezdték kipakolni a tálcára a különböző steril orvosi szetteket. Mondtam is, hogy annak idején a császármetszésemnél nem volt ennyi műszer a tálcán. Mire ő: "Nem fogom ám én ezeket mind felhasználni.... Remélem" Sejthetitek, zabszem a fenekemben. Akkor már egy órája tátogtam. Próbálta elvágni a fogat, hátha jobban rá tud fogni, de csak törtek le a kisebb darabok, a nagyja meg nem mozdult. "Fel kell tárnunk, nem ússzuk meg" - sóhajtott a doktor és további műszerek érkeztek. Nem mondom, volt ideje ennek a medvefognak úgy rendesen belecsontosodni az álkapocsba, itt kicsit már kételkedtem a döntésemben, de már nem volt visszaút. További ügyködés, összességében másfél órás küzdelem után csak azt hallottam a várt recsegés-ropogás helyett: "Te kis mocsok, jól megdolgoztattál, erre a végén csak úgy kijössz?" És mutatja diadalittasan a véres fogat, ami nem is volt olyan hatalmas, mint amilyennek képzeltem. De a lyuk mögötte nyilván az volt, mert jó néhány öltés kellett hozzá, hogy bezárja. Felírtak fájdalomcsillapítót és antibiotikumot, megnyugtattak, hogy ez hosszabb ideig is fájdogálhat majd és bedagad, talán véraláfutásos is lesz, aztán már csak a piszkos anyagiakat rendeztük és mentem is haza. A villamoson diszkréten maszk mögé bujtattam a véres nyálas szám szélét, mert a zsibbadástól nem tudtam, mennyire látványos a dolog, aztán otthon kezdődött a jegelés. Másnap reggel a fürdőszoba tükörben egy ijesztő kép fogadott, mint akinek jókorát behúztak az állára, hatalmas lila folt éktelenkedett a kissé dagadt képemen. Jegelés folytatódott, fekete nadálytő krém dolgozni kezdett, aztán vártam a másnapot. Mit mondjak, most már a zsibbadást kezdte követni a folt is, mert lassan az egyik fülemtől a másikig ért a véraláfutás. A férjem reggel a közértben odatuszkolt egy sálas gondola elé, hogy válasszak, mert így nem lehet emberek közé menni, még azt hiszik, megvert. Hát, így... Mostanra a hatodik napot élem, a véraláfutás már kezd diszkrét sárgás zöldes szinezetet kapni, a duzzanat is sokkal kisebb, az antibiotikum holnap elfogy, a Cataflamból egyre kevesebb kell. Holnapután még varratszedés, aztán remélem, az egész csak egy rossz álommá silányul az emlékezetben. A rossz hír? Az étvágyam a megpróbáltatások ellenére sem csökkent, úgy eszem, mint egy nyuszi, mindent elöl rágva meg, de éhen halni biztosan nem fogok. 

A képen nem a saját dokim van, de neki is szép szeme volt. Meg fúrója 😎



2026. szept. 11.

Kilók

 A negyvenedik születésnapomon anyám a gratulációja mellé felhívta a figyelmem, hogy innentől évente egy kilót biztos felszedek majd. Már csak azért is, mert én állítólag az apai nagyanyámra ütöttem, aki idős korára kb ugyanígy járt. Idős korára? 63 évesen halt meg. Nem volt ez jó hír, már csak azért sem, mert eleve úgy éreztem, van rajtam 5-10 kiló, ami már addig is szinte észrevétlenül kúszott fel rám. A jóslat azonban bevált, úgyhogy mostanra majd harminc kilóval léptem túl a "versenysúlyomat". Ezt pedig bármilyen test megérezné. Ízületek, tüdő néha sikítva kérik maguknak az inzultust.

Nem tettem én ezért olyan sokat, egyszerűen nem tudok lemondani a kenyérről, tejről, magyaros ételekről, a jó falatok élvezetéről, az édes gyümölcsök zamatáról. Akkoriban csak reggeliztem-vacsoráztam. Aztán beköltözött az anyu és innentől az ebéd is bekerült a képbe. Meg persze az idegeskedés, a stresszevés, amikor aztán már szinte mindegy is, mi jön szembe, csak az emésztés is kössön le néhány agysejtet. Apró adalék... még az anyunak hozott sütemények nagy része is az én gyomromban landol, mert ő fintorogva utasítja el. 1987 óta kutyázom, korábban kifejezetten sok energiát igényelt, hiszen még sportolni is jártunk, de igazság szerint az utolsó négylábúnk is megfuttat rendesen, ha valamiért sietős a dolga. Bele sem merek gondolni, ha még ez a mozgás sem lenne, pedig a munkám jelentős részében is a várost járom, leginkább gyalog. A fogyás iránti vágyam persze töretlen, de ennek ellenére vannak lehetőségek, amiket szinte gondolkodás nélkül utasítok el. Ilyen a futás, amit sosem fogok megérteni, mi élvezetet lehet lelni benne. Aztán sokan ajánlják az ökölvívást, de ahogy Hadházi Laci is mondta: 50 felett elkezdeni a bokszot csak arra jó, hogy másnap legalább biztos lehetsz benne, azért fáj mindened, mert megvertek. A szétválasztó diéta nem vált be, mert az első hónap hősies próbálkozása után már megingott a kitartásom a második hónapra, a harmadikra meg... hagyjuk is. Alessia barátnőm a 16/8-as diéta esküszik, de én inkább fel sem kelek (erre esélyem sincs), ha nem ehetek valamit reggelire. Egyszerűen muszáj valami reggelivel kezdenem a napom, és az egészen biztosan nem zabkása lesz. 

Ilyen helyzetben az ember mindenben hinni akar. A Face pedig lelkesen ontja eléd a kínálatot. Utólag már szégyellem, de én be is dőltem már többnek is. Elsőként a mágneses gyűrűnek, ami mégcsak nem is mutatott olyan jól, mint a reklámban, a hatása pedig - nyilván - nulla. Aztán következett a mikrotűs tapasz, ami megintcsak nem volt köszönő viszonyban a reklámbeli képekkel, de legalább nem is használt. Most éppen a gombakávénak szavaztam bizalmat. Már az is eredmény, hogy legalább meg tudtam inni, nem volt olyan penetráns íze, mint sok készítménynek. De még annyit sem értem el vele, hogy meghajtson és így dobjak le 1-2 kilót. Viszont sikerült egy vagyont elszórnom ezekre a felesleges próbálkozásokra, amikről szerintem már a legelején is tudtam, hogy hiábavalóak. Ahogy mondani szokás, a Remény hal meg utoljára. Amit soha nem tesznek hozzá, hogy azért, mert ő a gyilkos. 

Azt hiszem, nincs más esélyem, mint megbarátkozni a 46-osról lassan 48-asra változó méretemmel és max azzal próbálkoznom, hogy legalább ne növekedjen tovább. A nagyobbik baj az, hogy például ruhavásárlásnál fejben még 42-nél tartok, aztán a meglepetés erejével hat rám, hogy a nagyobb méretben még a fazon sem úgy áll, mint annak idején. Mindenesetre a dolog inkább fizikálisan visel meg (ennek éppen eléggé ijesztőnek kellene lennie), mentálisan nem annyira. A tükörből egy telt nő néz vissza, továbbra sem vagyok hajlandó ijesztően kövérnek látni magamat. Mondjuk, a fotókat utálom magamról. Ráadásul 20 évvel ezelőtt sem voltam túlságosan elégedett a tükörképemmel, akkoriban egészen más miatt, úgyhogy ebben úgyszólván nincs változás. Az önértékelésem nem rosszabbodott a kilók gyarapodásával. Nem fogadkozom a kötelező alkalmakkor, január elsején vagy a nyár előtt a fürdőruhára hivatkozva. Eleve vesztett ügyekre nem pazarolom az energiáimat. Viszont remélem, nem ugrálnak le rólam nagy tételben a kilók a jövőben, mert az valószínűleg nagy bajt jelezne. Kerek a világ, kerek vagyok magam is!

 

2026. szept. 6.

Elszaladt a nyár

 A nyaraló nekünk létszükséglet ezzel a kis lütyő négylábúval, aki egész egyszerűen nem tud uralkodni magán és olyan szinten védi a területet az otthoni társasház kertjében, amivel lehetetlenné teszi, hogy élvezzük annak adottságait. Alattunk egy építésziroda van, ahova ráadásul néha vadidegen ügyfelek érkeznek, de a lányokkal sem hajlandó megbarátkozni, pedig egyikük egy szálkás tacskó gazdája, s mint ilyen jó eséllyel indulhatna a barátkozás útján. Nem tudhatta, hogy Jamienek a kutyás gazdi lét még nem biztos belépő a barátkozáshoz. De nem hajlandó megbarátkozni a másik lenti lakó unokáival sem. Még így sem, hogy a sajátjainkkal nincs problémája. Szóval, kimondhatjuk róla, hogy teljesen antiszoc, úgyhogy mindenkinek jobb, ha mi a nyaralóban töltjük az időnk nagy részét. Itt sem egyszerű a képlet, mert szomszédok itt is vannak telken belül, de ezt már évekkel ezelőtt orvosoltuk két kis kerítéssel, már csak nem szabad megfeledkeznünk annak zárásáról sem. Ettől függetlenül ez egy remek hely, őrült boldogsággal várja, hogy kiszállhasson. Már ahogy az M7-esről lekanyarodunk és lassul a kocsi, tudja, hogy hamarosan birtokba veheti a kertet és lesznek majd izgalmas séták a tóparton, ahol lehet pancsolni, döglött halban henteregni, mindenféle fura állatokat találni, de akkor is partner, ha csak ülünk a stégen és nézzük a végtelen vizet. Március elejétől lejárunk és október végéig biztosan megtartjuk ezt a jó szokásunkat. Ez az évből nyolc hónap. Akár elég is lehetne, de igazság szerint mindig marad bennünk hiányérzet és vágyakozás, amikor le kell zárni a házat. 

A címben azt írtam, elszaladt a nyár. Nos, a hőkupolás része hál istennek, tényleg elszaladt. (Istenem, lassabban futott, mint én Jamie után) A jó idő most jön, ahogy elmarad a forróság, néha esik egy kis eső, nem olyan megerőltető a séta és esténként lehet a tűz mellett melegedni akár. Szeretjük az őszt, mint ahogy szerettük a tavaszt is. Vicc, hogy egy nyaralóban pont a nyarat nem szeretjük annyira. Az idén a helyi önkormányzat se segített azzal, hogy kitiltotta a kutyásokat a tóparti sétányról a főszezon idejére. De most újra miénk itt a tér, élünk is a lehetőséggel és nagyokat sétálunk. Évezzük a látvány látványát (Hadházi után szabadon), a költöző madarak készülődését, a felhők játékát, még a lócitrommal bőven megajándékozó fogathajtó versenyt is. Szeptembert írunk, papíron elszaladt a nyár. De most jön az az időszak, amikor legjobban élvezzük a "birtokot". 






2026. szept. 3.

Na, egy lélekbúvár is tudna mit kezdeni velünk

 Ma van a 44. házassági évfordulónk. Szép szám, apró szépséghiba, hogy ebből talán kettőt-hármat jutott eszünkbe megünnepelni. Magyarázhatnám a dolgot, hogy szerelmesek ne szeptember első napjaiban házasodjanak, hiszen később a gyerekek a tanévkezdéssel úgyis kiverik a fejükből a jeles napot, de éltesebb korunkban már végképp nincs erre mentségünk. Ma is a nagyfiam első exapósa (basszus, hogy már ilyen is van) köszöntött fel minket, mire észbe kaptunk, hogy tényleg, jééé. Gáborra minden évben számítani lehet, hogy nem feledkezik meg születésnapokról, névnapokról és még a házassági évfordulónkról sem. Csak azért érzem magam ezügyben kényelmetlenül, mert én bizony nem tartom számon az ilyesmit a nagyon közeli családtagokat kivéve, és hát az egy igencsak szűk kör, még az unokatestvérek sem férnek bele. 



2026. szept. 2.

Az a nap, amikor úgy érzed, még valami jöhet, aztán felvágod az ereid

 Jó, persze, nem vágnám fel, annyira azért nem bírom a vért. De mondjuk itt lakik két ember dugig szívgyógyszerekkel. Az is egy opció. 

Délelőtt elmentem a FECS-be némi tanácsért. Hát, messzire nem mentem azokkal, amiket kaptam. Így majd három év elteltével is csak az ismerősöktől innen-onnan összekapirgált kis tudásmorzsák vannak, mert az ő tájékoztatásuk lényegében kimerül a jelentkezés folyamatában. De ha ott egyszer valami félrement, vagy a várakozás alatt, akkor arra nézve lényegében semmiféle megoldási javaslatuk nincs. Példának erejéül, ma meglepetésként megosztották az információt (mondom, lassan három éve állunk sorba), hogy évente le lehet (kell?) adni egy állapotromlásról szóló "jelentést". Amit ugye majd a körzeti orvos kiállít, aki egyébiránt egy barom. Ő lényegében ötven évesen annyit se tud a dologról, mint én, pedig nyilván nem anyám az első, akinek az otthonbeli elhelyezésénél az orvosa kell közreműködjön. 

Utána felhívtam az otthont magát, ott megtudtam, hogy tavaly november óta még mindig a hatodik helyen állunk, már az is jó hír, hogy nem mentünk hátrafelé a sorban, mert korábban erre is volt bőven példa. Adjak be új előresorolási kérelmet, de akkor anyámról a pszichiátrián mondassam ki, hogy súlyos demens. Oké, elindult ezen az úton, de hogy nem én leszek az, aki ezt végig játssza vele, az is biztos. És lehet, hogy ennek további hatásai is lennének, gondnokság, ilyenek, de ezekről persze előre megint nem tájékoztatnak, majd rájövök, ha egy papír már elkészült. 

Közben itt az idei november, repülőjegyek megvéve, unokák várnak, én meg azt sem tudom, van-e anyám olyan állapotban, hogy az ideiglenes helyre beveszik. Mert ha nem, akkor zsákutca, az biztos, hogy az unokákat lassan az érettségijük idején látom újra. (Már ha nem uzsonnázok azokból a bizonyos pirulákból). Hetek, hónapok óta jár az agyam, amikor éppen nincs valami más, hogy csak meg ne híusuljon  az utazás és mi lesz akkor, ha mégis ... mert ez ugye nemcsak az én bizniszem, hanem a férjemé, a fiamé, a családjáé, a barátainké, akik a kutyára vigyáznának vagy a napközié, ha mégis úgy alakulna, vagy a másik fiamé... a sor végtelen, és csak annyit szeretnék, hogy ne kelljen ezen görcsölnöm már hónapokkal előtte. 

Közben a mama hol teljesen rendben van, hol teljesen ledobja a lácot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam. Mostanában éppen az utóbbi. Végig csinálta a hőkupolákkal tűzdelt nyarat úgy, hogy nem nagyon mozog, nem iszik napi fél liternél többet, de köszöni, fizikailag minden oké. Most éppen nincs étvágya, máskor egy kőműves is elismerően csettintene, ahogy "csipeget". Tegnap és ma még felöltözni se akar, azt mondja, nincs jól. Mondom, akkor hívom a dokit. Ja, azt ne hívjam, nincs gond. 

A gyerekeim látják, hogy lassan, de biztosan szétesik az anyjuk, aki régen mindig mindenről tudott és elintézett, de most mintha falhoz lenne állítva, béna kacsaként lavírozik és sokszor kiborul. A férjem meg ... nos, hát ő a maga részéről megtette, amit képes volt megtenni és igazság szerint ez igenis nagy dolog, hogy a mama itt van velünk a nap 24 órájában. Hogy miatta három éve bezárva élünk egy olyan életbe, amit éltes korunk ellenére azért még nem értünk el. Megviseli ez a helyzet őt is? Naná, nem is lenne normális, ha nem. Csak hát ez már a házasságunkat is megterheli, nem kicsit. Hogy nyugdíjasként azt képzeltük, majd lesz néhány vidám évünk,, ami csak rólunk szól, nem a munkáról? Ja, hát mondják: álmodozás az élet megrontója, meg hogy a remény hal meg utoljára. Azt bezzeg sose mondják, hogy csak azért, mert ő a gyilkos. 

Nem baj, semmi se baj! Egyke gyerekként ezt a lapot húztam. És most már azt is tudom, hogy a régi nagy bölcsességek milyen időt állóak: Segíts magadon, mert ha Te nem teszed meg, hát más biztos, hogy nem fogja! Holnap térden csúszva járulok egy újabb intézmény elé, akikkel eddig mindig sikerült szót értenünk, roppant segítőkészek voltak, anélkül, hogy az örökségemet rájuk kellett volna íratnom. Aztán legfeljebb holnap is kiborulok. Már kezdem megszokni.

Ja, és más irányú ügyeim is ma kulmináltak, de azokról most nem ejtek szót, mert pillanatnyilag még keresem a diplomatikus szavakat, amikkel a ház urát fogadjam. 



2026. aug. 28.

Ragaszkodás és más...

 Tegnap felmentem anyuhoz az évek óta üres lakásba, hogy megnézzem, minden rendben van-e és elhozzam a postás értesítőjét. A múltkor azzal lepett meg, hogy a kis konyhai étkezőasztal üveglapja atomjaira robbanva borította be a padlót, most kicsit félve nyomtam le a kilincset, mi lesz a következő meglepetés, de szerencsére minden rendben volt. Körbejártam a szobákat, ahol felnőttem és mégis annyira idegenek, mintha sosem laktam volna abban a lakásban. Történt ugyanis, hogy apu halála után anyu a veszteséget úgy akarta feldolgozni, hogy kidobta az addigi életét jelképesen és kicsit konkrétan is. Hogy ez mindkettőnk múltja volt, azzal nem sokat foglalkozott. Ráadásul azzal indokolta, hogyha elmenne apu után, akkor nekem szépen rendben maradjon itt ez a kis lakás, ne kelljen költeni rá. Mély gyászában egy hét alatt kerített egy vállalkozót, aki éppen rá is ért (amíg én otthon nyugodtan somolyogtam az orrom alatt, hogy úgysem sikerül neki), és odahívott engem is, hogy mostantól velem tartsa a kapcsolatot, mert majd én mondom, hogy mit és hogyan. Elismerésre méltó teljesítmény, ha azt nézem, anyám nem használta az internetet, de még a telefont sem, csak előkapta a 11. kerületi Kisokost és rábökött az első névre a megfelelő címszó alatt. 

A lakás aztán szépen fel is lett újítva minden eresztékében, a megszokott bútorok, de még a bejárati ajtó is (ahol a vékony csuklóm éppen átfért a leselkedő nyíláson és ki tudtam nyitni a belülről bezárt ajtót) a vállalkozó nyaralójában landoltak a hűtőszekrénnyel, tűzhellyel együtt. Anyu az átalakítás utáni maradék pénzén fiatalos, világos bútorokat vett, új gépeket, aztán hátradőlt elégedetten és csak ritkán vallotta be nekem (talán magának sosem), hogy kissé idegenül érzi magát a lakásban, ahol leélt majd hatvan évet. Sosem volt az az igazán fészekrakó típus, nem bírta a cicomát, jelentsen az akár egy őszi dekorációt a kisasztal közepén. A sosem ismert nagyapám néhány festménye és egy-két vállalati emlékajándék képezte nála azt a "cicomát", amit még elbírt viselni. Én talán éppen ennek a hiányérzetnek engedelmeskedve lettem olyan, hogy egy üres lakás láttán előbb döntöm el, milyen díszpárnák legyenek, minthogy a bútorokat megvenném. Aztán történt, ami történt, többé nem maradhatott egyedül és azóta csak egy-két alkalommal vittem őt oda vissza nosztalgiázni, ami azt jelentette, hogy fél fenékkel üldögélt a kanapé szélén, mint aki vendégségben van és láthatóan idegenül érezte magát "otthon". Pedig korábban naponta, most már ritkábban hangoztatja, hogy vigyem őt oda vissza, mert ő nagyon jól ellenne egyedül is. Ez az ő olvasatában annyit jelent, hogy fel sem kelne, gyógyszerek se kellenek, majd szépen elalszik örökre. 

Na, szóval, ebben a lakásban jártam körbe tegnap és őszintén szólva én már nem siratom a régi berendezést. Ebben a friss látványban simán el tudom képzelni magam, tele lennék ötletekkel, amikkel személyesebbre szabnám a teret. Valahogy már nem a gyerekkorom színtere, hanem egy jövőjé, ami lehet, el sem jön soha, de szinte látom magam előtt. Tudom, hogy kiutálnám a kanapét, mert ugyan pont akkora, amekkora arra a helyre elfér, de kényelmetlen, kemény. Bezzeg a minap az Ikea piactéren olyan kétszemélyes puha darabot láttam, már hurcolnám is haza, a helyére. A kis fotelkák is új gazdát találnának, mert a jó öreg Poang kényelmét semmi sem múlja felül. A többi bútort - csak úgy a játék kedvéért - pedig máris áttologattam, ahogy szerintem jobban mutatnak. Végig simítottam az ágytakarón, amit én vettem és a Bubbles mosodába kellett mindig elcipeljem, mert anyunak csak kicsi mosógépe volt, nem fért bele. Morgolódok, hogy mit keres egy kerti szék a nappaliban, pedig talán én magam hoztam be, ne koszolódjon el az erkélyen. Látom, ahogy az étkező asztalt beviszem a nappaliba és a hallból könyvtárszobát csinálok kényelmes fotellel és a Singer varrógéptalpú kis íróasztalkámmal. Aztán becsukom magam mögött az ajtót az álmaimmal együtt és folytatom a jól megszokott életem. Mert olyan alapvető változásokkal járna mindez, amiket nem biztos, hogy akarnék vagy el tudnék viselni. 



2026. aug. 19.

A Temu "áldozata" lettem

 Szerintem nem kell bemutatni a kínai óriáscéget. Eleinte elég szkeptikus voltam velük kapcsolatban, aztán egyéletemegyhalálom, rendeltem tőlük. Mezítlábas cipőt, ami egy óriási találmány, a lábam imádja, van már belőle jó néhány pár. Ezen felbátorodva ruhaneműt is rendeltem, de azok inkább csalódást jelentettek egyetlen póló kivételével, amin egy szálkás tacskó rajz van és a kedvencem. Az anyaga is jó, a mérete is, a rajz meg tüneményes, szóval rendben van. Persze azért volt pár dolog, ami nem jött be, de a nagy számok törvénye alapján mégis csak pozitívan állt a mérleg. És akkor jött.... no, nem a Tenkes kapitánya, hanem a kis házi szökőkút, ami elvette a józan eszemet. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nekem KELL és a nyaralóban még remek szolgálatot is fog tenni. Na, ott kezdődött a kálváriám. Alapvetően azt reméltük, a nyári hőségben majd idevonzzuk a kis énekesmadarakat, hogy itt csillapítsák a szomjukat, helyettük azonban a varjak jöttek, akik ráadásul a mosómedvéktől leshették el a trükköt, de a kis medencében mosták a reggeli kiflijüket, én meg majd meghülyültem, mire a szökőkút szűrőjéből kibogarásztam az ázott morzsákat. 

De a kálvária... Megjött a szökőkút, de miben legyen a víz alatta... Elsőnek egy óriás kaspó alátétjébe öntöttünk vizet, de a szél kihordta belőle a permetet. Aztán egy régi grillállványra tettünk egy cseréplalátétet, abból még pláne melléhordta a vizet. Olyan kis fickósan szórta maga körül a permetet, hogy félóránként kellett utána töltögetni. Akkoriban kaptam Alessiától egy óriási műanyag kaspót. Azt hittem, az lesz a tökéletes megoldás. Olyan nagy, hogy abból csak nem locsol ki. Még borostyánnal is feldíszítettem, amikor kiderült, a hatalmas edény nem bírja a víz súlyát és deformálódik, ráadásul a víz még ebből  is mellészóródik. Itt már majdnem sírtam, mert az nem lehet, hogy a dolog ne működjön. A reklámban nyilván nem fújdogált a szellő, de igazság szerint ez még tökéletes szélcsendben is kiszórta a vizet. Na, akkor előkerült egy másik nagy kerámia kaspó. Alaposan feltöltöttük kővel, hogy ne kelljen bele annyi víz (innentől még egy földrengés sem mozdította volna meg), próbáltuk kavicsokkal fixálni a szökőkút helyzetét... és mellépisilt. Kicsit már a hajam téptem, a férjem viszont optimista volt, hogy jó ez... végülis a vízdíjat is ő fizeti majd (oké, ebben azért van egy kis túlzás). És ... rendeltünk még egy kis szökőkutat. 😎 Na, mint mondtam, a nagy számok törvénye... a cucc megérkezett, de egy nagyon fontos alkatrész hiányzott belőle. Kempingezős MacGyver család vagyunk, hamarosan egy jobb sorsra érdemes tollbetéttel megoldottam a problémát, bár, innentől nem pisilt olyan magasra, csak csobogott csendesen olyan kb. tíz centi magasan. Ez lett végül a megoldás minden problémánkra. Így már nem ment ki az edényből a víz, a hangulat azonban megmaradt. De... a nagy kerámiakaspó jól láthatóan kezdte rossz néven venni, hogy állandóan áztatja belülről a víz. Kipakoltam belőle a köveket és kavicsokat, a kaspóba virág került, a kis szökőkút pedig visszaköltözött egy cserépalátétbe. Most itt tartunk, de a nyárnak még nincs vége, akármi is történhet. 

Megsúgom, Alessia is vett egy ilyen kis ördögi szerkezetet, de ő egy idő után megunta, hogy hordja bele a vizet (az övé ugyanis továbbra is az egekbe spriccelt) és ahogy mondta, kivágta a francba a Trevi kutat. Mert ha már kínai cuccot veszünk, legalább elnevezésben legyünk stílusosak. 

A stációk (a teljesség igénye nélkül) ...
















2026. aug. 16.

Menekülés a melegből

 Tulajdonképpen lehetetlen, de azért szép próbálkozás, ha például téli képeket, téli filmeket néz az ember lánya. Egy lavinás thriller maga a felüdülés. Volt néhány kemény nap, amikor konkrétan úgy éreztem, az agyam csorog ki a fülemen, de összességében túlélhető. Szerencsére a nyaraló nem melegszik annyira át, mint otthon a lakás és megtehetjük, hogy rendkívüli szabadságot vegyünk ki a dolgos nyugdíjas napok között. Az már egy másik kérdés, mennyire megyünk egymás agyára, mert azért őszintén szólva hiányoznak az agymunkával töltött órák. Anyu persze nem hajlandó inni, a melegben enni se nagyon, csak reggelenként. Én meg már elengedtem, hogy emiatt késhegyre menő vitákba bonyolódjak vele. A háziorvost csókoltatom, próbálja meg ő itatni, én hiába nyomom a kezébe a poharat, ha leteszi anélkül, hogy belekortyolna. Ehhez képest egyébként ő viseli a hőhullámot a legkönnyebben. 

Csóró kutya meg persze behúzta az idei toklászt is, volt aggódás, nyűglődés, megkönnyebbülés és amikor végre minden klappolt, akkor adtam neki egy húsos csontot, amivel sikeresen el is csaptam a hasát. De ha igaz, már ezen is túl vagyunk. Ő szó szerint túlél, egész nap alszik a hűvösben, cserébe hajnalban már útnak eredünk és este kétszer is elmegyünk sétálni. 

A legnagyobb hiba, amit elkövettem ezekben a forró napokban, hogy rendszeresen felkolbászoltam a Facera. Na, azt speciel nem kellene. Igyekszem is leszokni róla, de az az igazság, hogy ebben továbbra sem értem el nagy eredményeket. Ha meg már fent vagyok és híreket olvasok, akkor jön a Hiba.2

Igen, amikor  a kommentszekcióba is beleolvasok. Az maga a pokol. Mindkét oldal kitermeli a maga hülyéit, ezen nincs mit szépíteni és hiába próbál az ember amolyan népnevelői hangnemben, kultúráltan kommentelni, előbb-utóbb magára húz valaki eszelőst, aki lehülyepicsázza. Ehhez pedig igazság szerint nem vagyok elég erős lelki alkat. Pedig már odáig fajultam, hogy Stressz control névre hallgató kapszulát kapkodok naponta kétszer sok pénzért. (Nem feltétlenül a Face miatt, de ahhoz is jól jöhet) Eredmény? Néha szeretném azt hinni, hogy mostanra amolyan aszarislevanszarva hangulatba kerültem, de ez nem igaz. Mélységesen elkeserít, micsoda sötétség honol egyesek fejében és nehezen emésztem meg, hogy sokan a szemüknek sem hisznek, vagy éppenséggel valami extrém módon kifordítva látják a világot. 

Persze a Facenak van jó oldala is, például a vizes fiúk és lányok remek eredményei, amiket nem győzök újra és újra megnézni, mint ahogy bő egy hete az evezősökkel is ez volt. Teljes szívemből csodálom ezeket a fiatalokat, akik emberfeletti munkával és lemondással hozzák a jobbnál jobb eredményeket. Mint ahogy most éppen a vízügyeseket és a katonákat nézem elismerő tekintettel, mert politikától teljesen függetlenül ők csak teszik a dolgukat minden erejüket beleadva a feladat megoldásába. 

Persze vannak jó percek is a mindennapokban. Például a hajnali séták utáni üldögélés a teraszon a kutyával, amikor még éppen annyira van hűvös, hogy a reggeli kávé jólesően melengessen. Rövidke pillanatok ezek, hiszen hét óra után már érezhetően melegszik az idő. De amikor még a fedetlen vállamat megborzongatja a korai szellő, akkor apró sóhajjal nézem, hogy ugyanez a fuvallat mennyi elszáradt levelet sodor le a mogyoró bokor ágairól. Nyár elején őszi képet mutat a kert. A bokor tövében megfáradtan, szomjasan kókadozik a mahónia. Tavasszal gyönyörű sárga virágzata már rég a múltté, most lila bogyoktól roskadoznak az ágak, de mind víz után kiáltanak. A leylandi ciprus csak nő esze nélkül, erőnk sincs már kordában tartani a majd harminc méteres zöld falat, ami a kiégett füvet foglalja keretbe. Persze, megint nem hallgatott rám senki, amikor idejekorán szerettem volna visszametszeni. Most már ő az úr a kerítés mentén. Szerintem ha egyszer kénytelenek leszünk kivágni őket, mi lepődünk meg a legjobban mennyi helyet foglal el. A cseresznyefa is halálán van, bár a barátnőm azzal nyugtat, csak korán elkezdi a téli álmát, de szerintem ezek az ágak jövőre megint  a fűrész alatt végzik és lassan már a létráról sem lesz elérhető termésünk. Pedig nagy szükség van rá pusztán az árnyéka miatt is. Ami él és virul, a vitatható körülmények között a szomszédba került eperfánk, ami a termését bőven ontja a nyár elején, állandósítva a cefreszagot a hátsó kertben. Szomszédunk második éve nem teszi tiszteletét a telken, a legutóbbi próbálkozásnál nem sikerült együttműködésre bírni, hogy kicsit vágjuk vissza, mondván a kutyája és a madarak szeretik a termését. A madarak egészen biztosan. Néhány éve csináltam egy videót, amin olyan zengő madárdallal csipegették az erjedő gyümölcsöt, hogy biztosra vehettük, tök részeg mindahány. 

Na, hát forróság ide vagy oda, azért persze vannak a mindennapokban szép percek, pillanatok, még ha a helyi önkormányzat el is tiltott az esti kutyás sétáktól lent a parton. Úgyhogy az idén napkeltéket fotózok, nem naplementéket 😎 A tó... sokan siratják, rosszabb napokon talán én is, de igazság szerint volt már ilyen alacsony, sőt még alacsonyabb, aztán magához tért. Erősen remélem, most sem lesz másként. Az biztos, hogy egy tacskónak nincsenek hosszú lábai, de még neki is bokáig ér a part mentén és nagyon sokat kellene befelé mennünk, hogy egy picit úszni tudjon. Egyébként ez is olyan téma, ami megkeseríti az ember szája ízét, mert persze nem kell mindenkinek szeretnie a kutyákat, de ahogy egyes Face harcosok nyilatkoznak a kutyásokról, az egyenesen vérlázító. Biztosan vannak felelőtlen gazdák, az örök ellenség, a kutyakaka tagadhatatlanul található némelyek után, pedig én már másokét is felszedem, mert Murphy után szabadon mindenki rajtam akarja leverni a más kakáját is. De ennyi utálattal szembesülni, mint amikor egy kis megértést kérnénk a nemkutyásoktól, na,  az egészen elkeserítő.  

Mindenesetre lassan itt a nyár vége, kiürül az amúgy sem csúcsra járatott település, visszakapjuk a csendes, magányos sétákat és ha igaz, egy kicsit kevesebb tiltást. Még a Strand fesztivált kell a szó szoros értelmében is túlélni, aztán megint a mienk lesz itt a tér. Biztosan lesznek napok, amikor visszasírjuk majd a meleg reggeleket, a száraz napokat, de pillanatnyilag vágyódón gondolok egy kiadós esőre, húsz fok körüli hőmérsékletre. Csendes, szúnyogmentes estékre a tűzrakóhely körül egy pohár borral vagy akár illatos teával. Csendben abban bizakodom, hogy a hűvösebb napokkal visszatér majd a lendületem is, mert momentán a kutyához hasonlóan én is túlélő üzemmódban vagyok. Esőt!