Több oka is van ennek. Részben olyan magánéleti, amiben csak áttételesen vagyok érintett. Mondjuk, anyaként - lehet - még rosszabb ezt megélnem. Mindegy, ez az ő dolguk, nem teregetem, csak a saját szennyest.
Aztán a múltkor megfogalmazott rossz érzésem a napi politikával kapcsolatban egy cseppet sem javult, köszönhetően egy olyan elvakult rétegnek, akiket nem tudok, és már nem is akarok megérteni. Most éppen nagy fogadkozást tettem a Nagy Manitu előtt, hogy többet a hírek alatti kommentmezőre Nem Kattintok Rá! Ugyanis ez olyan szinten megvisel, hogy lassan fizikai tüneteket is produkálok egyes trolloktól. Az etetőjüket meg érje utól a vudum!
Eskü, már csak egy "kicsit" sírok anyám miatt, de az az igazság, hogy ezt néha muszáj, mert ez amolyan szelep a fejem búbján, mint a Szaffiban a lovag úrnak. Ahogy a barátnőmnek mesélem néha a "napi anyám"-at, sokszor teszem fel a Teremtőnek a kérdést, hogy Mivel érdemelte ezt ki Ő vagy éppenséggel Én? A jelenlegi helyzet nem jó neki, de nincs mód arra, hogy visszaforgassuk az időt, tehát nyomjuk a verklit tovább. És nem jó nekem se, aki az idegszálaim maradékát tépdesem. Tulajdonképpen ne szóljak egy rossz szót sem, hiszen a múltkori diarrhoea-eset kivételével egy csomó kellemetlen feladattól mentes vagyok, gyógyszerezek, kiszolgálok. De ... hogy egy jó szava nincs hozzám, vagy hogy a velem való kommunikációja ilyen kiszólásokban nyilvánul meg, az azért tagadhatatlanul megvisel:
-terítem a reggelijét, várom a teájához a forró vizet, kiskanál már a csésze mellett, ő közben a gyümölcsjoghurtot kívánja meg kenyérrel, ezért odaszól: "kiskanalat!". Soha egy "kérem", se egy köszönöm". Tudom, nem kellene ilyesmivel törődnöm, de hát na...
-Amúgy ilyenekből van egy nap tucatnyi. Hogy a tűző napsütésben a lakás fényárban úszik, amerre jár, hogy emiatt pl a hétvégére a fürdőszobában végig égve maradt a lámpa. Hogy a kikészített víz estére is ériuntetlen. Az orvos meg tanácsolja, naponta többször itassam, mert vészesen keveset iszik. Aham, azt a felcsattanást nem ő hallja, amit kapok: "Jaj, hagyjál már ezzel a marhasággal!" Hogy a barátoktól kapott cseresznye, xar, mert puha (bár, mézédes), a saját cseresznye féléretten sacavyú, aztán éretten meg kukacos. A magyar eper (aranyárban" xar, az aldis szintén, az almát rszeljem le, de csak a felét. A szőlő kemény, vastag a héja. A sárgabarack akkor is jó, ha a kés lepattan róla. Dinnyét látott a reklámban, miért nem veszek, de magozzam ki és vágjam fel. Az áfonyából csak pár szem kell, de az is savanyú. Paradicsom, paprika nem kell. Mert csak. Hagymát szeleteljek. De ne ezt, mert ez csípős. Uborkát szeleteljem fel... a sor végtelen. Meg se próbál egy banánt egyedül meghámozni, de azért ő qvára önállóan tudna otthon élni. És kizárólag a fele kell. Sonka, felvágott nem kell, de nyissam ki. Aztán látom, hogy a kutyának dugdossa az asztal alá. A levesből, főételből a hús szintén így végzi.
Ha azt kérem, ne etesse, mert lassan már gurul, akkor jön a "mindig rám szólsz". Hát, a postás nem jár ide etetni a jószágot, őrá nem szólhatok. A minap vacsorázni nem akart, mert hat órakor már le akart feküdni aludni. A vita végén tagdhatatlanul már kiabáltam, bár a süketsége miatt alapjáraton is zeng tőlünk a ház, mert ugye a hallókészülék nem kell. Mire ő: "a végén meg is fogsz ütni?" - kérdezi gúnyosan. Mit mondjak, abban a percben volt rá némi késztetésem.
Vidám az élet mifelénk. Ha rendbe teszik a pszichiátriai rendeléseket, alighanem kérek is időpontot "szép öregkor" jeligére.
