Ma elmentünk vásárolni és a boltok nemcsak azért voltak dugig, mert tegnap zárva tartottak és ma mindenki igyekezett behozni az egynapos nemköltekezést. Ma a vásárlók többsége már az Anyák napjára vásárolt. Ki étellel készült, ki édességekkel, mások előre megkötött hatalmas virágcsokrokkal. Erről eszembe jutott, hogy mi lesz nálunk... Anyu már rég nincs ünnepi hangulatban. Őt nem lehet kizökkenteni sem karácsonnyal, sem születésnappal, sem az Anyák napjával. Ugyanazzal a keserű arckifejezéssel várja, hogy teljen már le az ideje. Ettől persze az ünnepi hangulat alapjai megroggyannak. Ma örülhetnék, hogy legalább a nagyobbik fiam itt lesz és megölelhetem oly sok idő után, de az örömben üröm is van, így aztán ettől sem lesz olyan nagyon ünnepi hangulat.
Néha állok a nagy lakás közepén, átkozva a négyzetmétert és a belmagasságot, amit egyre kevésbé vagyok képes rendben tartani. Nézem a nagy étkezőasztalt, ami körül elférne a népes család, de csak egy kerülgetni való bútordarab az is a sok székkel, hiszen még ünnepeken is az étkező kerek asztalánál ülünk le mi hárman, amíg még hárman vagyunk. Amikor a babaillatú tappancskákra cuppantjuk a puszit, eszünkbe se jut, hogy nem lesz ez mindig így; és hogy mekkora űrt hagy maga után ez a gyorsan elillanó korszak. Apró morzsák még leesnek majd, de már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez fájni fog. Ahogy az amputált végtanál is létezik a fantomfájdalom, valami olyasmi lehet ez is. Az Anyák napja már rég nem ünnep csak egy keserédes visszaemlékezés.
De most valami perverz akaratossággal meg akarom élni a napot, ami anyákra, nagymamákra, az én anyámra, rám mint anyára és nagymamára emlékezik. Néhány régi kép segít felidézni a valaha volt szebb napokat.
